Nem sokkal azután, hogy a múltkori cikkemben megemlítettem, hogy több Star Wars contentet szeretnék az oldalon, a Disney ledobta az atombombát a Kenobi trailerrel, és nem tudom ti hogy vagytok vele, de szerintem engem még az életben nem csigázott így fel előzetes. Konkrétan kirázott a hideg, mikor felcsendült a Duel of the Fates, és kis híján szívbajt kaptam, mikor megláttam az inkvizítorokat akció közben. Valószínűleg mondanom sem kell, hogy azóta sem bírom rávenni magam, hogy bármi mást olvassak a Star Wars-on kívül, szóval előre is elnézést azoktól, akik esetleg már unják a messzi-messzi galaxist, de egyszerűen muszáj most meglovagolnom ezt a hullámot, nem tudom mikor voltam utoljára bármiért ennyire lelkes.
A mai kritikában célszerűnek éreztem, hogy visszatérjünk a Klónháborús időkbe, és előszedjük az egyik legkedvencebb karakteremet a franchise-ból. A General Grievous egy négy számos minisorozat, ami 2005-ben jelent meg Chuck Dixon jóvoltából, akit én elsősorban DC képregények révén ismerek. A széria a Dark Horse Comics égisze alatt látott napvilágot, vagyis most már nem része a Star Wars kánonnak, ennek ellenére persze érdemes elolvasni, ha érdekel a karakter. Mindenesetre nem árt ha tudod, hogy Grievous nem főszereplője, hanem fő ellenlábasa a sorozatnak.
A történet hőse ugyanis egy Flynn Kybo nevű Jedi padawan, kinek mesterét Grievous maga mészárolta le egy félresikerült mentőküldetés során. Kybo ezek után a Jedi tanács színe elé járult, hogy felvázoljon egy tervet, mellyel reményei szerint egyszer és mindenkorra végezhetnek a tábornokkal, ám ők hallani sem akartak a bosszúszomjas ötletről. Miután ráeszmélt, hogy nem ő az egyetlen, aki hajlandó kockára tenni mindent, Kybo többedmagával útra kelt, hogy a tanáccsal szembeszegülve leszámoljon a szeparatista gyilkológéppel, mielőtt még több Jedinek kell meghalnia...
A General Grievous határozottan a jobb Legends sztorik közé tartozik, ráadásul az itt bemutatott karakterek is sokkal érdekesebbek, mint azt más EU képregényekben tapasztaltam. Kybo és társai ugyanis pontosan tudták, hogyha a tanács háta mögött kezdenek magánakcióba, az bizony a Jedi rendből való kizárást vonja maga után, és úgy döntöttek, hogy ennek ellenére is megteszik, amit kell. A sztori kiválóan rávilágít arra, hogy hogyan voltak képesek a Sithek leszámolni a Jedikkel, hiszen még a saját becsületkódexük is ellehetetleníti, hogy érdemleges csapást mérjenek az ellenségre. Az, hogy a tanács tagjai még ilyen kritikus időkben sem voltak képesek szakítani a saját törvényeikkel és drasztikus döntéseket meghozni, bizony nagyban hozzájárult a bukásukhoz.
Mindemellett az író ráerősített arra, amit igazából már eddig is tudtunk: Grievous tábornok egy igazi lelketlen szörnyeteg, és nyoma sincs annak, hogy valaha is egy érző lény élt volna a gép testben. Lelkiismeretfurdalás nélkül, egyetlen parancsszóval kiirtott egy fél populációt, és simán a legszörnyűbb kínoknak vetette volna alá a fiatalabb Jedi növendékeket, csak hogy olyan torz gyilkológépekké váljanak, mint ő. A karaktertől tehát pontosan azt kaptam, amit vártam, és mindezekkel együtt ez akár az egyik legjobb Star Wars képregény is lehetne... Ha nem lenne bűn ronda.
Rick Leonardi rajzai ugyanis egyenesen botrányosak, esküszöm, hogy ez az egyik legocsmányabb képregény, amit életemben láttam. Szerencsétlen Yoda mesterrel bánt el legjobban a "művész úr", csórikám úgy néz ki, mintha önmaga flash animációval készült paródiája lenne. Eltartott pár másodpercig, amíg rájöttem, hogy a nagy feketeség előtt meredező alaktalan valamik űrhajók szerettek volna lenni, és összességében nagyon, de nagyon nem méltó ez a színvonal a franchise-hoz. Kár, mert a történet tényleg bejött, de ez bizony jelentősen rontott az élményen.
Röviden: Ha szeretnél többet olvasni Grievous tábornokról és a Klónok Háborújáról, akkor érdemes lecsekkolnod ezt a képregényt, de számíts rá, hogy néhány rajz láttán legszívesebben Cloroxot öntenél a szemedbe. Vagy azéba, aki csinálta őket. A munkája ennél rondább úgy sem lesz.
