The Flintstones Vol. 1-2 by Mark Russell

Idén jelentették be, hogy a Warner Bros. hamarosan visszahozza a képernyőkre a Flintstones-t, a Hanna-Barbera páros világszerte ismert kőkorszaki családját, ráadásul ezúttal kifejezetten a felnőtt közönséget tervezik becélozni. Sokan meglepetéssel fogadták a hírt, pedig az igazság az, hogy nem új ötletről van szó. A DC Comics ugyanis már 2016-ban útjára indította a Hanna Barbera Beyond névre keresztelt projektjét, ami az egykori rajzfilmgyártó stúdió több alkotását is modernizálta a képregények lapjain. Ennek a kezdeményezésnek volt a része többek között a Scooby Apocalypse is, ami egészen zseniális módon értelmezte újra a Kotnyeles Kölykök koncepcióját. A Flintstone család újrakevert változata viszont legnagyobb meglepetésemre az egyik legjobb képregény, amihez valaha volt szerencsém hozzájutni. (A cikkben szándékosan a karakterek eredeti, angol nevét használtam.)

És lőn vala az első civilizáció, és jő vele az első család, akiket csak Flintstone néven ismert a világ. Az egykori háborús veterán, Fred Flintstone nem igazán találja helyét a kőkorszakban, ahol az élet és a fejlődés rohamosan felgyorsult. Folyamatosan a bányában gürizik, mégis azon retteg, hogy egy nap majd nem tudja eltartani nejét, a festőművész Wilma-t, valamint tinédzser lányát, Pebbles-t. A hétköznapok okozta stresszt barátjával Barney-val vezeti le, akivel hol bowlingozni jár, hol pedig veterán találkozókra egykori bajtársaikkal. A kőkorszaki szakik kalandjai még sosem voltak ennyire aktuálisak - vajon jót tett az emberiségnek a civilizáció? Vagy jobb lett volna inkább az ősemberek szintjén megmaradni? 

Mint azt sokan tudják, az eredeti Hanna Barbera rajzfilm a '60-as évek Amerikájának paródiája volt, a DC képregénye ezzel szemben sokkal inkább a mai világ elé állít görbe tükröt. Annak ellenére, hogy egy nyilvánvaló szatíra az egész, melynek szerves része a humor, a valósággal szembesülni nem mindig vicces. Sőt, sokszor kifejezetten nyomasztó. Az egyik fejezet megnevettet, a következő viszont sokkol valami húsbavágó igazsággal, ami aztán napokig ott motoszkál majd a fejedben. Az író olyan társadalmi és politikai kérdéseket figuráz ki, mint a házasság, a vallás, a mértéktelen fogyasztás, a dolgozók kizsákmányolása, az elavult oktatás, a demokrácia működésének megkérdőjelezhetősége, valamint hogy vezetőink tényleg alkalmasak-e arra, hogy vezessenek minket. És ezzel még nem is mondtam el mindent, rengeteg aktuális téma van, amibe a Flintstones páros lábbal beleállt. Szerencsére! 

Fred Flintsone egy sokkal kevésbé zsémbes, szerethetőbb karakter, mint az eredeti rajzfilmekben, ez pedig kifejezetten előnyére vált. Pebbles és Bamm-Bamm tinédzserként való bemutatása is jóval működőképesebb, mintha meghagyták volna őket gügyögő csecsemőknek, talán Barney és Betty karaktere változott a legkevésbé. A Flintstones képregényekben az a jó, hogy nincsenek öncélú, drasztikus torzítások - minden szegmensében fel lehet ismerni az eredeti alapanyagot, és minden amit változtattak, az hozzátett valamit az értékéhez. Ha mostantól valaki kimondja a "modernizálás" szót, akkor tuti ez az alkotás lesz az első, ami eszembe jut majd.

A széria betekintést enged a család "háztartási gépeinek" életébe is - ha valaki emlékszik, a Flintstones rajzfilmekben minden használati tárgy, vagy elektronikai berendezés feladatát valamilyen állat látta el. Elefánt volt a zuhanyzó, madár volt a lemezjátszó... Ez a mulatságos elem a sorozat humorának egyik állandó forrása volt. Na, hát itt nem az. Ez a képregény leges-legnyomasztóbb, életről lehozóbb, legelborultabb, legsötétebb része. Nem Fred háborús emlékei, nem a társadalomkritika, hanem szerencsétlen tárgyiasított kisállatok. Miért kell így bánni szegényekkel? MIÉÉÉÉÉRT? :'(((((( 

A sorozat nagy részét Steve Pough rajzolta, akit néhány szám erejéig Scott Hanna és Rick Leonardi váltott fel. IMÁDTAM a Flintstones karakterdizájnjait, amik amellett hogy modernebbek, realistábbak és részletesebbek a régi rajzfilmeknél, kifejezetten a képregény médiumhoz lettek igazítva. Az illusztrátorok között azért lehetett érezni a különbséget, közülük egyértelműen Pough tett hozzá a legtöbbet a sorozathoz, akinek a belső oldalak mellett a legjobban sikerült borítókat is köszönhetjük.

Őszintén remélem, hogy a Warnernél készülő Flintstones reboot ennek a sorozatnak a nyomán készül. Ha így lesz, akkor engem máris elkönyvelhetnek a nézők között, ugyanis ez valami egészen parádés volt. Alig várom, hogy többet is megtudjak a produkcióról, addig is mindenkinek - de tényleg, MINDENKINEK ajánlom ezt a képregényt!

Venom by Donny Cates Vol. 2: The Abyss

Donny Cates Venom sorozata nem először téma a blogon, a képregényt a rajongók és a kritikusok egyaránt a 2019-es év egyik legjobbjának választották, én pedig csak helyeselve bólogatni tudok. Az Eddie Brock és a szimbióta különös kapcsolatát előtérbe helyező szériával lehetetlen betelni, tényleg bármennyit el tudnék viselni belőle.

Nincs többé Venom!? Amikor már azt hittük, hogy a nagysikerű történetet nem lehet tovább fokozni, Donny Cates a feje tetejére állítja Eddie Brock világát - megint! De ezúttal nincsenek sem sárkányok, sem istenek, de még nyaktörő akció sem. Eddie-re ezúttal egy olyan érzelmi zuhanórepülés vár, amire még nem volt példa a Marvel Univerzumban. Miután hősünk hosszú idő után először maradt ténylegesen egyedül, a csend fülsiketítő. Ráadásul egykori otthona, San Fransisco sem tartogat túl sok vidám percet számára, köszönhetően elhidegült apjának és kisöccsének, akinek létezéséről mostanáig nem is tudott! Eddie hazatérése olyan titkokat fed fel, amikről lehet jobb lett volna, ha inkább nem szerez tudomást... 



Sokszor csak akkor jövünk rá milyen fontos számunkra valaki, miután elveszítjük. Cates története akár egy könnyfakasztó romantikus dráma is lehetne, csak hogy jelen esetünkben a szerelmes pár egyik fele egy űrbéli parazita. Ennek mi pedig csak örülhetünk, ugyanis az író olyan zseniálisan végigvezette pszichológiailag ezt a furcsa köteléket, hogy egy pillanatra sem hiányoltam az akciót. Eddie és a szimbióta kapcsolata igazából sokkal intimebb, mint bármilyen szerelmi viszony, és pont ezért sokkal szélsőségesebb mélységeket, vagy magasságokat érhet el. Például a szimbióta a legőrültebb barátnőket megszégyenítő módon manipulálhatja "partnerét", ha attól fél, hogy az el akarja hagyni őt.

A történetben Eddie apján és öccsén kívül csak egyetlen mellékszereplő van, ez pedig Maker, akit egykor az Ultimate Univerzum-béli Mr. Fantastic-ként ismertek az olvasók. De ez már jó régen volt, az 1610-es Földről érkezett Reed Richards manapság inkább gonosztevőként tengeti napjait. Az eredmény meglehetősen creepy, annak ellenére is felállt a karaktertől a szőr a hátamon, hogy történetben inkább segítette a főhőst (még ha ez nem is volt mindig egyértelmű). Mindenesetre eldöntöttem, hogy valamikor jobban is utánaolvasok, mert érdekel hogy lett belőle az, ami.

Az illusztrációkat az előző volume-ból is ismert Ryan Stegman, valamint Joshua Cassara és Iban Coello követte el. Észre sem vettem a váltásokat, szeretem, amikor ennyire egymás keze alá dolgoznak a rajzolók, és nem kell új stílust megszoknunk minden fejezetben. A korábban megkedvelt komor látványvilág ezúttal is megmaradt, emellett sikerült a főszereplő vonásait is remekül kihangsúlyozni. Ez az az Eddie Brock, akit szeretünk, kívül-belül!

Donny Cates Venom sorozata kiérdemelte helyét a 2019-es toplistákon, az egyik legszórakoztatóbb olvasmány, amihez az utóbbi időkben szerencsém volt. Nem tudom, hogy vajon tervez-e ebből magyar változatot megjelentetni a Fumax, de én a helyükben fontolóra venném egy HC kiadás lehetőségét, főleg mivel nem ez lenne az első Donny Cates képregény a kiadónál. Venom kalandjai a War of the Realms lapjain folytatódnak, aminek az elolvasását már nem sokáig tudom halogatni, jövőre feltétlenül sort kerítek rá. Addig is kellemes ünnepeket kívánok minden képregény fanatikusnak! 🎄

The Incredible Hulk: Planet Hulk by Greg Pak

Míg a világ nagyja épp Star Wars lázban ég, én a többséggel ellentétben úgy döntöttem inkább itthon maradok, és elolvasom minden idők egyik legmeghatározóbb Hulk történetét, a 2006-os Planet Hulk-ot. Meglepődnétek, ha tudnátok hány ehhez hasonló alapművet kell még bepótolnom, de mind közül ezt éreztem az egyik legnagyobb hiányosságnak. A 2017-es Thor: Ragnarök című film ugyanis nem kis százalékban ezen a képregényen alapszik, nekem pedig nem titkoltan az az egyik személyes kedvencem a Marvel Filmes Univerzumból. Azonban ahogy az lenni szokott, az alapanyag és amit a moziban láttunk jelentős különbségeket mutat: A Ragnarök és a Planet Hulk két teljesen eltérő sztori, így egyiket sem érdemes figyelmen kívül hagyni.

Miután a Föld hősei elárulták és száműzték a világűrbe, Hulk a távoli Sakaar bolygón landol, ahol a zsarnok Vörös Király uralkodik. Miután rabszolgasorba taszították, Hulkból lett a bolygó legerősebb gladiátora - ám elnyomói hamarosan rájönnek, hogy a zöld szörnyeteg felett nincs hatalmuk. Hulk és újdonsült gladiátor szövetségei lázadást szítanak, ami megváltja majd a kietlen világot - vagy épp elpusztítja azt! 



A magam részéről semmi kifogásom a korai, filmekbe is átültetett, egyszerűbb észjárású Hulkkal, de képregényekben mégis sokkal jobban szeretem a karakter intelligensebb inkarnációit. Greg Pak történetében pontosan ezt kapjuk, és bár a Ragnarök-ben az MCU-féle verzió értelmi szintje is  jelentősen megugrott, közelében sincs a Planet Hulk féle változatnak. A történet szempontjából pedig szükség is van erre, ugyanis nem hiszem, hogy a gladiátorok szívesen elfogadtak volna vezérüknek egy dühöngő óriás csecsemőt, legyen az bármennyire is erős. Banner csak pár oldal erejéig tűnik fel, amikor rövid időre sikerül Hulk fölé kerekednie.

A képregény szereplők tekintetében is számos ponton eltér a filmtől, kezdve mindjárt azzal, hogy Mr. Fantastic és Vasember játszotta a legnagyobb szerepet abban, hogy Hulkot kilőtték az űrbe. Mint azt tudjuk, a Fantasztikus Négyes soha nem szerepelt az MCU-ban, mivel a megfilmesítési jogok csak nemrég kerültek vissza a Marvelhez. Emellett a Nagymester és a Vörös Király sem ugyanaz a karakter, még ha ugyanazt a szerepet is töltik be a két történetben. Korg (a sziklaember), aki a filmekben egy egészen mókás figura, a képregényben nagyon is komoly, sőt. a Planet Hulk-ról összességében elmondható, hogy a Ragnarök-el ellentétben mellőzi a vicceskedést. Van továbbá még egy gladiátor, akit külön is kiemelnék, mivel a filmben sajnos egyáltalán nem került kidolgozásra, ez pedig Miek, a hős bogár őslakos, kinek népe szenvedte meg legjobban a Vörös Király kegyetlenségét. Az összes szereplő közül ő volt a legnagyobb favoritom, sajnálom, hogy a Ragnarök nem tudott vele mit kezdeni. Szerepel emellett még az Ezüst Utazó is, Thor viszont csak egy rövid emlék erejéig látható. 



Kapunk továbbá egy szerelmi szálat is, ami nem csak hogy nem erőltetett, de ráadásul tök jól bele is illik ebbe a kegyetlen világot bemutató sztoriba. Ha magányosnak érzed magad az ünnepek alatt, gondolj arra, hogy még a Hihetetlen Hulk is talált magának társat. Sőt, bármilyen furcsa, hősünknek kifejezetten kedvére való a Sakaar bolygó, ahol végre békén hagyják az emberek, és nem csak hogy nem ő az egyetlen szörnyeteg, de még csak nem is a legrosszabb. A kötet tartalmaz még két kiegészítést is, nevezetesen az Amazing Fantasy #15 és a Giant-Size Hulk #1 számait, amikben Amadeus Cho (a későbbi Totally Awesome Hulk) kapta a főszerepet, és amik a Planet Hulk folytatását, a World War Hulk-ot teaselik. 



A gyűjtemény végén van továbbá egy meglepően hosszú és részletes kalauz, ami bemutatja a Sakaar bolygót. Ebben tényleg mindenre kitérnek, van itt történelem, domborzat, élővilág, bemutatja a birodalmiakat, az őslakosokat, a sztoriban megismert gladiátorokat, még azt is leírja, hogy hol helyezkedik el a bolygó a világűrben. Őszintén bevallom, hogy a kézikönyvet nem olvastam végig, mivel ez már tényleg csak extra. Az alkotók szándékát azonban őszintén értékelem, és ha valakit érdekel, akkor biztosan hozzá fog tenni az élményhez.

A Planet Hulk mindenkinek ajánlott olvasmány, akinek tetszett a Thor: Ragnarök című film. A sztori egyébként magyarul is megjelent a Nagy Marvel Képregénygyűjtemény részeként Hulk Világa címmel. Ezek után izgatottan várom, hogy elolvashassam a folytatást, a World War Hulk-ot, amiben a Föld hőseinek bizony minden okuk megvan, hogy összecsinálják magukat. Semmiképp se hagyd ki!

Aliens: Dead Orbit by James Stokoe

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én vagyok a legnagyobb legnagyobb Alien fanatikus a világon. A franchise első filmje, magyar címén A nyolcadik utas a Halál ugyanakkor nem csak hogy szerintem is kiérdemelte helyét a kult klasszikusok között, de ráadásul meglepően jól is öregedett a korszak más azonos műfajú alkotásaihoz képest. A folytatások viszont sajnos vagy nem hagytak bennem akkora nyomot, vagy nem is láttam őket, az Alien vs. Predator például teljesen kimaradt az életemből, és amennyire tudom nem is maradtam le túl sok mindenről. A Dark Horse Comics Alien képregényeiről viszont sok jót halottam már, csak idő kérdése volt, hogy kicsit jobban is felfedezzem őket. Nem kellett hozzá más, csak egy hideg téli este, és egy kis borzongás utáni vágy.

2295-öt írunk. Miután egy szörnyű baleset történt egy űrállomáson, egy mérnöknek minden erejét latba kell vetnie, hogy túléljen az emberiség által ismert leghalálosabb lénnyel szemben. Mindössze három eszköz áll rendelkezésére: Egy időzítő, egy szerszámos láda, és a józan esze. A kötet az Aliens: Dead Orbit mind a négy fejezetét tartalmazza.

A képregényt James Stokoe írta és rajzolta, akinek munkásságához most első ízben volt szerencsém. Ez volt életem egyik leggyorsabb olvasmánya, az egész kötet 111 oldal borítókkal/bónusz grafikákkal együtt. A Dead Orbit története egyszerű, mint a faék, kimondottan kiszámítható, ráadásul cselekmény tekintetében kísértetiesen hasonlít az első filmre. Ugyanakkor védelmére szóljon, hogy minden szegmensében hozza az Alien hangulatot. Lehet nem fog sok újdonságot nyújtani azoknak, akik már jobban ismerik a franchise-t, újoncoknak viszont annál inkább. A Dead Orbit ugyanis önálló sztoriként is megállja a helyét, semmilyen előzetes ismeret nem szükséges hozzá. Magyarán akkor is nyugodtan nekivághatsz, ha semelyik Alien filmet nem láttad még, azt viszont garantálom, hogy ezek után kedvet kapsz majd hozzájuk.

Ami viszont kimondottan zavart, hogy a történet sokat ugrál az időben, az író pedig sem felirattal, sem máshogy nem jelzi, hogy most épp a jelenbéli, vagy pár órával korábban történt eseményeket szemléljük. Ez néha megkavart pár másodpercre, az ilyesmit azért szerintem illik az olvasó tudtára adni. Tovább rontják némileg az élményt az erőltetett, keménykedő, macsó dialógusok, amik miatt nem igazán van esélyünk megkedvelni egyik karaktert sem. Bár nem tudom jelen esetben számít-e ez egyáltalán, hiszen a legtöbben úgyis Xenomorph vacsiként végzik.

A kötet látvány terén a legerősebb. A Dead Orbit-ban bőven akadnak a nyugalom megzavarására alkalmas, hátborzongató képsorok, amit egy horror képregény lapozgatásakor el is vár az ember. James Stokoe egyúttal alighanem tudatosan is tisztelegni akart a 2014-ben elhunyt H. R. Giger munkássága előtt, aki a Nyolcadik Utas a Halál vizuális effektusaiért Oscar díjat is kapott. Ez sikerült is, szóval ha tetszett az Alien filmek látványvilága, akkor érdemes lecsekkolnod Stokoe történetét is.

Az Aliens: Dead Orbit összességében nem egy rossz sci-fi/horror képregény, de sok újdonságot azért ne várjunk tőle. Nekem viszont kimondottan meghozta a kedvem, hogy kipróbáljam az Alien: Isolation című videojátékot, amire korábban azért mondtam nemet, mert túlságosan paráztatósnak ítéltem. Azt hiszem ideje legyűrni a félelmeimet!

Scooby-Doo's Greatest Adventures by various

Durva belegondolni, hogy fél évszázada rajtolt el a Scooby-Doo, merre vagy? című animációs sorozat, ami több generáció gyerekkorát tette felejthetetlenné, többek között az enyémet is. A szériát több reboot, valamint élőszereplős film is követte, a rajongók viszont egyetértenek abban, hogy az eredeti Hanna Barbera rajzfilmeket semmi sem múlhatja felül. Amit viszont sokan nem tudnak, hogy később képregények is születtek - és születnek máig a sorozat alapján, amikből a DC nemrég kiadott egy 50. szülinapi válogatást.

A DC és a Warner Bros. kapcsolata azért nagyszerű, mert két irányban működik - Vagyis míg a Warner előszeretettel filmesíti meg a DC képregényeit, addig a DC örömmel készít képregényeket a Warner tulajdonában lévő karakterekről, jelen esetünkben Scooby-Doo-ról és a kotnyeles kölykökről. Ennek köszönhetően már egészen hajmeresztő ötletek is születtek, a Scooby Apocalypse például teljes mértékben újraértelmezte a koncepciót a felnőtt közönség számára, az eredmény pedig parádésra sikerült. A Scooby-Doo's Greatest Adventures történetei azonban pont az ellenkezőjét teszik, ahelyett, hogy kiforgatnák a szereplőket, meghagyták őket olyannak, amilyennek eredetileg megszerettük őket. A gyűjtemény a Scooby-Doo, a Scooby-Doo Team-Up és a Scooby-Doo, Where Are You? válogatott számait tartalmazza. Mindhárom sorozat különálló, egymástól független, önmagukban is élvezhető epizódokból áll. 



A Scooby-Doo és a Scooby-Doo, Where Are You? történetei többnyire nem okoztak túl sok meglepetést. Amellett, hogy a sztorik nagyon rövidek és egyszerűek, néha túlságosan kevés karaktert vonultatnak fel. Sokszor már az első oldalon egy fancsali arckifejezésből tudtam, hogy ki rejtőzik majd az álarc alatt, ütős, váratlan fordulatok pedig nem igazán voltak. Mivel a rejtélyek nem voltak túl rejtélyesek, ezért némileg méltatlannak érzem ezt a nagy múltú franchisehoz, az írók igazán megerőltetették volna magukat kicsit. Akadnak azért kivételek, de a történetek 90%-ára érvényesek a leírtak. Azt azért elismerem, hogy a poénok tényleg megnevettetik az embert, és hogy a szereplőket sikerült jól eltalálni. Bár Scooby-Doo képregények esetén ez talán nem akkora érdem, hiszen meglehetősen egydimenziós karakterekről beszélünk, akik többnyire minden történetben ugyanazt a szerepet töltik be. 



A Scooby-Doo Team-Up számai már sokkal érdekesebbek, ezekben a crossoverekben ugyanis más Hanna Barbera karakterekkel és *dobpergés* DC szuperhősökkel és gonosztevőkkel együtt csöppennek rejtélyekbe a srácok. A recept meglepően jól működik, az élmény pedig semmi máshoz nem fogható. Szerepelnek Flintstone-ék, Jetsonék, Batman, Superman, Supergirl, Wonder Woman, Swamp Thing, Solomon Grundy, Harley Quinn, Poison Ivy és még lehetne napestig sorolni. A DC karakterek ebbe a soft, laza hangulatú világba is tök jól beleillenek, sőt, a változatosság kedvéért felüdülés volt kicsit lightosabb képregényekben látni őket.

Az artworkről túl sok szót ejteni nem lehet, az alkotók itt is a hagyományőrzésre törekedtek. A karakterek és a rajzstílus egy az egyben olyan, mint a régi rajzfilmekben, persze a modern technikának köszönhetően a kép tisztább, a színek élénkebbek. Aminek külön örültem, hogy a rosszfiúkat sikerült legalább mérsékelten ijesztőre rajzolni - a cukimukiskodás és a gagyi szörnyek nagy szerepet játszottak abban, hogy a nemrég bejelentett CGI animációs film, a Scoob első előzetese semmilyen pozitív érzelmet nem váltott ki belőlem. Ha a gyűjtemény nem is hibátlan, az azért a védelmére szól, hogy pontosan azt a hangulatot hozza, ami a Scooby-Doo franchisetól elvártam. 



A Scooby-Doo's Greatest Adventures nem minden része fogott meg, de összességében véve szórakoztató olvasmány, ami pont arra jó, hogy a komolyabb képregények mellett valami lazábbal is múlasd az idődet. Mivel a gyűjteménybe nem került bele az összes, ezért kénytelen leszek a Scooby-Doo Team-Up többi számát egyenként beszerezni - hiszen rengeteg izgalmas crossover van még, amikben szerepel Flash, a Tini Titánok, Aquaman, Shazam és számtalan más DC és Hanna Barbera karakter. Egyszóval nem most olvastatok utoljára a kotnyeles kölykökről, sőt, a Scooby Apocalypse folytatásával még szintén adósotok vagyok. Persze ezt már csak jövőre, addig is olvassatok sok képregényt és persze Metacomix Blogot! ;)

Stranger Things: The Other Side/Six by Jody Houser

A Stranger Things idei felmérések szerint a Netflix harmadik legnépszerűbb saját gyártású sorozata, nekem pedig a legfőbb érv volt amellett, hogy előfizessek a streaming szolgáltatásra. A '80-as évek hangulata, az azt erősítő fülbemászó synthwave soundtrack, a szerethető karakterek és a kalandos történet azonnal megszerettették velem a szériát, az eddig megjelent három évadot három nap (!!!) alatt daráltuk le itthon. Kicsit bánom, hogy nem osztottam be jobban az epizódokat, már csak azért is, mert így rengeteget kell még várnom, hogy viszontláthassam a hawkinsi srácokat. Szerencsére nem kell teljesen nélkülöznünk őket, hiszen a Dark Horse gondozásában több Stranger Things mini-képregénysorozat is napvilágot látott, sőt, azóta továbbiakat is bejelentettek. Ezekből két fontos kérdésre is választ kapunk: Mi történt Willel a hellyel lefelében, valamint a hawkinsi laboratóriumban a többi különleges képességű gyerekkel?

Bár ez valószínűleg egyértelmű, azért mégis kihangsúlyoznám, hogy ha valaki nem nézi a sorozatot, úgy semmi értelme belekezdenie ezekbe a képregényekbe. A Will történetét feldolgozó "The Other Side" magyarul is kijött "Túloldalon" címmel a Szukits jóvoltából, a fordított verzióról viszont sajnos nem tudok nyilatkozni, mivel többnyire eredeti nyelven, digitálisan olvasok képregényeket (el is felejtettem, hogy létezik magyar változat). A nyolc fejezetet egyébként egyenként vásároltam meg a hazai ár töredékéért a Comixology egyik Black Friday akciójának keretében, darabját 0,79 euróért, azaz kb. 265 Forintért. A Szukits oldalán a cikkben taglalt második mini, a 6-os számú alanyról szóló történet is előjegyezhető. 

 

Will története nem sok újdonságot rejt, gyakorlatilag csak az ő szemszögéből nézzük újra a sorozat ismert történéseinek egy részét. Amit viszont nem tudtunk, hogy Will sokkal többször ott volt az orrunk előtt, mint hittük - csak mivel ő éppen a hellyel lefelében volt, ezért rejtve maradt a szemünk elől. A másik dolog, amit a képregényből megtudtam, hogy a srác milyen derekasan helytállt ebben a torz és ijesztő világban. Az összes szereplő közül eddig Will volt a legkevésbé kedvencem, ami nem is meglepő, hiszen az első évadban szinte alig szerepelt a képernyőn. Mert hát ugye szegény gyermek eltűnt, és nem igazán láttuk min ment valójában keresztül. A képregény ezt a hézagot hivatott betölteni, megmutatja milyen bátorság lakozik a karakterben, aki úgy érzem ezek után sokkal több tiszteletet érdemel. 

 

6 története a sorozat előzményének tekinthető, Will eltűnése előtt játszódik a '70-es évek végén. Eddig is tudtuk, hogy a hawkinsi laboratóriumban voltak más gyerekek is 11-en és 8-on kívül, de róluk ezidáig semmit nem tudtunk. Most viszont megismerjük a lányt, akit korábban Francine-nek hívtak, betekintést nyerünk egykori családi hátterébe, megtudjuk milyen képességek rejlenek benne, és hogy miként került a laboratóriumba, csakhogy a többi alanyhoz hasonlóan Dr. Brenner kísérleti patkánya legyen.

A két mini történetét Jody Housernek köszönhetjük, aki nem is olyan régen szerepelt már egyszer a blogon Star Wars képregények kapcsán. Az illusztrációkat Stefano Maritno és Edgar Salazar követte el, és bár belefutottam néhány furcsán kivitelezett arcba (főleg Martino esetében), stílusuk jól passzol a Stranger Things világához. Az ismert szereplők egytől-egyig felismerhetők, a sorozat hangulatát sikerült jól visszaadni, ennél többet szerintem nem nagyon lehet kívánni. A borítókat Aleksi Briclot készítette, szerintem mindegyik parádésra sikerült.

A Dark Horse Comics Stranger Things képregényei jó kiegészítői a Netflix sorozatnak, ugyanakkor fontos, hogy ennél többet ne várjunk tőlük. Kifejezetten csak rajongóknak ajánlom, és ne feledjétek, jövőre magyarul is megjelenik 6 története a Szukits kiadónál.

The Flash by Geoff Johns Book One

Geoff Johns. The Flash. Wally West. Bár jelen esetünkben az utóbbi kettő egy és ugyanaz, ez mégis három nyomós érv volt amellett, hogy megvásároljam a cikkben taglalt képregénygyűjteményt, ami magában foglalja a The Flash számait #164-176-ig, valamint az Iron Heights című one-shotot. Mint az sokan tudják (és mint sokan nem) a Végtelen Világok Krízise című 1985-ös giga crossover után az egykori Kid Flash, Wally West öltötte magára Barry Allen jelmezét, és ezzel több, mint két évtizeden át tündökölt Flash szerepében. A karakter Mark Waid keze alatt érte el legnagyobb népszerűségét a '90-es években, akitől Grant Morrison vette át a tollat, 2000-ben pedig Johns-on volt a sor, hogy továbbvigye a villámgyors szuperhős történetét.

Amikor Flash áttört téren és időn át egy párhuzamos világban találta magát, ami tükörképe a miénknek. Majdnem minden ugyanaz, egy lényeges különbséget leszámítva: Nincs sebességmező. Megfosztva az energiaforrástól, aminek gyorsaságát köszönheti, Wally ráeszmél, hogy ebben a világban Flash sosem létezett, ráadásul mindenki ráfázik, aki maszkot visel. Miközben a hatóságok őt üldözik, hősünk csak úgy élheti túl a hajszát, hogy azoktól fogad el segítséget, akikben a legkevésbé bízik: Legnagyobb ellenfeleitől, a Zsiványoktól!
A folytatásban Wallynak egy ijesztő szektával kell szembenéznie, akik mindenkit megölnek, akit Flash valaha megmentett. És ha mindez nem lenne elég, problémás exbarátnője, Magenta is felbukkan!
Ezután Keystone City katasztrófa sújtotta övezetté válik, miután lecsapott rá egy pusztító vihar. A szokatlan időjárás mögött Flash egyik régi ellenfele áll: Weather Wizard, aki minden eddiginél vérszomjasabb bosszúra készül!
A fináléban Wally az Iron Heights börtönbe látogat, ahol egy halálos betegség terjed az elítéltek között. Csak Flash és Piper állíthatja meg a járványt és a börtönlázadást. De vajon mi a rejtélyes börtönigazgató szerepe ebben az egészben? 

Johns nem sokat változtatott Waid receptjén, a két író stílusa nagyon hasonló, ha nem látnám a borítón a neveket, nem biztos, hogy különbséget tudnék tenni közöttük. A párhuzamos világban játszódó sztori nagyon erős kezdés volt, meglepően jól tud működni, amikor a szuperhősöknek ellenségeikkel összefogva kell kimásznia a szorult helyzetekből, erre pedig ez a történet az egyik legjobb példa. Ráadásul bőven vannak benne érdekes és váratlan fordulatok, simán az egyik legemlékezetesebb Flash sztori, amihez valaha szerencsém volt. A folytatás szintén nem okozott csalódást, hiszen minden benne volt, amiért szeretem a karaktert. Wally West ugyanis azért izgalmas számomra, mert rendkívül hosszú utat tett meg, és saját karakterfejlődését mindig érdekes az ő szemszögéből látni: Hogyan kellett az egykori Kid Flashnek egykori mentora helyébe lépnie, miként nőtt fel az akkor még kissé nagyképű és éretlen Wally a feladathoz, és hogyan vált belőle felelősségteljes férfi és igazi szuperhős, akinek sokszor csak évekkel később kellett szembenéznie korábbi tetteinek következményeivel. Nem mellékesen Linda Parkkal való kapcsolata is fontos része Wally történetének, alighanem ők a legjobb pár, akikkel képregények lapjain valaha találkoztam. 

A The Flash számait #164-től 169-ig Angel Unzueta illusztrálta, akinek stílusa sok tekintetben a korábbi Mark Waid korszakot idézi. A #170-ik számtól Scott Kolins ragadott ceruzát, aki a sorozat meghatározó rajzolója volt, már önmagában miatta is érdemes belelapozni Geoff Johns Flash képregényeibe. Az Iron Heights one-shot képeit Ethan van Scivernek köszönhetjük, akinek neve olyan más képregények kapcsán is ismerős lehet, mint a New X-Men, a Green Lantern, vagy a The Flash: Rebirth.

Geoff Johns Flash sorozata kötelező olvasmány minden rajongónak, viszont azt javaslom, hogy eredeti nyelven vágj neki, és ha lehet ezzel a kötettel. Magyarul kijött ugyan a DC Nagy Képregénygyűjtemény részeként egy, vagy két történet, viszont az előzmények hiánya és a hitvány fordítás egyszerűen élvezhetetlenné teszik az élményt, sajnos a legtöbb Eaglemoss kiadvánnyal ez a tapasztalatom. Ezt a gyűjteményt viszont bátran ajánlom papíron és digitális formában egyaránt, nem fogsz benne csalódni.

Peter Parker: The Spectacular Spider-Man: Coming Home by Chip Zdarsky

Chip Zdarsky Spectacular Spider-Man sorozata az egyik legnagyobb kedvencem az elmúlt évekből Marvel fronton. A Peter, J. Jonah Jameson, valamint Teresa Parker alkotta ütős hármas, az időutazás és az előző volumeban zseniálisan elhelyezett utalások és easter eggek mind hozzájárultak ahhoz, hogy kicsit jobban is utánajárjak az írónak, aki egészen biztosan fog még szerepelni a blogon. Zdarsky nem csak hogy tényleg érti Pókember karakterét, de egyben az egyik legnagyobb rajongója is, ez pedig csupa szívvel megírt műveiben is visszaköszön.

Peter, J.J. és Teresa meghiúsították Tinkerer gonosz tervét a múltban. Ám megrökönyödésükre egy teljesen ismeretlen jövőbe térnek vissza: Egy Pókember-mentes világba, ahol Norman Osborn az úr! Vajon megbízhat-e Pókember a történelem egyik legnagyobb gonosztevőjében, hogy segítsen helyreállítani az idővonalat? Mindeközben a Vedomi, a mesterséges intelligenciákból álló sereg el akarja pusztítani az emberiséget - a világ csak Pókemberre számíthat! Ezután pedig készüljetek fel egy semmihez sem fogható Homokember sztorira, ahol az események sötét fordulatot vesznek... 

Bár összességében tényleg oda-vissza vagyok ezért a sorozatért, mégis azt éreztem, hogy Zdarsky a végére kicsit kifogyott a szuszból. Az időutazásos sztori azon része, ahol a szereplők a Norman Osborn-uralta világban kötnek ki izgalmas volt, és a magam részéről több időt is eltöltöttem volna benne, viszont sajnos hamar véget ért. A lezárás, valamint a Vedomival való küzdelem szintén összecsapott érzést keltett, mintha kissé elsiették volna. Hogy vajon meg volt-e szabva az oldalszám, vagy valami más oka volt, nem tudom megmondani, de abban biztos vagyok, hogy egy pár plusz fejezettel még le lehetett volna kicsit lassítani az eseményeket, hogy ne ilyen hirtelen, a kötet közepén érjenek véget. Ugyanakkor nem végzetes hibák ezek, ráadásul karakterek tekintetében is ütős a felhozatal: A már említetteken kívül szerepel Peter egykori szerelme, Gwen Stacy, Daredevil, Amerika Kapitány, Sólyomszem, a Lény, Fekete Párduc, Doctor Strange, Doctor Doom, Ironheart, a Sandman sztoriban pedig Fáklya is beköszön.

A kötet legvégén kapott helyet a Spectacular Spider-Man 310. száma, amire szerettem volna külön is kitérni. Ez ugyanis a teljes széria lezárása, és valami egészen zseniálisra sikerült, vetekszik a "My Dinner with Jonah" című fejezettel (keresd a Spectacular Spider-Man Vol. 1-ben!). Mondhatni ez Zdarsky búcsúlevele a sorozattól, és mint olyan, durván betalált, egyértelműen a 4. volume tetőpontja. Ebben a rövid történetben egy amatőr dokumentumfilmes elhatározta, hogy kamerák előtt faggatja ki az utca emberét, mit gondolnak Pókemberről. A 19 oldalas, önmagában is élvezhető, független fejezet perpill a legjobb Pókember szösszenet, amit az emlékeimben fel tudok idézni, és minden benne van, amit Zdarsky érdemei mellett felhoztam a bevezetőben. Mostanában nem sűrűn vásárolok papíron képregényt, de azt hiszem ebből szeretnék majd egy CGC által minősített példányt. 

Az illusztrációkat az előző részekből is ismert Adam Kubert, Juan Frigeri és Chris Bachalo rajzolta, utóbbi könnyed stílusa érdekes választás volt az egyébként tragikusabb hangvételű Sandman sztorihoz. Az említett sorozat-lezáró Spectacular-Spider-Man #310 képsorait maga Zdarsky követte el, aki nem csak íróként, hanem rajzolóként is tevékenykedik. Érdekesség, hogy a másik kedvenc fejezetemet a sorozatból, a fentebb említett "My Dinner with Jonah" illusztrációit is ő rajzolta, emlékeim szerint csak ebben a két rövid, de annál ütősebb részben ragadott ceruzát.

Mindent egybevéve Chip Zdarsky Spectacular Spider-Man sorozata nagyszerű kis kaland volt, mindig öröm látni, ha egy író nem csak tehetséges, de még élvezi is, amit csinál. A szériának van egyébként egy 5. része is, ami egy Spider-Geddon tie-in, viszont ezt már nem Zdarsky írta, én pedig amúgy sem olvastam a Spider-Geddont, szóval arról nem fogok egyhamar cikkezni. Zdarsky egyéb munkáiról viszont annál inkább, hiszen idén jelent meg egy minisorozata, a Spider-Man: Life Story, amivel a '60-as évek Pókember képregényei előtt tiszteleg. 
A következő hónapokban sort kerítek rá, addig is olvassatok sok képregényt, és persze Metacomix blogot! ;)

Identity Crisis by Brad Meltzer & Rags Morales

A főként regényíróként ismertté vált Brad Meltzer bibliográfiája meglehetősen karcsú képregények terén, mégis neki köszönhetjük a 2000-es évek legmegosztóbb DC eventjét, az Identity Crisist. Az olvasók vagy imádják és a legjobbak között emlegetik, vagy ki nem állhatják, és innentől datálják a kiadó zuhanórepülését. Bár az utóbbi tábornak joga van a véleményéhez, szerencsére nem tudok velük egyetérteni egyik ponton sem - Az Identity Crisis a személyes all-time favorite listám első helyét foglalja el, és nem is hiszem, hogy bármi le tudná taszítani a trónról - legalábbis egyhamar biztosan nem.

Elongated Man feleségét, Sue Dibnyt megölték a saját otthonában, a szuperhős közösség lesújtva áll a történtek előtt. Siratják az elhunytat, szeretteiket pedig még közelebb tartják magukhoz, mint eddig. A temetés után azonnal nyomozásba kezdenek, hogy megtalálják a gyilkost. Egy maroknyi hős azonban sejti ki lehet az elkövető... Évekkel korábban, hogy megvédjék Sue-t és a hozzá hasonlókat a gonosztevőktől a Zöld Íjász, Fekete Kanári, Atom és Zatanna átléptek egy határt, és most a rég eltemetett, sötét titok zilálja szét a szuperhős közösséget...

"Ki az az Elongated Man?" - Kérdezitek most sokan. A kérdés abszolút jogos, hiszen valóban nem éppen A listás karakterről van szó. Igazából én is csak annyit tudok róla, hogy ereje kb. megegyezik a Marvel képregényekben szereplő Mr. Fantasticéval. Ez volt Meltzer egyik nyerő húzása, szándékosan kevésbé ismert karaktereket használt, akiknek ráadásul direkt jól utána is nézett az Identity Crisis megírása előtt. Az ilyen jellegű szereplők mélyebb ismerete ugyanakkor nem szükséges a sztori megértéséhez. 

Mitől félnek legjobban a szuperhősök? Attól, hogy személyazonosságuk nyilvánosságra kerül, és ezt szeretteik sínylik meg. Jómagam nyíltan elutasítom azt a jelenséget, amikor a DC világát szükségszerűen a "dark" kategóriába próbálják meg beskatulyázni, de az tagadhatatlan, hogy az Identity Crisis egy elég meredek és kimondottan komor sztori. Sokaknak túlságosan is: Olvastam olyan véleményt, hogy valaki azért utálja, mert egyszerűen lehozta az életről. Szerintem azonban pont ebben rejlik a zsenialitása - az Identity Crisis a DC többi krízisével ellentétben nem valami hatalmas, kozmikus fenyegetés köré épül, hanem egy mélyen emberi, szívszorító történetet mesél el. Viszont maximálisan megértem, ha valakinek sok ez egyszerre, főleg hogy Meltzer olyan tabutémáktól sem kíméli az olvasót (és a szereplőket), mint a nemi erőszak. Ha ezek után bárki azt mondja, hogy a szuperhősös képregények gyerekesek, annak bizony kijár egy haltasli.

Nem beszéltünk még a legfőbb okáról annak, hogy miért utálják sokan ezt a képregényt, ez pedig abban keresendő, ami utána jött: Az Identity Crisis nem pusztán csak kihatott a későbbi eseményekre, hanem konkrétan az Igazság Ligája végét jelentette. Ezután relaunch következett, és a liga három legfontosabb tagjának (Batman, Superman, Wonder Woman) teljesen újra kellett szerveznie a csapatot a 2006-os Justice League America lapjain, melyből az első két volume szintén Brad Meltzer érdeme. 

Az Identity Crisis rajzait Rags Moralesnek köszönhetjük, aki emellett a Countdown to Infinite Crisis, valamint a New 52 Action Comics révén is ismert. A kötet vizuális szempontból is a maximumot hozza, a gyászoló szuperhősök képe az egyik legemlékezetesebb képregényrajz, amit valaha láttam. A borítókat Michael Turner követte el.

Az Identity Crisis a legeslegkedvencebb DC történetem. Egy elképesztő gyilkossági rejtély sztori, tele drámával és mellbevágó érzelmekkel. Igazából máig értetlenül állok a tény előtt, hogy valaki zsigerből utálja ezt a képregényt, mikor én olvastam egy szuszra ledaráltam, majd mikor kivégeztem percekig csak meredtem magam elé. Meleg szívvel ajánlom mindenkinek, de készüljetek fel, kemény lesz!

Superman Reborn by Patrick Gleason, Dan Jurgens & Peter J. Tomasi (Action Comics #973-976 & Superman #18-19)

Nemrég gyanútlanul elkezdtem olvasni a Jurgens féle Action Comics 4. számát, de aztán egyből feltűnt, hogy hoppá, itt bizony kihagytam valamit. Kis keresgélés után fedeztem fel, hogy a Superman: Reborn, amit én ezidáig a Rebirth korszak Acélember képregényeinek egyik előzményének hittem valójában az első három kötetben felépített sztori lezárása, az Action Comics és a Tomasi féle main Superman sorozat közös metszete. A történet szempontjából is meglehetősen komplex Rebirth éra Superman ezzel olvasási sorrend tekintetében is meglehetősen túl lett bonyolítva, olyannyira, hogy ennek köszönhetően én is hülyeséget írtam egy korábbi cikkemben, amit azóta javítottam is. A lényeg, hogy az Action Comics első három kötete után a Superman Reborn következik a sorban, csak utána ugorj a 4. kötetre. Ha közben elolvasod a Tomasi féle main Superman széria első három részét, azzal sem leszel hátrébb. Az eddig leírtak alapján biztos nagyon nyakatekertnek hangzik ez az egész, viszont nem akarom, hogy ez bárkit eltántorítson, az Action Comics szerintem simán az egyik legjobb cucc a Rebirth korszakból, és sokkal könnyebben fogyasztható, mint ahogy a bevezetőmből tűnik. 

Superman élete majdhogynem tökéletes. Van egy csodálatos felesége, egy kisfia, akit a világon mindennél jobban szeret, és ismét ő a világ legnagyobb hőse. Csupán egyetlen dolog nem illik bele a képbe: A titokzatos másik Clark Kent. Ki lehet ő valójában? Miközben a rejtély megoldódni látszik, Superman eddigi élete és minden, amit eddig valósnak hitt veszélybe kerül, és vele mindazok, akik fontosak számára... 

A két párhuzamosan létező Clark Kent rejtélye az egyik legizgalmasabb furcsaság volt, amivel képregényekben valaha találkoztam, tényleg elképzelésem sem volt mi sül ki az egészből, szóval alig vártam, hogy végre választ kapjak a hasonmás kilétére. Nagyon sajnáltam volna, ha ez a történet rossz befejezést kap, de szerencsére nem ez történt, sikerült egy váratlan és ütős konklúzióval megfejelni az eddigi eseményeket. A képregény emellett a későbbi történéseknek is megágyaz, ugyanis mint kiderült, nem a másik Clark az egyetlen játékos ebben a furcsa kibillent valóságban, valaki más is munkálkodik a háttérben. A 2016-os Action Comics azért az egyik legnagyobb jelenlegi favoritom, mert minél több kérdésre kapok választ, annál inkább azt érzem, hogy valójában semmit nem tudok. Ha megoldasz egy rejtélyt, az egyből szül egy másikat, én meg csak próbálom kitalálni mi történik, miközben befelé nő a hajam az egésztől. Egyszóval imádom! 

A rajzokat több művész, nevezetesen Patch Zircher, Stephen Segovia, Patrick Gleason és Doug Mahnke követték el. A panelek között bőven akadtak kedvenceim, például amikor az ismeretlen eredetű Clark szemüvege vészjóslóan megcsillan, ezzel is éreztetve a fenyegetést, amit jelent. Az illusztrációkon is sikerült nagyszerűen kihangsúlyozni azt a valamit, amitől a szereplőket is a frász kerülgeti a hasonmás közelében, aki egyszerre ismerős, és mégis teljesen idegen. Talán nem lövök le semmit, ha elárulom, hogy a sztoriban nagy szerepet kap Superman egyik nagy gyenge pontja, a mágia. Az ezeket szemléltető, kicsit Alice Csodaországban hangulatú rajzokat szerintem mindenki imádni fogja.

Nagyon nehéz volt a képregényről úgy írnom, hogy ne spoilerezzek semmit, de az biztos, hogy a Superman: Reborn tökéletes lezárása a 2016-os Action Comics-ban megkezdett sztorinak. A helyes sorrend pedig még egyszer: Action Comics Vol. 1-3, Superman Reborn, Action Comics Vol. 4!

Doctor Strange Vol.1: The Way of the Weird by Jason Aaron

Őszinte leszek, képregényes pályafutásom során még nem sok szóló Doctor Strange kalandhoz volt szerencsém. Egészen mostanáig, szóval ezúttal én is új olvasónak számítok. Amellett, hogy így nem rendelkezek túl sok összehasonlítási alappal a Marvel Moziverzum filmjein kívül, nekem is az elején kellett kezdenem, és kiválasztanom, hogy melyik sorozattal vágjak neki a furcsa doktor kalandjainak. Végül úgy döntöttem biztonságos vizekre evezek, és a 2015-ös Jason Aaron szériát választottam, az író gyakori visszatérő a blogon, ráadásul az egyik személyes kedvenc alkotóm a kiadónál. A döntés helyesnek bizonyult, egy egészen őrült és mulatságos kalandba csöppentem bele, ami után egyértelműen éreztem, hogy ez valami nagyszerű dolog kezdete lesz. 

Szokatlan dolgok történnek a mágia világában. Egy kétségbeesett hölgy felkeresi a Doktort egy bizarr, paranormális nyavalyával, ami ebben a dimenzióban ezidáig nem is létezett. És ez csak egy a rengeteg furcsaság közül, ami felütötte a fejét. Az események próbára teszik Strange képességeit, és hamarosan kiderül, hogy a háttérben sötét erők munkálkodnak. A fenyegetés talán még sosem volt ekkora, ugyanis ezúttal maga a mágia került veszélybe... 

A képregény maximálisan hozza azt, amit a címe ígér, ugyanis tele van abszurdabbnál abszurdabb dolgokkal, amik csak a Bleecker Street 177-es szám alatt fordulhatnak elő. Mindez parádésan humoros körítésben, a Doktor számára ugyanis teljesen hétköznapi dolognak számítanak olyan apróságok, minthogy valakinek egy harapós száj nőtt a feje búbján, vagy hogy a pucér asztrál-testében óriási extradimenzionális csigák elől menekül. Kicsit LSD trip szagú nekem az egész, bár nincs információm arról, hogy Aaron valaha is élt volna ilyesmivel. 

Karakterek tekintetében csak a Doktort, Skarlát Boszorkányt, Wongot, és az Ősmágust ismertem (utóbbi egyébként a képregényekben nem nő, hanem férfi). Voltak más szereplők is, akikkel még nem találkoztam viszont szerencsére a történet középpontjában tényleg Strange áll, így ez a legkisebb mértékben sem okozott problémát. Magyarán az Aaron féle sorozat tökéletes belépési pont bárkinek, aki most ismerkedik a karakterrel, ha Benedict Cumberbatch alakítását láttad, az már bőven elegendő, hogy nekivágj. 

A képregény nem csak eseményeiben, hanem vizuális szempontból is elég trippyre sikeredett, erről Chris Bachalo rajzai gondoskodtak. Doctor Strange képregényeknél egyébként egyáltalán nem szokatlan ez az ábrázolásmód, már egészen a kezdeteknél, Steve Ditko illusztrációiban is felbukkantak a különös, álomszerű képek. A 60-as évek hippimozgalmának idejében a szürreális, pszichedelikus elemek nagyban hozzájárultak a Doctor Strange képregények népszerűségéhez, ez a jellegzetesség pedig szerencsére máig megmaradt. Kár is lenne változtatni rajta, hiszen mára szinte hagyomány, hogy a Doktor Úr kicsit megutaztassa az olvasót. 

Hogy miért vártam mostanáig az első Doctor Strange képregényemre, magam sem értem, pedig én abszolút fogékony vagyok minden furcsaságra, amiket a cikkben mostanáig taglaltam. Nem csak a folytatáshoz kaptam kedvet, hanem a klasszikusokhoz is, amiket ezek után szinte kötelezőnek érzek bepótolni. Aaron kötete vicces, végtelenül szórakoztató, a rajzok pedig komoly művészeti értékkel bírnak. Ínyenceknek erősen ajánlott!

X-Men: Mutant Genesis 2.0 by Chris Claremont, John Bryne, Scott Lobdell & Jim Lee

Az X-Men aranykorának legtöbben a '80-as éveket tekintik, hiszen ebben az időszakban Chris Claremont, a franchise legjelentősebb írója alakította kedvenc mutánsaink kalandjait. Ismertebb történetei közé tartozik többek között az Eljövendő Múlt Napjai, valamint a Sötét Főnix is. Ezek egyébként John Bryne-al közös munkái, aki többnyire társszerzőként volt jelen, a párosnak számtalan ma is népszerű karaktert köszönhetünk, például Árnymacskát, Emma Frostot, Kardfogot és még sorolhatnám. Az Uncanny X-Men végül olyannyira népszerű lett, hogy az 1991-ben indult, szimplán X-Men névre keresztelt spin-off sorozat első száma bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe, mint a valaha volt legnagyobb példányszámban eladott képregényfüzet. Ez egyben a cikkünkben taglalt Mutant Genesis című kötet első fejezete is. A rekord máig áll: A Polygon idei cikke szerint 8.186.500 darab fogyott az X-Men #1-ből, a második helyezett a 2005-ös Jason Aaron féle Star Wars #1, amiből 1.073.000 példány talált gazdára, ami azért lényegesen kevesebb. A Mutant Genesis 2.0 cím kicsit megtévesztő lehet, ugyanis ez nem az eredeti Mutant Genesis folytatása, hanem annak újra kiadott, vizuálisan feltuningolt, remasterelt változata. A gyűjtemény fejezeteit 1-től 3-ig Claremont, 4-től 5-ig Bryne, 6-tól 7-ig pedig Scott Lobdell írta. Utóbbi ekkor még viszonylag újoncnak számított az iparban, mára azonban ő is jelentőségteljes képregényíróvá nőtte ki magát. 

Magneto a világ ellen! Egy csapat mutáns kétségbeesetten próbál az M Aszteroidára menekülni üldözőik elől, mígnem a mágnesesség mestere közbelép! A csata azonban Oroszország felett történt, ebből akár még nemzetközi konfliktus is lehet. Magnetot meg kell állítani bármi áron. Ez bizony az X-eknek való feladat! 

A folytatásban visszatér egy régi ellenség: Omega Red, aki korábban Arkady Gregorivich Rossovich néven volt ismert! Újbóli feltűnése a Kéz nevű szervezetnek köszönhető, akik elrabolták Rozsomákot abban a reményben, hogy kiszedhetnek belőle néhány régi emléket... 

Az X-Men képregényeknek megvan az a rossz szokásuk, hogy egyből bedobják az olvasót a mély vízbe. Rengeteg az olyan karakter, akikről ha nem tudjuk, hogy kicsodák, vagy honnan jöttek, úgy könnyen lehet, hogy egy mukkot nem értünk abból mi történik, ami minden, csak nem élvezetes. A Mutant Genesis ebből a szempontból viszont nagyon is barátságos, alighanem ez az egyik legkönnyebben fogyasztható X-Men képregény, amit ismerek. Ha a fontosabb mutánsokkal kb. tisztában vagy, akár csak az animációs sorozatoknak, vagy a filmeknek köszönhetően, úgy egészen biztosan elégedett leszel az élménnyel.

A kötet első fele igazi klasszikus X-Men vs. Magneto sztori, ami szembeállítja a két oldal gondolkodását, és megkérdőjelezi a mágnesesség urának gonoszságát. Claremont írói stílusa nagyszerűen öregedett, imádtam a párbeszédeket, a történet végére teljesen függő lettem, épp csak nem hörögtem habzó szájjal, hogy "MÉÉÉG, MÉG AKAROK". Szerencsére a folytatás sem okozott csalódást, Omega Red és a Kéz izgalmas ellenfelek, Rozsomák flashbackjeiből pedig újabb részletek derültek ki rejtélyes múltjáról. A gyűjteményben sok klasszikus karakter feltűnik, Küklopsz, Jean Grey, Xavier Professzor, Bestia, Vadóc, Gambit, Psziché, Kardfog, Jubilee és még sorolhatnám. 

A Mutant Genesis illusztrációt a legendás képregényrajzoló, Jim Lee követte el, aki ma az egyik legjelentősebb művésznek számít az iparban. Lee számára az X-Men lapjai jelentették az ugródeszkát, nem mellékesen részt vett Gambit karakterének megalkotásában is, később pedig felhasználták rajzait a '92-es X-Men rajzfilmsorozat készítésénél is. Mivel a cikkben a Mutant Genesis 2.0-át elemeztük, ejtsünk pár szót a felturbózott rajzokról is. A készítők tényleg csak finomhangolást végeztek az eredeti alapanyagon, kicsit leporolták, hogy új olvasók számára se tűnjön idejétmúltnak. Szerintem kiváló munkát végeztek, gyönyörűen kihangsúlyozták a színeket/árnyékokat, mindezt olyan fejlett, mai technikával, ami az eredeti képregény megjelenésekor még nem állt rendelkezésre. A borítókat különösen imádtam, mindegyik erős pólóminta/poszter alapanyag. 

A Mutant Genesis 2.0 ajánlott mindenkinek, aki klasszikus, de mégis viszonylag modern X-Men hangulatra éhezik. Újoncoknak kiváló belépési pont, de a felújított vizuál miatt a régi motorosoknak sem érdemes figyelmen kívül hagynia. Élvezetes, könnyen emészthető, és a kötet elolvasása után garantáltan többet akarsz majd. Ne hagyd ki!

Gotham Central Book One: In the Line of Duty by Ed Brubaker & Greg Rucka

A Gotham Central című képregény 2003-tól 2006-ig futott az Ed Brubaker/Greg Rucka páros jóvoltából, a szériát sok olyan listán láttam már visszaköszönni, ahol csokorba szedték a legjobb Batman sorozatokat. Ez a megfogalmazás azonban igencsak félrevezető, hiszen a széria érdekessége, hogy bár Gotham városában játszódik, mégsem Batman kapja benne a reflektorfényt. Egyúttal fontos tisztázni azt is, hogy a Gotham Central nem egy szuperhősös képregény, hanem vérbeli detektív krimi: Szereplői hétköznapi zsaruk, akiknek viszont a legkevésbé sem átlagos bűnözőkkel kell nap-mint nap szembenézniük. Ráadásul mostanra teljesen megszokottá vált, hogy egy óriási denevérnek öltözött önbíráskodó gúnyt űz a munkájukból. Ilyenkor viszont nem tehetnek mást, félrenéznek, és elfogadják, hogy létezik szükséges rossz. 

A kötet elején megismerhetjük Driver és Fields nyomozókat, akik egy helybéli függőtől kapott füles nyomában járnak egy emberrablási ügyben. Fieldsnek azonban máris búcsút inthetünk, ugyanis az infó téves volt: A két detektív váratlanul Mr. Freeze-el találja szemben magát, aki Fields nyomozóból óriási jégkockát csinál, Drivert pedig rejtélyes okból életben hagyja. A társa elvesztése ide-vagy oda, az élet nem áll meg, Drivernek pedig továbbra is az a feladata, hogy az emberrablási ügyet mihamarabb felgöngyölítse.

A folytatásban Renee Montoya kapja a főszerepet, aki az évek során számos alkalommal segítette már Batmant. Valaki lejáratókampányba kezdett Renee ellen, az első számú gyanúsított egy ismert erőszaktevő, akit ő csukott le, és aki később szabadlábon távozott a bíróságról. A dolgok azonban a feje tetejére állnak, ezúttal Renee kezén csattan a bilincs, és nem csak az állását veszítheti el, de akár még börtönbe is kerülhet... 

A Fox gyártásában készült Gotham című tévésorozat sok elemet kölcsönzött Brubaker és Rucka munkásságából, ugyanakkor a két alkotás történt szempontjából semmiben sem egyezik. A Gotham Central idejében Batman már régóta jelen van, viszont tényleg csak ritkán és rövid időre bukkan fel a képregényben. Emellett mostanra Gordon is nyugdíjba vonult, sőt, már szegény Harvey Bullock sem szolgál a testületben. A legjobb viszont az, hogy így sem volt hiány érdekes karakterekből, pedig a nagyjával most találkoztam először. A főszereplők közül egyedül Montoyát ismertem, viszont most első ízben tudtam meg infókat a magánéletével kapcsolatban. 

Az írók felosztották a szereplőket nappali és éjszakai műszakokra, folyamatosan váltják egymást, mintha csak egy igazi rendőrőrsön lennénk. A jól eltalált párbeszédek nem csak szórakoztatóak, de kimondottan életszerűvé is teszik a képregényt. A már említett Mr. Freezen kívül feltűnik egy másik Batman ellenfél is, mégpedig Kétarc, akiről a Gotham Central lapjain olvastam az eddigi legkedvencebb történetemet. A folytatásban is lehet számítani ismertebb gonosztevőkre, a második kötet a sokatmondó "Jokers and Madmen" címet viseli, mondanom sem kell, alig várom, hogy elolvashassam. 

Michael Lark erősen kontrasztos, filctoll-szerű rajzai sajátos hangulatot kölcsönöznek a képregénynek, ugyanakkor kicsit hozzá kellett szoknom, nem kimondottan mainstream szuperhős képregény ábrázolásmódról van szó. Viszont ez nem is szuperhős sztori, szóval ez aligha probléma, tényleg jól illik a koncepcióhoz ez a perspektíva. Az elején kicsit nehéz volt kibogarásznom, hogy melyik karakter melyik, viszont a történet előrehaladtával már egyáltalán nem jelentett problémát, és mostanra egészen megszerettem ezt a stílust. 

Ha kíváncsi vagy milyen a gothami rendőrség élete, vagy csak egy jó detektív képregényt keresel, akkor alighanem a Gotham Central a legjobb választás. Ha tetszett a Gotham című sorozat, akkor ez is egészen biztosan fog, ráadásul itt nem kell attól félned, hogy a történet egy ezredik Batman origin storyba fullad. A folytatásról hamarosan érkezik a következő cikk! 

Detective Comics Vol.1: Mythology by Peter J. Tomasi

Ismét első volume-al jelentkezett a Detective Comics, miután nemrég Peter J. Tomasi vette át a nagy múltú szériát. A váltást egyhangú üdvrivalgással fogadták a rajongók, ami azért nem mindennapos manapság a DC háza táján, főleg az utóbbi egy-két évben bőven kijutott a fujjogásból, valamint az írók menesztelését kezdeményező petíciókból is. Tomasit viszont elkerülte a hőbörgés, a New 52-es Batman & Robin képregényeit máig komoly elismerés övezi, a 2016-ban indult Superman sorozatát pedig egyenesen a Rebirth korszak zászlóshajójaként emlegetik, főként mivel sikerült nagyszerűen ráéreznie a családcentrikus Clark Kent karakterére. Ezek után én is felültem a hype vonatra, kivártam a Batman 80. szülinapját ünneplő leárazást, és le is csaptam Tomasi új történetére. A gyűjtemény a Detective Comics számait tartalmazza #994-től 999-ig.

Halál a Gotham City Akváriumban! Valaki az utolsó részletig lemásolta a Wayne gyilkosság részleteit, az áldozatok arcától kezdve a bemeneti sebeken át egészen Martha Wayne gyöngysoráig. Vajon kinek a beteges játéka ez? És vajon hogy kapcsolódik mindehhez a szörnyeteg, aki megtámadta Dr. Lee Tompkinst és Alfredet? Bárki is szórakozik, az biztos, hogy nem titok előtte Batman valódi kiléte... 

Őszintén szólva nagyon kétesélyes volt, hogy a történet végén úgy állok-e fel a kötet mellől, hogy "wow, ez király volt", vagy úgy, hogy "jaj, mi volt ez". Szerencsére az előbbi történt, de ezt a sztori felénél még lehetetlen volt megjósolni. Már az első oldaltól kezdve volt bennem egy "itt valami nem stimmel" érzés, és amikor már majdnem azt mondtam, hogy "na jó, ez egy katyvasz", akkor bumm, hirtelen értelmet nyert az egész. Márpedig ilyen egy jó detektív sztori, ha már az elején kiszámítható, vagy ha elmarad a csattanó, az könnyen haza tudja vágni az élményt. Tomasi rendesen összezavarja az olvasót, egyszerűen fogalmam sem volt hová halad a történet, vagy mi sül ki belőle, de végül mégis elégedetten zártam be a képregényt. 

A narratíva, a történet pszichológiai oldala, valamint úgy Tomasi overall stílusa kísértetiesen emlékeztet Grant Morrisonéra - ha valaki olvasta a R.I.P. című Batman történetet, és aztán elolvassa ezt, az érteni fogja a párhuzamot. Hogy ez vajon tudatos volt-e az író részéről, nem tudom megmondani, mindenesetre én csípem Morrisont, szóval kifejezetten örültem a hasonlóságoknak. Tomasi szerintem ügyesen eltalálta a karaktereket, az egyetlen dolog, amit a negatívumok közé sorolnék, hogy Alfred meglehetősen ritkán használja a "Master Bruce" megszólítást, helyette leragadt az egyszerűbb, közvetlenebb "Bruce"-nál. A komornyik szájából nekem kicsit furcsa ez a már-már tegeződő hangnem, persze lehet csak én vagyok túl konzervatív. A történet élvezhetőségéből ugyanakkor ez fikarcnyit sem vett vissza, ez csak egy kis apró részlet, amit én az író helyében másképp csinálnék. 

Doug Mahnke rajzai minden szegmensükben hozzák a klasszikus, mainstream Batman feelinget, kicsit olyan érzésem volt, mintha visszarepültünk volna a 2000-es évekbe (még hősünk is újra kívül hordja az alsót!). A rajzolót egyébként olyan képregények révén ismerhetitek, mint a Nevető Ember, a Maszk trilógia, Final Crisis, és még lehetne sorolni. Remélem Tomasi mellett őt is hosszabb távra szerződtették, és még jó pár számon keresztül hozza ezt a megunhatatlan hangulatot. 

A Detective Comics sikeres restarton van túl, azt hiszem még nagy dolgokat várhatunk Tomasitól. Néhány előrejelzéssel már szolgálhatok is, hiszen a sorozat második része a sokatmondó "Arkham Knight" címmel érkezik Decemberben, szóval a Rocksteady féle Arkham videojátékok rajongóinak van okuk ujjongani. Az Arkham Lovag ugyanis még sosem szerepelt korábban képregényekben, a Detective Comics lapjai jelentik számára a belépőt, tűkön ülve várjuk mi sül ki ebből.