Justice League Infinity #1-7 by J.M. DeMatteis, James Tucker & Ethen Beavers

Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, akinek a 2000-es évek Igazság Ligája rajfilmsorozata nagy mértékben megalapozta a képregények iránti szenvedélyét. Máig kiráz a hideg, ha meghallom azt a bizonyos főcímzenét, vitán felül minden idők talán legjobb animációs produkcióját hozta össze annak idején a DC/Warner páros. Nem volt kérdés tehát, hogy beszállok-e a buliba, mikor megtudtam, hogy a képregények hasábjain folytatják a szériát. A Justice League Infinity egy hét számos minisorozat James Tucker és J.M. DeMatteis jóvoltából, előbbi a rajzfilmsorozat producere, utóbbi pedig az egyik forgatókönyvírója volt. A képregények közvetlenül a Justice League Unlimited eseményei után veszik fel a fonalat, amire bár külön szériaként szoktak hivatkozni, a gyakorlatban az eredeti Igazság Ligája rajzfilmsorozat harmadik, negyedik és ötödik évadját értjük alatta. 

A történetben Professor Ivo szuper-androidja, Amazo a világűrt kutatja az élet értelme után, utazása során elért egészen az univerzum legvégéig. Egy rejtélyes hang hívására azonban kozmikus katasztrófát idézett elő: A multiverzum fala megrepedt, az általa elválasztott világok egybeolvadni látszanak. Ennek eredményeképp furcsa dolgok történnek: Emberek tűnnek el a mi világunkból, csak hogy aztán helyet cseréljenek egy másik univerzum-béli önmagukkal. Az Igazság Ligájának tagjai közül sokan szintén a multiverzum egy másik Földjén landoltak, és nem feltétlen jószándékúak azok, akik felbukkantak helyettük... 

Szóval a koncepció egészen parádés, szerintem a készítőknek már ezer éve megvolt ez az ötlete, csak le kellett porolniuk kicsit. Azt nyilván mondanom sem kell, hogy akkor lesz teljes az élmény, ha ismered a rajzfilmek eseményeit, példának okáért Amazo hátterét, vagy épp a Green Lantern és Hawkgirl közti szerelmi szálat, hogy csak párat említsek. Emellett az egyik legjobb húzás volt az írók részéről visszanyúlni az egyik kedvenc Justice League epizódomhoz, ami a "Savage Time" címet viseli. Ebben a részben a Liga tagjai egy alternatív idősíkon találták magukat, ahol a nácik megnyerték a második világháborút, mint később kiderült, Vandal Savage mesterkedése nyomán. A képregény új formában szedi elő ezt az epizódot, és a lehető legjobban használja fel arra, hogy behozza az animációs univerzumba Overmant, vagyis a náci Supermant, aki annak idején nem is szerepelt a rajzfilmekben. 

Ha már fentebb szóba került a szerelmi szál, már korábban elkezdtek teaselni egy nem mindennapi románcot a negyedik szám borítóján, amin Wonder Womant Darkseiddal láthatjuk csókolózni. A megrökönyödés jogos, hisz Darkseid jóformán maga a sátán a DC képregényeiben, ez kb. olyan, mintha a Harry Potterben Hermione Granger Voldemorttal kavarna. Azt hiszem azért annyit elárulhatok, hogy természetesen van csavar a történetben, és hogy ha valamire rávilágítottak ezek a füzetek, az az, hogy a rajzfilmsorozat Wonder Womanje leginkább Batmannel alkothatott volna verhetetlen párost - ha annak idején mindkét fél így akarta volna. 

Szóval az alapötlet nagyszerű, a készítők remekül kiaknázták a szériában rejlő lehetőségeket, de azért korántsem minden tökéletes. A dialógusok például furcsán bénák és erőltetettek, ez még úgy is feltűnő volt, hogy nem az angol az anyanyelvem. Kicsit olyan érzésem volt néha, mintha egy 40 évvel ezelőtti képregényhez írták volna őket, de szerencsére ez a hiba másban nem ütközött ki. A legnagyobb probléma sokkal inkább az, hogy az egész bonyodalom varázsütésre, egy váratlan csodával ért hirtelen véget, ennél pedig sokkal, de sokkal jobb lezárást érdemelt volna ez a sorozat. Sőt, talán le sem kellett volna zárni, hanem a limitált száriát lehetett volna folytatni egy hosszabb ongoing formájában - persze így felmerülne a kérdés, hogy akkor már miért ne támasztanák fel az animációs sorozatot?

A képregényeket illusztráló Ethen Beavers rajzai remekül visszaadják a rajzfilmsorozat látványvilágát, sajnos azonban ez koránt sem mondható el a borítókról. Még a variánsok között sem igazán találtam olyat, ami bármiben azt üzente volna, hogy márpedig ez az animációs univerzum kibővítése szeretne lenni. Nem igazán értem miért nem Beavers csinálta a borítókat is, pedig a belső oldalakon igazán kitett magáért. 

Bár akadnak benne hibák, a Justice League Infinity erősen ajánlott olvasmány mindenkinek, aki szerette az Igazság Ligája rajzfilmeket, vagy aki egy jó kis multiverzális káoszra vágyik sok-sok karakterrel. Remélem kap még folytatást ez a sorozat, igazán ütős dolgok sülhetnének ki belőle.

Justice League of America Vol. 1: The Tornado's Path by Brad Meltzer

Brad Meltzer Justice League of America sorozatával azóta szemezek, mióta pár éve elolvastam minden idők egyik legmegosztóbb DC történetét, az Identity Crisis-t (kritikáért katt ide), ami azóta is a legeslegkedvencebb képregényem. Ha ismered a sztorit, akkor tudod, hogy nem éppen egy vidám darab. A DC történetének talán legsötétebb, legkevésbé sem gyermekbarát eventjéről beszélünk, ami érthető módon sok rajongónál kiverte a biztosítékot. Szerintem viszont zseniális sztori, és nagyon kíváncsi voltam, hogy az író képes volt-e tovább borzolni a kedélyeket a folytatásban. A rövid válasz az, hogy igen, de azért ha nem bánjátok, kifejteném bővebben. A cikk spoilereket tartalmaz!

A történet közvetlenül a Identity Crisis után veszi fel a fonalat. Az Igazság Ligáját ért trauma után Batman, Superman és Wonder Woman elhatározza, hogy újraszervezik a csapatot. Miközben ők azon tanakodnak, hogy kiket szeretnének a soraikban látni, más dolgok is történnek: Red Tornado, aki korábban meghalt, és aki épp egy test nélküli lélek, arra kéri Deadmant, hogy ezúttal hadd térjen vissza hús-vér emberként az élők világába. A korábbi android testnek ugyanis megvannak a korlátai, főleg ami az érzékelést, tapintást, stb. illeti. A kérés teljesül, ám hamarosan Red Tornando is megtanulja a leckét a saját kárán: Vigyázz mit kívánsz! 

A sztori némileg háttérbe szorította az A listás szuperhősöket, és kifejezetten örültem, hogy ezúttal olyan karakterek kapták a fontosabb szerepeket, mint Red Tornado, Black Lightning, vagy épp Arsenal. A főgonosz pedig még ennél is nagyobb meglepetés volt: Kiderült ugyanis, hogy Solomon Grundy mozgatja a szálakat, aki a legutóbbi feltámadásakor valamiért intelligensen tért vissza, és mi tagadás, nagyon jót tett a karakternek az a nem kevés plusz IQ. A kevésbé ismertebb szereplők közül végig Red Tornado maradt fókuszban, és ezek után kijelenthetem, hogy bárhol lennék inkább, csak ne egy Brad Meltzer sztori középpontjában.

Ugyanis a The Tornado's Path kicsit sem kevésbé brutális, vagy szívszorító, mint az Identity Crisis. Igen, a nemi erőszak ezúttal kimaradt, cserébe viszont Red Tornado elég hamar megízleli, hogy mi is az a fizikai fájdalom. Nem kicsit sokkoló, amikor azt látod, hogy a főhőst a szó legszorosabb értelmében széttépik, mintha csak papírból lenne, miközben a felesége gyakorlatilag zokogva nézi végig az egész jelenetet. Szinte hallod azt a kétségbeesett sikoltást, amiből üvölt az a  végtelen fájdalom és tehetetlenség... Egyszerűen csontig hatolóan sokkoló élmény, ahogy írom is kiráz tőle a hideg. Viszont annyira zseniálisan meg van írva, hogy arra szavak nincsenek, így bármennyire is lehoz az életről, ez a sztori is fel fog kerülni a kedvenceim listájára. 

A képregényt Ed Benes illusztrálta, aki remek munkát végzett, viszont mivel ez egy elég meredek történet, így akadnak benne meglehetősen felkavaró képsorok, amit talán nem vesz be mindenkinek a gyomra. Nincs benne igazán durva belezős gore, de azért ismételten kihangsúlyozom, hogy ez kifejezetten felnőtteknek szánt olvasmány. 

Ha már olvastad az Identity Crisis-t és tetszett, akkor mindenképp a The Tornado's Path legyen a következő, amit fellapozol. Brad Meltzer egy géniusz, és biztosan írok majd még olyan képregényekről, amiken szerepel a neve. Bár a terápiát utána nem tudom ki fogja kifizetni.

Justice by Jim Krueger & Alex Ross

Mai cikkünk témáját már biztosan sokan ismeritek, mivel mondhatni alap Justice League sztorinak számít, ami ráadásul magyar nyelven is megjelent a DC Nagy Képregénygyűjtemény részeként. Bár sok szempontból értem, hogy miért gondolnak rá így, egyszerűen nem tudok szó nélkül elmenni a 2005-ben megjelent Justice hibái mellett, amik után egyértelműen ki merem jelenteni, hogy bizony vannak ennél sokkal jobb Igazság Ligája képregények is. Ilyen téren tehát nálam abszolút a túlértékelt kategóriába esik, viszont a gyengeségei mellett tagadhatatlanul vannak erősségei is. 

A történetben a DC Univerzum gonosztevőiből összeállt Végzet Légiója összehangolt támadást indított az Igazság Ligája ellen Brainiac és Lex Luthor vezetésével. Meglepő módon azonban épp a világot akarják megmenteni a pusztulástól, amit mindannyian megtapasztaltak egy közös látomás során. Brainiac és Luthor viszont nem bízik egymásban, és ahogy haladnak előre az események, a valódi szándékukra is fény derül. Vajon sikerül a Ligának időben megállítania ellenségeiket? Vagy a pusztulás immár elkerülhetetlen? 

A Justice eredetileg nem volt része a DC kánonnak, mi több, Alex Ross szerint a szereplők a képregények ezüstkorának modernkori megtestesülései. Hogy a pozitívumokkal kezdjek, mindenképpen érdemes megemlítenem, hogy a készítők remek kérdéseket fogalmaztak meg az egész szuperhős mítosszal kapcsolatban: Itt vannak ezek a zseniális karakterek elképesztő képességekkel megáldva, de miért nem használják arra a hatalmukat, hogy jobbá tegyék a világot? Miért nem vetnek véget a szegénységnek, éhezésnek, szenvedésnek? Mi értelme bárkit megmenteni a halál torkából, ha utána ugyanahhoz a nyomorúságos élethez tér vissza? Lássuk be, ezek teljesen jogos kérdések, és Lex Luthor szájából irdatlan kemény volt hallani mindezt. Vannak itt tehát nagyszerű gondolatok, de akkor mi a probléma? 

A Justice egyik legnagyobb hibája az, hogy indokolatlanul el lett nyújtva, és vannak benne olyan szálak, amik konkrétan sehová sem vezetnek. Ilyen például, ahogyan Brainiac elrabolta Aquaman fiát, aminek szerintem nem volt sok értelme azon kívül, hogy ezzel a készítők személyes indítékot adtak a bosszúra Atlantisz királyának. Brainiac célja mindezzel ráadásul borzasztó rosszul lett tálalva, ha volt is rá konkrét magyarázat, az elveszett valahol az éterben, és végül a Redditen találtam meg a válaszokat a képregény helyett, ami hát lássuk be, nem túl jó. Joker pedig, bár szerepel az eventben, egy totálisan elpazarolt karakter, az ő mellékszálát egy az egyben ki lehetne szedni a történetből, kb. ugyanaz lenne az eredmény. 

Mindezen felül ami nálam komolyan visszavett az élvezhetőségből, hogy a Justice borzasztóan túl lett bonyolítva. Lépten-nyomon beleesik a grandiózus crossoverek hibáiba: Túl sok karakter, káoszba fulladt harcok, ahol sokszor nem egyértelmű, hogy mi történik és miért. Félre ne értsetek, az alaptörténet jó, még akkor is, ha már ezer hasonlót láttunk. Csak kicsit meg kellett volna vágni, akár egy filmet, kiszedni belőle a felesleges dolgokat, amik csak elterelik a figyelmet a lényegről. Úgy éreztem magam olvasás közben, mintha ez már eleve egy bővített változat lenne, pedig még csak nem is a deluxe kiadást olvastam (és nem mintha tudnám, hogy abban mi a +100 oldal bónusz tartalom, csak tudom, hogy megjelent egy ilyen is). 

A képregényt az általam igen nagyra becsült Alex Ross illusztrálta, aki ezúttal is brutálisan szép, fotorealisztikus festményeivel dobott nem is keveset a minőségen. Viszont ez a pozitívum talán kicsit negatívum is egyben: Ross ugyanis olyannyira tehetséges, hogy szerintem kb. bármilyen képregényről képes elhitetni, hogy az jobb, mint amilyen valójában. Felmerül a kérdés, hogy a Justice vajon akkor is ekkora sikereket ért volna-e el, ha valaki más készített volna teljesen más jellegű illusztrációkat a történethez? Szerintem nem. 

Mindent egybevéve a Justice-nál vannak sokkal jobb és sokkal rosszabb képregények is, viszont egyáltalán nem akkora durranás, mint ahogy sokan állítják. A látvány 10/10, de a sztori sajnos bőven hagy kívánnivalót maga után. Számítok rá, hogy ezzel a kritikával sokan nem értetek majd egyet, ha így van, nyugodtan írjátok meg kommentben Facebookon, érdekel a véleményetek! :)

Justice League Dark Vol 2-3 by James Tynion IV

A Wonder Woman 1984 lett a DCEU legrosszabbra értékelt filmje az IMDB-n. Annak ellenére, hogy engem már a bejelentéstől fogva nem hozott lázba a produkció, le kell szögeznem, hogy egy pillanatig sem kívántam soha a bukását. Épp ellenkezőleg. Nagyon szeretném, ha a DC/Warner páros végre összeszedné magát, és olyan filmekkel örvendeztetne meg minket, amik tényleg méltók a DC Comics-hoz ahelyett, hogy ilyen eltökélten és megállíthatatlanul pusztítanák a saját brandjüket. Megjegyzem, már a sokak által istenített első rész sem ütötte meg azt a szintet, amit én, mint képregényrajongó elvártam volna. Mindezek után úgy éreztem, hogy az újévet egyszerűen kötelező minőségi Wonder Woman tartalommal indítani, hogy ha csak minimálisan is, de egy kicsit pozitív irányba billentsük a mérleget. Mert biztos vagyok benne, hogy aki csak ilyen filmeket lát, az mostanra simán a trash kategóriába sorolja a DC-t. Nekem ez egy iszonyatosan fájó pont, hiszen ahogy azt sokszor kiemeltem, a MetaComix elsősorban azért jött létre, hogy a képregényolvasást népszerűsítse, a rossz képregényfilmek viszont senki kedvét nem fogják meghozni ehhez, és összességében sokkal több kárt okoznak, mint hasznot. 

A választásom James Tynion IV Justice League Dark sorozatára esett, mivel már korábban is volt szerencsém írni róla a blogon, és akkor is csak pozitívan tudtam róla nyilatkozni. Bár ez nem szóló Wonder Woman képregény, ugyanakkor mégis ő a legfontosabb szereplője. Miután újraszervezték az Igazság Ligáját, Diana állt a Sötét Igazságliga élére, hogy az ő vezetésével nézzenek szembe a rémálomba illő paranormális és mágikus fenyegetésekkel. És alighanem ez volt az utóbbi évek egyik legjobb döntése a DC részéről. Wonder Woman karakteréhez ugyanis valami eszméletlenül jól illik a boszorkányság és a mágia témaköre, nem is értem, hogy miért nem rukkoltak elő ezzel már korábban. 

A történet közvetlenül a Wonder Woman & The Justice League Dark: The Witching Hour után veszi fel a fonalat: A mágia túléléséért vívott harc egyre elkeseredettebbé válik. A Sötét Igazságliga egy része a megmaradt varázslóknak nyújt menedéket, miközben Wonder Woman és Zatanna Mordrut, a káosz mágia urát keresi, hogy tőle kérjenek segítséget. Mindeközben Doctor Fate és a Rend Urai drasztikus tervvel állnak elő: Inkább kitörölnék a varázst a világból, minthogy az ismét a Másfajták kezébe kerüljön. A Föld mágusai ultimátumot kapnak: Vagy önként lemondanak az erejükről és élhetnek, vagy pusztuljanak! 

Aki otthonosan mozog a képregények világában az tudja, hogy Doctor Fate az egyik utolsó karakter, akivel a DC mágusai ujjat akarnak húzni. Ő az univerzum egyik leghatalmasabb varázserővel bíró figurája, és bizony minden okuk megvan félni tőle. A Sötét Igazság Liga és a Rend Urai közötti összecsapás azonban elkerülhetetlen, hőseink pedig csak úgy győzhetik le őket, ha minden létező szabályt megszegnek. A káosz mágia ugyanis veszélyes fegyver, ráadásul ezúttal konkrétan a varázslás összes létező törvényét átírták. Tudom, most biztosan csak pislogtok, hogy mégis miről vakerálok megint, de a legjobb, hogy én sem tudom biztosan. Sőt, maguk a karakterek sem. Ugyanis ha felteszed nekik a kérdést, hogy mi pontosan a mágia, akkor alighanem mindegyiküktől eltérő választ fogsz kapni. Senki nem tudja biztosan, csak azt, hogy a varázserőnek ára van, amit minden mágusnak meg kell fizetnie. 

A dolgok a The Witching War című sztorival kezdtek igazán érdekessé válni. Kiderült, hogy aki mozgatja a szálakat, az nem más, mint Circe, aki ráadásul végig az orrunk előtt tevékenykedett. A boszorkány istennő egész idő alatt Hecate erejére pályázott, aki a The Witching Hour című kötetben szerepelt. Nem is ez az igazán izgalmas, hanem hogy az ő vezetésével megalakult az Injustice League Dark, ami lényegében egy mágikus Anti-Igazságliga, tagjai nem mások, mint Papa Midnite, Solomon Grundy, Floronic Man és Klarion, a boszorkányfiú. 

A The Witching War az eddigi legjobb storyline a sorozatban, ráadásul Wonder Woman elképesztő mágikus hatalom birtokába jut, amitől még ő is komolyan megrémül. Ebben a történetben érezhető igazán, hogy Diana olyan terhet vett önként a nyakába, ami még egy hozzá hasonló istennőnek is sok. Az Injustice League Dark-al és Cicrce-vel való összecsapás epikus, fordulatos, és mindent egybevéve ez volt az egyik legkirályabb DC képregény, amihez mostanában szerencsém volt. 

Bár eddig főként Wonder Womanről volt szó, a Justice League Darkban van egy rakás szereplő, akikről szintén muszáj szót ejteni. Diana után alighanem Zatanna a legfontosabb karaktere a sorozatnak, de van itt még egy csomó más ikonikus figura is: Szerepel Swamp Thing, Etrigan, John Constantine, Detective Chimp, Man Bat, és még sorolhatnám. Tynion IV pedig annak ellenére, hogy milyen sok karakterrel dolgozik egyszerre, ügyelt rá, hogy azok ne vegyék el egymástól a rivaldafényt. Mindenkinek kijutott emlékezetes pillanatokból, és minden olvasó meg fogja találni közülük a kedvencét. 

Miután mind iszonyatosan a szívemhez nőttek, komolyan megsajnáltam a szereplőket, ugyanis szerencsétleneknek egy nyugodt percük sincs azóta, hogy elkezdődött a sorozat. Legtöbbször csak egy újabb mágikus katasztrófa árán tudnak elhárítani egy másikat, ráadásul általában fogalmuk sincs, hogy mit csinálnak, csak azt tudják, hogy a tetteik nem maradnak következmények nélkül. Hiszen mint feljebb is említettem, a mágia világában mindennek ára van. A DC Univerzumban jelenleg sehol máshol nem találkozhatsz olyan földöntúli szörnyűségekkel, mint ezeken az oldalakon, viszont garantálom, hogy újra és újra át akarod majd élni őket.

A Justice League Dark vizuális szempontból is az egyik legjobb cucc, amivel mostanában dolgom volt, ez pedig különösen igaz a The Witching War című kötetre, valamint Fernando Blanco és Alvaro Martinez rajzaira. A boszorkány istenségeken megcsillanó hold fénye, a különböző mágikus lények és motívumok ábrázolása garantáltan minden olvasót elvarázsol majd. Már csak emiatt is érdemes fellapozni ezeket a képregényeket, de azért remélem, hogy a sztori is felkeltette valamelyest a kíváncsiságotokat. 

Mondanám, hogy szívesen látnék élőszereplős feldolgozást a Wonder Woman vezette Justice League Dark-ból, de őszintén szólva nem hiszem, hogy jól meg tudnák csinálni. Igazából nem is érdekel, hiszen ezektől a képregényektől mindent megkaptam, amit vártam, tán még sokkal többet is. Alig várom, hogy ismét belevethessem magam a boszorkányság és a mágia világába, hiszen hőseink rémálmai még közel sem értek véget.

DCeased by Tom Taylor

Őszintén szólva amikor először hallottam a DCeased létezéséről, még egyáltalán nem hozott lázba a koncepció. Kb. annyit tudtam az egészről, hogy voltaképpen ez a DC válasza a Marvel Zombiesra, aminek szintén nem sikerült különösebben felkeltenie az érdeklődésemet. Tudniillik az igazság az, hogy nem vagyok egy kimondott zombi horror fanatikus. Jó persze, én is nagyon éltem az AMC Walking Dead sorozatának első néhány évadát, ami egy nagyon erős kivételnek számított nálam. A gond ugyanis az, hogy csak nagyon kivételes esetekben sikerül komolyan vennem ezt az egész témát, talán pont azért, mert csak kevesen tudják igényesen tálalni. Ha nem látom a temérdek pozitív értékelést a DCeased kapcsán, talán sosem olvasom el ezt a nagyszerű történetet, és bizony mondom néktek, nagy kár lett volna! 

Az életellenes egyenlet egy romlott változata elszabadult a földön, és vírusként terjed a világhálón. Elég egy pillantás a telefonod kijelzőjére, és máris őrjöngő zombivá változtál. Gépről emberre, emberről emberre terjed, hőseinknek pedig ezúttal tényleg a világ végével kell szembenéznie... 

Mielőtt továbbmegyünk, tisztázzuk: Mi is az az életellenes egyenlet? 
A fogalom Jack Kirby Fourth World című képregényeposzában (amiről lassan muszáj lesz többet beszélnünk!) tűnt fel először. Ez voltaképpen egy matematikai képlet, ami az élet hiábavalóságát bizonyítja. Általa szinte bárki irányíthatóvá válik, mivel elveszti szabad akaratát, és anélkül nevezhetjük-e egyáltalán életnek az életet? Ez Darkseid legveszélyesebb fegyvere, Apokolips ura ezúttal viszont csúnyán mellélőtt. A galibát ugyanis az okozta, hogy megpróbálta módosítani az egyenletet, ami aztán elszabadult, a többit sejthetitek. 

A DCeased nem része a DC kánonnak, eseményei nem hatnak ki a fő kontinuitásra, a saját önálló univerzumában játszódik. A döntés teljesen érthető, hiszen a kiadó gyakorlatilag öngyilkosságot követett volna el azzal, ha az itt történtek befolyásolták volna más képregényeiket, szinte biztos, hogy relaunch lett volna a vége. A történetben ugyanis még az A listás karakterek is úgy hullanak, mint a legyek, amire egyébként én valamiért egyáltalán nem számítottam. Így kissé megrázott, ahogy azt kellett végignéznem, ahogyan kedvenc hőseim egy szempillantás alatt véres cafatokra hullanak, a kezdeti sokk után viszont rájöttem, hogy ez az egész így tökéletes. 

A fentebb említett Marvel Zombiesról tudni érdemes, hogy az alkotók igyekeztek benne viccesre venni a figurát. A DCeased ezzel szemben, csak hogy erősítse kicsit a sztereotípiákat, valami eszméletlen darkra sikeredett. Azt hiszed a zombi apokalipszis para? Akkor képzeld el úgy, hogy a zombiknak szuperereje van. Persze itt is vannak poénok, például John Constanine kissé suttyó, angolos beszólásai (Oh, bollocks!), de az alaphangulat kimondottan nyomasztó az első oldaltól az utolsóig. A szereplők leginkább csak kínjukban viccelődnek, tudván, hogy ha már vége mindennek, utolsó erejükkel még kinyújtják a középső ujjukat, és a halál arcába nevetnek. Ráadásul a történet végén nincs happy end, vagy "és így a világ megmenekült, hála a Pindúr Pandúroknak". Ha lesz, akkor az valószínűleg egy folytatásban, amire egyébként elég jók az esélyek, egy tie-in sorozat már így is fut jelenleg Hope At World's End címmel. 

Elérkeztünk az egyetlen negatívumhoz, ami sajnos nem más, mint az artwork. Trevor Hairsine rajzai bizony elég hullámzó minőséget produkálnak, vannak remekül sikerült panelek, és vannak kimondottan borzalmasak is szép számmal. Az illusztrátor rossz szokása, hogy sokszor indokolatlanul távol helyezi egymástól a karakterek szemeit, amitől rémesen torz megjelenést kapnak az arcok. Superman konkrétan úgy néz ki némelyik képen mintha hiányozna egy kromoszómája, viszont a sztori annyira jól sikerült, hogy igazból semmi kedvem sincs fennakadni ezen. 

A DCeased nagy meglepetés volt számomra, a jövőben talán máshogy állok majd az egész zombi apokalipszis témához. Akár a te műfajod ez, akár nem, ezt a történetet érdemes beszerezned. Továbbá felhívnám rá a figyelmeteket, hogy készültek zombi akciófigurák is a képregény alapján, amiket a linkre kattintva szerezhettek be: https://www.bigbadtoystore.com/Search?SearchText=dceased

JLA #10-15: Rock of Ages by Grant Morrison

Ha levontam bármilyen tanulságot a JLA: Rock of Ages című történetből, az az, hogy Grant Morrison egy őrült. Nem mintha nem tudtam volna ezt eddig is, de most ismét volt szerencsém meggyőződni róla. 
Ez a cikk elvileg a '97-es JLA sorozat második Deluxe kötetét mutatta volna be, aminek csak egy része a Rock of Ages, de aztán rá kellett jönnöm, hogy erről a sztoriról muszáj külön is szót ejteni. A szóban forgó JLA széria sokak szerint minden idők legjobb Igazság Ligája képregényeit foglalja magába, míg mások ki nem állhatják a sorozatot, vagy úgy általában Grant Morrison munkásságát. A Rock of Ages elolvasása után bárkinek azonnal egyértelművé válik, hogy mivel képes az író ilyen szinten megosztani a közönséget, ugyanis még én sem értem teljesen, hogy mi az ördög történt ebben a hat számban. Azt meg pláne nem, hogy ez az egész hogy állt össze Morrison fejében, bár megvannak róla az elméleteim. Hogy kicsit tisztábban lássak, a sztori kivégzése után egyből felmentem a Redditre, ahol néhány tapasztaltabb rajongó megválaszolta a kérdéseimet, valamint kaptam egy hasznos tanácsot, amit most én is szeretnék megosztani veletek: A Rock of Ages tipikusan az a sztori amit érdemes többször is elolvasni, ha elsőre nem sikerült összerakni a képet. Morrison képregények esetén ez egy általános szabály, valamint készülj fel arra is, hogy nem biztos, hogy ez neked való cucc. A JLA még így is az író egyik könnyebben fogyasztható munkája, szóval ha valaha úgy döntesz, hogy nekivágsz, akkor szerintem ez a széria jó kezdés lehet. Persze mindenképp olvasd el előbb a Rock of Ages előzményeit, amiket megtalálsz az első 9 számot tartalmazó Deluxe kötetben. 

A Rock of Ages történetében az Igazság Ligája tagjai saját holografikus hasonmásaikkal veszik fel a küzdelmet. Kiderül, hogy az Injustice Gang mozgatja a szálakat, akik ráadásul hőseink néhány leghalálosabb ellenségéből szerveződtek újra: A csapat tagjai Joker, Circe, Doctor Light, Mirror Master, Ocean Master, Jemm, vezetőjük pedig nem más, mint Lex Luthor. Egyetlen céljuk, hogy megsemmisítő csapást mérjenek az Igazság Ligájára, egyszer és mindenkorra.
A pokol ezután kezdett elszabadulni, ugyanis egyszer csak megjelent a semmiből Metron, jött az időutazás, hirtelen egy idegen világban találjuk magunkat, majd egy lehetséges jövőben, ahol Darkseid leigázta a Földet. Mintha Morrison a saját története közepén egyszer csak úgy döntött volna, hogy elkezd egy teljesen másikat. Ami eredetileg nem kozmikus eseménynek ígérkezett, egy csettintés után az lett, és sokáig nem is lesz egyértelmű, hogy mi és hogyan függ össze. 



Egyszóval végtelenül zavaros az egész, és nem is voltam biztos benne, hogy kimondottan élveztem ezt a sztorit. Kellett aludnom egyet az egészre, hogy végül érezhetően pozitív irányba billenjen a mérleg. Minden keszekuszaság ellenére, ha egyszer sikerül megértened mi történt, rájössz, hogy ez egy zseniális történet. Vagy nem, és soha többé nem olvasol Morrisont. A Rock of Ages tipikus példája annak, amikor egy írónak olyan szinten száguld az agya, hogy az olvasó egyszerűen nem tud lépést tartani vele. Mellesleg már Metron megjelenése előtt is azt éreztem, hogy az Injustice Gang szál is hihetetlenül komplex, Morrison ugyanis maximálisan kihasználta a karakterek szellemi és fizikai adottságait. Majd egyszer csak bumm, félredobott mindent, amit elkezdett felépíteni, és elment egy teljesen másik irányba. A helyében lehet inkább jobban széttagoltam volna ezt a sztorit, és nem egybe próbáltam volna meg belepréselni az összes ötletemet, viszont akkor lehet, hogy feleennyire sem csavarta volna szét az agytekervényeimet. 

Ritka az, amikor szeretnék még beszélni egy képregényről, de minél többet gondolkozok rajta, annál jobban belefájdul a fejem. Annak ellenére, hogy végül kellemes élményként könyveltem el a Rock of Ages-t, azt hiszem, hogy egy ideig most nem szeretnék Morrisont olvasni. Ezt most egyszerűen muszáj kipihennem, de ha valami irgalmatlan mindfuck élményt szeretnék, akkor biztos, hogy megint előszedek tőle valamit. A hat fejezet ráadásul sokkal többnek tűnt, mint amennyi valójában, ugyanis a dialógusok is nagyon terjedelmesek, egy örökkévalóságnak tűnt, amíg átrágtam magam az egészen. 



A Rock of Ages illusztrációit Howard Porter készítette, aki az egyik személyes kedvenc rajzolóm a DC Comics-nál. A JLA mellett olyan más képregények kapcsán ismerhetitek őt, mint a Flash, The Trials of Shazam, a Scooby Apocalypse és még sorolhatnám. Dolgozott már együtt Mark Waid-el és Geoff Johns-al is, akiket szintén az iparág legnagyobb alakjai között tartok számon. A JLA a '90-es évek egyik leglátványosabb képregénysorozata volt, Porter karakterábrázolása pedig igazán időtlennek mondható. A színezésen, kihúzáson látszik ugyan, hogy ez egy 22 éves képregény, de ha csinálnának belőle egy újrakevert változatot, akkor senkinek sem tűnne fel. 

Ha valami laza, könnyed olvasmányra vágysz, akkor van egy rossz hírem, ugyanis a Rock of Ages semmiképp sem az. Ha viszont jártas vagy a DC képregényeinek világában (és ezalatt nem azt értem, hogy láttál pár filmet), úgy érzed bármivel megbirkózol, és szereted, ha befelé nő a hajad, akkor tégy egy próbát Morrison JLA sorozatával. Még így sem biztos, hogy tetszeni fog, de mint tudjuk, a süti próbája az evés. Ha a cikk hatására döntöttél úgy, hogy elolvasod, akkor nyugodtan oszd meg velünk a tapasztalataidat, őszintén érdekel a véleményetek! :) 

Justice League Dark Vol. 1: The Last Age of Magic + Wonder Woman & The Justice League Dark: The Witching Hour by James Tynion IV

Nemrég megkérdeztünk titeket, hogy milyen képregényekről olvasnátok szívesen, és a többség egyhangúan a Justice League Dark mellett voksolt. James Tynion IV 2018-ban megkezdett sorozatának első része már egy ideje szerepel a gyűjteményemben, ugyanakkor ezidáig nem volt alkalmam nekivágni. 
Amit viszont nem tudtam, hogy a Wonder Woman & The Justice League Dark: The Witching Hour című sztori nélkül nem is érdemes elkezdeni a szériát, mivel a két történet jelentősen összefügg. Ha nem olvasod őket a megfelelő sorrendben, akkor bizony bőven lesznek majd olyan részek, amiknél csak vakarni fogod a fejedet, mert egy csomó fontos infóról lemaradtál. Őszintén szólva nem is értem, hogy miért nem tudták ezt a két sztorit egy sorozatba belesűríteni, elvégre még a szereplők is teljesen ugyanazok, bár tény, hogy a Witching Hour erősen Wonder Woman központú. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy a két kötetet érdemes egy cikkben kivesézni. A helyes olvasási sorrend: Justice League Dark #1-3, Wonder Woman & The Justice League Dark: The Witching Hour (összes), végül pedig Justice League Dark #5-6 (A 4. számot tartalmazza a Witching Hour). 



Fontos továbbá, hogy a szóban forgó Justice League Dark sorozat a Justice League: No Justice eseményeiből robbant ki, ami a Dark Nights: Metal című 2017-es event folytatásaként értelmezhető. A No Justice Scott Snyder és James Tynion IV közös munkája, és nem szépítem, egyszerűen borzalmas. A képregényről írt korábbi cikkemet itt olvashatjátok, de elég ha annyit tudtok, hogy egy élvezhetetlen katyvasz az egész, és semmi értelme nem volt azon kívül, hogy újraszervezték a Ligát, valamint a Sötét Igazság Ligáját is. Mindez okot adott arra, hogy megnyomják a relaunch gombot, melynek köszönhetően a Justice League és a Justice League Dark is ismét első számtól indult. Ugyanakkor ez is több sebből vérzik, hiszen a relaunchnak pont az lenne a lényege, hogy egyszerű belépési pontot kínáljon az új olvasóknak. Ezzel szemben a Justice League és a Justice League Dark is megköveteli, hogy ha csak nagyjából is, de tisztában legyél az elmúlt évek eseményeivel. Ráadásul az újraindított Justice League első, The Totality című sztorijához már volt "szerencsém", és legnagyobb elképedésemre még a No Justice-nál is sokkal, de sokkal rosszabb. Nagyon ritka, hogy egy képregényt képtelen vagyok néhány számnál tovább olvasni, de itt pontosan ez történt, és mivel egyszerűen nem bírtam átrágni magamat rajta, így tisztességes kritikát sem tudtam róla írni. Erről a sorozatról tudni érdemes, hogy szintén Tynion IV és Snyder tollából származik, ugyanakkor a Justice League Dark-hoz utóbbinak nincs köze. Mindebből azt a következtetést vontam le, hogy itt bizony Scott Snyder a probléma forrása, ugyanis a Justice League Dark-tól, bár a fentiek miatt eleinte komolyan tartottam, legnagyobb meglepetésemre nagyon élvezetes. Ami nem kis teljesítmény, tekintve hogy Tynion IV a korábbi romhalmazra építette fel az egészet. 

De mi is az a Justice League Dark? A Sötét Igazság Liga egy különálló egység a Ligán belül, akik olyan küldetésekre specializálódtak, amikkel a hagyományos szuperhősök nem bírnak el. Ide tartozik minden paranormális, mágiával kapcsolatos és természetfeletti ügy. A csapat első saját sorozata 2011-ben debütált a New 52 relaunch részeként, és bár már korábban is feltűntek Swamp Thing képregényekben, akkor még nem használták a Sötét Igazságliga nevet. 2017-ben a DC Animációs Univerzum is megörvendeztette a rajongókat egy Justice League Dark filmmel. 



Tynion IV történetében, miután a No Justice eseményei során meghasadt a multiverzum fátyla, valamint gyökeret vert a Földön a titokzatos "csodafa", a mágia irányíthatatlanná és veszélyessé vált. A változást minden mágus érzi, ám konok módon úgy döntenek, hogy a problémát nekik kell megoldaniuk, nem holmi varázstalan kívülállóknak. Wonder Woman épp ezért hiába igyekszik csapatot toborozni, a legtöbben elfordulnak tőle. Ám hamarosan a fenyegetésnek már neve is lesz: Ők a "Másfajták", élükön a gonosz és ijesztő "Fejjel Lefelé Emberrel". Egykor ők birtokolták teljes egészében a mágiát, és most eljönnek, hogy visszavegyék, ami az övék. Ráadásul, ha mindez nem lenne elég, Wonder Woman rejtélyes és irányíthatatlan erőre tesz szert, ami komolyan megrémíti társait. Mint kiderül, hatalmának forrása egy Hecate nevű boszorkány istennő, aki a Másfajtákhoz hasonlóan szintén nem kíván lemondani hatalmáról. Hőseinknek egymás után két mágikus katasztrófát kell elhárítaniuk, ha nem akarnak búcsút inteni világuknak, és minden lelki erejükre szükségük lesz, ha mindezt ép ésszel át akarják vészelni. 

A The Last Age of Magic és a The Witching Hour olvasása során kicsit az a kellemetlen érzésem volt, mintha Tynion IV megpróbálta volna belesűríteni a sztorijába még egyszer ugyanazt a történetet, csak rövidebben. Miután azonban a végére értem a két kötetnek, rájöttem, hogy a hasonlóságok nem véletlenek, és hogy bár az alapkoncepció sok mindenben egyezik, a kivitelezés számos ponton eltér. Ráadásul a Másfajták történetének még közel sem értem a végére, szóval el tudom képzelni, hogy az író teljesen más irányba terelte az eseményeket a következő kötetben. Tynion IV harmadik személyként, regényszerűen narrálja az eseményeket, ami az egyik legnagyobb hibája volt a fentebb említett, katasztrofális Justice Leauge: The Totality című képregénynek, és amit ebben médiumban egyáltalán nem szoktam kedvelni. Épp ezért meglepődve tapasztaltam, hogy itt nem csak hogy remekül működik, de az író ráadásul tényleg nagyszerűen bánik a szavakkal. 



Ne legyenek kétségeink továbbá afelől, hogy a Justice League Dark vérbeli horror cucc. A Másfajták érkezését és a mágia világának felborulását mindenféle iszonyatos, földöntúli borzalmak kísérik, amik rémálmaikban kísértik a szereplőket, és persze az olvasókat. Tynion IV emellett remek kis csapatot szedett össze a sorozathoz, akik közül mindenkiben van valami érdekes. A Justice League Dark hivatalos tagjai ebben a két kötetben Wonder Woman, Detective Chimp, Zatanna, Man-Bat, valamint Swamp Thing. Feltűnnek továbbá a régi New 52 sorozat karakterei is, akik bár segítik hőseinket, hivatalosan nem részei a csapatnak. Ilyen például John Constantine, aki ennek ellenére fontos szereplője a történetnek, valamint Deadman, Frankenstein, Phantom Stranger, Black Orchid és a vámpír Andrew Bennett is. Fontos szereplő a DC Univerzum egyik legnagyobb varázserővel bíró karaktere, Doctor Fate is, akit nem véletlenül nem a szövetségesek között említettem, bár fogalmam sincs Tynion IV milyen szerepet szán neki a későbbiekben. 

Annak ellenére, hogy már rettenetesen unom, hogy egyik multiverzumot megrengető esemény követi a másikat az Igazság Ligája képregényekben, azt kell mondjam, hogy a Justice League Dark tisztességes alkotás. Újoncoknak azonban semmiképp sem ajánlom, csak azoknak, akik tudják mi történt az elmúlt években a DC képregényeiben. Ebben az esetben viszont kimondottan kellemes élményben lesz részed, főleg ha hozzám hasonlóan neked is kijutott a main Justice League füzetek okozta szenvedésből. Bízz bennem, ez sokkal jobb lesz, vágj neki bátran!

Heroes in Crisis by Tom King

Végre. Ez a nap is elérkezett. Nem tagadom, iszonyatosan vártam, hogy megírhassam ezt a cikket, hiszen a Heroes in Crisis 2019 legmegosztóbb - sőt, talán leggyűlöltebb képregénye. A dühös rajongók egyenesen a DC rákfenéjének kiáltották ki az írót, Tom Kinget, aki mostanra már valószínűleg hozzászokott ehhez, hiszen a nemrég véget ért Batman sorozata is hasonló fogadtatást kapott. Megjegyzem, hibái ellenére én kifejezetten szeretem King Batmanjét, ami egy teljesen új perspektívából közelítette meg a Sötét Lovagot, és helyezte előtérbe a karakter mentális problémáit. A Heroes in Crisis koncepciója hasonló és olyan témát boncolgat, amit a volt CIA ügynök King nagyon is jól ismer: A poszttraumás stresszt. Szerencsére engem sosem diagnosztizáltak PTSD-vel, ellenben ismerek olyat, akit igen és biztos, hogy nem lennék a helyében. Azt viszont magam is megtapasztaltam, hogy milyen a gödör alján lenni, ahonnan én is csak külső segítséggel tudtam kimászni és úgy sem volt épp egyszerű menet. A mentális zavar nem tréfa és épp ezért nagyon érdekesnek ígérkezett az ötlet, hogy végre a képregények oldalain is láthatjuk miképp birkóznak meg kedvenc hőseink az őket ért traumákkal. Mert bizony, nekik aztán főleg kijutott belőlük, még akkor is, ha foggal körömmel ragaszkodunk az ideálokhoz, és mindenképpen tökéletesnek akarjuk látni őket. A napokban végre volt szerencsém elolvasni King történetét, a kérdés csak az, hogy vajon tényleg megérdemli-e a sárdobálást?

Köszöntünk a Szentélyben, egy eldugott kórházban, ahol a mentális problémákkal küzdő szuperhősöket kezelik. Az intézményt Batman, Superman és Wonder Woman hozta létre titokban és egy kriptoni technológiával működő mesterséges intelligencia kezeli a betegeket. Hőseink itt teljes diszkréció mellett könnyíthetnek a lelkükön, hogy aztán újult erővel térjenek vissza megmenteni a világot.
Valaki azonban meggyalázta a Szentélyt: Gyilkosság történt az intézményben, a két gyanúsított pedig nem más, mint Harley Quinn és az időutazó Booster Gold! Batman, Superman és Wonder Woman minden erejükkel igyekeznek elkapni a tettest, ám közben valaki kiszivárogtatta a kórház titkait a világnak...

A Heroes in Crisis egy nem éppen szokványos gyilkossági rejtély sztori, ahol az események csak nagyon lassan bontakoznak ki. A képregény sava-borsát adja, hogy végignézhetünk egy rakás felvételt, amit a Szentély számítógépe rögzített. Ezeken a videókon az itt ápolt hősök kezeléseit láthatjuk, ahogy teljesen megnyílnak a "terapeuta" felé, tudván, hogy ami ott elhangzik, az nem jut ki a szobából. Részben ezeknek a foszlányoknak köszönhető, hogy a Heroes in Crisis az elejétől fogva beszippantott és meggyőzött róla, hogy ennek a képregénynek bizony lelke van. Beleláthatunk kedvenc karaktereink fejébe úgy, ahogy még soha azelőtt, szinte már olyan, mintha nekünk próbálnák meg kiönteni a szívüket.

Bár Batman, Superman és Wonder Woman fontos szereplői a történetnek, a képregény nem őket helyezi előtérbe. A sztori legfontosabb karakterei Harley, Booster Gold, Poison Ivy, Batgirl és Wally West. King ott vétette az első hibát, hogy a szereplők sokszor nem önmaguk, és furcsán viselkednek. Ezt különösen Batgirl esetében éreztem, ám nála csak a személyisége volt az, ami nem igazán stimmelt. Wally viszont egy új, furcsa képességre is szert tett, ráadásul mindezt bármiféle magyarázat nélkül. Legalábbis én nem emlékszem, hogy a DC szupergyors karakterei képesek lennének beleszáguldani egy számítógép kiberterébe, hogy onnan nézzék át az ott tárolt adatokat. A sebességmező soha nem működött így, szerintem King sem tudna értelmes magyarázatot adni rá, hogy ezt miért éppen így oldotta meg, utólag viszont már nem lehet változtatni rajta.

A másik hiba az volt, hogy az író beletuszkolta a sztoriba az időutazást, ami miatt a végére kicsit szétesett a történet. King ugyanis létrehozott egy furcsa időhurkot, amit hiába próbáltam meg a képregény elolvasása után logikusan végigvezetni, csak belefájdult a fejem. Az író igyekezett ugyan a szereplőkön keresztül megmagyarázni, hogy mi történt, de ettől kicsit sem lett kevésbé kaotikus az egész. Persze lehet én vagyok a hülye, hogy a Bosszúállók: Végjáték után még logikát keresek egy időutazós sztoriban, mostanra már megtanulhattam volna, hogy felesleges.

Minden hiba ellenére a Heroes in Crisis képes volt az elejétől a végéig fenntartani az érdeklődésemet és azt kell mondjam, hogy tele van jó ötletekkel. King valószínűleg ott cseszte el, hogy ismét valami újító, formabontó történetet próbált elmesélni a hétköznapi szuperhős sztorik helyett, viszont pont emiatt beletört néhol a bicskája. Nem arról van itt szó, hogy ő nem tudna populáris, szélesebb körben fogyasztható sztorikat írni, hanem egyszerűen nem akar. Egyébként a történet gyilkossági rejtély része sokban hasonlít az Identity Crisis című Brad Meltzer sztorihoz, ami a maga idejében szintén megosztotta a közönséget.

A képregény rajzainál több művész is közreműködött, akik közül Clay Mann a legjelentősebb. Nem túlzok, a Heroes in Crisis a modern képregényes illusztrációk legmagasabb szintjét hozza, egyszerűen káprázatos az egész. Ez a kézzel készült rajzok és a digitális technológia találkozásának egyik ékköve, már csak emiatt is érdemes belelapozni. A karakterek szemének csillogása, a tájak, a színek, a fények... Komolyan mondom, ez az egyik legszebb képregény, amit valaha láttam. Ha ez a jövő, én örömmel nézek elébe.

A Heroes in Crisis-nek tagadhatatlanul vannak hibái és az is biztos, hogy nem való mindenkinek. Ha osztályoznom kéne, akkor 4-es alát adnék rá, amibe azért jócskán beleszámítanak a vizuális elemek is. Ha a cikkben leírtakat tudomásul vetted, és ezek után még mindig érdekel a sztori, szerintem érdemes adnod neki egy esélyt. Az ötlet jó, csak a kivitelezéssel vannak problémák.

Identity Crisis by Brad Meltzer & Rags Morales

A főként regényíróként ismertté vált Brad Meltzer bibliográfiája meglehetősen karcsú képregények terén, mégis neki köszönhetjük a 2000-es évek legmegosztóbb DC eventjét, az Identity Crisist. Az olvasók vagy imádják és a legjobbak között emlegetik, vagy ki nem állhatják, és innentől datálják a kiadó zuhanórepülését. Bár az utóbbi tábornak joga van a véleményéhez, szerencsére nem tudok velük egyetérteni egyik ponton sem - Az Identity Crisis a személyes all-time favorite listám első helyét foglalja el, és nem is hiszem, hogy bármi le tudná taszítani a trónról - legalábbis egyhamar biztosan nem.

Elongated Man feleségét, Sue Dibnyt megölték a saját otthonában, a szuperhős közösség lesújtva áll a történtek előtt. Siratják az elhunytat, szeretteiket pedig még közelebb tartják magukhoz, mint eddig. A temetés után azonnal nyomozásba kezdenek, hogy megtalálják a gyilkost. Egy maroknyi hős azonban sejti ki lehet az elkövető... Évekkel korábban, hogy megvédjék Sue-t és a hozzá hasonlókat a gonosztevőktől a Zöld Íjász, Fekete Kanári, Atom és Zatanna átléptek egy határt, és most a rég eltemetett, sötét titok zilálja szét a szuperhős közösséget...

"Ki az az Elongated Man?" - Kérdezitek most sokan. A kérdés abszolút jogos, hiszen valóban nem éppen A listás karakterről van szó. Igazából én is csak annyit tudok róla, hogy ereje kb. megegyezik a Marvel képregényekben szereplő Mr. Fantasticéval. Ez volt Meltzer egyik nyerő húzása, szándékosan kevésbé ismert karaktereket használt, akiknek ráadásul direkt jól utána is nézett az Identity Crisis megírása előtt. Az ilyen jellegű szereplők mélyebb ismerete ugyanakkor nem szükséges a sztori megértéséhez. 

Mitől félnek legjobban a szuperhősök? Attól, hogy személyazonosságuk nyilvánosságra kerül, és ezt szeretteik sínylik meg. Jómagam nyíltan elutasítom azt a jelenséget, amikor a DC világát szükségszerűen a "dark" kategóriába próbálják meg beskatulyázni, de az tagadhatatlan, hogy az Identity Crisis egy elég meredek és kimondottan komor sztori. Sokaknak túlságosan is: Olvastam olyan véleményt, hogy valaki azért utálja, mert egyszerűen lehozta az életről. Szerintem azonban pont ebben rejlik a zsenialitása - az Identity Crisis a DC többi krízisével ellentétben nem valami hatalmas, kozmikus fenyegetés köré épül, hanem egy mélyen emberi, szívszorító történetet mesél el. Viszont maximálisan megértem, ha valakinek sok ez egyszerre, főleg hogy Meltzer olyan tabutémáktól sem kíméli az olvasót (és a szereplőket), mint a nemi erőszak. Ha ezek után bárki azt mondja, hogy a szuperhősös képregények gyerekesek, annak bizony kijár egy haltasli.

Nem beszéltünk még a legfőbb okáról annak, hogy miért utálják sokan ezt a képregényt, ez pedig abban keresendő, ami utána jött: Az Identity Crisis nem pusztán csak kihatott a későbbi eseményekre, hanem konkrétan az Igazság Ligája végét jelentette. Ezután relaunch következett, és a liga három legfontosabb tagjának (Batman, Superman, Wonder Woman) teljesen újra kellett szerveznie a csapatot a 2006-os Justice League America lapjain, melyből az első két volume szintén Brad Meltzer érdeme. 

Az Identity Crisis rajzait Rags Moralesnek köszönhetjük, aki emellett a Countdown to Infinite Crisis, valamint a New 52 Action Comics révén is ismert. A kötet vizuális szempontból is a maximumot hozza, a gyászoló szuperhősök képe az egyik legemlékezetesebb képregényrajz, amit valaha láttam. A borítókat Michael Turner követte el.

Az Identity Crisis a legeslegkedvencebb DC történetem. Egy elképesztő gyilkossági rejtély sztori, tele drámával és mellbevágó érzelmekkel. Igazából máig értetlenül állok a tény előtt, hogy valaki zsigerből utálja ezt a képregényt, mikor én olvastam egy szuszra ledaráltam, majd mikor kivégeztem percekig csak meredtem magam elé. Meleg szívvel ajánlom mindenkinek, de készüljetek fel, kemény lesz!

Justice League: No Justice by Scott Snyder, James Tynion IV & Joshua Williamson

Kozmikus eseményt írni bizony nem hálás feladat. Az olvasó egy ilyen történettől olyan mindfuck élményre számít, amitől egy hétig befelé nő a haja, sajnos azonban ennek az elvárásnak csak kevés író tud megfelelni. Amikor az univerzumot összetartó, vagy épp az azt elpusztítani kívánó erők egymásnak feszülnek, amikor a szemünk előtt íródnak át a világegyetem működésének törvényei, amikor átlépjük az emberi képzelőerő és felfogóképesség határait, sokszor még maguk a karakterek sem értik teljesen mi történik körülöttük, és lehet mi is csak második olvasásra érjük el a várva várt megvilágosodást. A gond akkor kezdődik, amikor maguk a készítők sem tudják mit akartak kihozni a saját sztorijukból. Ilyenkor van az, hogy nem úgy állsz fel a könyv mellől, hogy "wow, ez zseniális volt", hanem hogy "jaj, mi ez a káosz?". 

A Scott Snyder, James Tynion IV és Joshua Williamson nevével fémjelzett Justice League: No Justice közvetlenül a Dark Nights: Metal eseményei után játszódik. Ez volt Snyder első kozmikus eventje, és már itt is éreztem, hogy ez nem biztos, hogy az ő műfaja. Félreértés ne essék, a Dark Nights telis-tele volt jó ötletekkel: A sötét multiverzum koncepciója zseniális, az onnan kiszabadult gonosz Batmanek még annál is inkább, viszont elkövette azt a hibát, amibe az ilyen történeteknél legtöbbször beletörik az írók bicskája: Túl sokat akart egyszerre, annyi szálon futott a történet, hogy gyakran csak kapkodtam a fejemet, ráadásul az egész sztori hagyott egy betöltetlen űrt maga után, amiket csak a tie-inekkel lehetett betömni, és amik nélkül nem is volt érdemes nekivágni a Dark Nights-nak. Ráadásul ezeket a kiegészítő történeteket sokkal jobban is élveztem, mint magát a main eventet, amire bizony nagyon ráfért a foltozás. 

A Dark Nights és a No Justice között fontos különbség, hogy az utóbbiban sajnos sem izgalmas koncepció nem volt, sem érdekes ellenfelek, sem pedig tie-inek, amik javítanák a temérdek javítani valót. Pedig amúgy a történet nem is indult rosszul: Brainiac összeszedte a Liga és a Tini Titánok tagjait, valamint néhány válogatott gonosztevőt, hogy segítsenek megmenteni a bolygót, amiről származik. A Dark Nights során ugyanis megrepedt az univerzum fala, amitől felébredt négy ősi kozmikus entitás, az Omega Titánok, akiktől az élet származik: Rejtély, Csoda, Bölcsesség és Entrópia (igen, tényleg ilyen béna nevük van), és akik most úton vannak a Colu bolygó felé, hogy elpusztítsák az életet. Ha ott végeztek, a Föld a következő. 

Itt már kezdett bűzleni az egész, ugyanis az "űristenek" azért célozták meg a Colut, mert vonzzák őket ezek a mágikus fák, amik róluk kapták a nevüket, és amik az Omega Titánokéval megegyező energiát bocsátanak ki. Minden titánra jut egy, itt is van Rejtély, Csoda, Bölcsesség és Entrópia. Nyugalom, nem veled van gond, ha nem érted miről beszélek, ugyanis tényleg egy merő katyvasz az egész. Mármint mi az a "Csodafa?" Mi az a "Rejtély energia"? Mi volt az elképzelés? Ezután már csak lefelé volt, ugyanis kizárólag a fák segítségével lehetett megállítani a behemót lényeket, akikről azt gondolnád, hogy ilyen hangzatos nevekkel biztos nagyon szimbolikusak, de valójában semmit nem szimbolizálnak. Nagyok, buták, jönnek, jönnek, és még mindig jönnek, nem szólnak semmit, de meg kell állítani őket, különben vége mindennek. Szóval innentől kezdve az összes szereplő a fák körül baszakodik (sajnálom, de tényleg nincs rá jobb szavam), hogy elkerüljék az elkerülhetetlent. 

Ha valami megmentette a képregényt, azok a rajzok, valamint maguk a karakterek. Francis Manapaul illusztrációi nagyon szépek, a Hi-Fi Design színezőcsapata pedig abszolút kihozta magából, és a digitális technikából a maximumot. Hogy azért az íróknak se csak a savat öntsem a nyakába elismerem, hogy legalább a szereplőket sikerült jól visszaadni. A dialógusok rendben voltak, és ha valamire jó volt a No Justice, az az, hogy új, izgalmas szövetségek születtek, amik a jelenleg futó képregényekre is hatással vannak. 

A Justice League: No Justice tipikus példája annak, amikor a készítők túl nagy fába vágják a fejszéjüket, és végül emiatt fullad káoszba az egész. Az Omega Titánokkal való kaland után egyébként megnyomták a relaunch gombot, és 2018-ban ismét első számmal érkezett az Igazság Ligája, viszont némi aggodalomra ad okot, hogy az új széria szintén Snyder és Tynion IV munkája. Remélem az első, The Totality című epizód majd élvezhetőbb lesz, és nem próbáltak meg nagyobbat harapni, mint amit meg tudnak rágni. Hiszen az írók korábban már bizonyították, hogy külön-külön tehetségesek, bízok benne, hogy azóta sikerült együtt is megtalálni a közös hangot.

Justice League: The World's Greatest Super-Heroes by Paul Dini and Alex Ross

A DC Univerzum iránti rajongásomat 99%-ban Paul Dininek köszönhetem, és ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül. Az ő írói zsenialitásának gyümölcse a Batman: A Rajzfilmsorozat, a Superman: A Rajzfilmsorozat, a Batman Beyond, valamint más produkcióknál is besegített, vagy jelen volt, mint producer. Dini egyedülálló módon modernizálta a szuperhős-rajzfilmek világát egy érettebb, felnőttebb hangszínt megütve, miközben ügyelt arra, hogy a végeredmény a fiatalabb generációk számára is fogyasztható legyen. Munkássága máig kiemelkedő jelentőséggel bír, hiszen lefektette azokat az alapokat, amikre a DC animációs univerzum jelenleg is töretlen sikere épül.

Az író a képregényirodalomban is nagyot alkotott. Egy ideig az ő keze alatt futott a Detective Comics, az ő nevéhez fűződik a Heart of Hush, a 2010-es Zatanna sorozat, valamint saját karakterének, Harley Quinnek legjobb sztorijai is. Emellett a nagysikerű Arkham videojátékok első két részének történetét is neki köszönhetjük. Ami viszont egyetlen rajongó polcáról sem hiányozhat, az a Justice League: The World’s Greatest Superheroes, ami a szupersztár illusztrátorral, Alex Rossal készült közös munkájuk egyike.

A World’s Greatest Superheroes különálló történeteket tartalmaz a Liga tagjairól, valamint betekintést kínál a Liga egyik küldetésébe is. A cél kifejezetten az volt, hogy a lehető legjobban megörökítsék a hősök lényének esszenciáját. A Peace on Earth című sztori rávilágít, hogy van amihez még Superman ereje is kevés. A War on Crime elmeséli hogyan próbálja Batman mindkét alteregóját felhasználva jobbá tenni Gotham városát. A Spirit of Truth bemutatja Wonder Woman küzdelmeit a „férfiak világában.” A Liberty and Justice című részben pedig a Liga közös erővel veszi fel a harcot egy veszélyes járvánnyal. Számomra viszont a legemlékezetesebb és legmeghatóbb egyértelműen a Power of Hope című fejezet, amiben Captain Marvel beteg gyerekeknek igyekszik jelenlétével lelki támogatást adni. A World’s Greatest Superheroes meglehetősen idealizált módon ábrázolja a karaktereket, kicsit olyan, mintha a képregény lapjain belül kívánna szobrot emelni nekik.

Alex Ross a világ egyik legjobb képregényillusztrátora. Ha valaki ismeri a munkásságát az tudja, hogy ez egy egyszerű tény, amit aligha befolyásol az ember személyes ízlése. Gyönyörű, realista festményeit utánozhatatlan részletesség jellemzi. A művészt érdemes a közösségi médián is követni, hiszen rendszeresen betekintést nyújt legjobb munkáiba, emellett gyakran tart kiállításokat is. A képregény elvetette a klasszikus szövegbuborékokat, mivel többnyire nem a dialógusokra épül, valamint Ross képeibe is csak belerondítottak volna. Helyette leírás-szerűen az illusztrációkhoz igazították a mondatokat. A készítők ezzel is igyekeztek kihangsúlyozni, hogy amit olvasunk, azok főként a szereplők saját gondolatai. 

A puhafedeles verzió helyett arra ösztönöznék mindenkit, hogy ha lehet, a hardcover kiadást válassza. A World’s Greatest Superheroes ugyanis szélesebb, mint a szokványos képregényméret, viszont emiatt nem elég merev, túlságosan hajlékony. Ez főképp a tárolás miatt probléma, ugyanis álló helyzetben könnyedén „összecsuklik” a polcon.

A World’s Greatest Superheroes igazi művészeti alkotás a képregényipar két meghatározó alakjától. Mély, elgondolkodtató, szemet gyönyörködtető. Ha kicsit is közel áll hozzád a DC világa, akkor ezt a darabot érdemes minél előbb beszerezned. 

I pretty much owe my love for the DC Universe to Paul Dini, and I’m sure I’m not the only one. Batman: The Animated series, Superman: The Animated Series and Batman Beyond are all the results of his genial writing skills, and he also was the producer of several productions. Dini redefined the superhero cartoon genre with a more mature tone, while he also made it watchable for the younger generations. His work is still relevant today, since he created everything that made the DC Animated Universe popular. 

Dini also had success in the world of comic books. He was the writer of Detective Comics for a time, he created Heart of Hush, Batman & Robin Adventures, the Zatanna series from 2010 and he’s also responsible for the best stories of his own character, Harley Quinn. He also wrote the story of the first two Arkham videogames, which are still very popular. What fans simply cannot miss is The Justice League: The World’s Greatest Superheroes, which he created alongside with the superstar painter, Alex Ross.

The World’s Greatest Superheroes contains separate stories of the members of the Justice League and also tells one of the team’s missions. The goal was to capture the essence of the characters. Peace on Earth showed that sometimes even the power of Superman is not enough. War on Crime told how Batman tries to make Gotham better using both his alteregos. In Spirit of Truth you can see the struggles of Wonder Woman in the „world of men”. In Liberty and Justice the League took on a dangerous contagion. But for me the most memorable and touching episode was Power of Hope, when Captain Marvel tried to bring joy to sick kids with his presence. The World’s Greatest Superheroes shows it’s characters in a very idealized way, like the creators tried to build a statue for them on the pages of a comic book.

Alex Ross is one of the best comic book illustrators alive. If you know his work you also know that this is a simple fact, that has nothing to do with personal taste. His beautiful, realistic paintings are famous for their insane details. You should also follow the artist on social media, since he always uploads his best works, and he also does exhibitions. The comic discarded the traditional speech bubbles, since it’s mostly not based on dialogues, and they wouldn’t fit to the illustrations. The creators tried to highlight that what you read are mostly the thoughts of the characters.

I’d like to encourage everyone to buy the hardcover copy instead of the softer paperback. The book is wider than current comics, but too soft it's size, not stiff enough. It can be a problem if you want to store it standing on the shelf, because there's a higher chance that it's going to "collapse" without a bookend.

The World’s Greatest Superheroes is a real piece of art. It’s deep, beautiful and makes you think. If you like the world of the DC Universe you should get this one as soon as you can.