Spider-Man: Spider's Shadow by Chip Zdarsky & Pasqual Ferry

Chip Zdarsky az egyik legkedvencebb alkotóm a képregényiparban, és eddig semmi olyat nem olvastam tőle, amire ne vizsgázott volna színötösre nálam. A Spectacular Spider-Man, a Spider-Man: Life Story, a 2019-es Daredevil és annak betetőzése, a Devil's Reign mind kiérdemelte a helyét az elmúlt évek legjobb Marvel sztorijai között. Az író közben a a DC-nek is aláírt, és nem kisebb cím fut épp a keze alatt, mint a main Batman sor, nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi sül ki belőle. Míg erre a kérdésre választ kapok, végre valahára sort kerítettem az utóbbi idők egyik legizgalmasabb What if? képregényének, ami ismét egy alternatív Pókember történetet mesél el öt számon keresztül, és ami egészen őrületes alapkoncepcióval állt elő:

Mi lett volna, ha annak idején Peter Parker nem válik meg a híres, fekete, élő és gondolkodó pókruhától, vagyis a Szimbiótától? Miután Pókember és Roderick Kingsley, másnéven a Vészmanó összecsapása szörnyű tragédiával végződik, Peter lelkét és elméjét fekete hálóba szövi a hozzánőtt idegen entitás. Hősünk búcsút int korábbi morális kódexének, és egyértelmű üzenetet küld a new yorki alvilágnak: A barátságos és közkedvelt Pókember nincs többé. A város bűnözői rettegnek, hogy a könyörtelen szörnyeteggé vált egykori szuperhős levadássza őket, így összeülnek, hogy kieszeljenek egy tervet a likvidálására... 

A történetben szinte az összes kedvenc Pókember képregényekből ismert gonosztevőm felbukkan, ami már önmagában véve is nagyon megdobta az élményt. Szerepel Wilson Fisk, Oki Doki, Electro, Kraven Rhino, Mysterio, Skorpió, Sokkoló, sőt, Eddie Brock is. Utóbbi azért különösen érdekes, mert ugye ebben az alternatív valóságban Brock sosem lép kapcsolatba a szimbiótával, vagyis sosem lesz belőle Venom. Ennek ellenére sikerült bebizonyítania, hogy önmagában véve is komoly veszélyt jelent. Meglepő, vagy talán mégsem annyira, hogy az öreg J.J. is rossz társaságba keveredik, mikor végre valahára bizonyítékot nyert arra, amit amúgy is mindig szajkózott: Pókember veszélyes bűnöző, gyilkos és meg kell állítani, bármi áron. 

Azonban nem csak J.J. és a szuperbűnözők próbálják kézrekeríteni az elfajzott Pókembert. Legnagyobb örömömre a Fantasztikus Négyes és a Bosszúállók tagjai is beszállnak a buliba, ám ahogy az sejthető, a legkevésbé sincsenek felkészülve azokra a borzalmakra, amit a Szimbióta tartogat számukra. És persze nem maradhattak ki az olyan support karakterek sem a történetből, mint Felicia Hardy, más néven a Fekete Macska, May néni és a mindig elbűvölő Mary Jane Watson. 

A sztori olvasása közben több ponton azon kaptam magam, hogy a fejemet csóválom, amiért Pókember kiesett a saját karakteréből, vagy nem úgy viselkedik ahogy tőle megszoktuk, de igazából pontosan ez itt a lényeg: Peter nem önmaga, a Szimbióta kihozta belőle a létező legrosszabb, legsötétebb oldalát, és nem olyan kínos megközelítésben, mint a Raimi féle Pókember mozikban, hanem tényleg iszonyat para módon. 

Egyetlen igazi negatívumot tudok felhozni a képregény kapcsán: Pasqual Ferry illusztrációi nagyon felemásra sikerültek, némelyik panel egész pofásra sikerült, máshol szegény Mary Jane úgy néz ki, mintha pofánverték volna egy péklapáttal. A színezés sok helyen feljavította azt, ami anélkül nyilvánvalóan bűn ronda lenne, de sok rész így is keserű szájízt hagy maga után. 

Chip Zdarsky ismét bebizonyította, hogy egy képregényzseni, bármennyit el tudnék viselni hasonló alternatív Pókember sztorikból. Maga a történet 10 pontos, a látvány úgy 6, de csak mert tényleg voltak részek, amikre nem volt borzasztó ránézni. Ti olvastátok a Spider's Shadow-t? Mi a véleményetek?

Ghost Rider by Benjamin Percy #1-6

Mielőtt belekezdenék a mai kritikába, szeretném megköszönni a türelmet, Nektek, kedves olvasók. 2022 nem volt egyszerű év számomra és muszáj voltam kicsit eltűnni az elmúlt hónapokban, hogy rendbeszedjem magamat és az életemet. Most viszont visszatértem, és igyekszem ismét ontani magamból a képregényajánlókat, még ha nem is olyan rendszerességgel, ahogy azt annak idején megszokhattátok. 

"2022 a Szellemlovas éve lesz." Ezzel az ígérettel állt elő tavaly a Marvel, és sokan, köztük jómagam is fenntartásokkal kezeltem ezt az állítást, mivel a kiadó legutóbbi Ghost Rider képregénysorozata összesen 7 számot élt meg, mielőtt kaszát kapott. Ezek után a mostanság főként X-Men címek révén ismert Benjamin Percy kapott esélyt, hogy megmutassa miért is szeretjük annyira ezt a bőrszerkós, lángoló halálfejes fazont, és bár bőven vannak más Marvel képregények, amik sokkal nagyobbat mentek idén, mint a Ghost Rider, így is emelem kalapom a szerző előtt. 

Johnny Blaze-t egy csendes amerikai kisvárosban találjuk, ahol látszólag minden tökéletes: Hősünk immár feleségével és gyerekeivel él együtt, mindene megvan, amire csak vágyhat. Johnnyt azonban szörnyű rémálmok és látomások gyötrik, és minduntalan hatalmába keríti az a szörnyű érzés, hogy egy szörnyeteg akar kitörni belőle. Hamarosan kiderül, hogy a kisváros bizony nem a földi mennyország, hanem sokkal inkább börtön... 

Percy egy jól irányzott hátraarccal visszatért az alapokhoz, vagyis azokhoz az elemekhez, ami mindig is a Szellemlovas erőssége volt, ez pedig nem más, mint a kőkemény horror. Bőven van itt vér, gore, démonok és más pokolbéli szörnyetegek, igazából minden, amit a műfaj kedvelői egy ilyen képregénytől elvárnak. Az író viszont szerencsére nem felejtette el, hogy ez továbbra is a Marvel Univerzum, és a 6. számban mindjárt meg is örvendeztetett minket Wolverine karakterével, aki bizony maga is megjárta már a poklot, és akivel ezen felül is rengeteg közös vonása van Johnny Blaze-nek. 

Mindeközben az FBI paranormális jelenségekkel foglalkozó különítménye is Johnny Blaze után kutat, mivel a Szellemlovasnak valahogy remek érzéke van ahhoz, hogy mindig ott bukkanjon fel, ahol épp emberáldozatot mutatnak be, vagy más istentelen módon alakul ki vérfürdő. Nem, nem Mulder és Scully lohol a Lovas nyomában, bár tagadhatatlan, hogy azt is szívesen megnézném, helyettük a mindig panaszkodó Whilmer és az ördögi Warroad ügynökök vezetik a nyomozást.

A sorozat első 6 számának illusztrációit Cory Smith-nek és Brent Peeples-nek köszönhetjük, és bár eddig mindkét név ismeretlen volt számomra, biztos, hogy az eszembe vésem őket. A kivitelezés sokszor zseniálisan undorító lett az általam különösen kedvelt body horror elemeknek köszönhetően, így ha hozzám hasonlóan csíped az ilyen gusztustalanságokat, akkor mindenképp lapozd fel a 2022-es Ghost Rider szériát. 

Mindent egybevéve nagyon kellemes meglepetés volt számomra ez a sorozat és alig várom, hogy a kezembe vehessem a következő számot. Örülök, hogy a visszatérést pozitív kritikával indíthattam és remélem, hogy a Marvel nem tervezi elkaszálni még jó ideig ezt a sorozatot. Túl sok lehetőség van ebben a szériában, bízok benne, hogy a kiadónál is hasonlóképp látják ezt.

X-Force #1-12 by Benjamin Percy

Ha valamiért különösen megérte előfizetnem a Marvel Unlimited-re, az az, hogy így végre lehetőségem nyílt egyesével ledarálni a House of X/Powers of X utáni Dawn of X címeket anélkül, hogy mélyebben a zsebembe kéne nyúlnom. És bizony bőven van mit behoznom és tagadhatatlan, hogy az applikáció nélkül valószínűleg sosem szántam volna rá magam ilyen tetemes mennyiségű kontent elolvasására. X-Men, Marauders, Excalibur, Wolverine, Hellions... Megszámolni se tudom hány sorozat indult az elmúlt években és kicsit aggódom is amiatt, hogy egyszerűen nem lesz időm mindenen átrágni magam, ami érdekel. Az X-Men után úgy döntöttem, hogy a Benjamin Percy által írt X-Force lesz a következő, aminek nekivágok, és perpillanat nehezen tudom elképzelni, hogy ennél jobban választhattam volna. 

A történetben Xavier professzor merénylet áldozata lett Krakoa szigetén, ám mivel a mutánsok rájöttek hogyan cselezhetik ki a halált, így szerencsére nem kellett sokáig nélkülözniük őt. Az viszont számtalan kérdést felvet, hogy a támadók miképp voltak képesek landolni a szigeten, kijátszva a szó legszorosabb értelmében vett élő és lélegző védelmi hálót. Az ügy felettébb kényes, ráadásul hőseinknek anélkül kell megtalálniuk a válaszokat, hogy egy nemzetközi konfliktus kirobbanását kockáztatnák. Épp ezért ismét megalakul az X-Force: Egy válogatott mutánsokból álló különleges egység, akik képesek anélkül végrehajtani bármilyen akciót, hogy akár csak egyetlen nyomot is hátrahagynának... 

Az újraalakult X-Force lényegében nem más, mint a mutáns C.I.A., akiknek legalább annyira feladata a hírszerzés, mint az, hogy szép csendben kiiktassanak bármilyen fenyegetést, ami Krakoa nemzetére veszélyes, vagy ártalmas lehet. Mindenképp muszáj megemlítenem, hogy mennyire imádom a szereplőket és a köztük végbemenő csapatdinamikát: Az X-Force vezetője Bestia, aki Sage segítségével a szigetről irányítja az alakulatot, melynek tagjai Rozsomák, Domino, Kid Omega és Jean Grey. Mindemellett olyan karakterek is meghatározó szereplői a történetnek, mint Black Tom Cassidy, Forge, vagy épp Kolosszus. 

Hőseink azonban nem tudják mibe másztak bele, ugyanis a merényletért a Xeno nevű mutánsellenes terrorista csoport a felelős, akik ráadásul biológiailag módosított szuperkatonákkal szállnak szembe Krakoka lakóival. Lényegében két lábon járó szuper-Frankenstein szörnyetegekről beszélünk, akiket direkt úgy raktak össze, hogy képesek legyenek mutánsokat gyilkolni. A történet előrehaladtával számos sötét titokra fény derül, és örömmel konstatálom, hogy a Percy-féle X-Force kellőképpen brutális, véres és pezsdítően erőszakos. Minderre még rátesz egy lapáttal a kellemesen trippy látványvilág, ami a többi Dawn of X címet is jellemzi. Őszintén szólva ezt a szériát sokkal jobban élvezem, mint a Jonathan Hickman által írt, zászlóshajónak számító X-Men-t, Percy stílusra ugyanis sokkal olvasóbarátabb és itt lényegesen több jut az akcióból. 

Az olvasást pont az X of Swords nevezetű event előtt fejeztem be, ami összeköti az addig megjelent, párhuzamosan futó Dawn of X címeket. Mielőtt azonban arra rátérek, szeretnék többet is elolvasni a már említett szériákból - a Marauders és a Wolverine például kifejezetten csábító. Ugyanakkor nagyon jókat hallottam a Hellions és az Excalibur számairól is - ha te már olvastad ezek közül bármelyiket, írd meg Facebookon, hogy melyik volt a kedvenced! ;)

X-Men: Schism by Jason Aaron

Sikeresen megszegtem az újévi fogadalmam, ugyanis nem csak hogy azóta sem folytattam Chris Claremont klasszikus X-Men képregényeit, de azt sem bírtam megállni, hogy közben ne lapozzak fel valami modern sztorit a Marvel mutánsainak főszereplésével. És bármennyire is értem miért istenítik máig Claremont történeteit, egyszerűen nem bírom sokszor elviselni azt a végtelenül idejétmúlt és terjedelmes stílust, ami a '70-es/'80-as évekbeli munkásságát jellemzi. És ez a bökkenő az X-Mennel: Hiába ismered az alapkoncepciót, nagyon sok sztori kíméletlenül megköveteli, hogy tisztában legyél a franchise és annak karaktereinek csaknem 60 éves és végtelenül bonyolult történelmével, másképp egy csomó mindent nem fogsz érteni. Szép lassan viszont kezdek rájönni, hogy ez olyasmi, amit el kell fogadni. Mert bármennyire szeretném, egyszerűen nincs kapacitásom több száz füzetnyi retro képregényen átrágni magam, amiket már annyira megkoptatott az idő, hogy örülök, ha csak a felét élvezem. De hogy ezért egyáltalán ne olvassak X-Ment? Ugyan már. Kiválasztottam hát azt az eventet, amivel már amúgy is elég régóta szemeztem, és el se hiszem, hogy mennyire ráhibáztam: A Schism című sztorinál ugyanis keresve sem találhattam volna jobb belépési pontot, ha fel akarok zárkózni a 2010 után megjelent X-Men képregények terén, ráadásul mindezt anélkül, hogy olvasás közben akár csak egyszer is a Google segítségével próbálnék meg értelmet nyerni az egészből. 

A történetben Küklopsz és Rozsomák egy fegyverkezési konferencián vesznek részt, ahol a világ legtöbb országa képviselteti magát. Scott beszédében felszólalt a mutáns-gyilkos őrrobotok leszerelése mellett, ám ekkor a lehető legrosszabb dolog történt: Váratlanul felbukkant egy pszichikus képességekkel bíró mutáns-terrorista, aki nem csak hogy belemászott a világ vezetőinek fejébe, de az összes mocskot kimondatta velük, amit ott talált, mindezt persze kamerák előtt. Küklopsz tervei egy másodperc alatt romba dőltek, a világon ismét eluralkodott a pánik, újult erővel lángolt fel a gyűlölet a mutánsok ellen, ráadásul az évek óta porosodó őrrobotokat is újra aktiválták. Az X-ek szerte a bolygón felveszik a kesztyűt az elavult gyilkológépek ellen, ám Scott bizonyos döntései ismét kiélezik az ellentétet közte és Rozsomák között... 

Végtelenül imádtam ezt az egész koncepciót, azt pedig különösen, hogy végre egy olyan X-Men képregényt tartottam a kezemben, ami egyszerűen követhető, akciódús, és hogy az összes fontosabb karakterrel találkoztam már valamilyen formában. Azt nem tudom még most sem eldönteni, hogy nevetséges, vagy inkább zseniális, hogy a szálakat végig egy 12 éves gyerek mozgatja, aki ráadásul a Hellfire Club új Fekete Királya is lett, de igazából mindegy is. Az egész sztori teljesen magával ragadott és összességében pontosan ezt az élményt keresem, amikor fellapozok egy X-Men képregényt - és amit ennek ellenére sajnos csak ritkán kapok meg.

Az egyszerűsége ellenére egyébként fontos vízválasztó a Schism, ugyanis a képregény eseményei végül az X-Men kettészakadásához vezettek. A csapat egyik fele megmaradt Küklopsz vezetése alatt Utópia szigetén, míg a másik Rozsomákot követte, aki titokban újra megnyitotta a Xavier intézetet. Megjegyzem, számomra a sztori egyik tetőpontja volt, ahogy az író feltépte a már begyógyultnak hitt régi sebeket a két karakter között, hiszen itt jóval többről van szó, mint hogy Scott és Logan stratégiai kérdésekben nem értenek egyet. A két csapat 2011-ben két különálló címet is kapott, az egyik a szintén Jason Aaron által írt Wolverine & the X-Men, a másik pedig a Kieron Gillen nevével fémjelzett The Uncanny X-Men.

Nem is szaporítom tovább a szót, hanem kerek perec kimondom: A Schism egy tökéletes X-Men képregény mind látvány, mind történet szempontjából. Ha még csak ismerkedsz a Marvel mutánsaival, és inkább a modern történeteket preferálod a klasszikusokkal szemben, akkor ezt a sztorit neked találták ki. A folytatásról mindenképp hallani fogsz még a blogon, így már csak az a kérdés, hogy te kinek az oldalán állsz? Küklopsz, vagy Rozsomák?

The Immortal Iron Fist: The Complete Collection Vol. 1 by Ed Brubaker & Matt Fraction

Történt nemrég egy sorsfordító dolog az életemben, ugyanis pár hete ellátogattam egy kung fu iskolába, ami alighanem az elmúlt évek egyik legjobb döntése volt a részemről. Bár az edzések olykor (sőt, többnyire) kifejezetten kemények, imádom minden percét, ráadásul a hozzám hasonló türelmetlen embereknek is ajánlom, mert gyorsan lehet benne fejlődni. Természetesen a másik kedvenc elfoglaltságom továbbra is az olvasás, így elkerülhetetlen volt, hogy beszerezzek valami ütős képregényt a témában. Szokásos Google/Reddit kombó után Ed Brubaker és Matt Fraction The Immortal Iron Fist sorozata mellett döntöttem, ami már csak azért is kézenfekvő választás volt, mert mindkét írótól láttam már igazán elképesztő dolgokat. És bár mostanáig az ég világon semmit nem tudtam a karakterről (nem, a tv sorozatból sem láttam egy részt sem), nagyon úgy tűnik, hogy képregényt legalább olyan jól választok, mint testmozgást. Az első 16 számot és a 2007-es annualt egybegyűjtő Complete Collection első kötete masszív darab, 482 oldalon keresztül záporoznak az ütések.

Miután gyerekként elárvult és K'un Lun elveszett városában nevelkedett, Danny Rand visszatért Amerikába, mint a rejtélyes harcművész, a Halhatatlan Vasököl! Ám hiába, a kung fu tudása sajnos nem elég ahhoz, hogy megtalálja helyét a modern világban. Miután megtudta, hogy öröksége sokkal több titkot rejt, mint az álmodni merte volna, Danny meghívást kap egy versenyre, ahol a hozzá hasonló halhatatlan fegyverekkel kell megküzdenie. Mindeközben barátja élete, valamint K'un Lun városa is veszélyben forog... 

Mielőtt tovább megyünk, jöjjön egy kis háttérinfó azoknak, akiknek fogalma sincs mi fán terem a The Immortal Iron Fist! A Vasököl K'un Lun, vagyis a menny hét fővárosának egyikének halhatatlan fegyvere. Mind a hét város rendelkezik egy ilyen bajnokkal, mind más-másból nyeri az erejét. A Vasököl hatalmát úgy lehet elnyerni, ha valaki megküzd Shou-Laoval, a halhatatlan sárkánnyal, legyőzi őt, és annak szívét megérintve feltöltekezik a chi-jével. Viszont a jogot arra, hogy egyáltalán bárki szembenézzen Shou-Laoval, szintén ki kell érdemelni, így K'un Lun harcosai időről időre megküzdenek egymással ezért a lehetőségért. A hét főváros a földi világtól és egymástól is elzárva létezik, azok együttállásakor viszont, vagyis 88 évente rendeznek egy olyan harcművészeti versenyt, mint amit most is láthatunk, és ahol a halhatatlan fegyverek összemérhetik tudásukat. K'un Lun, bár mennyországnak nevezik, a valóságban messze áll tőle. Kifejezetten barátságtalan hely, ahol ráadásul a zsarnok Nu-An az úr.

Mivel a képregényben minden, főképp maguk a karakterek teljesen újak voltak számomra, így elkerülhetetlen volt, hogy pár ponton ismét felcsapjam a Google-t, hogy megtudjam ki kicsoda pontosan, milyen kapcsolatban állnak egymással a szereplők, és így tovább. Miután ez megvolt, már sokkal tisztábban láttam, és azt kell mondjam, hogy Ed Brubaker és Matt Fraction sorozata egyáltalán nem rossz belépési pont. Viszont kicsit másra számítottam, ugyanis bár a képregénynek szerves része, de korántsem központi témája a kung fu - ami egyébként egyáltalán nem negatívum. A fő sztorivonal mellett az alkotók sok kitérőt tesznek, hol Danny apjával foglalkoznak, hol pedig fejest ugranak a Vasököl legendákba, hogy bemutassanak pár figurát, akik Danny előtt birtokolták a sárkány erejét az évszázadok során. Kis szösszenetek, amik szerencsére nem csak hogy nem vonják el a figyelmet a lényegről, hanem inkább ki is egészítik a képet. 

A történetben ezúttal a Hydra kapta a legfőbb ellenlábasok szerepét, én pedig kifejezetten örültem a jelenlétüknek. Részben azért, mert nem számítottam rájuk egy kung fu képregényben, másrészt mert ennél jobban semmi sem tarthatta volna a Marvel világában az abból némileg kilógó sztorit - értem ezalatt, hogy ez közel sem a klasszikus szuperhősködős vonal. Vezetőjük, Mr. Xao egy igazi pszichopata, és bár a valódi motivációja nem derült ki a sztoriból, azért lehet sejteni, hogy bosszú áll a háttérben. Ám korántsem ő Danny legizgalmasabb ellenfele, hiszen itt van Davos, az Acél Kígyó is, kinek ellentéte a Vasököllel generációkra nyúlik vissza, és amiről rengeteget meg lehet tudni ezeken az oldalakon. Hősünknek vannak természetesen segítői is, hiszen itt van Vasököl egykori mestere, Lei Kung a Mennydörgő, aki máris a kedvenc figurám a sorozatból, emellett Danny barátai, a Heroes for Hire tagjai is besegítenek. 

A kötet befejeztével csak az járt a fejemben, hogy még többet akarok, és őszintén szólva nem számítottam rá, hogy ennyire megszeretem az Iron Fist képregényeket. Danny hihetetlenül jó arc, az hogy kőgazdag, totál mellékes számára, egyszerűen végtelenül laza és önzetlen figura, akiről bármikor szívesen olvas az ember. Hihetetlenül izgalmasak voltak mind a mellékszereplők, mint a bejárt helyszínek, ráadásul a Fraction/Brubaker páros nagyon jól ért ahhoz, hogy meghozza a kedvet a folytatáshoz. Az egyetlen negatívum, amit a The Immortal Iron Fist kapcsán fel tudok hozni, hogy a harci jelenetekbe kicsit több energiát is fektethettek volna a rajzolók. Azért ez mégiscsak egy kung fu képregény, a kung funál látványosabb harcművészeti ág pedig szerintem nemigen létezik. Szerettem volna, ha ezt kicsit jobban visszaadták volna az illusztrációk, többet tanulmányozták volna a különböző pózokat/állásokat/rúgásokat, vagy legalább megpróbálták volna részletesebben ábrázolni azokat. Viszont ez lehet csak engem zavar, a történet élvezhetőségéből pedig igazából nem sokat von le. 

Ha már kicsit csömöröd van az A listás szuperhősöktől, akkor ez most remek alkalom, hogy nyiss a kevésbé ismert karakterek felé. A The Immortal Iron Fist kiváló választás ehhez, ajánlom mindenkinek, aki szeretne feltöltekezni egy kis chi-vel. Idén még egészen biztosan olvashattok Danny Randről a blogon, és ki tudja. Talán a te kedvedet is meghozza majd, hogy kipróbáld magad a harcművészetekben.

Marvel Klasszikusok: A Rejtélyes X-Men 1-2 (Giant Size X-Men #1 + Uncanny X-Men #94-110 by Chris Claremont)

Nemrég be kellett látnom, hogy kb. felesleges modern X-Men képregényeket olvasnom addig, amíg nem ismerem átfogóan Chris Claremont munkásságát. Kicsit olyan ez, mintha úgy akarnék leérettségizni, hogy közben kimaradt az első és második osztályos tananyag. Túl sok a hiányzó infó, túl sok a karakter, akiknek a hátteréről szinte semmit nem tudok, így elhatároztam, hogy most jól bepótolom a házi feladatot. És minő szerencse, hiszen a Képkocka Kiadónak hála 2017 óta magyar nyelven is hozzá lehet jutni ezekhez a sztorikhoz - habár meglepően alacsony példányszámban adták ki őket itthon, mostanra jóformán csak használtan lehet őket beszerezni. Mindenképp muszáj megemlítenem, hogy a Marvel Klasszikusok kötetei meseszépek, olyannyira, hogy külföldön is bármikor megállná a helyét ez a minőség. Bizonyára nem is volt olcsó az előállításuk annak ellenére, hogy az általam jobban kedvelt puhafedeles kiadást választották a keménykötésű helyett, még a tintán is látszik, hogy a legmagasabb színvonalra törekedtek a nyomtatáskor. Egyébként a Képkocka kötetek tartalmukat tekintve megegyeznek az eredeti nyelvű Masterworks kiadványokkal, szóval ha bármilyen okból nem tudod beszerezni a magyar változatot, akkor még mindig ott az angol.

Ha valaki esetleg nem tudná, Chris Claremont volt az, akinek sikerült óriásit fordítania az X-Men népszerűségén 1975-ben, mindezt úgy, hogy előtte öt éven át egyetlen új X-Men képregény sem jelent meg az érdeklődés hiánya miatt. Nélküle kedvenc mutánsaink valószínűleg eltűntek volna a süllyesztőben, ráadásul számos ikonikus karaktert nem is ismerne a világ. Az első Képkocka kötet tartalmazza többek között a sorsfordító Gian Size X-Men #1-et is, melyben Xavier professzor új csapatot szervez, hogy megmentsék a régi X-eket, akik rejtélyes körülmények között eltűntek Krakoa szigetén. 

A folytatás, vagyis az Uncanny X-Men korai számai főképp arra fókuszáltak, hogy az olvasók és maguk az X-ek is megszokják az új felállást, ami utóbbiaknak nem volt épp zökkenőmentes. Claremont például már okosan, az elején elkezdte kiélezni a Rozsomák és Küklopsz közötti ellentétet, ami mint tudjuk, még évtizedekkel később is számos konfliktus forrása volt. Számomra viszont akkor kezdett csak igazán izgalmassá válni a helyzet, mikor az új csapat először szállt szembe olyan ismertebb ellenfelekkel, mint Buldózer, vagy Magneto, illetve amikor Jean Grey végre valahára kapcsolatba került a híres és rejtélyes Főnix Erővel, ami később minden idők egyik legfontosabb X-Men sztoriját eredményezte. Bevallom, hogy egyébként a második kötetet jobban élveztem, mint az elsőt, a végére ugyanis már érezhetően sokkal jobban összeállt az egész koncepció. 

Bár soha egy másodpercig sem vitatnám ezeknek a sztoriknak a jelentőségét, mégsem tudok elmenni amellett, hogy a narratíva mostanra már nagyon elavult. Az egész sokszor rettenetesen túl van írva, amitől nekem bizonyos részek inkább kaotikus, mintsem élvezetes benyomást keltettek. A szereplők egyik harcból csöppennek a másikba, egy ponton pedig még ők maguk is felteszik a kérdést, hogy miért is küzdenek valójában? Hőseink még egy békésnek induló karácsonyi számot sem élvezhettek anélkül, hogy ne üssenek rajtuk az őrrobotok, és nem hittem, hogy valaha ilyet mondok, de egyszerűen TÚL SOK AZ AKCIÓ. Ami alapvetően nem lenne gond, csak hát nem igazán van mellette más. Ráadásul nem hiszem, hogy a magyar nyelvű fordítás jót tett ezeknek a képregényeknek. A Képkockás srácok szerintem sok mindent szóról szóra le akartak fordítani, amitől furcsán természetellenes hatást kelt a szöveg. Olvasás közben végig az járt a fejemben, hogy az ég világon soha, senki, semmilyen körülmények között nem beszél úgy, mint az X-ek a képregényben, ráadásul bizonyos neveket szerintem kár is lefordítani, mert mindenhogy hülyén hangzanak. 

Számomra a két kötet legjobb része egyértelműen a látvány volt, ami egyszerűen pazar mai szemmel nézve is. Akár a Képkocka-féle verziót, akár valamelyik külföldi kiadást választod, készülj fel, hogy brutális színkavalkádban lesz részed. Nem hiába, hiszen olyan legendás rajzolók működtek közre a képregények illusztrálásánál, mint John Bryne, vagy épp Dave Cockrum, így a sorozat sikere legalább annyira az ő érdemük is, mint Claremonté. 

A végére tényleg egészen megkedveltem ezt a kis retro X-Men kalandtúrát, de hazudnék ha azt mondanám, hogy ezek után nem vágyom iszonyatosan valami modern képregényre. Az viszont biztos, hogy valamikor még tovább olvasom Claremont munkásságát, bár azt nem ígérem, hogy magyar nyelven teszem. Akárhogy is, ha idén már nem találkozunk, úgy Boldog Új Évet kívánok minden kedves olvasómnak, várlak titeket jövőre is itt, a MetaComix blogon.

The Amazing Spider-Man by J. Michael Straczynski Ultimate Collection Book One

J. Michael Straczynski komoly névnek számít a geek kultúrában, hiszen az évtizedek során olyan képregényeken dolgozott, mint a Thor, a Superman, emellett az ő nevéhez fűződik a '90-es évek egyik kultikus sci-fi TV sorozata, a Babylon 5 is, amit én egyenesen imádtam gyerekként, és amit nem mellékesen mostanában terveznek rebootolni. Azt hiszem kijelenthetjük azonban, hogy a legtöbben a The Amazing Spider-man egyik legsikeresebb írójaként tekintenek rá. A Marvel 2001-ben nevezte ki a széria élére, pár évvel később pedig magyarul is elkezdtek megjelenni az általa írt számok, jómagam is ekkor találkoztam először a munkásságával a médiumon belül. Ha viszont ma akarod beleásni magad J.M.S. Pókember sztorijaiba, akkor alighanem az ezeket egybegyűjtő Ultimate Collection sorozat a legjobb választás, az első kötet #30-45-ig tartalmazza a The Amazing Spider-Man számait. 

Az első történetben az író mindjárt be is mutatta Pókember egyik legfélelmetesebb ellenfelét, az energiavámpír Morlunt, aki épp kedvenc falmászónkat nézte ki magának az étlapon. Szerencsére egy másik új figura is felbukkant, aki figyelmeztette Petert a veszélyre, mégpedig Ezekiel Sims, aki nem mellékesen Pókemberhez hasonló erővel és képességekkel bír. Mindeközben Peter hétköznapi életében is rengeteg változás történt, ugyanis míg M.J.-vel új mélypontot élt meg a kapcsolatuk, tanári állást vállalt a régi gimijében, és ha mindez nem lenne elég, megtörtént az, ami mindezidáig elképzelhetetlen volt: May Néni rájött a titokra, és megtudta, hogy Pókember valójában az unokaöccse! Mondanom sem kell, hogy ez teljesen a feje tetejére állította a kapcsolatukat és a legjobb, hogy J.M.S. mindezt iszonyatosan zseniálisan tálalta. 

A folytatásban szintén nincs idő unatkozni, hiszen Pókember kénytelen Doctor Strange segítségét kérni egy bűnöző miatt, aki csúnyán visszaél a mágiával, később pedig, mikor hősünk szeretné rendezni kapcsolatát szíve hölgyével, felbukkan mindenki egyik kedvenc gonosztevője, Doctor Octopus is. Oki Doki azonban most nem igazán sántikál semmi rosszban, mindössze egy szélhámossal akar leszámolni, aki ellopta a technológiáját, viszont drasztikus módszerei és a maga mögött hagyott pusztítás miatt Peternek nincs más választása, mint hogy nyakon csípje régi ellenlábasát. 

Lehetetlen nem külön szót ejteni a The Amazing Spider-Man 36. számáról, amit a rajongók már a borító miatt is csak "Black Issue"-ként szoktak emlegetni. A füzet eredetileg 2001. október 31-én jelent meg, vagyis nem sokkal a szeptember 11-ei terrortámadások után. A Black Issue ennek a szörnyű napnak állít emléket, és összességében szerintem méltó módon tiszteleg azok előtt, akik akkor életüket vesztették New Yorkban. És persze az igazi hősök előtt is, akik a tornyok leomlása után a saját bőrüket kockáztatva próbálták menteni a túlélőket. Szomorú és lehúzós darab, de szerintem szép gesztus volt a Marveltől, hogy külön számot szenteltek ennek, biztosan sokat jelentett akkor azoknak, akiket mindez személyesen is érintett. 

Mindent egybevéve azt kell mondjam, hogy ez az egyik legjobb Pókember gyűjtemény, amihez valaha szerencsém volt. Ez az a Peter Parker, akit szeretek, ráadásul J.M.S. az összes karaktert egytől egyig remekül használja. Az író humora is remek, viszont szerencsére nincs túltolva a poénkodás, ráadásul a főhős sem olyan infantilis, mint sok mai képregényben/filmben/miegyébben, amitől sokszor a falra tudnék mászni. Ha a felnőtt, érett Pókemberről akarsz ütős és modern sztorikat olvasni, akkor ennél jobb belépési pontot valószínűleg nem találsz. Ráadásul itt még a sorozatot illusztráló John Romita Jr. is nagyon elemében volt, a látványra sem lehet egy rossz szavam sem. 10/10-es cucc, mindenkinek ajánlom.

Hulk Visionaries: Peter David Vol. 2 (The Incredible Hulk #340-348)

Bár számos más ötletem lett volna erre az alkalomra, mégis úgy döntöttem, hogy az idei Halloweent a Hihetetlen Hulk társaságában töltöm. Mert akárhonnan nézem, ő a képregénytörténelem egyik legijesztőbb szörnyetege. Akik csak a cukormázas MCU filmekből ismerik a karaktert, azoknak most biztos furcsának tűnik ez a kijelentés, viszont akik otthonosabban mozognak a képregények világában, azok most valószínűleg bőszen bólogatnak. Peter David The Incredible Hulk sorozatáról már volt szó korábban a blogon, az első kötetről írt kritikámat ide kattintva tudod elolvasni. A cikk enyhe spoilereket tartalmaz! 

A történetben Bruce Banner a kormány által létrehozott gamma bombákat igyekszik felkutatni és megsemmisíteni barátja, Rick Jones és Clay Quartermain, a szökevény S.H.I.E.L.D. ügynök társaságában, hogy véletlenül se jöhessen létre több Hulkhoz hasonló szörnyeteg. Az út hosszú és Hulk, aki továbbra is előtör minden éjszaka az egyik pihenő alkalmával elhatározta, hogy kinyújtóztatja tagjait, ám óvatlansága (nem meglepő módon) ezúttal is pusztításhoz vezetett. Az eset felkeltette az X-Men tagjainak figyelmét, akik épp a környéken jártak, és a sors úgy hozta, hogy elérkezett Hulk és Rozsomák visszavágójának ideje... 

A folytatásban sincs idő unatkozni, hiszen a Vezér (Samuel Sterns) továbbra is eltökélt abban, hogy eltörölje a Hihetetlen Hulkot a Föld színéről. Mesterkedésének részeként mindent megtesz azért, hogy lelassítsa hőseinket, és hogy előbb találja meg az általuk keresett gamma bombákat. Végül, de nem utolsó sorban, a kötet végén az író felállította az új és addig elképzelhetetlen status quot, ugyanis Hulk nemcsak hogy egy kaszinó verőembere lett, de még a Joe Fixit álnevet is felvette... 

Szóval rengeteg minden történt ezen a 231 oldalon, és bár ezúttal korántsem dominált annyira a horror, mint az előző kötetben, azért remekül szórakoztam a sztorin. Számomra a tetőpont egyértelműen a Hulk vs. Wolverine rematch volt, melynek során mindkét karakterből kijött a vadállat, és lássuk be, ezért szeretjük őket. Mindemellett nagyon vártam, hogy a Joe Fixit részéhez érjek a sorozatnak, és képzelem mennyire meglepődtek az olvasók, mikor Peter David ezzel a gengszter szállal dobta fel annak idején a szörnyes képregényt. Egyébként lássuk be, hogy ez zseniális húzás volt, hiszen Hulk számára aligha létezik testhezállóbb meló annál, mint hogy néha el kell agyabugyálni valakit. Mindez nem jelenti azt, hogy a szörnyeknek és egyéb szuper-lényeknek búcsút intünk, hiszen ugyanebben a sztoriban Hulk mindjárt össze is mérte erejét Absorbing Mannel (magyar fordításban a Szivacsember), aki képes bármilyen anyaggá átváltozni, amihez hozzáér. Mindemellett azért meglepően komoly témák is felmerülnek a kötetben: Betty Ross például komolyan elgondolkozott rajta, hogy megtartsa-e Bruce Banner gyermekét - azért az abortusz kényes kérdése mégsem olyasmi, amivel egy 30+ éves képregényben túl gyakran találkozunk. Az ő se veled, se nélküled kapcsolatuk is fontos szerepet játszik a történetben, és azok alapján, amit eddig olvastam nem hiszem, hogy a pár számára létezik happy end. 

Egy szó, mint száz, ha érdekel Hulk karaktere, Peter David munkássága egyszerűen megkerülhetetlen. A Todd McFarlane rajongóknak is érdemes lecsekkolnia a sorozatot, elvégre az ő illusztrációi is sokat hozzátettek a szériához. A folytatásról valamikor még egészen biztosan írok a blogon, addig is kellemes Halloweent mindenkinek! 🎃

Ultimate Spider-Man Vol. 5-6 by Brian Michael Bendis & Mark Bagley

Az Ultimate Spider-Man életem talán legmeghatározóbb képregénysorozata annak ellenére, hogy máig nem sikerült a végére érnem. A 2000-es évek elején a Semic kiadónak köszönhetően gyerekként eljutottam a 25. számig, aztán valahogy félbemaradt. A dologok alakulásában valószínűleg közrejátszott az is, hogy valamilyen teljesen megmagyarázhatatlan okból nem volt előfizetésem a szériára. A szüleim nem foglalkoztak ezzel, nekem meg eszembe sem jutott, hogy ez egyáltalán opció, mi tagadás, nem voltam túl leleményes kölök. Akárhogy is, felnőttként elhatároztam, hogy pótolni fogom a sorozat hátralévő részét, ehhez azonban fel kellett elevenítenem mindazt, amit csaknem két évtizede (jesszus) olvastam. Az újrázás mellé természetesen kritikát is írtam, amit ide kattintva tudsz elolvasni, most pedig végre valahára azokra a részekre is rátértem, amiket annak idején kihagytam. 

Peter Parkerre bizony rájár a rúd mostanság. A Zöld Manóval való összecsapást követően a párkapcsolata válságba jutott, ráadásul egyre nehezebben titkolja el a körülötte élők előtt, hogy szabadidejében piros-kék sztreccs-ruciban himbálózik a város felett. A kettős élete az iskolai teljesítményére is kihat, és ha mindez nem lenne elég, felbukkant a semmiből egy imposztor, aki Pókembernek öltözve követ el rablásokat. A legrosszabb viszont csak ezután jött, ugyanis az eddigi egyik legrosszabb rémálmával, Venommal is szembe kell néznie...

A Hálófej jóhírének nyilvánvalóan nem tett jót, hogy egy félőrült bűnöző az ő jelmezében randalírozik, viszont képzeljétek el, hogy az öreg J.J. mennyire örült a szenzációnak. A rendőrség természetesen körözést adott ki Pókember ellen, aki nem is úszta meg teljesen ép bőrrel a dolgot. Mindemellett és Peter szokásos magánéleti drámáján felül viszont nyilvánvalóan Eddie Brock első itteni felbukkanása volt az, amire igazán kíváncsi voltam. 

Az Ultimate univerzum Venomja ugyanis teljesen más eredettörténetet kapott, mint a 616-os Földön élő megfelelője. Kezdve mindjárt azzal, hogy a szimbióta itt nem az űrből származik, hanem egy laboratóriumban hozták létre, ráadásul épp Peter édesapja volt az egyik tudós, aki annak idején megalkotta. Eddie már az első perctől fogva nagyon ellenszenves, és akkor is egyből éreztem volna, hogy valami nem oké vele, ha nem tudtam volna előre, hogy pár számmal később belőle lesz Venom. Az sem tette különösebben rokonszenvessé, hogy egyetemistaként a szemünk láttára mozdult rá egy 15 éves lányra, ami lássuk be, elég creepy.

A történetben ezúttal is kiemelt szerepet kaptak a karakterek személyes problémái, amik sok esetben nagyon életszerűvé teszik a képregényt annak ellenére, hogy ez továbbra is egy szuperhősös sztori. Persze a Pókember képregényeknek mindig is ez adta a varázsát, de Bendis tényleg tökéletesre járatta a receptet. Mary Jane épp poszttraumás stressztől szenved, és most tudatosult benne először, hogy Peter igazából bármelyik nap fűbe haraphat. Gwen Stacy családi élete egy másodperc alatt omlott össze, és különösen szívszorító, hogy az anyja tudomást sem akar venni róla. Szóval van itt dráma bőven, amivel szerintem sokan tudnak majd azonosulni, vagy párhuzamot felfedezni akár a saját életükben is. 

A rajzokat ezúttal is a zseniális Mark Bagley követte el, aki már a sorozat korábbi számaiban is brillírozott. Számomra ami azonnal feltűnt, hogy Peter apja, aki pár emléknek köszönhetően sokat szerepelt a történetben kiköpött mása a 616-os Földön élő Peter Parkernek. Apró felfedezés, de nekem sokat dobott az élményen, egyszerűen imádom az ilyen kis easter eggeket. Ezen felül az illusztrációk nyilván hozták ugyanazt a minőséget és félreismerhetetlen stílust, ami bárhol azonnal felismerhetővé teszi ezt a szériát. 

Kicsit megkésve ugyan, de azért örülök, hogy végre eljutottam eddig ebben a nagyszerű képregénysorozatban. Valószínűleg még fogtok hallani a MetaComix-on az Ultimate Spider-Man-ről, ugyanis tartozom magamnak annyival, hogy végigolvasom a teljes szériát. Addig is biztos lesz még más Pókember-related content, sőt. Meglehet, hogy a soron következő nyereményjátékunknak is köze lesz hozzá...

King in Black + Venom #31-34 by Donny Cates, Ryan Stegman & Iban Coello

Donny Cates már 2018 óta készítette elő a King in Black című öt számos eventet a Venom lapjain, és most végre valahára elérkeztünk a várva várt összecsapáshoz a föld hősei és Knull, a szimbióták istene között. Több évnyi munka betetőzését láthatjuk ezeken az oldalakon, és most az is kiderül, hogy vajon megérte-e ennyit várni a gigászi ütközetre. Ha mindez számodra újdonság, akkor keresd vissza a korábbi kritikáimat az említett Venom szériáról, melynek ismerete nélkül nem is érdemes nekivágnod a King in Black-nek. Bevallom, néhány filler volume nekem is kimaradt, de az első pár kötetet muszáj elolvasnod ahhoz, hogy értékelni tudd ezt az eventet. Fontos megemlítenem, hogy a King in Black vásárlásakor az európai Panini Comics-féle kiadást választottam, ami a Venom néhány utolsó számát is tartalmazza, és amik tagadhatatlanul sokat hozzátettek a sztorihoz. 

A szimbióták istene tehát elérkezett a földre, a helyzet súlyosságát pedig mi sem szemléltethetné jobban, mint hogy a Marvel Univerzum egyik legerősebb karaktere csak pár másodpercig bírta ellene. Knull a szó legszorosabb értelmében feketébe borítja a világot, a föld hősei pedig hiába veszik fel a kesztyűt, senki sincs, aki megállíthatná. Venom, a Bosszúállók, a Fantasztikus Négyes, az X-ek - Mindenki összegyűlt, hogy a sötétség útjába álljanak, ám félő, hogy ezúttal nem a fény győzedelmeskedik... 

A King in Black főhőse a rengeteg ismerős karakter ellenére nyilvánvalóan Eddie Brock kellett legyen, ám van még rajta kívül egy fontos kulcsfigura, kinek szerepét már szintén régóta teaselte az író. Így ha az előzményeket ismered, bizonyára nem lep meg, hogy az ifjú Dylan Brockról, azaz Eddie fiáról van szó, aki nem mellékesen egy ember/szimbióta hibrid, és aki így egészen rendkívüli képességekkel bír. Mindemellett szerintem sokan örülnek majd Flash Thompson, aka. Agent Venom visszatérésének, aki 2011 és 2013 között volt a Venom képregények főszereplője. Muszáj megemlítenem továbbá Pókembert, akinek imádtam a monológjait ebben a sztoriban, és újfent több ízben megmutatta, hogy miért is ő az egyik legemberibb szuperhős. Van viszont valami, ami nekem kissé csalódást okozott, mégpedig az, hogy Hulk konkrétan semmi szerepet nem kapott az eventben. Pedig még a main coveren is rajta van, jelen volt az eseményeknél, csak épp semmit nem láttunk belőle. Külön beszerezhető ugyan egy 34 oldalas Immortal Hulk tie-in, de azért az mégsem ugyanaz, mintha a fő attrakcióból is kivette volna a részét. Minden hasonszőrű Marvel eventnél várom, hogy a zöld behemót majd egyszer csak előkerül, aztán az esetek 90%-ban nem lesz belőle semmi. Na mindegy, lapozzunk.

Ezt a kis apróságot leszámítva azt kell mondjam, hogy a King in Black egy nagyszerű Marvel event. Sötét, de mégis reménnyel teli, epikus, ráadásul Eddie Brock végre méltóvá vált arra, hogy tényleg szuperhősnek lehessen nevezni. Cates emellett nem esett bele abba a gyakori hibába, hogy túl sok karaktert tuszkolt a sztoriba, akik közül mindenkit ugyanannyira fontosnak próbál feltüntetni, csak hogy aztán egy merő káosz legyen az egész. Az egyetlen dolog, amin szerintem pár olvasónál elhasalhat a történet, az az, hogy az író a deus ex machina módszerrel tett pontot az események végére - lényegében szó szerint isteni beavatkozás történt, és bár máshol lehet én is belekötnék ebbe, szerintem ennél az eventnél kifejezetten jól működött. 

Mindent egybevéve a King in Black méltó befejezése - vagy inkább betetőzése a 2018-as Venom szériának, viszont semmiképp sem ajánlom, hogy csak úgy fejest ugorj a közepébe. A megfelelő kontextus hiányában nem fogod különösképpen élvezni, a jó hír azonban, hogy csak pár kötetet kell előtte elolvasni ahhoz, hogy minden fontos infóval tisztában legyél. Ha érdekel a karakter, mindenképp vágj neki, csak kezdd az elején, a Venom: Rex című sztorival! :)

Fantastic Four by Mark Waid and Mike Wieringo: Ultimate Collection - Book Two

A mai cikkemben ismét az egyik kedvenc alkotóm, Mark Waid munkásságához nyúlnék vissza, aki rendszeres visszatérő az oldalon. Az írót én elsősorban a Flash történetei miatt szeretem, ugyanakkor ezen felül is rengeteget adott a képregényvilágnak. Waid 2002-ben vette át a Fantastic Four füzetek írását, az ezeket egybegyűjtő Ultimate Collection első kötetéről írt kritikámat keresd vissza az oldalon. Ma a második lesz terítéken, ami a teljes Unthinkable című sztorit tartalmazza. 

A történetben Doctor Doom revansot vesz a Fantasztikus Négyesen, ám most kicsit más irányból közelíti meg a dolgokat. Doom ugyanis ezúttal nem a technológiai fölényére támaszkodik, hanem egy sokkal rejtélyesebb, megfoghatatlanabb erőt hív segítségül: a mágiát. Mindez ráadásul nem minden, ugyanis bosszúja beteljesítéséhez semmilyen eszköztől sem riad vissza, még attól sem, hogy a gyerekeiken keresztül okozzon fájdalmat Sue-nak és Reed-nek. Mister Fantasticnak ezúttal nincs más választása, a varázst csak varázzsal lehet legyőzni, ám ez nem megy, amíg egy tudós fejével gondolkozik... 

Őszintén szólva szerintem már az Ultimate Collection első kötete is eszméletlen jó volt, de a második minden várakozásomat felülmúlta, ami teljesen váratlanul ért. Mert hát a legkevésbé sem számítottam arra, hogy A FANTASTIC FOUR ENNYIRE DARK TUD LENNI! Ez egy iszonyatosan meredek történet, és egyszerűen csodálatos milyen komoly kontextusba lehet helyezni olyan karaktereket is, akik közül az egyik egy nyúlékony gumiember, a másik meg egy beszélő kőhalom. Reed és Sue gyerekei közül az egyik (Franklin) a szó legszorosabb értelmében megjárta a poklot, és a kötet végén olyan kicsit sem vidám témák is előjöttek, mint például a poszttraumás stressz. Waid nagyszerűen használja a szereplőket, nagy hangsúlyt fektet a belső vívódásaikra, amivel sikerült még emberibbé tennie őket. Mindent egybevéve ez volt az egyik legsúlyosabb dolog, amit a Fantasztikus Négyes valaha átélt, és az biztos, hogy a legnagyobb ellenségüknek sikerült mély sebeket ejtenie, amiket aztán nem volt egyszerű kiheverniük. 

Doctor Doom egyszerűen zseniális ebben a sztoriban. A kötet első száma kifejezetten rá fókuszál, így nem csak a motivációit ismerjük meg, de megtudjuk azt is, hogy mindent és mindenkit feláldozna a hatalomért. Amit aztán kicsinyes bosszúra használ, ez pedig nem tudom eldönteni, hogy ijesztő-e, vagy inkább szomorú. Főleg annak fényében, hogy egyébként micsoda lángelme. Akárhogy is, ezek a jellemvonásai esélyessé teszik arra, hogy nekem is az egyik kedvenc gonosztevőmmé váljon. Szégyenkezve bevallom, hogy még közel sem olvastam annyit a karakterről, mint kellene, de ezek után már kezdem érteni, hogy mitől annyira népszerű az olvasók körében. Érdekesség egyébként, hogy Doom egy időben Magyarországon élt, és hogy az egyik neves városunk, Miskolc is említést kap a történetben. 

Őszintén szólva még mindig kicsit sokkhatás alatt vagyok, mivel nem ezt vártam egy Fantasztikus Négyes képregénytől, ugyanakkor mindezt a lehető legjobb értelemben mondom. Ismét szentül megfogadom előttetek, hogy a jövőben többet fogok olvasni a Marvel elképesztő kvartettjéről, szóval görbüljek meg, ha nem folytatom a Mark Waid sorozatot. Addig viszont még van pár izgalmas dolog a tarsolyomban, ne maradj le azokról sem! ;)

X-Men Vol. 2 by Jonathan Hickman

Nemrég magyarul is megjelent Jonathan Hickman forradalmi X-Men története, a House of X/Powers of X, ami pár éve új korszakot nyitott a Marvel mutánsainak életében. Ez volt minden utána következő X képregény kiindulópontja, ami felállította az új status-quot, és amivel az író konkrétan a feje tetejére állította az egész franchiset. A House of X/Powers of X után következő első X-Men kötetről már volt szerencsém írni az oldalon, ma pedig ennek a szériának a folytatása lesz terítéken. A második volume #7-től #11-ig gyűjtötte össze az 2019-es X-Men sorozat számait. Ha esetleg lemaradtál, keresd vissza az oldalon a House of X/Powers of X-ről és az X-Men Vol.1-ről írt kritikáimat!

A kötet tagadhatatlanul nagyszerűen indult: Az X-Men #7-ben egy nem hétköznapi beavatási rítus szemtanúi lehetünk, melynek keretein belül azokat a mutánsokat fogadják vissza a közösségbe, akik a House of M című sztoriban elvesztették erejüket. Ám az egykori hatalom visszaszerzésének ára van: A szertartáson résztvevőknek bizonyítaniuk kell, hogy méltók a mutáns létre, cserébe pedig a szó legszorosabb értelmében újjászülethetnek. Az egész jelenet hihetetlenül zseniális: Egyrészt nagyon érdekes látni, hogy az evolúcióban lényegesen előrébb járó mutánsok is mennyire barbárok tudnak lenni, másrészt Küklopsz és Árnyék beszélgetése miatt, amit az olvasónak van szerencséje kihallgatni. Ebben a párbeszédben a legkülönösebb morális kérdések egyike merül fel: Mi van akkor, ha a földi paradicsomot csak szörnyűségek árán lehet felépíteni? Továbbá olyan témákat is érintenek, mint a vallás, hiszen Árnyék életének mindig is fontos része volt a hit, ám amit Krakoa szigetén tapasztal, az gyakorlatilag minden keresztény tanítással szembe megy. 

A folytatásban a sziget lakói két új földönkívüli fenyegetéssel is megküzdenek, az egyik sztoriban az Új Mutánsok, a másikban pedig a Summers klán kapott fontosabb szerepet. És bizony itt kezdett kiütközni az, amitől már az elején tartottam, amikor nekivágtam az X-ek új korszakának: Egy csomó kontextus hiányzott a sztoriból, mivel eddig csak a main X-Men sorozatot olvastam, holott egy rakás fontos esemény más címekben történik. A House of X/Powers of X-ből az X-Men-en kívül öt másik képregényszéria is kirobbant, ezek a Marauders, az Excalibur, a New Mutants, az X-Force és a Fallen Angels. És itt jön a bökkenő: Nem elég csak az X-Men-t járatni ahhoz, hogy átlásd a teljes képet, mindenképp bele kell olvasnod a többi sorozatba is, ha nem akarsz úgy járni, mint én. Nyilván némelyik széria fontosabb, mint a többi, van ami abszolút kihagyható, viszont mivel pl. én még nem olvastam a New Mutants első kötetét, így sokszor csak vakartam a fejemet. Ezt a hiányosságot még hajlandó vagyok pótolni annak ellenére, hogy amúgy full hidegen hagynak az Új Mutánsok, viszont ha nem tetszenek az olvasottak, akkor lehet hagyom ezt az egész Dawn of X korszakot, mert nekem nincs erre kapacitásom. Én igazán hardcore képregényfannak tartom magam, de egyszerűen nem lehet ennyi címet egyszerre járatni, pláne ha mást is szeretnék olvasni mellette. Frusztráló egyébként az is, hogy amikor már azt hiszem, hogy eléggé ismerem az X-Men franchiset ahhoz, hogy nekivágjak ezeknek a sorozatoknak, akkor újra és rá kell jönnöm, hogy valójában semmit nem tudok. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy így is tök nagy lemaradásban vagyok, hiszen Hickman már rég átadta másnak a stafétát, és egy újabb soft reboot után Gerry Duggan lett a sorozat írója. Egyszerűen túl feszes a tempó, esélyem sincs felzárkózni. 

A látszólag egymástól független fejezetek biztos, hogy valahol összeérnek majd, viszont egyelőre nem igazán látom át, hogy hol és mikor. És az a gond, hogy perpillanat már egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy lesz türelmem kideríteni. A Hickman-féle X-Men tagadhatatlanul zseniális, viszont túl nagy elköteleződést kíván. Én személy szerint sokkal jobban szeretek olyan képregényeket olvasni, amik önmagukban is élvezhetők, és nem kell hozzájuk elolvasni még ezer másikat, hogy értelmet nyerjenek. Mindenképp adok még egy esélyt a New Mutants-nak, sőt, talán az X-Force-nak is és bizok benne, hogy valami igazán elmeroggyant dolog történik bennük, ami kicsit visszaadja a lelkesedésemet.

Black Widow (2016-2017) by Mark Waid & Chris Samnee (teljes sorozat)

Ha valamit megtanultam a koronavírus járvány alatt, az az, hogy a popcornon és a nachon kívül semmi nem hiányzik a moziból. Őszintén szólva manapság százszor többre értékelem az otthon kényelmét és a streaming szolgáltatók nyújtotta lehetőségeket. Épp ezért a többséggel ellentétben még nem láttam a Fekete Özvegyet, és szerintem nem is fogom addig, amíg Magyarországon el nem startol a Disney Plus. Egyébként a most népszerű Marvel sorozatokból sem láttam még egy darab epizódot sem, mert nem igazán használok torrentet és más illegális forrásokat. Visszatérve a mozira, kicsit talán benne van az is, hogy nehezen hiszem el, hogy a Marvel Filmes Univerzum még meg tud újulni a Végjáték után. Na meg különben is: Egy jó képregényt nálam semmilyen film nem múlhat felül, ezért meg aztán végképp ki sem kell menni a lakásból. 

Szóval annak ellenére, hogy nem láttam a filmet, figyelemmel kísérem a reakciókat, amik valamelyest megerősítettek abban, hogy ráérek még megnézni. Viszont ennél az időszaknál aligha találnék jobbat, hogy felcsapjak egy jó Fekete Özvegy képregényt, és kritikát írjak róla. A választás könnyű volt, hiszen ha valamin Mark Waid neve szerepel, abban általában nem szoktam csalódni (bár volt már olyan is). Őszintén szólva engem is meglepett, hogy mennyire jól szórakoztam a 2016-os Black Widow szérián, pedig tényleg csak azért kezdtem bele, hogy kicsit meglovagoljam a mostani hypeot. 

Miután Natasha Romanoff árulást követett el, ő lett a S.H.I.E.L.D. legkörözöttebb személye. Egy ellopott titkosított akta akár könnyen az életébe is kerülhet, ám kiképzésének köszönhetően nem olyan egyszerű kézre keríteni őt. Mint kiderült, a Fekete Özvegyet zsarolják, de mégis kicsoda és mivel? Mi lehet Natasha sötét titka, amiről ennyire nem akarja, hogy napvilágot lásson? Mi az, amiért megéri ekkorát kockáztatni? 

Mark Waid és Chris Samnee 12 számos sorozata egy vérbeli kémes/titkosügynökös sztori, melyben sem az olvasónak, sem a főhősnek nincs egy nyugodt perce sem. Ez az egyik legakciódúsabb képregény, amivel valaha találkoztam, és őszintén szólva imádtam minden percét. Natasha egy balerina kecsességével és pontosságával száll szembe ellenfeleivel, amit ő csinál, az igazi művészet. Még ha halálos, akkor is. 

A történetben fontos szerepet kap Natasha sötét múltja, ami elől futhat, de nem menekülhet: Visszatérünk Oroszországba, a megújult Vörös Szobába, ahol a Fekete Özvegyet már gyerekkorától kezdve gyilkológépnek nevelték. Natasha mindent megpróbál megtenni azért, hogy többé egyetlen lánynak se kelljen ugyanúgy felnőnie, mint neki: Szembeszáll többek között egykori tanítójával is, ám ebben a küzdelemben nagyrészt magára van utalva. Segítségére vannak néha olyan karakterek, mint Vasember, vagy épp a Tél Katonája, ám célkeresztet viselni a hátunkon magányos teher. Mindemellett ha a készítőknek köszönhetően megtanultam valamit a karakterről, az az, hogy a Fekete Özvegy nem egy szuperhős, és soha nem is volt az. Natasha egy kém, méghozzá alighanem a legjobb az egész világon. Oké, hogy néha besegít a Bosszúállóknak egy-két buliban, de ez az, amihez igazán ért. 

Amellett, hogy a történet az egyszerűsége ellenére kellően csavaros és nagyszerű, muszáj megemlíteni Chris Samnee rajzait, aki nélkül feleennyire sem lett volna jó az egész narratíva. A készítők sokszor nem a dialógusokra helyezték a hangsúlyt, hanem bizonyos mozdulatsorok bemutatására, illetve azok folyamatosságára. Ennek eredményeképpen ez az egyik legfilmszerűbb képregény, amit valaha láttam, egyszerűen piszok jól néz ki az egész. Mivel sokszor több oldalon keresztül mellőzték a szövegbuborékokat, ezért elég hamar át lehet rágni magad a 12 számon, senki nem fog túl sokáig felette gubbasztani. 

Ha a Fekete Özvegy film nem nyerte el a tetszésedet, ezt a sztorit akkor is érdemes elolvasnod. Mark Waid és Chris Samnee simán megérdemeltek volna ezért egy Eisner díjat, a maga műfajában abszolút kiemelkedőt alkottak. Ki tudja, talán én is előbb csapok fel egy újabb Black Widow kötetet, mint hogy legközelebb moziba üljek. Ha csak fele ilyen jó lesz, én már elégedett leszek.

Doctor Strange Vol 2: The Last Days of Magic by Jason Aaron & Chris Bachalo

Ha rendszeresen olvasod a blogot, akkor egészen biztosan találkoztál már Jason Aaron nevével. A Thor képregényeit különösen nagy becsben tartom, amiknek egy része ráadásul magyar nyelven is megjelent a Fumax jóvoltából. A Doctor Strange sorozatának első kötetéről már szintén volt szerencsém cikkezni korábban, ami egy egészen abszurd és őrült pszichedelikus kalandnak ígérkezett. Mai írásomban ennek a szériának a folytatását vettem nagyító alá, ami a The Last Days of Magic címet viseli. Sajnos azonban az olvasottak kissé vegyes érzéseket hagytak bennem.

Miután dimenziókon keltek át, hogy megtisztítsák azokat a mágiától, a robot seregből álló Empirikul és vezetőjük, az Imperátor eljöttek a Földre, hogy a varázs szikráját is eltöröljék a világunkból. Doctor Strange erejét drasztikusan meggyengítette a támadás, és kérdéses, hogy ezúttal győzedelmeskedhet-e. Épp ezért kedvenc mágusunk és segítői visszavonulót fújnak, hogy begyűjtsék a Földön megmaradt varázserejű tárgyakat, amiket ellenségeik még nem pusztítottak el... 

A történet egyfajta modern boszorkányüldözést dolgoz fel, melyben a tudomány elkötelezett hívei indítottak kíméletlen hadjáratot a mágia ellen. Az Imperátor akár egészen érdekes karakter is lehetne, ha a motivációja nem lenne nettó ostobaság. Az ő világában ugyanis épp fordítva történt mindez, és a mágusok próbáták meg eltörölni a tudományt, mintha egy fiktív univerzumban nem férhetne meg ez a két nagyszerű dolog egymás mellett. Az Imperátor ezért bedurvult, és úgy döntött, hogy a saját személyes fejlődése szempontjából az lesz a legjobb, ha ő is épp ugyanolyan lelketlen gyilkossá válik, mint azok, akiket annyira gyűlöl. Szóval nem, nem ez Jason Aaron legjobb munkája, de van még tovább is. 

A legnagyobb gond ugyanis ezzel a sztorival az, hogy az író konkrétan fogta, és lemásolta az egyik saját korábbi történetét. Mert bizony, láttuk ezt már valahol, de hol is...? HÁT A MÁR FENTEBB EMLÍTETT THOR SOROZATBAN. A The Last Days of Magic alapja majdnem teljesen megegyezik a magyarul is megjelent God Butcher című képregénnyel, mindössze kiszedték belőle a vallásellenes töltetet, az isteneket pedig lecserélték a mágiára. Aaron nem csak hogy valószínűleg kifogyott az ötletekből, de ráadásul mindent sokkal rosszabbul is csinált itt, mint a Thor sorozatban. Mindemellett nevetséges, hogy az ellenség legyőzéséhez elég volt összegyűjteni pár kacatot, és ezzel kb. megoldódott minden. Ennek a sztorinak a megírásánál a legkisebb mértékben sem erőltette meg magát az író, és ez fájdalmasan nyilvánvaló. És ha ez még nem lenne elég, a korábbi humornak is lőttek, az egész hangulat szükségtelenül darkra sikerült. "De komor vagy, biztos nem a DC Univerzumból jöttél?" 

A hibái ellenére azonban mégsem tudom azt mondani, hogy mindent utáltam ebben a sztoriban. Például abszolút értékeltem, hogy Aaron nagy hangsúlyt fektetett az egyik fontos fiktív törtvényre, amivel meg lehet kicsit bolondítani a varázslással kapcsolatos sztorikat. Ez pedig úgy hangzik, hogy A MÁGIÁNAK ÁRA VAN. És ezt az árat mindenkinek meg kell fizetnie, aki él vele. De mi történik, ha valaki csal, és megpróbál kibújni ez alól? És mi van, ha Doctor Strange volt ez a valaki? Bizony, ezek izgalmas kérdések, és érdekelnek annyira a válaszok, hogy később adjak még egy esélyt ennek a sorozatnak. 

Sajnos Chris Bachalo rajzait sem élveztem most annyira, mint a korábbi kötetben, a humorral együtt annyi lett a korábbi színes és trippy látványvilágnak is. Sok helyen most csak szimplán zavarosnak éreztem az illusztrációkat, nem is mindig tudtam kivenni, hogy mit ábrázolnak a panelek. Kár, mert a pszichedelikus hangulat volt az első volume egyik legjobb része, remélem később még visszatérnek ezek az elemek. 

Nincs mit szépíteni, nem ez volt életem legjobb képregényélménye. Jason Aaron ezerszer jobbat tud ennél, így ez most különösen nagy csalódás számomra. Ha a harmadik kötet sem mutat jobb eredményeket, akkor kénytelen leszek más íróknál keresni azt, amit egy Doctor Strange sztoritól remélek.