Scooby-Doo Team-Up: #29, 30, 41, 42, 49, 50 by Sholly Fisch, Dario Brizuela & Franco Riesco

Nemrég debütált a Warner Bros és az HBO Max legújabb, kimondottan felnőtteknek szánt rajzfilmsorozata, a Velma, ami általam eddig soha nem tapasztalt módon egyesítette az internet népét. A szériát ugyanis valami egészen elképesztő erejű gyűlöletcunami fogadta a megjelenéskor, jelenleg is csúfos 1,3 ponton áll az IMDB-n, ezzel minden idők legrosszabbra értékelt animációs produkciója lett az oldalon. Mindez azonban nem gátolta meg a Warnert abban, hogy még az első évad megjelenése előtt berendeljék a másodikat is. Ismét szeretném elétek tárni azon elméletemet, miszerint a Warner Bros. legfelsőbb köreiben igazából csimpánzok ülnek, és ők hoznak meg minden fontosabb döntést a stúdiónál. Ami viszont számomra is meglepő, hogy ezek a csimpánzok olyan franchise-okat állítanak szándékosan a földbe, amiken generációk nőttek fel, és változtatnak meg öncélúan mindenki által szeretett karaktereket, csak hogy ráerőltessék a világra a saját politikai nézeteiket, amiket már azok is unnak, akik amúgy egyetértenek velük. Bizony, rettenetesen butácska majmocskák ezek, hiszen mostanra megtanulhatták volna, hogy az ilyen akcióikkal pont az ellenkezőjét érik el annak, mint amit szerettek volna. Hacsak nem végig ez volt a tervük, hogy tovább hergeljék az embereket a színesbőrűek és az LMBTQ közösség ellen, mert ebben az esetben velejéig romlottak és gonoszak is. Pedig lehetett volna ezt okosan is csinálni, ha már mindenképp felnőtteknek szóló Scooby-Doo animációt akartak, akkor adaptálhatták volna a Scooby-Apocalypse képregényeket, ahol a Velmával ellentétben tényleg sikerült hozzáadni valamit a karakterekhez, ráadásul politikai üzenet nélkül. Mindezek után semmi másra nem vágytam jobban, minthogy kicsit feltöltekezzem a klasszikus Rejtély Rt. életérzéssel, és felcsapjak egyet a DC hagyományos Scooby-Doo receptjét követő füzetei közül. 

A választásom a már korábban is jó mókának bizonyult Scooby-Doo Team-Up című sorozatra esett - Ebben a szériában a srácok DC szuperhősökkel, vagy épp más Hanna-Barbera karakterekkel közösen (pl. Flintstones, Jetsons) oldanak meg rejtélyeket. Ráadásul 1-2 éve egy különleges akció során teljesen ingyen zsebeltem be az addig megjelent összes Scooby-Doo számot a Comixologyn, (több, mint 200 füzetnyi cucc), így csak az alkalomra vártam, hogy végre felcsapjak közülük néhányat. 

A szériában minden sztori két füzeten át tart. A 29. és 30. számokban a srácok legkedvencebb szuperhősömnek, Flashnek segítenek egy nyomozásban, miután valaki telepatikusan kért segítséget tőle Gorilla Cityből. A történetben olyan ismert DC karakterek is feltűnnek, mint Mirror Master, Gorilla Grodd, vagy épp Solovar. 

A 41. és 42. számban a Rejtély Rt. új taggal bővül, aki nem más mint... Harley Quinn!? Harley azonban elfelejtette közölni a bandával, hogy egyébként épp Joker elől menekül, a szellemek pedig hamar rájönnek, hogy aligha lehetnek ijesztőbbek a Bűn Bohóc Hercegénél... 

Végül de nem utolsó sorban, a 49. és az 50. számban a srácok egy hippi közösség tagjainak segítenek megszabadulni néhány hívatlan kísértettől, arra viszont a legkevésbé sem számítanak, hogy közben a Zöld Lámpás és a Zöld Íjász megmagyarázhatatlan okból egymásnak esnek... 

A Scooby-Doo Team-Up maga a tömény nosztalgia, és ismét elégedetten nyugtáztam, hogy a crossover, mint műfaj remekül áll a franchise-nak. Nyilván nem ez lesz életed képregényélménye, de ha te is visszasírod a retro Scooby-Doo életérzést, akkor ennél jobbat nem találsz. A rejtélyek lehettek volna kicsit rejtélyesebbek, de végső soron itt amúgy is inkább a hangulat az, amit kerestem. A Scooby-Doo Team-Up az egyszerűsége miatt nagyszerű, nem sokat változtattak a már több, mint 50 éves recepten, de a DC szuperhősök jelenlétének köszönhetően mégsincs az az érzésed, hogy mindezt már ezerszer láttad. A poénok remekül működnek, ráadásul kifejezetten gyerekbarát cuccról beszélünk, szóval a ha a srácaid/lányaid épp angolul tanulnak, ezzel a sorozattal könnyen feldobhatod számukra az élményt. Sőt, le merem szögezni, hogy a fiatalabb generációk fogják csak igazán élvezni ezeket a sztorikat. Javaslom, hogy a szokásos esti mese helyett nézzetek bele együtt pár számba, és segíts nekik értelmezni az angol nyelvű szöveget! 

A látvány egy az egyben olyan, mintha a srácok valamelyik rajzfilmsorozatból léptek volna ki, de ezt nyilván el is várja az ember egy ilyen képregénytől. Igazából nem is értem, hogy miért nem valami ehhez hasonló animációs cuccot kotyvasztanak a Warner Bros.-nál, hiszen ezzel gond nélkül több generációt is a képernyő elé tudnának szegezni. Ezzel ismét vissza tudnék kanyarodni a csimpánzos elméletemhez, de mára már megkímélnélek titeket ettől.

Összegzés: A Scooby-Doo Team-Up sem többet, sem kevesebbet nem nyújt, mint amit ígér, és ez épp így van rendjén. Meleg szívvel ajánlom kicsiknek és nosztalgiázni vágyó nagyoknak egyaránt. A kérdés már csak az... Hogy vajon ki rejtőzik az álarc alatt!?

Shazam (2021) #1-4 by Tim Sheridan & Clayton Henry

Billy Batson kétség kívül minden idők egyik legszerethetőbb szuperhőse. Nem csak azért, mert olyan erős, mint Superman, vagy mert mókásan néz ki a piros ruciban, hanem mert mindemellett legbelül ő csak egy átlagos tizenéves gyerek, aki ártatlansága, bátorsága és végtelen optimizmusa miatt méltó is erre az óriási hatalomra. Legnagyobb örömömre David F. Sandberg 2019-es mozija is tisztelettel nyúlt a karakterhez, melynek eredményeképp minden idők egyik legjobb és legképregényhűbb élőszereplős DC filmjét kapták a rajongók. A tavalyi Infinite Frontier névre keresztelt képregényes soft reboot után azonban eddig sajnos csak egy 4 számos minisorozat jelent meg a karakterről, ami ráadásul nem is teljesen önálló sztori, hanem a napokban elkaszált Teen Titans Academy kiegészítése. Ez utóbbiból én egy számot sem olvastam, és amúgy nem is igazán érzem a hiányát, a Shazam-hoz elég, ha az alapkoncepciót ismered. 

A történetben Billy Batson a Teen Titans Academy tanulója, egy iskoláé, amit az eredeti Titánok hoztak létre, hogy kikupálják a szuperhősök új generációját. Billy egy ideig próbálja rejtegetni társai elől, hogy ő Shazam, ám jelenleg ennél nagyobb problémája is van: Az ereje ugyanis egy ideje rendetlenkedik, megbízhatatlanná vált, és mindig a lehető legrosszabbkor hagyja őt cserben. Ami viszont ennél is rosszabb, hogy már nem tudja családjával megosztani hatalmát, többek között Freddyvel sem, aki halálos betegségben szenved. Billy mindent megtesz, hogy visszaszerezze erejét és ezzel megmentse fogadott testvérét, még ha ezért szó szerint a poklot is kell megjárnia... 

Az író, Tim Sheridan remekül ráérzett Billy karakterére, pontosan érti miről is kell szólnia, és bár egy négy számra limitált sorozatban szerintem aligha lehet igazán nagyot, vagy maradandót alkotni, azt kell mondjam, hogy egészen élveztem ez a sztorit. A humor, ami a képregény legnagyobb húzóereje kifogástalan. Az alaphangulat pont olyan könnyed, mint amit az ember elvár a karakter esetében, de közel sem annyira, hogy az egész súlytalan legyen. Egyébként ha valamire jó volt ez a négy szám, az pont az, hogy egy kicsit meghozza az érdeklődésemet a Teen Titans Academy fellapozásához, viszont mivel az kaszát kapott, így nem tudom mennyire éri meg belekezdeni. 

Mivel az akadémián tanítanak, így felbukkannak az eredeti Titánok, vagyis Nightwing, Beast Boy, Starfire, Raven és Cyborg, emellett  Doctor Fate, sőt, az új Superman, Jon Kent is, akivel hősünknek ráadásul első ízben volt szerencséje találkozni. A sztori vége felé szerepel Black Adam is, habár közel sem abban a formában, mint megszokhattuk. Bár a képregény valamelyest elmagyarázza hogy lett Black Adamből... izé... Csak ADAM, így sem teljesen értem, mivel ha minden igaz, a Future State című event hasábjain rejlik a válasz. Hogy ez utóbbit nem olvastam, sokkal inkább zavaró tényezőnek bizonyult, mint hogy kihagytam a Teen Titans Academy számait, viszont a Future State alapötlete olyannyira bukásra volt ítélve már az elejétől, hogy nem is tervezem pótolni ezt a hiányosságot. 

Nem tökéletes tehát Tim Sheridan Shazam minije, jobb lett volna ezt az egészet standalone sztoriként megcsinálni, de ami még sokkal jobb lett volna, az egy hosszabb ongoing sorozat ahelyett, hogy csak négy nyamvadt számot, meg egy bukott képregénysorozatot áldoztak erre a nagyszerű karakterre. Billy Batson ennél többet érdemel, és hiába volt alapvetően jó az irány, ez így nekem kicsit kevés. Kár, mert Clayton Henry rajzai is gyönyörűek - mióta elindult az Infinite Frontier, gyakorlatilag egyetlen csúnya képregénnyel sem találkoztam az újak közül. 

Röviden: Ha hozzám hasonlóan az egyik kedvenc DC karaktered Shazam, vagy csak idáig pörgetted a Teen Titans Academy-t akkor adhatsz egy esélyt a sorozatnak, ha viszont ezek egyike sem igaz rád, akkor nyugodtan kihagyhatod. Kicsit aggódom amiatt, hogy milyen szerepet szánnak még Billynek az Infinite Frontier során - bízok benne, hogy nem hagyják sokáig a kispadon ülni.

Catwoman: Selina's Big Score by Darwyn Cooke

A 2016-ban elhunyt Darwyn Cooke vitán felül minden idők egyik legnagyobb képregényrajzolója volt. Egyedi, klasszikus és könnyed stílusa bárhol felismerhetővé teszi munkásságát, amiért máig rengetegen rajonganak. A mai cikkemben taglalt történetet a Batman: Ego and Other Tails című kötet részeként olvastam, ami több más Cooke által írt rövidebb sztorit is tartalmaz, de úgy érzem a Selina's Big Score megérdemli, hogy külön is beszéljünk róla. Az egész nem több 90 oldalnál, viszont aligha lehet megkerülni, ha valaki a karakter mélyére akar ásni. Amit bevallom, én egyáltalán nem terveztem, főleg a Batman sztorik miatt vettem meg a gyűjteményt, de legnagyobb meglepetésemre ez a történet volt az, ami leginkább megfogott. 

Selina Kyle-t mindenki halottnak hiszi. Állítólag a Macskanő megölte őt, viszont azt senki sem tudja (vagy legalábbis csak kevesen) hogy igazából ő maga a Macskanő. Mivel viszont pénzszűkébe került, nincs választása, mint hogy visszatérjen Gothambe, és valami hozzá illő meló után nézzen. Úgy tűnik rá is mosolygott a szerencse: A fülébe jutott ugyanis, hogy a helyi maffia több millió dollárnyi mocskos pénzt igyekszik kijuttatni vonattal a városból. Ez viszont nyilvánvalóan túl nagy falat egy ilyen kis cicus számára, így hát egyértelmű, hogy egy csapatra is szüksége lesz... 

Cooke tehát megragadta a Macskanő esszenciát, és egy vérbeli rablásos noir krimit hozott össze ezeken az oldalakon, ami akár egy remek film is lehetne. Nincs az ég világon semmi szuperhősködés, és ami a legjobb, hogy bár a történet jelentős része Gothamben játszódik, Batman egy másodpercre sem tűnik fel, hogy ellopja a rivaldafényt. Vannak rá utalások persze, de szerencsére ennyiben is maradt a dolog. A történet megértéséhez nem igazán kell semmilyen különösebb előismeret, de azért én örültem, hogy annak idején elolvastam a Batman: Year One című Frank Miller sztorit, és kicsit többet is láttam azokból az időkből, mikor Selina még egy egyszerű prostituált volt. Ugyanis a Selina's Big Score rogyásig van visszaemlékezésekkel, amiket szerintem így jobban tudtam értékelni, mintha nulla kontextus mellett vágtam volna neki a sztorinak. 

A mellékszereplők közül az ég világon senkit nem ismertem, egyedül a Falcone név az, amit nem kellett bemutatni, lévén ők Gotham leghíresebb maffia családja, akik számos más sztoriban is szerepelnek. A történetben elhangzik egy mondat, miszerint "az olaszokkal nem packázunk", és hát nyilván lehet sejteni, hogy egy ilyen jellegű melónál garantáltan félre fog siklani valami. Legyen szó akár filmekről, regényekről, vagy képregényekről, a rablásos krimik bevett eszköze, hogy nem hagyjuk csak úgy simán terv szerint alakulni a dolgokat. A kérdés már csak az, hogy vajon Selina hajlandó-e megfizetni a gazdagság árát? 

A történet egyik kulcsfigurája Macskanő egykori mentora, Stark (nem Tony, sicc!), aki hamar a kedvenc szereplőm lett, és aki meglepő módon semmilyen más képregényben nem szerepelt ezen kívül. Ő a már megöregedett, de tehetséges tolvaj, aki visszavonulása után már csak a tengerparti napsütésben tengeti napjait, de persze a zsákmány mértéke miatt nem kell sokat győzködni, hogy elvállalja a melót. Mivel egykor több is volt közte és Selina között, így a címszereplő apakomplexusa erősen kiütközik a történetben, kettejük nem szokványos viszonya egyértelműen a képregény egyik legnagyobb húzóereje.

Mindezt olvasva felmerülhet benned a kérdés, hogy mitől különleges ez a sztori, hiszen láttunk már ilyet ezerszer. A válaszom az, hogy semmitől, és ez rendben is van így. Cooke nem vállalt semmi többet, mint hogy ír egy szimpla rablásos krimit, annak minden létező kliséjével, viszont azt jól. Nincs itt semmi forradalmi, semmi világot megváltó újdonság, csak egy ezer éves, jól bejáratott recept, ami ugyanakkor tagadhatatlanul működik mind a mai napig. Ennyi, se több, se kevesebb. Viszont ha ennek tudatában vágsz neki, netán pont ilyesmire vágysz, akkor szerintem remekül fogsz rajta szórakozni.

Superman: Son of Kal-El #1-6 by Tom Taylor

Pár hónappal ezelőtt kicsiny országunkban is óriási médiavisszhangot váltott ki Tom Taylor Superman képregénysorozata, az Acélember fiát előtérbe helyező Superman: Son of Kal-el, melyben az ifjú Jonathan Kent biszexuálisként coming outolt. A különböző hírportálok természetesen rögtön kaptak a lehetőségen, hogy egymásnak ugrasszák kicsit az embereket, ezzel alaposan megpörgetve maguknál az algoritmust. A kommentszekciókat egyből elárasztották a gyűlölködő, unintelligens kommentek, és ezúttal is nyilván azok voltak a leghangosabbak, akik egyébként még életükben nem láttak testközelből képregényt. Sőt, a legtöbben addig sem jutottak el, hogy nem az eredeti Supermanből terveznek meleg karaktert csinálni, de olyan is volt, aki azt sem fogta fel hogy képregényről, nem pedig filmről van szó. Arról meg már ne is beszéljük, hogy Clark Kentet még csak nem is lecserélik, hanem csak egy új, időszakos status-quot állítottak fel, és hogy a Son of Kal-El-el párhuzamosan ugyanúgy jönnek ki Action Comics füzetek a 100%-ig hetero Supermannel a főszerepben. Mindez ráadásul hazai fronton nem is jöhetett volna rosszabbkor, hiszen a kormány kb. pont ezzel egyidőben szavazta meg a homoszexualitást és a pedofíliát egybemosó törvényt. Megmondom őszintén, hogy eleinte egyáltalán nem terveztem foglalkozni a Son of Kal-El-el, de az internetes reakciók és úgy ámblokk a jelenlegi országos LMBTQ feszkó után úgy éreztem, hogy egyszerűen nem lehet megkerülni ezt a szériát. Ezúttal is szeretném megköszönni a nagyszájú homofóbok vállalhatatlan viselkedését, ha ők nincsenek, akkor simán kihagytam volna az utóbbi idők egyik legjobb képregénysorozatát. Egyébként a haterek kb. csak azt érték el a hisztivel, hogy a Son of Kal-El ötödik száma lett 2021 egyik legtöbbet eladott képregényfüzete, szóval ez nagyon a visszájára sült el srácok. Esetleg ha még nem tettétek meg, kicsit fenyegessétek meg halálosan Tom Taylort, ugyanis az író minden ilyen után a gyűlölködő üzenetek íróinak nevében küld adományokat az LMBTQ támogató szervezeteknek. 

Jon tudta, hogy egyszer eljön a nap, amikor édesapját máshova szólítja a kötelesség, és nem lehet tovább a Föld védelmezője. Az egykori Superboyból lett tehát az új Superman, ám senki nem készíthette fel őt arra, hogy micsoda űrt kell majd betöltenie az örege után. Mindeközben furcsa dolgok történnek: Ismeretlen, elszabadult szupererejű poszt-humánok bukkantak fel, akik szemmel láthatóan nem tudják kordában tartani képességeiket, ráadásul fogalmuk sincs hogy kerültek oda, ahol akaratukon kívül pusztítást okoztak. Úgy tűnik, hogy valaki fegyverként használja ezeket a szerencsétleneket, és ez a valaki nem nézi jó szemmel az új Superman ténykedését... 

Olvastam már korábban képregényeket azokból az időkből, mikor Jon még csak gyerek volt, és őszintén szólva akkor sokkal inkább az apuka Supermanért rajongtam, mint érte. Azóta viszont sok víz lefolyt a Dunán, a kisfiúból tinédzser lett, ami már önmagában is egy sokkal izgalmasabb életszakasz, hát még így. Itt ez a csupa szív, végtelenül szeretnivaló srác, aki mindenkin segíteni akar, fél kézzel felemel egy tankhajót, de közben semmi másra nem vágyik, csak hogy normális tini lehessen. Ami persze nem lehet, hiszen konkrétan az egész világ súlya nehezedik a vállára, és mostanáig bele sem gondoltam abba, hogy MENNYIRE ISZONYATOSAN PARA LEHET SUPERMAN FIÁNAK LENNI. Mármint őszintén, hogy lehet ilyen szintű tökéletességhez felérni? Minderre csak rátesz egy lapáttal, hogy az Acélember titkos személyazonossága már egy ideje nem titok, így Jon valódi kilétével is mindenki tisztában van. Tom Taylor valami hihetetlenül érzelemdúsan tálalta az új Supermanre nehezedő óriási nyomást, valamint saját magával szembeni magas elvárásait, és annak ellenére szerettette meg velem egy másodperc alatt a karaktert, hogy azelőtt jóformán teljesen érdektelen volt számomra. 

Az író egyébként nem csak az ifjabb, hanem az idősebb Superman jellemére is parádésan ráérzett. Van itt néhány olyan iszonyatosan zseniális és megható apa-fia pillanat, hogy még most is keresem az államat, sőt: A teljes Superman franchise néhány legfontosabb gondolata hangzik el ezekben a párbeszédekben, amik olyan szinten kiragadták a karakter lényegét és alapozták meg egyben az új sorozatot, hogy az egyszerűen fenomenális. Taylor már csak ezért önmagában megérdemelne egy Eisner díjat, amit ha így folytatja gyanítom, hogy hamarosan be is fog zsebelni. 

A Son of Kal-El-nek egyébként teljesen nyilvánvalóan van egy liberális politikai üzenete (felőlem nevezheted propagandának is, nekem mindegy), ezt kár is lenne tagadni. A sorozat nem csak az LMBTQ témába áll bele, hiszen felmerülnek olyan aktuális kérdések is, mint a klímaváltozás, a menekültválság, vagy a XXI. századi diktatúrák. Viszont ha ez bárkit meglep, az sajnálom, de szerintem nem igazán érti miről is szól a Superman karaktere. Mert Superman egy ideál, aki nem fog azon gondolkozni, hogy akit épp megment, annak milyen a bőrszíne, vallása, vagy szexuális beállítottsága. Arról nem beszélve, hogy ő maga az ultimate bevándorló, hiszen eleve egy másik bolygóról származik, és pontosan ezért úgy érzi, hogy kívülállóként egyszerűen nincs joga beavatkozni a Föld dolgaiba. Jontól már csak ezért is más jellegű tettekre számíthatunk, hiszen ő már itt született, ráadásul nagyon is eltökélt abban, hogy megmentse a világot önmagától. Még akkor is, ha ezért összetűzésbe kerül a hatóságokkal, vagy ha más nemzetek vezetőinek céltáblájává válik. 

Na, de akkor térjünk rá arra, ami mindenkit érdekel, ez pedig nem más, mint az a bizonyos szerelmi szál. Jon fiúja, Jay titokban egy névtelen híroldal, a Truth szerkesztője, aki emellett véletlenül hősünkkel egy iskolába jár. Mondhatni ő Superman "székes csávója" (igen, ez egy Pókember filmes utalás volt), akinek ráadásul szintén van szuperképessége. Megígértem, hogy azt is megírom, ha ez a kis románc erőltetettnek hat és hááát... Talán nem is az erőltetett szót használnám, inkább az elhamarkodottat. Szerintem ugyanis kicsit korán csattant el az a bizonyos csók, elvégre még nem ismerték annyira egymást a szereplők, hogy indokolt legyen. Jobb lett volna, ha Taylor több időt szán ennek a szálnak a felvezetésére, hogy mélyebb kapcsolat alakuljon ki a két karakter között. Nyugodtan várhatott volna ezzel akár egy évet is, vagy előszedhette volna a 2022-es Pride alkalmával, mert így kicsit tényleg izzadtságszagúnak hat az egész - szexuális beállítottságtól függetlenül, egy hetero szerelmi szál esetén is ugyanezt gondolnám. Egyéként ez összességében annyira aprócska negatívum, hogy voltaképpen semmit nem von le a képregény élvezhetőségéből. Jay alapvetően nem rossz karakter, szóval látok bennük potenciált, akit pedig eddig zavart két smároló fiú látványa, az valószínűleg menthetetlen, és ugyanúgy ki fog borulni ezen is. 

Mellékszereplők terén szintén erős a széria: Jon anyja, Lois Lane Pulitzer-díjas újságíróként természetesen nyomban ráfeküdt a fülesre, hogy egy őrült diktátor élő emberekből állít elő tömegpusztító fegyvereket, emellett nyilván nem hiányozhatnak a nagyszülők sem, Kent Mama és Kent Papa, akik már meg sem lepődnek olyan semmiségeken, mint hogy a házuk egy szempillantás alatt a földdel lett egyenlővé. Felbukkannak az Igazság Ligájának fontosabb tagjai, valamint Batman fia, Damian Wayne is, aki Jon legjobb barátjaként kifejezetten örül az ifjabb Superman újdonsült boldogságának. 

Bizonyára felmerült bennetek a kérdés, hogy Clark miért nem tudja ellátni feladatait, és hogy miért kellett Jonnak a helyébe lépnie? Az idősebb Superman ezzel párhuzamosan a messzi világűrben épp azon ügyködik, hogy felszabadítson egy idegen világot az elnyomás alól. Ez a storyline, ami a Warworld Saga címet kapta jelenleg is tart az Action Comics füzeteiben, és az eddigi vélemények alapján ennek a sorozatnak is minden esélye megvan rá, hogy minden idők egyik legjobb Superman szériája legyen. Erről még biztosan lesz szó a blogon.

A képregényeket illusztráló John Timms, szerintem remek választás volt a sorozathoz, bár helyenként azért érezhető, hogy néhol bezavartak a határidők. Akad pár furcsán összecsapott arc, amik kifejezetten rosszul mutatnak, de összességében a Son of Kal-El egy szépen megrajzolt széria. 

Sorry haterek, de az van, hogy egyszerűen imádom az ifjú Jon Kent kalandjait, és ezúton szeretném ismét megköszönni a kirohanásaitokat, másképp talán sosem fizetek elő erre a képregénysorozatra. Remélem egyszer félre tudjátok tenni az ellenérzéseiteket, és adtok egy esélyt ennek a szériának - higgyétek el nekem, érdemes.

Justice League Infinity #1-7 by J.M. DeMatteis, James Tucker & Ethen Beavers

Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, akinek a 2000-es évek Igazság Ligája rajfilmsorozata nagy mértékben megalapozta a képregények iránti szenvedélyét. Máig kiráz a hideg, ha meghallom azt a bizonyos főcímzenét, vitán felül minden idők talán legjobb animációs produkcióját hozta össze annak idején a DC/Warner páros. Nem volt kérdés tehát, hogy beszállok-e a buliba, mikor megtudtam, hogy a képregények hasábjain folytatják a szériát. A Justice League Infinity egy hét számos minisorozat James Tucker és J.M. DeMatteis jóvoltából, előbbi a rajzfilmsorozat producere, utóbbi pedig az egyik forgatókönyvírója volt. A képregények közvetlenül a Justice League Unlimited eseményei után veszik fel a fonalat, amire bár külön szériaként szoktak hivatkozni, a gyakorlatban az eredeti Igazság Ligája rajzfilmsorozat harmadik, negyedik és ötödik évadját értjük alatta. 

A történetben Professor Ivo szuper-androidja, Amazo a világűrt kutatja az élet értelme után, utazása során elért egészen az univerzum legvégéig. Egy rejtélyes hang hívására azonban kozmikus katasztrófát idézett elő: A multiverzum fala megrepedt, az általa elválasztott világok egybeolvadni látszanak. Ennek eredményeképp furcsa dolgok történnek: Emberek tűnnek el a mi világunkból, csak hogy aztán helyet cseréljenek egy másik univerzum-béli önmagukkal. Az Igazság Ligájának tagjai közül sokan szintén a multiverzum egy másik Földjén landoltak, és nem feltétlen jószándékúak azok, akik felbukkantak helyettük... 

Szóval a koncepció egészen parádés, szerintem a készítőknek már ezer éve megvolt ez az ötlete, csak le kellett porolniuk kicsit. Azt nyilván mondanom sem kell, hogy akkor lesz teljes az élmény, ha ismered a rajzfilmek eseményeit, példának okáért Amazo hátterét, vagy épp a Green Lantern és Hawkgirl közti szerelmi szálat, hogy csak párat említsek. Emellett az egyik legjobb húzás volt az írók részéről visszanyúlni az egyik kedvenc Justice League epizódomhoz, ami a "Savage Time" címet viseli. Ebben a részben a Liga tagjai egy alternatív idősíkon találták magukat, ahol a nácik megnyerték a második világháborút, mint később kiderült, Vandal Savage mesterkedése nyomán. A képregény új formában szedi elő ezt az epizódot, és a lehető legjobban használja fel arra, hogy behozza az animációs univerzumba Overmant, vagyis a náci Supermant, aki annak idején nem is szerepelt a rajzfilmekben. 

Ha már fentebb szóba került a szerelmi szál, már korábban elkezdtek teaselni egy nem mindennapi románcot a negyedik szám borítóján, amin Wonder Womant Darkseiddal láthatjuk csókolózni. A megrökönyödés jogos, hisz Darkseid jóformán maga a sátán a DC képregényeiben, ez kb. olyan, mintha a Harry Potterben Hermione Granger Voldemorttal kavarna. Azt hiszem azért annyit elárulhatok, hogy természetesen van csavar a történetben, és hogy ha valamire rávilágítottak ezek a füzetek, az az, hogy a rajzfilmsorozat Wonder Womanje leginkább Batmannel alkothatott volna verhetetlen párost - ha annak idején mindkét fél így akarta volna. 

Szóval az alapötlet nagyszerű, a készítők remekül kiaknázták a szériában rejlő lehetőségeket, de azért korántsem minden tökéletes. A dialógusok például furcsán bénák és erőltetettek, ez még úgy is feltűnő volt, hogy nem az angol az anyanyelvem. Kicsit olyan érzésem volt néha, mintha egy 40 évvel ezelőtti képregényhez írták volna őket, de szerencsére ez a hiba másban nem ütközött ki. A legnagyobb probléma sokkal inkább az, hogy az egész bonyodalom varázsütésre, egy váratlan csodával ért hirtelen véget, ennél pedig sokkal, de sokkal jobb lezárást érdemelt volna ez a sorozat. Sőt, talán le sem kellett volna zárni, hanem a limitált száriát lehetett volna folytatni egy hosszabb ongoing formájában - persze így felmerülne a kérdés, hogy akkor már miért ne támasztanák fel az animációs sorozatot?

A képregényeket illusztráló Ethen Beavers rajzai remekül visszaadják a rajzfilmsorozat látványvilágát, sajnos azonban ez koránt sem mondható el a borítókról. Még a variánsok között sem igazán találtam olyat, ami bármiben azt üzente volna, hogy márpedig ez az animációs univerzum kibővítése szeretne lenni. Nem igazán értem miért nem Beavers csinálta a borítókat is, pedig a belső oldalakon igazán kitett magáért. 

Bár akadnak benne hibák, a Justice League Infinity erősen ajánlott olvasmány mindenkinek, aki szerette az Igazság Ligája rajzfilmeket, vagy aki egy jó kis multiverzális káoszra vágyik sok-sok karakterrel. Remélem kap még folytatást ez a sorozat, igazán ütős dolgok sülhetnének ki belőle.

John Constantine, Hellblazer Vol. 5: Dangerous Habits (New Edition) by Jamie Delano & Garth Ennis

Utólag kicsit vicces belegondolni, hogy pár nappal azelőtt vettem meg Dangerous Habits című gyűjteményt egy Comixology leárazás során, hogy a Fumax bejelentette volna a magyar nyelvű fordítást. Akkor viszont annyira nem nevettem, kicsit el is szállt a kedvem az elolvasásától, főleg hogy tudtam, hogy hamarosan százan fognak cikkezni itthon a sztoriról, én meg jobb szeretek inkább olyan dolgokról írni, amikkel nincs tele a hazai internet. Most viszont ebben a kellemes kis téli melankóliában úgy döntöttem, hogy elolvasom végre Garth Ennis nagy sikerű történetét, ami nem mellékesen a Keanu Reeves nevével fémjelzett Constantine: A Démonvadász című film alapjául is szolgált. Hogy az említett mozi mennyire adta vissza a karaktert, vagy hogy az általam egyébként nagy becsben tartott Keanu mennyire volt alkalmas a szerepre, abba most inkább ne menjünk bele, fókuszáljunk inkább most csak az olvasnivalókra. 

Na már most, az eredeti nyelvű kötet számomra teljesen érthetetlen módon a Jamie Delano-féle run végét is tartalmazza, ami finoman szólva nem egy jó belépési pont. Sőt. Számomra teljesen értékelhetetlen volt, azt viszont nem tudom, hogy csak azért, mert nem olvastam az előzményeket, vagy azért, mert szimplán szar. Kb. 100 oldalig bírtam, ez idő alatt jóformán semmi érdekes nem történt, ami viszont mégis, az végtelenül nyomasztó volt, és sajnos nem jó értelemben. Szóval fogtam magam, és ezt a részt inkább átpörgettem ahhoz a részhez, ahol Garth Ennis vette át a szériát, vagyis a 202. oldalig, az egész gyűjtemény összesen 335 oldal mindennel együtt. Ez azt jelenti, hogy a kötet 60%-át kukáznom kellett, hogy az élvezhető részhez érjek, ami nem valami jó arány. Nem is értem hogy a DC-nél hogy sikerült ilyen bénán felosztani a Hellblazer sorozatot, itt már őszintén bántam, hogy nem a Fumax-féle fordítást vettem meg, ami csak a Káros Szenvedélyek című sztorit tartalmazza. Lehet egyszer elolvasom Delano történeteit is, de ez az élmény sokkal inkább elvette, mintsem meghozta volna a kedvemet hozzá, szóval ha erre valaha sort is kerítek, az nem mostanában lesz. Ha valaki esetleg már ledarálta őket, és úgy érzi nem érdemes időt szánni rá, az légyszi inkább írja meg kommentben, hogy megkíméljen a további szenvedéstől. 

A folytatás szerencsére már sokkal kesztyűsebb kézzel bánt a hozzám hasonló újoncokkal. A láncdohányos Constantine-t utolérni látszik a végzete, miután évtizedeken át 30 szál cigarettát szívott el naponta. Az orvosa tüdőrákot diagnosztizált nála, ami egészen biztosan halállal végződik. John pontosan tudja, hogy a pokolra kerül, ha bekövetkezik a legrosszabb, ráadásul sikerült magát az ördögöt is alaposan felbosszantania, ami még inkább ront a helyzeten. Constantine ezek után minden szokatlan lehetőséget fontolóra vesz, hogy mentse az irháját, ám úgy tűnik, hogy egyedül ő segíthet magán... 

Először is muszáj külön szót emelnem amellett, hogy mennyire zseniális ez az egész koncepció. Itt ez a nihilista, bunkó, piás, önpusztító fazon, aki mellesleg a világ egyik legjobb mágusa, démonokkal, szektásokkal, sorozatgyilkosokkal nézett már szembe, szó szerint beintett az ördögnek, és ezek után egy ilyen szarság okozhatja a vesztét. Imádom, ráadásul Garth Ennis nagyon hitelesen ábrázolta, hogy egy Constantine-hoz hasonló figura hogyan reagálna erre az egészre. 10/10-es minden párbeszéd, minden belső gondolat, és szerintem ha valaki már látta testközelből milyen a rák, vagy ne adj isten személyesen éli át, az nagyon át fogja érezni ezt az egész sztorit. 

A Dangerous Habits remek belépés lehet bárkinek, aki többet szeretne olvasni John Constantine-ról, ugyanis nem kell hozzá ismerni sem az előzményeket, sem a mellékszereplőket. Nagy vonalakban azért nem árt ha tudod, hogy kicsoda és micsoda a főszereplő, de ha más képregényekben/animációs filmekben/tv sorozatokban/miegyébben találkoztál vele, az már bőven elég. A történet remekül megáll a saját lábán, egyúttal remek kiindulópont a folytatáshoz is, legalábbis szerintem aki ezt a sztorit elolvasta, az biztosan többet akar majd. 

A kötet olvasása közben - beleértve azt is, amit a Delano által írt számokból meg bírtam emészteni - végig az járt a fejemben, hogy bármennyire is közel áll hozzám Constantine gondolkodása, bármennyire is egy szerethető karakternek tartom a tahósága ellenére (vagy tán épp azért), igazság szerint a való életben ő lenne az utolsó fazon, akit a környezetemben szeretnék tudni. A Johnhoz hasonló, önpusztító arcok nem csak saját életüket zilálják szét, hanem mindenkiét, aki hajlandó közel engedni őket. Ráadásul annyira rettegett attól, ami a pokolban vár rá, hogy képes lett volna az egész világot beáldozni, csak hogy mentse a saját seggét. Hiába van legbelül jó szíve, hiába a számos jó cselekedet, túl sok van a rovásán. És mindennek ellenére durva túlzás lenne azt állítani, hogy rossz ember, sőt. Csak hát ugye a nyomorúság ugyebár nem épp arról híres, hogy a legjobbat hozná ki bárkiből. Mindenesetre John csodálatosan komplex karakter és magam sem értem, hogy miért csak most lapoztam fel a szóló kalandjait, pedig egy komplett pszichológiai esettanulmányt lehetne írni róla.

Mindent egybevéve, bár a Dangerous Habits című kötet nagy része csalódás volt, a lényegtől szerencsére pontosan azt kaptam, amit vártam. A helyenként bizarr, fakó, nyomasztó artwork nem feltétlen fogja kielégíteni mindenki ízlését, de szerintem remekül passzol a sorozathoz. Ha szeretnéd elolvasni, javaslom, hogy mindenképp a Fumax-féle fordítással kezdj, és utána kezdd el darálni eredeti nyelven a folytatást. Egész biztosan terítéken lesz még Garth Ennis munkássága az oldalon, addig is még sok más izgalmas dologgal várlak titeket itt, a MetaComix blogon.

Justice League of America Vol. 1: The Tornado's Path by Brad Meltzer

Brad Meltzer Justice League of America sorozatával azóta szemezek, mióta pár éve elolvastam minden idők egyik legmegosztóbb DC történetét, az Identity Crisis-t (kritikáért katt ide), ami azóta is a legeslegkedvencebb képregényem. Ha ismered a sztorit, akkor tudod, hogy nem éppen egy vidám darab. A DC történetének talán legsötétebb, legkevésbé sem gyermekbarát eventjéről beszélünk, ami érthető módon sok rajongónál kiverte a biztosítékot. Szerintem viszont zseniális sztori, és nagyon kíváncsi voltam, hogy az író képes volt-e tovább borzolni a kedélyeket a folytatásban. A rövid válasz az, hogy igen, de azért ha nem bánjátok, kifejteném bővebben. A cikk spoilereket tartalmaz!

A történet közvetlenül a Identity Crisis után veszi fel a fonalat. Az Igazság Ligáját ért trauma után Batman, Superman és Wonder Woman elhatározza, hogy újraszervezik a csapatot. Miközben ők azon tanakodnak, hogy kiket szeretnének a soraikban látni, más dolgok is történnek: Red Tornado, aki korábban meghalt, és aki épp egy test nélküli lélek, arra kéri Deadmant, hogy ezúttal hadd térjen vissza hús-vér emberként az élők világába. A korábbi android testnek ugyanis megvannak a korlátai, főleg ami az érzékelést, tapintást, stb. illeti. A kérés teljesül, ám hamarosan Red Tornando is megtanulja a leckét a saját kárán: Vigyázz mit kívánsz! 

A sztori némileg háttérbe szorította az A listás szuperhősöket, és kifejezetten örültem, hogy ezúttal olyan karakterek kapták a fontosabb szerepeket, mint Red Tornado, Black Lightning, vagy épp Arsenal. A főgonosz pedig még ennél is nagyobb meglepetés volt: Kiderült ugyanis, hogy Solomon Grundy mozgatja a szálakat, aki a legutóbbi feltámadásakor valamiért intelligensen tért vissza, és mi tagadás, nagyon jót tett a karakternek az a nem kevés plusz IQ. A kevésbé ismertebb szereplők közül végig Red Tornado maradt fókuszban, és ezek után kijelenthetem, hogy bárhol lennék inkább, csak ne egy Brad Meltzer sztori középpontjában.

Ugyanis a The Tornado's Path kicsit sem kevésbé brutális, vagy szívszorító, mint az Identity Crisis. Igen, a nemi erőszak ezúttal kimaradt, cserébe viszont Red Tornado elég hamar megízleli, hogy mi is az a fizikai fájdalom. Nem kicsit sokkoló, amikor azt látod, hogy a főhőst a szó legszorosabb értelmében széttépik, mintha csak papírból lenne, miközben a felesége gyakorlatilag zokogva nézi végig az egész jelenetet. Szinte hallod azt a kétségbeesett sikoltást, amiből üvölt az a  végtelen fájdalom és tehetetlenség... Egyszerűen csontig hatolóan sokkoló élmény, ahogy írom is kiráz tőle a hideg. Viszont annyira zseniálisan meg van írva, hogy arra szavak nincsenek, így bármennyire is lehoz az életről, ez a sztori is fel fog kerülni a kedvenceim listájára. 

A képregényt Ed Benes illusztrálta, aki remek munkát végzett, viszont mivel ez egy elég meredek történet, így akadnak benne meglehetősen felkavaró képsorok, amit talán nem vesz be mindenkinek a gyomra. Nincs benne igazán durva belezős gore, de azért ismételten kihangsúlyozom, hogy ez kifejezetten felnőtteknek szánt olvasmány. 

Ha már olvastad az Identity Crisis-t és tetszett, akkor mindenképp a The Tornado's Path legyen a következő, amit fellapozol. Brad Meltzer egy géniusz, és biztosan írok majd még olyan képregényekről, amiken szerepel a neve. Bár a terápiát utána nem tudom ki fogja kifizetni.

Wonder Woman by Greg Rucka Vol. 2

De most őszintén: Kinek nem Wonder Woman a kedvenc női szuperhőse!? Ha bárki vitába szállna ezzel, az nyugodtan élje ki magát a kommentszekcióban, viszont fel kell kötnie a gatyáját annak, aki meg akar győzni arról, hogy nem Diana a legjobb. Nem csak a DC, hanem az összes képregényes univerzumban. Azt viszont mostanáig rejtély volt számomra, hogy Greg Rucka képregénysorozatát miért istenítik annyira a rajongók. Az első kötettől, bár voltak benne jó ötletek, egyáltalán nem vágódtam hanyatt, és így utólag határozottan ki merem jelenteni, hogy a nagyja egy merő katyvasz volt, amin csak tovább rontott, amikor az író beletuszkolta a sztoriba a mitológiai karaktereket. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy adok még egy esélyt a szériának, hiszen az a rengeteg fanatikus csak nem tévedhet! Az első kötetről írt kritikámat ide kattintva tudod elolvasni. A cikk nyomokban spoilereket tartalmaz!

Mielőtt tovább megyünk, jöjjön egy kis görög mitológia! Kicsoda Medusa?
Medusa az úgynevezett gorgók egyike, szörnyeteg és nő, akinek haj helyett kígyók tekeregnek a fején. Eredetileg csodaszép lánynak született, akinek rengeteg hódolója volt - többek között a tengerek istene, Poszeidón is szemet vetett rá. Az isten Athéné templomában megkörnyékezte a lányt és ott megerőszakolta, míg más változatok szerint egyszerűen elcsábította. Akárhogy is, Athéné éktelen haragra gerjedt, amiért meggyalázták a templomát, és arra jutott, hogy a legjobban azzal tud ártani Poszeidónnak, ha megátkozza Medusát. A lány ettől olyan csúnya lett, hogy aki csak ránézett, kővé dermedt. 

És miért fontos mindez? Mert Rucka második Wonder Woman kötetében ő a legfőbb ellenlábas. Medusa ugyanis visszatért, és elhatározta, hogy bosszút áll Athénén, ráadásul olyan karakterek segítik, mint gorgó nővérei, valamint Kirké és Diana legfőbb utálója, Veronica Cale. Mivel Wonder Woman Athéné bajnoka, ezért neki kell kiállnia ellene, amit ellenfelei egyértelművé is tettek azzal, hogy megtámadták a themyscirai nagykövetséget. Mindeközben az olümposzi istenek sem unatkoznak, ugyanis Athéné vezetésével puccsot terveznek Zeusz ellen... 

Itt most le is lövöm az egyetlen jelentősebb spoilert a sztoriból, mégpedig azt, hogy Wonder Woman megvakult a Medusával vívott küzdelemben. Mindez komolyan rányomta bélyegét a kötet hátralévő részére, hiszen Dianának nem csak hozzá kellett szoknia az új helyzethez, de be is kellett bizonyítania, hogy továbbra is hasznos tagja az Igazság Ligájának. Bár nyilvánvalóan megviselték a történtek, Wonder Woman egy percig sem hagyta, hogy ez a komoly hátrány bármiben is visszatartsa őt. 

Mindemellett a DC Univerzum sem állt le pihenni Diana körül attól, hogy ő elvesztette szeme világát: Egyik legrégebbi ellenfele, Gepárd ugyanis szintén visszatért, ráadásul kiszabadította börtönéből a második Reverse Flash-t, Hunter Zolomont. És ahogy az várható volt, nem lehetett elkerülni, hogy Wonder Woman belefolyjon az olümposzi istenek viszályába is, és hogy ismét az életét kockáztassa Pallasz Athénéért. 

Ahogy én látom, Rucka első Wonder Woman kötete inkább csak egy nagyon hosszú felvezetése volt a sorozatnak, és bár az tele volt hibákkal, a folytatásba egyszerűen nem tudok belekötni. Az író mindent varázsütésre kijavított, zseniálisan használja a karaktereket, legfőképp pont az olümposzi isteneket, akiknek korábban nem is értettem mi keresnivalója van a képregényben. Szerepel Zeusz, Aphrodité, Árész, Hermész, Hádész, Poszeidón, kb. minden fontosabb mitológiai istenség. Diana maga is ellátogat az Olümposzra, sőt Hádész birodalmába, az alvilágba is, szóval izgalmas helyszínekből sincs hiány. A látvány továbbra is  pazar és külön öröm, hogy a női főhős és a férfi illusztrátorok hadának ellenére nyoma sincs a nyálcsorgatós, szexista ábrázolásnak. 

Bizony, eddig nem értettem mitől annyira ász a sorozat, de ezzel a kötettel minden választ megkaptam. Azt javaslom, hogy ha érdekel Wonder Woman karaktere, mindenképp olvasd el az első Greg Rucka kötetet is, de készülj rá, hogy az igazi varázslat a másodikkal kezdődik. És hogy benevezek-e a harmadikra? Arra mérget vehetsz.

Crime Syndicate by Andy Schmidt, Bryan Hitch & Kieran McKeown

Mielőtt belevágunk a mai cikkbe, jöjjön egy kis fejtágítás azoknak, akik nem mozognak annyira otthonosan a DC csodálatos világában! Kik is a Bűn Szindikátusa, eredeti nevükön a Crime Syndicate? Mint azt sokan tudjátok, a DC világának régóta szerves részét képezi a multiverzum koncepciója. A Crime Syndicate eredetileg a 2-es, az újabb képregényekben pedig már a 3-as számú Földön tevékenykedő, szupergonoszokból álló csapat, viszont ami igazán érdekessé teszi őket, hogy ők az Igazság Ligájának gonosz hasonmásai. Eredetileg 1964-ben tűntek fel először a Justice League of America 29. számában, bennem viszont Geoff Johns Forever Evil című történetének köszönhetően hagytak kitörölhetetlen nyomot, és érdemelték ki helyüket a kedvenc képregényes gonosztevőim között. Egy szó, mint száz, nem kis izgalommal fogadtam a hírt, hogy új, hat számból álló limitált sorozatot kap a Szindikátus, így amint tudtam, elő is fizettem a szériára. Mivel sokaknak biztos már így is rengeteg újdonság elhangzott, ezért első körben ismertetném a karaktereket, akik közül többen új háttérsztorit is kaptak. 

Ultraman (Kal-ll): Superman Föld-3-beli megfelelője, talán a legijesztőbb, legkegyetlenebb karakter mind közül. Érdekesség, hogy a kriptonit ellentétesen hat rá, vagyis nem legyengíti, hanem megnöveli az erejét. Ultraman úgy szippantja fel a porrá zúzott zöld kristályokat, mint Al Pacino a kokaint a Sebhelyesarcúban, függősége pedig mentális állapotára is komoly hatással van. 

Owlman (Thomas Wayne Jr.): Miután szüleit és kisöccsét, Brucet lelőtték egy sikátorban, Thomas Wayne Jr.-ban örökre eltört valami. Felnőttként ő lett Batman gonosz hasonmása, Owlman, aki a Sötét Lovaggal ellentétben egyáltalán nem riad vissza az öldökléstől. Nem mellékesen az őt segítő Alfred is meglehetősen creepy fazon.

Superwoman (Donna Troy) Ő ennek az univerzumnak a Wonder Womanje, a harcos Amazonok lakta Démon sziget nagykövete, aki népét képviseli a férfiak világában. Titokban azonban a sziget trónjára pályázik, mióta édesanyja megölette vele szerelmét, Steve Trevort. 

Johnny Quick: A gonosz Flash, aki a gyerekkorában elszenvedett bántalmazás hatására valóságos szociopatává vált. Szupergyors képességeinek mellékhatásaként brutális pusztítást hagy maga után, ennek ellenére nem szándékozik megzabolázni az erejét. 

Emerald Knight (John Stewart): John egy egyszerű földi zsaru volt, amíg a Smaragd Lovagok egyik gyűrűje ki nem választotta őt. Azon a napon könyörületet nem ismerő igazságosztó vált belőle, aki egy másodperc alatt elporlasztja ellenfeleit. Mindez ráadásul különösen veszélyes, hiszen nem John irányítja a gyűrűt, hanem sokkal inkább az irányítja őt... 

Atomica (Rhonda Pineda): Atomica képes változtatni a méretét, akár szubatomi szintre is. Szerelmes Johnny Quickbe, akivel szó szerint halálos párost alkotnak. 

A képregénynek köszönhetően a Szindikátus új eredettörténetet kapott: Starro ellátogatott a Földre, hogy metahumánokból toborozzon sereget saját fajának megmentéséhez. A gond csak az, hogy kérés helyett egyszerűen átvette az irányítást az általa kiszemelt harcosok elméje felett - többek között Ultramant és a még meg nem alakult Szindikátus pár tagját is irányítása alá vonta. Miután azonban Starro befolyása meggyengült, "hőseink" brutális ellentámadással verték vissza az óriási tengeri csillaghoz hasonló űrlényt. 

Na már most, egy Crime Syndicate képregényben az utolsó dolog, amit látni szeretnék, az az, hogy a Szindikátus megmenti a világot. Ha erre vágynék, akkor szimplán felcsapnék egy Justice League füzetet, bár tagadhatatlan, hogy a Szindikátus tagjaira sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy hősiesek. Ultraman például simán keresztülhajított egy teherautót (benne a sofőrrel) a Daily Planet szerkesztőségén, csak mert megírták róla az igazságot. Superwoman képes lenne a saját anyját is meggyilkolni, hogy bosszút álljon. És így tovább. A bolygót is igazából csak azért mentették meg, mert ők is rajta élnek, és mit sem törődtek olyan apróságokkal, mint hogy az ütközetük mennyi emberáldozattal jár. Mindazonáltal nem kifejezetten ezt szerettem volna kapni ettől a sztoritól, de az események szerencsére itt még nem értek véget: 

A csata után ugyanis Lex Luthor felismerte a metahumánokban rejlő veszélyt és potenciált egyaránt, és eltökélte, hogy létrehozza az Igazság Légióját, ami az Igazság Ligájának helyi megfelelője. A Szindikátus tagjai fenyegetve érezték magukat emiatt, így elhatározták, hogy ők is csapatot alkotnak, és leszámolnak Luthorral és szövetségeseivel. 

Őszintén szólva maga a történet egyáltalán nem nagy durranás. A Crime Syndicate varázsa sokkal inkább abban rejlik, hogy az olvasó felfedezheti mennyire más minden a Föld 3-on, mint ahogy azt a fősodorban játszódó sztorikban megszokhattuk. Rengeteg ismerős karakter felbukkan, és nagyon mókás látni, ahogy az általunk ismert rosszfiúk ezúttal a jó oldalt erősítik, vagy épp azt, hogy szeretett hőseink hasonmásai milyen mélységekig képesek elmenni. A külföldi olvasók közül sokakat láttam panaszkodni a béna dialógusokra, nekem ezen a téren őszintén szólva nem tűnt fel semmi igazán kivetnivaló, de lehet csak azért, mert az angol nem az anyanyelvem. 

Bár biztos nem ez lesz a kedvenc képregénysorozatom, azért tagadhatatlanul jól szórakoztam rajta. Az írónak alapvetően jó humora van, ami meg is látszik a sztorin, viszont van egy dolog, ami a vége felé már engem is kicsit idegesített. Mégpedig az, hogy a lábjegyzetekben olyan képregényekre hivatkozik, amik nem léteznek. A médiumban bevett szokás, hogy olykor kis magyarázatokat szúrnak be egy-két résznél, ha valaki lemaradt volna az előzményekről: "Ha ez számodra újdonság, keresd az XY harmadik számában", és így tovább. Na itt ez így néz ki: "Erről olvashatnál többet is az XY képregényben, ha valaha kiadták volna". Poénnak egyszer jó, de hat számon keresztül újra és újra elsütni már elég lame. 

Mindent egybevéve az új Crime Syndicate erős közepesre vizsgázott, szerintem legalábbis többet is ki lehet még hozni ezekből a gonosz hasonmásokból. Remélem a DC-nél is hasonlóképp gondolkoznak, és hamarosan újra előszedik a Bűn Szindikátusát.

Demon Knights (The New 52!) Vol. 1-3 by Paul Cornell & Robert Venditti

Mai cikkünk témája több szempontból is különleges: Egyrészt mert a sötét középkorban játszódó fantasy mókáról beszélünk, másrészt mert olyan karakterek kapták benne a főszerepet, akik közül páran máig kriminálisan alulértékeltek. A Demon Knights épp ezért kifejezetten izgalmas lehet a műfaj kedvelőinek, hiszen a DC Univerzum ezen időszaka közel sem kap annyi figyelmet, mint kellene. Nem is szaporítom tovább a szót, csapjunk bele mindjárt a közepébe! 

Történetünk egy parányi falucskában kezdődik, melynek lakói épp az otthonukat felperzselni szándékozó barbár hordával kerültek összetűzésbe. A szerencsétlen véletlen úgy hozta, hogy pár átutazóban lévő harcos és varázsló az események sűrűjében találta magát. Mivel kevésbé ismert szereplőkről van szó, ezért szentelnék egy bekezdést a bemutatásuknak. A hét karakterből egyet leszámítva mindenki halhatatlan. 

Etrigan, a Démon/Jason Blood: Miután Merlinnek, a varázslónak meggyűlt a baja az egyik engedetlen tanítványával, összebeszélt Luciferrel, aki véletlenül épp a pokol egyik lázadó teremtményét akarta megleckéztetni. Attól a naptól Jason Blood és Etrigan élete örökre összefort, ugyanis Merlin bűbájának köszönhetően a fiú teste lett a démon börtöne. Jason a benne lakozó szörnyetegnek köszönhetően halhatatlanná vált, ám ez sokkal inkább átok, mint áldás. Szorult helyzetben előhívhatja Etrigant egy egyszerű varázsigével, ám ennek komoly ára van, ugyanis addig ő veszi át helyét a pokolban. Emellett a a démon ereje is véges a Földön, így előbb-utóbb kénytelen visszaváltozni Jasonné, és ezzel visszatérni az alvilágba. A sors fintora, hogy Etrigan és Jason ugyanabba a nőbe szerelmesek. 

Madame Xanadu: Eredeti nevén Nimue Inwudu, a DC Univerzum egyik legerősebb boszorkánya és jövendőmondója, Artúr király féltestvére, Etrigan és Jason Blood szerelme. Xanadu Jasonnal és a démonnal egyaránt enyeleg, utóbbival inkább csak kényszerből, mintsem szerelemből. Persze Etrigannek erről más a véleménye... Xanadu később a Sötét Igazság Ligájának (Justice League Dark) egyik alapító tagja volt. 

Vandal Savage: Savage eredetileg egy cro-magnoni ősember volt, akinek egy sugárzó meteornak köszönhetően jelentősen megnövekedett az intelligenciaszintje, a fizikai ereje, sőt, halhatatlanná vált. A történelem legismertebb hódításaiért mind ő volt a felelős. Az évszázadok során olyan neveken is ismerték, mint Attila, a hun, Dzsingisz Kán, vagy épp a rettegett Feketeszakáll. 

Horsewoman: Eredeti nevén Clytemnestra, egy deréktól lefelé lebénult íjász, aki nem csak képes a lovak nyelvén beszélni, de meg is tudja velük osztani a saját életerejét.

Exoristos: A karakterről nem sokat tudni azon kívül, hogy egy Amazon, akit Hippolyta királnyné száműzött Themiscyra szigetéről. Hogy pontosan miért, az sajnos nem derült ki a történetből.

Shining Knight: Eredeti nevén Ystin, se nem nő, se nem férfi. Mikor Camelot elesett, ledöfték egy lándzsával, és ezzel véget is ért volna a története, ha Merlin nem lép közbe. Egy korty a szent grálból halhatatlanná tette Ystint, aki megesküdött, hogy felkutatja azokat, akik felelősek Camelot pusztulásáért. 

Al Jabr: Zseniális matematikus és tudós, aki a 10. században járta Európát. Találmányai többször hasznosnak bizonyultak a csapat számára. A kompánia egyetlen halandó tagja. 

Hőseink tehát rákényszerültek arra, hogy vállt vállnak vetve küzdjenek, ám ekkor még nem is sejtették, hogy szövetségük mindezzel korántsem ért véget... 

A Demon Knights talán az egyik legnagyobb ellentmondás, amivel képregényrajongóként találkoztam. Ez volt ugyanis az egyik legcéltalanabb sorozat, amit valaha olvastam, de valahogy mégis imádtam minden percét. Céltalanság alatt azt értem, hogy szemmel láthatóan nem volt egy kijelölt irány, amit a készítők kitűztek volna, mondván "na, ezt szeretnénk kezdeni ezzel a sorozattal, innen, ezen keresztül és ide szeretnénk eljutni". Sokszor inkább azt éreztem, hogy csak úgy dobálták befelé az ötleteiket, és hogy a dolgok csak úgy egymás után történnek. Talán most szembesültem leginkább mindazzal, amiért sokan máig kritikával illetik a New 52 képregényeket. Arról már ne is beszéljünk, hogy a befejezést láthatóan totál összecsapták, mivel a DC 2013-ban több másik címmel egyetemben elkaszálta a szériát. Ezek után teljesen jogos a kérdés, hogy akkor mégis mit szerettem ennyire ezekben a képregényekben? 

A válasz egyszerű: A karakterek annyira jók, hogy a sorozat minden hibáját elnézem. A szereplők közül én természetesen Etriganre voltam leginkább kíváncsi, de aztán azt vettem észre, hogy szép lassan az egész csapat a szívemhez nőtt. A démon egyébként itt még nem beszélt rímekben, mint ahogy azt korábbi képregényekben láthattuk. Ennek két oka is van: Az első, hogy a rímelés a magasabb rangú démonok szokása, Etrigant pedig nem csak hogy lefokozták, de a pokol legmélyebb bugyraiból kellett ismét felküzdenie magát. Erről többet is megtudhatsz, ha elolvasod a történetet. A másik ok, hogy a New 52 világában Etrigan megalázónak tartotta a rímelést: A szolgaság egyik szimbólumának tekintette, hiszen csak a démonok beszélnek rímekben, Lucifer soha. Érdekesség emellett, hogy Jason és a démon kapcsolata mennyire hasonlít ahhoz, mint amit Bruce Banner és a Hihetetlen Hulk esetében megszokhattunk a Marvel füzeteiben. 

A Demon Knights sokat merít az angol Artúr legendákból, bár ezt már fentebb kitalálhattátok, amikor Merlinről, Camelotról és a Szent Grálról beszéltem. Az egész sorozat olyan, mint egy középkori Justice League Dark, ezt pedig nem tudom elmondani, hogy mennyire imádtam. Van itt mágia, sárkányok, óriások, vámpírok és persze árulás, csalás és hátbaszúrás, hisz ezek nélkül ma már nem is fantasy a fantasy. A szereplők közül a kontrollálhatatlan Etrigan és Vandal Savage okozta a legtöbb fejfájást a szereplőknek, ám tagadhatatlanul az utóbbival gyűlt meg leginkább a bajuk. A sorozat világa kegyetlen és brutális, sok mindenen érezhető, hogy akkoriban hódított a képernyőkön a Game of Thrones. 

Órákat lehetne még mesélni arról, hogy mi minden volt rossz vagy jó a Demon Knights-ban, viszont szerintem ha a fentebb taglalt negatívumokat tudomásul vetted, akkor érdemes adnod neki egy esélyt. A DC egy szerencsétlen időszakának talán legszerencsétlenebbül járt címe volt ez, viszont tagadhatatlanul rengeteg jó ötlet és fantázia volt benne. Az illusztrációk mesések, a szereplők annál is inkább és biztos, hogy a karakterek némelyikéről nem most hallottatok utoljára az oldalon. 

The Flash Vol. 9: Reckoning of the Forces by Joshua Williamson

Új nap, újabb Joshua Williamson kötet és ismét egy The Flash kritika, amiből valószínűleg csak azok fognak bármit is érteni, akik már eddig is követték a szériát. Persze mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy érthetően elmagyarázzam mi történt ebben a sztoriban, de nem lesz egyszerű. Emellett bár minden hibája ellenére én kifejezetten szeretem ezt a sorozatot, most első ízben éreztem azt, hogy most már kezd egy kicsit... Nem is tudom. Sok lenni. 

Miután Barry és Wally kis versenyfutásának köszönhetően megrepedt a multiverzum fala, új, a sebességmezőhöz hasonló kozmikus erők szabadultak a világra. Ezeket megpróbálom a lehető legérthetőbben lefordítani és elmagyarázni, hogy mi is a lényegük:
- A nyugalmi mező (still force): Aki hozzá tud férni ehhez az erőhöz, az képes megállítani a körülötte lévő világot.
- Az erő mező (strenght force): Brutális fizikai erővel ruházza fel a használóját.
- A szellemi mező (sage force): Megnöveli az intelligenciát pszichikus erők, többek között telepatikus és telekinetikus képességek kíséretében. 
Barry szinte semmit sem tud ezekről az új, rejtélyes erőkről, így összehívta az összes Flash-t mind az 52 világból remélve, hogy talán ők okosabbak ezen a téren. Mindeközben az erő és a szellemi mező elszabadult, és véletlenül épp a Zsiványok két tagját fertőzték meg...

Szóval ja, mint mondtam, nem igazán lehet értelmesen beszélni erről a sztoriról, kb. úgy érzem most magam, mintha a nagymamámnak próbálnám meg mindezt elmagyarázni. Az az óriási gondom, hogy Williamsonnak szerintem kicsit elszállt a képzelőereje, és egyszerűen nem tudta átültetni úgy az ötleteit a valóságba, mint azt szerette volna. Mindemellett durván túl is tolta ezt az egész sztorit: A kedvencem az volt, amikor azt kellett néznem, ahogy Barry a szellemi mezővel megfertőzött Heatwave elméjében rohangászik, és akkor még nem is beszéltünk az erő mezőtől felturbózott, izomagyú Flashről, amire aztán tényleg semmi szükség nem volt. Legalábbis nem hiszem, hogy bárki azon morfondírozott volna, hogy "Hm. Vajon milyen lenne Barry Hulk testével?", de ha mégis, akkor most megkapod a választ. Igazából már akkor sejtenem kellett volna, hogy ebből orbitális káosz lesz, amikor képbe kerültek a megmagyarázhatatlan kozmikus erők, az ilyesmi nagyon ritkán szokott jól elsülni. Ráadásul olvasás közben végig az járt a fejemben, hogy mennyire röhejesen festene ez az egész, ha megpróbálnák adaptálni mondjuk az élőszereplős CW The Flash sorozatba, ami sokak szerint már így is a trash kategória.

Mindennek ellenére azért nem mondanám, hogy minden rossz volt ebben a kötetben. Az artwork például ezúttal is jó, a jövőből itt ragadt Commander Cold karakterét pedig kifejezetten csípem, aki sok tekintetben szöges ellentéte Flash ellenfelének, Captain Coldnak, de közben mégis ugyanolyan. Emellett Irisnak kezdenek eszébe jutni az emlékei a korábbi életéből, vagyis még a Flashpoint előtti korszakból, amiben azért látok lehetőséget. Viszont kicsit aggódom, mivel a soron következő kötetek még mindig ezekkel az új erőkkel foglalkoznak, és perpillanat nehezen tudom elképzelni, hogy ebből a koncepcióból még túl sok jót ki lehet hozni. Viszont az a baj, hogy túl nagy Flash rajongó vagyok ahhoz, hogy ne olvassam el a folytatást, szóval... Ha rossz, akkor így jártam.

Kicsit szomorú vagyok, mert ez bizony határozottan nem lesz a kedvenc Flash sztorim. Ez volt az első alkalom, hogy kifejezetten gyengének éreztem Joshua Williamson munkáját, remélem ezek után sikerült visszatérnie a sorozat korábbi színvonalához.

Green Lantern by Geoff Johns Book 3: The Sinestro Corps War

Geoff Johns már eddig is a legeslegkedvencebb képregényíróm volt, és a mai cikkem írása előtt arra jutottam, hogy talán soha nem is lesz senki, aki az én szememben képes lesz őt valaha túlszárnyalni. Amiről most szó lesz, az bizony minden idők egyik legfontosabb és legjobb DC története, melynek elolvasása után még mindig csak hápogok, hogy mégis hogyan képes valaki egy ekkora sztorit összehozni. 2019-ben elkezdték 300-400 oldalas TPB kiadásokba gyűjteni az író legendás, 2005-ben indult Green Lantern sorozatát, az első két volumeról írt kritikámat ide kattintva tudjátok elolvasni. A kötet címe kicsit csalóka, hiszen Geoff Johns nem egyedül hozta össze mindezt, de tagadhatatlanul ő volt a mérnök, akinek olyan alkotók dolgoztak a keze alá, mint Peter J. Tomasi, Dave Gibbons és Sterling Gates. A gyűjtemény tartalmazza a teljes Sinestro Corps War sztorit, amit őszintén szólva nem tudom mivel lehetne ezek után felülmúlni, de biztos vagyok benne, hogy a sorozat még bőven tartogat számomra meglepetéseket. 

Miután kiderült, hogy Sinestro zsarnokság árán tartott rendet a szülőbolygóján, a Zöld Lámpások vezetői, az Őrzők kizárták őt a rendből, és száműzték az antianyag univerzumba. Itt viszont nem maradt tétlen: Megalkotta a saját alakulatát, a sárga gyűrűket viselő Sinestro Corps-t, akik a Zöld Lámpásokkal ellentétben nem az akaraterőből, hanem a félelemből merítenek erőt. A bukott lámpás valóságos hadsereget állított fel olyanokból, akik képesek másokban rettegést kelteni, és eltökélte, hogy bosszút áll a Zöld Lámpás alakulaton. A háború egy másodperc alatt szétterjedt a világűrben, ami hamarosan valóságos mészárlásba csapott át, hiszen Sinestro hordájával ellentétben a Zöld Lámpások nem vethetnek be halálos erőt. Az Őrzőknek nincs választása, ha el akarják hárítani a veszélyt, nekik is változtatniuk kell a szabályokon... 

A sztoriban felbukkan a Lámpások színe-java, természetesen Hal Jordan mellett John Stewart, Kyle Rayner és Guy Gardner, vagyis a Földön született lámpások kapták a főszerepet. Miután a háború elérte a Földet, az Igazság Ligája is beszállt a buliba, de az ellenséges oldalon még ennél is izgalmasabb volt a felhozatal. Sinestro ugyanis tényleg brutális erőt toborzott, élen a Hal Jordant egykor megszálló Parallax-al, az Anti-Monitorral, Cyborg Supermannel és Superboy Prime-al utóbbit épp a Zöld Lámpások börtönéből szabadították ki. Parallaxnak a félelem élő megtestesüléseként nyilván nincs szüksége gyűrűre, a többiek viszont, akik már amúgy is komoly ellenfélnek számítottak, mind kaptak, szóval ha csak egyet is ismertek az említett karakterek közül, úgy képzelhetitek, hogy mennyire súlyos volt a kialakult helyzet. 

Mindemellett most kezdem csak igazán megérteni, hogy Sinestro miért a DC Univerzum egyik legzseniálisabb gonosztevője. Konkrétan csak azért csinált mindent ebben a történetben, hogy gúnyt űzzön a Zöld Lámpásokból, és bebizonyítsa, hogy azok semmivel sem jobbak nála. Ráadásul ha valamire rávilágított ez a sztori, az az, hogy a nagy és bölcs Őrzők sem olyan okosak, mint azt magukról hiszik. Konkrétan van egy prófécia a szent könyvükben, ami előre megjósolta a háborút (és még sok más szörnyűséget, ami később következik), ők mégis úgy döntöttek, hogy nem veszik figyelembe a jövendölést. Miért? Mert rettegtek az igazságtól. Sőt. Olyannyira féltek magától a félelemtől, hogy inkább megfosztották magukat az érzelmektől, aztán azzal hitegették magukat, hogy ettől jobb lesz a józan ítélőképességük. Magyarán épp az Őrzők voltak azok, akikből hiányzott a Zöld Lámpások legnagyobb erénye: Hogy képesek úrrá lenni a félelmen. Mert azzal, hogy elzárták, szőnyeg alá söpörték, még nem kerekedtek felül rajta. A kis Hupikék Törpikék (ahogy Guy Gardner hívja őket) arroganciája és gyávasága alighanem sokkal több halálhoz vezetett, mint amennyi Sinestro lelkén szárad. Hiába nem közvetlenül az ő kezükhöz tapad a vér, hiába vezérelte őket nemes szándék, mindez elkerülhető lett volna, ha nem dugják homokba a fejüket. 

Emellett a történet azért is fontos, mert az alkotók első ízben leplezték le a többi lámpás alakulatot, akik az érzelmi spektrum más és más elemeiből nyerik erejüket. A Zöld Lámpásokon és a Sinestro Corps-on kívül vannak még Vörös Lámpások, Kékek, Rózsaszínek, Narancssárgák, már magam sem tudom hányféle. Számomra mind közül a Vörösek a legizgalmasabbak, akik a harag érzését fókuszálják a gyűrűiken keresztül, és akik épp a következő felvonásban, a Rage of the Red Lanterns című negyedik kötetben bukkannak majd fel először. Ne feledkezzünk meg természetesen a rettegett Fekete Lámpásokról sem, ugyanis az események lassan, de biztosan és elkerülhetetlenül haladnak a Blackest Night című event felé.

Ezek után azt kell mondjam, hogy Geoff Johns Green Lantern sorozata valószínűleg mindig toplistás lesz nálam, pedig még messze vagyok a végétől. Annyira epic az egész, hogy arra szavak nincsenek, minden DC rajongónak kötelező cucc. Alig várom, hogy írhassak a következő kötetről, addig viszont még tartogatok számotokra pár finomságot. Ha nem akartok lemaradni róla, kövessétek a MetaComix blogot! :)