Shazam (2021) #1-4 by Tim Sheridan & Clayton Henry

Billy Batson kétség kívül minden idők egyik legszerethetőbb szuperhőse. Nem csak azért, mert olyan erős, mint Superman, vagy mert mókásan néz ki a piros ruciban, hanem mert mindemellett legbelül ő csak egy átlagos tizenéves gyerek, aki ártatlansága, bátorsága és végtelen optimizmusa miatt méltó is erre az óriási hatalomra. Legnagyobb örömömre David F. Sandberg 2019-es mozija is tisztelettel nyúlt a karakterhez, melynek eredményeképp minden idők egyik legjobb és legképregényhűbb élőszereplős DC filmjét kapták a rajongók. A tavalyi Infinite Frontier névre keresztelt képregényes soft reboot után azonban eddig sajnos csak egy 4 számos minisorozat jelent meg a karakterről, ami ráadásul nem is teljesen önálló sztori, hanem a napokban elkaszált Teen Titans Academy kiegészítése. Ez utóbbiból én egy számot sem olvastam, és amúgy nem is igazán érzem a hiányát, a Shazam-hoz elég, ha az alapkoncepciót ismered. 

A történetben Billy Batson a Teen Titans Academy tanulója, egy iskoláé, amit az eredeti Titánok hoztak létre, hogy kikupálják a szuperhősök új generációját. Billy egy ideig próbálja rejtegetni társai elől, hogy ő Shazam, ám jelenleg ennél nagyobb problémája is van: Az ereje ugyanis egy ideje rendetlenkedik, megbízhatatlanná vált, és mindig a lehető legrosszabbkor hagyja őt cserben. Ami viszont ennél is rosszabb, hogy már nem tudja családjával megosztani hatalmát, többek között Freddyvel sem, aki halálos betegségben szenved. Billy mindent megtesz, hogy visszaszerezze erejét és ezzel megmentse fogadott testvérét, még ha ezért szó szerint a poklot is kell megjárnia... 

Az író, Tim Sheridan remekül ráérzett Billy karakterére, pontosan érti miről is kell szólnia, és bár egy négy számra limitált sorozatban szerintem aligha lehet igazán nagyot, vagy maradandót alkotni, azt kell mondjam, hogy egészen élveztem ez a sztorit. A humor, ami a képregény legnagyobb húzóereje kifogástalan. Az alaphangulat pont olyan könnyed, mint amit az ember elvár a karakter esetében, de közel sem annyira, hogy az egész súlytalan legyen. Egyébként ha valamire jó volt ez a négy szám, az pont az, hogy egy kicsit meghozza az érdeklődésemet a Teen Titans Academy fellapozásához, viszont mivel az kaszát kapott, így nem tudom mennyire éri meg belekezdeni. 

Mivel az akadémián tanítanak, így felbukkannak az eredeti Titánok, vagyis Nightwing, Beast Boy, Starfire, Raven és Cyborg, emellett  Doctor Fate, sőt, az új Superman, Jon Kent is, akivel hősünknek ráadásul első ízben volt szerencséje találkozni. A sztori vége felé szerepel Black Adam is, habár közel sem abban a formában, mint megszokhattuk. Bár a képregény valamelyest elmagyarázza hogy lett Black Adamből... izé... Csak ADAM, így sem teljesen értem, mivel ha minden igaz, a Future State című event hasábjain rejlik a válasz. Hogy ez utóbbit nem olvastam, sokkal inkább zavaró tényezőnek bizonyult, mint hogy kihagytam a Teen Titans Academy számait, viszont a Future State alapötlete olyannyira bukásra volt ítélve már az elejétől, hogy nem is tervezem pótolni ezt a hiányosságot. 

Nem tökéletes tehát Tim Sheridan Shazam minije, jobb lett volna ezt az egészet standalone sztoriként megcsinálni, de ami még sokkal jobb lett volna, az egy hosszabb ongoing sorozat ahelyett, hogy csak négy nyamvadt számot, meg egy bukott képregénysorozatot áldoztak erre a nagyszerű karakterre. Billy Batson ennél többet érdemel, és hiába volt alapvetően jó az irány, ez így nekem kicsit kevés. Kár, mert Clayton Henry rajzai is gyönyörűek - mióta elindult az Infinite Frontier, gyakorlatilag egyetlen csúnya képregénnyel sem találkoztam az újak közül. 

Röviden: Ha hozzám hasonlóan az egyik kedvenc DC karaktered Shazam, vagy csak idáig pörgetted a Teen Titans Academy-t akkor adhatsz egy esélyt a sorozatnak, ha viszont ezek egyike sem igaz rád, akkor nyugodtan kihagyhatod. Kicsit aggódom amiatt, hogy milyen szerepet szánnak még Billynek az Infinite Frontier során - bízok benne, hogy nem hagyják sokáig a kispadon ülni.

Professional Idiot: A Memoir by Stephen "Steve-O" Glover

A mai cikkem elég erősen elüt a blog témájától, hiszen nem képregényről, mégcsak nem is regényről, hanem életrajzi könyvről lesz szó, viszont mivel nemrég kijött az új Jackass film, úgy éreztem muszáj beszélnünk róla. Mert csessze meg a jó élet, IMÁDOM A JACKASST. Semmi szórakoztatóbbat nem tudok annál elképzelni, mint ahogy ez a rakás marha minden józan észre és erkölcsi normára fittyet hányva őrültebbnél őrültebb faszságokat csinál, akár saját testi épségük árán is, csak hogy a többiek röhöghessenek. Amit ők művelnek, az az igazi rock and roll életérzés, ráadásul óriási szerepük volt abban, hogy a 2000-es években a deszkás kultúra betörjön a mainstreambe, még ha mostanra már sehol nincs is az akkori mánia. Mindeközben viszont amíg Amerikában egyből az idei év legnagyobb bevételt hozó filmje lett a Jackass Forever, addig nálunk egyetlen moziban sem vetítik, ami nem tudom miért van, mindenesetre szégyenletes. Igény pedig biztosan lett volna rá, így viszont kénytelenek leszünk kivárni a DVD megjelenést, vagy amíg valamelyik streaming szolgáltatón elérhető lesz. 

Steve-O, polgári nevén Stephen Gilchrist Glover, aki már az elejétől fogva a Jackass szerves része, számomra egy hihetetlenül szerethető figura. A Youtube csatornáján és a stand-up műsoraiban gyakran mazsolázik őrültebbnél őrültebb történeteiből, de ha igazán részletekbe menően szeretnél belátni a műsor kulisszái mögé, akkor ezt a könyvet keresed. A saját példányomat a feleségemtől kaptam ajándékba, Steve-O honlapján pedig minden darab, így az enyém is dedikált, de ha lusta vagy, hangoskönyv formájában is elérhető. Olvastam már pár tizennyolcas karikás életrajzi könyvet, főleg híres rockzenészekét (Slash, Nikki Sixx, stb.), de azt kell mondjam, hogy ez mindegyiken túltesz. Steve-O "fénykorában" egy személyben rosszabb volt, mintha összezártad volna egy hétre a Mötley Crüe-t és a Guns 'N' Rosest, és az is biztos, hogy drogfogyasztás terén is felvette velük a versenyt. Az, hogy Steve még él, már önmagában csoda, de hogy 2008-ban sikerült kijózanodnia, és hogy azóta sem esett vissza, az már igazán tapsot érdemel. Nekem is meggyűlt a bajom a függőségekkel, amit nem rejtek véka alá, ugyanakkor nem is bocsátkoznék részeletekbe, viszont tény, hogy engem már sokkal, de sokkal kevesebb is taccsra vágott sokkal rövidebb idő alatt. 

A kötetben Steve-O egészen gyerekkorától meséli el az életét 2014-ig bezárólag (ekkor jelent meg a könyv), megtudjuk mit csinált a Jackass előtt, mi vezetett addig, hogy Jeff Tremaine-al (a Jackass rendezője) és Johnny Knoxville-el közösen megcsinálják a műsort, illetve hogy miért döntöttek végül úgy barátai, kollegái és családja, hogy muszáj közbelépést szervezniük, és bezárni őt a pszichiátriára. Alapvetően nagyon vicces és motiváló a könyv: Steve-O egy feltűnési viszketegségben szenvedő elvetemült állat volt már a Jackass előtt is, aki mindig is tudta, hogy többre hivatott annál, minthogy hétköznapi állásokban robotoljon. És bármilyen kilátástalan volt is a helyzet, bármennyire hülyének nézte is őt a környezete, végül összehozta az élet a hozzá hasonlókkal, és tényleg sikerült felhúznia egy karriert pusztán abból, hogy őrültként viselkedik. Nem kell szeretned a Jackasst, sőt, Steve-O-t sem, de meglepődnél, ha tudnád milyen kemény munka árán és milyen hosszú idő alatt jutott el oda, hogy ma röhöghessünk a marhaságain. Ő az az arc, aki sosem adta fel, és ha ezért nem érdemel tiszteletet, hát akkor semmiért. 

Ahogy az viszont lenni szokott, a hírnév és a mértéktelen drogfogyasztás végül a legrosszabbat hozta ki Steve-O-ból, aki az opiátokat leszámítva mindent - köztük egészen meglepő dolgokat is kipróbált. Mivel ekkor sem bírta ki, hogy ne videózza le életének minden másodpercét, ezért a legvállahatatlanabb pillanatok közül is számos meg lett örökítve - amiket Steve-O meg sem próbál rejtegetni, részben mert utólag valahol viccesek, részben mert elég jók elrettentő példának. Ezeket máig megtalálod a Youtube csatornáján, és én bizony láttam már embereket szétcsúszott állapotban, de ilyet még soha. Érdekes, hogy a hírnévre is ugyanúgy rá lehet függni, mint a kokainra, ezt pedig mi sem mutatja jobban, mint hogy Steve-O a második Jackass film után konkrétan bármire képes volt, hogy releváns maradjon, és hogy kicsit vele foglalkozzon a média. Röviden és tömören egy kezelhetetlen, önző faszkalappá vált, amit utólag már be is ismer, azóta pedig számos embertől bocsánatot kért botrányos viselkedése miatt. Mindemellett rengetegszer le is tartóztatták, viszont annyi pénze volt a Jackassből, a Wildboyzból és más műsorokból, hogy röhögve kifizette az óvadékot, majd ugyanott folytatta az ámokfutást, ahol korábban abbahagyta. 

Nem minden vicces tehát a kötetben, sok részlet kifejezetten nyomasztó, és sok mindenki megszólal a könyvben, akik látták a legjobb és a legrosszabb állapotában is Steve-O-t. Köztük a már fentebb említett Johnny Knoxville, Jeff Tremaine, Chris Pontius, Steve nővére, valamint édesapja is, utóbbi meglepő módon hihetetlenül jó arc - talán túlságosan is, hiszen sokszor nem volt képes azzal az atyai szigorral illetni fiát, amivel kellett volna. A Jackasses srácokat egyébként szintén nem kellett félteni, ha bulizásról volt szó, ők is benne voltak az összes létező marhaságban, drogokban, szexben, piában, de senki nem lépte át annyira azt a bizonyos vonalat, mint Steve-O. Minden elismerésem Jeff Tremaine-nak a végtelen türelméért, és hogy képes volt összetartani egy ilyen elvetemült brigádot, mindezt ráadásul úgy, hogy azért ő is nyíltan kivette a részét mindenből. 

Ha van tanulsága ennek a memoárnak, akkor az két dolog: Az első, hogy nem számít mekkora hülyeségnek tűnik is az álmod, ha elég kitartó vagy és elég keményen dolgozol érte, akkor előbb-utóbb valóra válik. A másik, hogy ha Steve-O képes volt kijózanodni, akkor bárkinek sikerülhet. Bizonyára van e sorok olvasói között is olyan, akinek függőségi problémái vannak, vagy ismer olyat, akivel elszaladt az a bizonyos ló. Ha viszont egyszer elhatározod magad, vagy mint ahogy Steve-O esetében történt, a körülötted lévők felfogják a zuhanásodat, akkor bármilyen szar is a helyzet, fel lehet belőle állni. Steve-O-nak persze óriási szerencséje volt, hogy ilyen barátai vannak (a Jackass 3 forgatásáról konkrétan csak miatta kitiltották a piát és a drogokat) és tudom, hogy ez sok mindenkinek nem adatik meg. Ha úgy érzed, hogy a környezetedben élők csak rontanak a helyzeteden, akkor muszáj lesz drasztikus lépésekre elhatároznod magad, mint ahogy anno én is tettem: Szakíts meg minden kapcsolatot ezekkel az emberekkel, mindegy hogy családtagok, barátok, vagy kollegák. Egyedül te számítasz, és ha ezt mások nem értik meg, netán még olajat is öntenek a tűzre, hát kapják be, nem kár értük. 

Ha szereted a Jackasst, akkor azt javaslom mindenképp szerezd be ezt a könyvet, valamint nézz szét Steve-O Youtube csatornáján, ha látni is szeretnéd milyen az, amikor valaki tényleg vállalhatatlanul szét van esve. Ne feledjétek srácok, mindent csak mértékkel, ha pedig úgy érzitek, hogy kezd kicsúszni a kezetekből a gyeplő, akkor jobb ott és akkor kiszállni. Mindemellett bízok benne, hogy a könyvben leírtakat senki nem próbálja ki otthon, és abban is, hogy legális forrásból nézitek meg a remélhetőleg hamarosan DVD-n és Blu-Ray-en is megjelenő Jackass Forever-t. Higgyétek el, ezek a srácok megérdemlik.

Catwoman: Selina's Big Score by Darwyn Cooke

A 2016-ban elhunyt Darwyn Cooke vitán felül minden idők egyik legnagyobb képregényrajzolója volt. Egyedi, klasszikus és könnyed stílusa bárhol felismerhetővé teszi munkásságát, amiért máig rengetegen rajonganak. A mai cikkemben taglalt történetet a Batman: Ego and Other Tails című kötet részeként olvastam, ami több más Cooke által írt rövidebb sztorit is tartalmaz, de úgy érzem a Selina's Big Score megérdemli, hogy külön is beszéljünk róla. Az egész nem több 90 oldalnál, viszont aligha lehet megkerülni, ha valaki a karakter mélyére akar ásni. Amit bevallom, én egyáltalán nem terveztem, főleg a Batman sztorik miatt vettem meg a gyűjteményt, de legnagyobb meglepetésemre ez a történet volt az, ami leginkább megfogott. 

Selina Kyle-t mindenki halottnak hiszi. Állítólag a Macskanő megölte őt, viszont azt senki sem tudja (vagy legalábbis csak kevesen) hogy igazából ő maga a Macskanő. Mivel viszont pénzszűkébe került, nincs választása, mint hogy visszatérjen Gothambe, és valami hozzá illő meló után nézzen. Úgy tűnik rá is mosolygott a szerencse: A fülébe jutott ugyanis, hogy a helyi maffia több millió dollárnyi mocskos pénzt igyekszik kijuttatni vonattal a városból. Ez viszont nyilvánvalóan túl nagy falat egy ilyen kis cicus számára, így hát egyértelmű, hogy egy csapatra is szüksége lesz... 

Cooke tehát megragadta a Macskanő esszenciát, és egy vérbeli rablásos noir krimit hozott össze ezeken az oldalakon, ami akár egy remek film is lehetne. Nincs az ég világon semmi szuperhősködés, és ami a legjobb, hogy bár a történet jelentős része Gothamben játszódik, Batman egy másodpercre sem tűnik fel, hogy ellopja a rivaldafényt. Vannak rá utalások persze, de szerencsére ennyiben is maradt a dolog. A történet megértéséhez nem igazán kell semmilyen különösebb előismeret, de azért én örültem, hogy annak idején elolvastam a Batman: Year One című Frank Miller sztorit, és kicsit többet is láttam azokból az időkből, mikor Selina még egy egyszerű prostituált volt. Ugyanis a Selina's Big Score rogyásig van visszaemlékezésekkel, amiket szerintem így jobban tudtam értékelni, mintha nulla kontextus mellett vágtam volna neki a sztorinak. 

A mellékszereplők közül az ég világon senkit nem ismertem, egyedül a Falcone név az, amit nem kellett bemutatni, lévén ők Gotham leghíresebb maffia családja, akik számos más sztoriban is szerepelnek. A történetben elhangzik egy mondat, miszerint "az olaszokkal nem packázunk", és hát nyilván lehet sejteni, hogy egy ilyen jellegű melónál garantáltan félre fog siklani valami. Legyen szó akár filmekről, regényekről, vagy képregényekről, a rablásos krimik bevett eszköze, hogy nem hagyjuk csak úgy simán terv szerint alakulni a dolgokat. A kérdés már csak az, hogy vajon Selina hajlandó-e megfizetni a gazdagság árát? 

A történet egyik kulcsfigurája Macskanő egykori mentora, Stark (nem Tony, sicc!), aki hamar a kedvenc szereplőm lett, és aki meglepő módon semmilyen más képregényben nem szerepelt ezen kívül. Ő a már megöregedett, de tehetséges tolvaj, aki visszavonulása után már csak a tengerparti napsütésben tengeti napjait, de persze a zsákmány mértéke miatt nem kell sokat győzködni, hogy elvállalja a melót. Mivel egykor több is volt közte és Selina között, így a címszereplő apakomplexusa erősen kiütközik a történetben, kettejük nem szokványos viszonya egyértelműen a képregény egyik legnagyobb húzóereje.

Mindezt olvasva felmerülhet benned a kérdés, hogy mitől különleges ez a sztori, hiszen láttunk már ilyet ezerszer. A válaszom az, hogy semmitől, és ez rendben is van így. Cooke nem vállalt semmi többet, mint hogy ír egy szimpla rablásos krimit, annak minden létező kliséjével, viszont azt jól. Nincs itt semmi forradalmi, semmi világot megváltó újdonság, csak egy ezer éves, jól bejáratott recept, ami ugyanakkor tagadhatatlanul működik mind a mai napig. Ennyi, se több, se kevesebb. Viszont ha ennek tudatában vágsz neki, netán pont ilyesmire vágysz, akkor szerintem remekül fogsz rajta szórakozni.

Superman: Son of Kal-El #1-6 by Tom Taylor

Pár hónappal ezelőtt kicsiny országunkban is óriási médiavisszhangot váltott ki Tom Taylor Superman képregénysorozata, az Acélember fiát előtérbe helyező Superman: Son of Kal-el, melyben az ifjú Jonathan Kent biszexuálisként coming outolt. A különböző hírportálok természetesen rögtön kaptak a lehetőségen, hogy egymásnak ugrasszák kicsit az embereket, ezzel alaposan megpörgetve maguknál az algoritmust. A kommentszekciókat egyből elárasztották a gyűlölködő, unintelligens kommentek, és ezúttal is nyilván azok voltak a leghangosabbak, akik egyébként még életükben nem láttak testközelből képregényt. Sőt, a legtöbben addig sem jutottak el, hogy nem az eredeti Supermanből terveznek meleg karaktert csinálni, de olyan is volt, aki azt sem fogta fel hogy képregényről, nem pedig filmről van szó. Arról meg már ne is beszéljük, hogy Clark Kentet még csak nem is lecserélik, hanem csak egy új, időszakos status-quot állítottak fel, és hogy a Son of Kal-El-el párhuzamosan ugyanúgy jönnek ki Action Comics füzetek a 100%-ig hetero Supermannel a főszerepben. Mindez ráadásul hazai fronton nem is jöhetett volna rosszabbkor, hiszen a kormány kb. pont ezzel egyidőben szavazta meg a homoszexualitást és a pedofíliát egybemosó törvényt. Megmondom őszintén, hogy eleinte egyáltalán nem terveztem foglalkozni a Son of Kal-El-el, de az internetes reakciók és úgy ámblokk a jelenlegi országos LMBTQ feszkó után úgy éreztem, hogy egyszerűen nem lehet megkerülni ezt a szériát. Ezúttal is szeretném megköszönni a nagyszájú homofóbok vállalhatatlan viselkedését, ha ők nincsenek, akkor simán kihagytam volna az utóbbi idők egyik legjobb képregénysorozatát. Egyébként a haterek kb. csak azt érték el a hisztivel, hogy a Son of Kal-El ötödik száma lett 2021 egyik legtöbbet eladott képregényfüzete, szóval ez nagyon a visszájára sült el srácok. Esetleg ha még nem tettétek meg, kicsit fenyegessétek meg halálosan Tom Taylort, ugyanis az író minden ilyen után a gyűlölködő üzenetek íróinak nevében küld adományokat az LMBTQ támogató szervezeteknek. 

Jon tudta, hogy egyszer eljön a nap, amikor édesapját máshova szólítja a kötelesség, és nem lehet tovább a Föld védelmezője. Az egykori Superboyból lett tehát az új Superman, ám senki nem készíthette fel őt arra, hogy micsoda űrt kell majd betöltenie az örege után. Mindeközben furcsa dolgok történnek: Ismeretlen, elszabadult szupererejű poszt-humánok bukkantak fel, akik szemmel láthatóan nem tudják kordában tartani képességeiket, ráadásul fogalmuk sincs hogy kerültek oda, ahol akaratukon kívül pusztítást okoztak. Úgy tűnik, hogy valaki fegyverként használja ezeket a szerencsétleneket, és ez a valaki nem nézi jó szemmel az új Superman ténykedését... 

Olvastam már korábban képregényeket azokból az időkből, mikor Jon még csak gyerek volt, és őszintén szólva akkor sokkal inkább az apuka Supermanért rajongtam, mint érte. Azóta viszont sok víz lefolyt a Dunán, a kisfiúból tinédzser lett, ami már önmagában is egy sokkal izgalmasabb életszakasz, hát még így. Itt ez a csupa szív, végtelenül szeretnivaló srác, aki mindenkin segíteni akar, fél kézzel felemel egy tankhajót, de közben semmi másra nem vágyik, csak hogy normális tini lehessen. Ami persze nem lehet, hiszen konkrétan az egész világ súlya nehezedik a vállára, és mostanáig bele sem gondoltam abba, hogy MENNYIRE ISZONYATOSAN PARA LEHET SUPERMAN FIÁNAK LENNI. Mármint őszintén, hogy lehet ilyen szintű tökéletességhez felérni? Minderre csak rátesz egy lapáttal, hogy az Acélember titkos személyazonossága már egy ideje nem titok, így Jon valódi kilétével is mindenki tisztában van. Tom Taylor valami hihetetlenül érzelemdúsan tálalta az új Supermanre nehezedő óriási nyomást, valamint saját magával szembeni magas elvárásait, és annak ellenére szerettette meg velem egy másodperc alatt a karaktert, hogy azelőtt jóformán teljesen érdektelen volt számomra. 

Az író egyébként nem csak az ifjabb, hanem az idősebb Superman jellemére is parádésan ráérzett. Van itt néhány olyan iszonyatosan zseniális és megható apa-fia pillanat, hogy még most is keresem az államat, sőt: A teljes Superman franchise néhány legfontosabb gondolata hangzik el ezekben a párbeszédekben, amik olyan szinten kiragadták a karakter lényegét és alapozták meg egyben az új sorozatot, hogy az egyszerűen fenomenális. Taylor már csak ezért önmagában megérdemelne egy Eisner díjat, amit ha így folytatja gyanítom, hogy hamarosan be is fog zsebelni. 

A Son of Kal-El-nek egyébként teljesen nyilvánvalóan van egy liberális politikai üzenete (felőlem nevezheted propagandának is, nekem mindegy), ezt kár is lenne tagadni. A sorozat nem csak az LMBTQ témába áll bele, hiszen felmerülnek olyan aktuális kérdések is, mint a klímaváltozás, a menekültválság, vagy a XXI. századi diktatúrák. Viszont ha ez bárkit meglep, az sajnálom, de szerintem nem igazán érti miről is szól a Superman karaktere. Mert Superman egy ideál, aki nem fog azon gondolkozni, hogy akit épp megment, annak milyen a bőrszíne, vallása, vagy szexuális beállítottsága. Arról nem beszélve, hogy ő maga az ultimate bevándorló, hiszen eleve egy másik bolygóról származik, és pontosan ezért úgy érzi, hogy kívülállóként egyszerűen nincs joga beavatkozni a Föld dolgaiba. Jontól már csak ezért is más jellegű tettekre számíthatunk, hiszen ő már itt született, ráadásul nagyon is eltökélt abban, hogy megmentse a világot önmagától. Még akkor is, ha ezért összetűzésbe kerül a hatóságokkal, vagy ha más nemzetek vezetőinek céltáblájává válik. 

Na, de akkor térjünk rá arra, ami mindenkit érdekel, ez pedig nem más, mint az a bizonyos szerelmi szál. Jon fiúja, Jay titokban egy névtelen híroldal, a Truth szerkesztője, aki emellett véletlenül hősünkkel egy iskolába jár. Mondhatni ő Superman "székes csávója" (igen, ez egy Pókember filmes utalás volt), akinek ráadásul szintén van szuperképessége. Megígértem, hogy azt is megírom, ha ez a kis románc erőltetettnek hat és hááát... Talán nem is az erőltetett szót használnám, inkább az elhamarkodottat. Szerintem ugyanis kicsit korán csattant el az a bizonyos csók, elvégre még nem ismerték annyira egymást a szereplők, hogy indokolt legyen. Jobb lett volna, ha Taylor több időt szán ennek a szálnak a felvezetésére, hogy mélyebb kapcsolat alakuljon ki a két karakter között. Nyugodtan várhatott volna ezzel akár egy évet is, vagy előszedhette volna a 2022-es Pride alkalmával, mert így kicsit tényleg izzadtságszagúnak hat az egész - szexuális beállítottságtól függetlenül, egy hetero szerelmi szál esetén is ugyanezt gondolnám. Egyéként ez összességében annyira aprócska negatívum, hogy voltaképpen semmit nem von le a képregény élvezhetőségéből. Jay alapvetően nem rossz karakter, szóval látok bennük potenciált, akit pedig eddig zavart két smároló fiú látványa, az valószínűleg menthetetlen, és ugyanúgy ki fog borulni ezen is. 

Mellékszereplők terén szintén erős a széria: Jon anyja, Lois Lane Pulitzer-díjas újságíróként természetesen nyomban ráfeküdt a fülesre, hogy egy őrült diktátor élő emberekből állít elő tömegpusztító fegyvereket, emellett nyilván nem hiányozhatnak a nagyszülők sem, Kent Mama és Kent Papa, akik már meg sem lepődnek olyan semmiségeken, mint hogy a házuk egy szempillantás alatt a földdel lett egyenlővé. Felbukkannak az Igazság Ligájának fontosabb tagjai, valamint Batman fia, Damian Wayne is, aki Jon legjobb barátjaként kifejezetten örül az ifjabb Superman újdonsült boldogságának. 

Bizonyára felmerült bennetek a kérdés, hogy Clark miért nem tudja ellátni feladatait, és hogy miért kellett Jonnak a helyébe lépnie? Az idősebb Superman ezzel párhuzamosan a messzi világűrben épp azon ügyködik, hogy felszabadítson egy idegen világot az elnyomás alól. Ez a storyline, ami a Warworld Saga címet kapta jelenleg is tart az Action Comics füzeteiben, és az eddigi vélemények alapján ennek a sorozatnak is minden esélye megvan rá, hogy minden idők egyik legjobb Superman szériája legyen. Erről még biztosan lesz szó a blogon.

A képregényeket illusztráló John Timms, szerintem remek választás volt a sorozathoz, bár helyenként azért érezhető, hogy néhol bezavartak a határidők. Akad pár furcsán összecsapott arc, amik kifejezetten rosszul mutatnak, de összességében a Son of Kal-El egy szépen megrajzolt széria. 

Sorry haterek, de az van, hogy egyszerűen imádom az ifjú Jon Kent kalandjait, és ezúton szeretném ismét megköszönni a kirohanásaitokat, másképp talán sosem fizetek elő erre a képregénysorozatra. Remélem egyszer félre tudjátok tenni az ellenérzéseiteket, és adtok egy esélyt ennek a szériának - higgyétek el nekem, érdemes.