7 komoly probléma a Dragon Ball Superrel, amit mindenki ignorál

Mielőtt belevágnék a következő cikkembe, szeretném leszögezni, hogy IMÁDOM a Dragon Ball-t. Pedig egyébként abszolút nem vagyok egy anime fanboy, de Akira Toriyama munkássága ezt szerencsére sosem követelte meg. Különösen az eredeti Dragon Ball szériát kedvelem, amikor Son Goku még csak gyerek volt, de a Z-t is legalább ugyanolyan lelkesedéssel nézem újra bármikor. Épp ezért én is óriási izgalommal fogadtam, mikor pár éve beharangozták a folytatást, a Dragon Ball Super-t, és eleinte én is komolyan ráfüggtem a sorozatra. A vége felé viszont valahogy alábbhagyott a lelkesedésem, Az univerzumok túléléséért vívott versenyt már végig sem néztem, szerintem konkrétan a legrosszabb fejezet volt a franchise történetében (bár tudom, hogy ezzel sokan nem értenek egyet). Azóta sok víz lefolyt a Dunán, a nosztalgia buborék kipukkadt, és mai fejjel már tisztán látom azokat a dolgokat, amik miatt a Super szerintem nem volt méltó utódja a Z-nek:

1.) Goku lecsökkent intelligenciája, Vegita sutba vágott büszkesége

Most sem értem igazán, hogy Toriyama miért csinált totál idiótát a főhősből, akinek tudatlansága sokszor volt ugyan a franchise humorának forrása, de sosem volt annyira hülye, mint a Superben. Bár a karakter sosem épp az eszéről volt híres, viszont komoly helyzetekben nagyon is tudott brillírozni, főleg ha stratégiák kidolgozásáról, vagy társai motiválásáról volt szó. Soha sehol nem láttam még olyat, hogy ilyen szinten lebutítottak volna egy főszereplőt, őszintén fájó pont ez számomra. De még ennél is rosszabb talán, ahogy a sorozat Vegitával bánt, akinek harcos büszkeségéből nem csak hogy semmi sem maradt, de az író lépten nyomon megalázóbbnál megalázóbb helyzetekbe kényszerítette.

2.) Aránytalan erőszintek

A Dragon Ball Super részben azért is komolyan vehetetlen számomra, mert már maga Toriyama sem volt tisztában azzal, hogy milyen erősek a saját karakterei. A legjobb példa erre Zseniális Teknős, aki anno olyan gyenge volt, hogy a Z-ben már egyszer sem láttunk küzdeni, aztán a Superben hirtelen úgy feltápolta magát a semmiből, hogy simán indult az univerzumok között vívott harcban. Nem, sorry, ezt már nem kajálom be. Mindeközben Yamchából totál viccet csináltak, őt még Vegitánál is jobban szétalázta a széria, pedig benne rengeteg lehetőség lett volna.

3.) A super saiyan szint már mit sem ér 

Emlékeztek még azokra az időkre, amikor hőseink csak kíméletlen edzések árán érték el a Super Saiyan szintet? Vegita kis híján belehalt, Gohan pedig egy évet töltött az időkamrában kíméletlen körülmények között a Cellel vívott küzdelem előtt. A Superben ehhez képest már az is elég volt hozzá, ha valami fura "bizsergést érzel a hátadban". És igen, tudom, hogy anno a Z-ben Goten és Trunks is minden erőfeszítés nélkül át tudott változni, de szerintem az még mindig sokkal megbocsáthatóbb volt. A látszat kedvéért néha még felöltik ezt a formát a harcok elején, mikor csak játszanak az ellenféllel (vagyis amikor teljesen feleslegesen húzzák az időt). Viszont lássuk be, a Super teljesen irrelevánssá tette a SSJ szintet, ami azért meredek, mert ez még a fan fictionnek csúfolt Dragon Ball GT-nek sem sikerült.

4.) Súlytalan harcok, a brutalitás hiánya

Emlékszem gyerekként, amikor az eredeti Dragon Ballban először láttam Goku és Piccolo Jr. küzdelmét a harcművészeti tornán, alig mertem odanézni. A főhős vére gyakorlatilag eláztatta a tatamit, ami egyszerre elborzasztott és mégis ámulatba ejtett. Ezeknek a harcoknak még volt tétje, és bizony kellett is ez a brutalitás, mert ebből látszott, hogy a szereplők tényleg mindent beleadtak a küzdelembe. Volt néhány iszonyatos sérülés a régi Dragon Ball epizódokban, amiket ha élőben látnék, valószínűleg azonnal kidobnám a taccsot. A Superben ebből jóformán semmi sem maradt, ráadásul azt sem igazán éreztem, hogy a gonosztevők úgy egyáltalán bármilyen valódi fenyegetést jelentenének. 

5.) Isten szint, ultra instinct 

Amikor megpróbálják velem elhitetni, hogy az Isteni szinten túl még mindig lehet erősebbé válni, ott már némileg szkeptikus vagyok. A Superben a main karakterek már nevetségesen OP-k, de még mindig próbálják erőltetni, hogy bizony még mindig van hova fejlődni. "This isn't even my final form!" Pedig de, most már igazán lehetne az utolsó, mert már egyszerűen képtelen vagyok komolyan venni a "hyper ultra instinct super saiyan god" formát. Kész, ki lett maxolva, légyszi Toriyama, engedd el! Remélem a franchise egyszer még visszatér a gyökerekhez, amikor a super saiyan fogalma még nem is létezett, mert most már kezd nagyon elfáradni ez az átalakulósdi. Sőt, bármennyire szeretem őket, azt se bánnám, ha a main karaktereknek is búcsút intenének, és nyitnának végre a spin-offok felé. Pl. láthatnánk a fiatal Zseniális Teknős kalandjait, vagy a saiyan fajt, amikor igazán erejük teljében voltak.

6.) Gohan, te haszontalan...

Értem én, hogy nem minden a harc és a küzdelem, és hogy a Dragon Ball alapvetően nem csak ezekről az értékekről szól (legalábbis így volt, amíg nem jött a Super). De akkor is, azok után, hogy Gohan milyen keményen edzett a Z-ben, egyszerűen kriminális, hogy Toriyama a kukába hajította a korábbi karakterfejlődését. Son Goku fia a Super jelentős részében teljesen haszontalan volt, a végére sikerült so-so összekapnia magát, de még így is csak árnyéka volt annak a Gohannak, aki annak idején megküzdött Majin Buu-val. Pedig annyira végtelenül szerethető karakter, mégis leginkább csak szánni tudtam szerencsétlent. Ráadásul ez az ábrázolás szerintem kimondottan káros üzenetet hordoz, ugyanis attól hogy valaki családapa, még nem lesz puhány.

7.) Háttérbe szorított karakterek

Igazából a Z harcosok jelentős részéről elmondható, hogy nem kaptak elég reflektorfényt a sorozatban. Son Gokun és Vegitán kívül mindenki irreleváns, labdába sem rúghatnak a super saiyan istenek mellett, és őszintén szólva egy darab emlékezetes pillanatot nem tudok felidézni sem Krillinről, sem Piccoloról, sem Tien Shinhanról, se senkiről a Z harcosok közül.

Bár tudnám folytatni még napestig a felsorolást, nekem igazából ezek voltak a legnagyobb problémáim a sorozattal. És mindezek ellenére egyébként nem mondanám, hogy zsigerből utálom, vannak részei, amiket kimondottan élveztem, de ezek olyan dolgok, amik mellett egyszerűen nem tudtam szó nélkül elmenni. Na de miért lényeges mindez? Miért most álltam ezzel elő?

Nos, hamarosan érkezik az első manga kritika az oldalon, és kiderítjük mi történt az univezumok túléléséért folytatott küzdelem után, ami az animébe már nem került bele. Ha Toriyama csak a felét kijavította az általam felsorolt hibáknak, akkor részemről már megérte elolvasni. Szóval legyetek résen, hamarosan további Dragon Ball tartalmakkal készülök itt a MetaComix blogon. Ne hagyd ki!

Action Comics: Superman - The Oz Effect by Dan Jurgens

Bár már jó másfél éve írok rendszeresen kritikákat az oldalon, lépten nyomon rájövök, hogy bizony van még hova fejlődnöm. Például bármennyire is jófej dolog tőlem, hogy még évekkel ezelőtti képregényeket sem akarok elspoilerezni a cikkeimben, mostanra realizáltam, hogy bizony vannak olyan történetek, amikről egyszerűen nem tudok másképp értelmesen beszélni. Ilyenek például a Rebirth korszak Superman képregényei is, amikről már többször is írtam korábban, viszont utólag már egyáltalán nem vagyok büszke ezekre az cikkekre. Nem lepne meg, ha a többségetek semmit nem értett volna abból, amit összezagyváltam ezekben az írásaimban, viszont tanultam az esetből. Szóval bármennyire is nem szeretem lelőni a poént, INNENTŐL MASSZÍV SPOILER VESZÉLY, KÉRLEK CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE OLVASS TOVÁBB! Azért igyekszek hagyni pár dolgot azoknak, akik esetleg nem olvasták még ezt a képregényt, de nem lesz egyszerű. A The OZ Effect című kötet a 2016-ban indult Action Comics számait gyűjti össze #985-től #992-ig. 

Az első két fejezetben valaki furcsa microchipeket használva vont irányítása alá embereket, miközben káoszt és pusztítást szított a világban. Hamar kiderül, hogy a Gépész állt az események mögött, a technológia azonban a Lexcorp vállalat jegyeit viseli magán.
Bár az alaptörténet viszonylag érdekes, ebben a két számban meglehetősen bénára sikerültek a dialógusok, és a történetmesélés sem volt igazán profi. Meg se kellett néznem hozzá, hogy tudjam, ezeket nem Dan Jurgens követte el, mint utólag kiderült Rob Williams ugrott be rövid időre, mint vendégíró. Azért hogy pozitívat is mondjak, kis időre ismét láthattuk a számomra megunhatatlan Superman/Luthor párost együtt küzdeni, bár itt már erősen érezni lehetett, hogy Lex szuperhős napjai nem sokkal ezután véget értek. Amit én egyébként őszintén sajnálok, szerintem nagyon jól állt neki ez a szerep, és az ő pálfordulása volt az egész Rebirth éra egyik legizgalmasabb újítása. 

Innentől kezdtek igazán érdekessé válni a dolgok, ugyanis a rejtélyes Mister OZ, aki ezidáig a háttérben megbújva manipulálta az eseményeket végre felfedte kilétét. Jurgens már jó ideje húzta az olvasók agyát a titokzatos karakterrel, és nem kicsit ütött mikor kiderült, hogy ő valójában nem más, mint Jor-El, Superman vérszerinti apja, aki valamilyen csoda folytán túlélte a Krypton bolygó pusztulását. Az író ezzel konkrétan a feje tetejére állította Clark eredettörténetét, amin a főhős képedt el a leginkább, hiszen ez mindennel szemben áll, amit önmagáról valaha tudni vélt. Jor-El próbára teszi Superman hitét az emberiségben, miközben megpróbálja bebizonyítani, hogy azok nem méltók a védelmére. Mindezt azért, mert állítása szerint szörnyű veszély fenyegeti a Földet, ami így is-úgy is pusztulásra van ítélve, ő csupán csak a fiát szeretné bármi áron megmenteni. Jurgens ezeken az oldalakon kezdte el felvezetni a későbbi Doomsday Clock című eventet, melyben a DC Univerzum és a Watchmen világa találkozott, és ami voltaképpen az utóbbi folytatásának is tekinthető.

A The OZ Effect eseményei komoly önvizsgálatra kényszerítik Supermant, aki ezek után megkérdőjelezte helyét a világban, és a félelemtől vezérelve elkövetett egy iszonyatos ostobaságot a kötet legvégén: Megpróbált visszautazni az időben a Krypton bolygóra, hogy kiderítse múltjáról az igazságot. 
Bár több éves lemaradásban vagyok a Superman képregényeket illetően, nem kell Einsteinnek lenni hozzá hogy tudjam, ez a kis akció biztosan óriási kalamajkát szült. És míg számomra kimondottan szimpatikus, hogy Jurgens keze alatt Clark hajlamos a hibákra, nem teljesen értem a logikát az önostorozása mögött. Persze, minden bizonnyal szörnyű lehetett másodjára is elveszteni az apját, akiben ráadásul csalódott is, vagy a gondolat, hogy nem tudja önmaguktól megmenteni az embereket, ugyanakkor szerintem nincs semmi, ami miatt magát kellene okolnia. Bárhogy is, kíváncsi vagyok mi sül ki ebből az időutazós sztoriból, mivel ez volt az egyik legnagyobb ökörség, amit Superman valaha csinált, főleg hogy nagyon is jól tudja mit kockáztat ezzel.

Az artworkkel kapcsolatban kissé felemásak az érzéseim, a Brad Anderson és Nick Bradshaw készítette main cover például kifejezetten ronda, a főhős arcvonásai inkább emlékeztetnek a Hihetetlen Hulkéra, mint Supermanére. Guillem March rajzai szintén hagynak némi kívánnivalót maguk után, az arányosság szemmel láthatóan nem a művész erőssége. Viktor Bogdanovic illusztrációit ellenben kimondottan élveztem, az ő stílusa ráadásul remekül passzolt is a történethez.

Bár a The OZ Effect nem tökéletes, mégis azt veszem észre magamon, hogy szép lassan komoly Dan Jurgens fanatikus válik belőlem, hiszen az író nem csak hogy zseniálisan építi fel csavaros történeteit, de kifejezetten hosszútávban gondolkozik. Bárhogy is, engem nagyon érdekel a folytatás!

Super Mario Adventures by Kentaro Takekuma & Charlie Nozawa

Ki ne ismerné Super Mariot? Nála ikonikusabb karakter nem volt és valószínűleg nem is lesz még egy a videojátékok világában. A Nintendo nem kis százalékban neki köszönheti népszerűségét, és máig az ő nevével fémjelzett címeket adják el a legnagyobb példányszámban. A játékok mellett készült már animációs sorozat és élőszereplős film is (amiről jobb inkább nem beszélni), de azt tudtátok-e, hogy az olasz vízvezetékszerelő a képregényes médiumban is tiszteletét tette? A Super Mario Adventures számai eredetileg a '90-es évek elején jelentek meg a Nintendo Power magazinban, később pedig többször is kiadták őket összegyűjtve.

Bár először arra számítottam, hogy a fejezetek epizodikusak lesznek, kiderült, hogy együtt épül fel belőlük az egyébként nem túl bonyolult történet. A sztori mindenkinek ismerős lesz: Peach Hercegnő (a változatosság kedvéért) Bowser fogságába esik, akinek feltett szándéka, hogy akarata ellenére feleségül vegye őt. Mario és Luigi a megmentésére indulnak, ám útjuk megszámlálhatatlan mennyiségű Koopa szörnnyel van kikövezve. Vajon időben odaérnek, hogy meghiúsítsák a menyegzőt? 

A képregény hangulata egészen más, mint a játékoké, vagy akárcsak a régi animációs sorozaté. A cukiság helyett itt inkább a kellemesen bugyuta humorra helyezték a hangsúlyt, sőt. Talán kicsit ki is figurázzák a franchise-t, ám inkább szeretettel teszi, mintsem gúnyosan. A Mario fivérek egyik kalamajkából a másikba csöppennek, csak úgy követik egymást az abszurd és vicces helyzetek. A kötet remekül rávilágít, hogy Mario világa mennyire lehetetlen, és hogy a játékok készítőit sosem befolyásolták olyan apróságok, mint a fizika törvényei, vagy a valóság bármilyen szabálya. Itt teljesen normális, hogy óriási vízvezetékek nőnek a földből, amik másik világokba vezetnek, és ez így van jól. A Super Mario Adventures nem a logikátlanságok ellenére, hanem épp azok miatt felettébb szórakoztató. Minderre még rátesznek egy lapáttal Charlie Nozawa illusztrációi, sokszor már csak azon felnevettem, ahogy a karakterek meg voltak rajzolva. 

A már említett szereplőkön kívül felbukkan Yoshi, Toad, a kötet végén pedig Wario is kapott egy pár oldalas történetet. Van azonban olyan karakter is, aki sosem szerepelt a játékokban, név szerint Friendly Floyd, aki többször is felbukkan ebben a néhány fejezetben. Számomra azonban a legszerethetőbb szereplő a hercegnő volt, akit a készítők meglepően erős, független nőként ábrázoltak, és aki a Disney princess imázst teljesen maga mögé hajítva, minden félelem nélkül szállt szembe elrablóival. Igazából minden fontosabb karakterről elmondható, hogy a készítőknek sikerült egészen érdekessé tenniük őket ahhoz képest, hogy ebben a korszakban még főként csak 8 és 16 bites játékokban lehetett találkozni velük. 

Nem ez lesz a legjobb képregény, amit valaha olvasni fogsz, és nem is váltja meg a világot. Ugyanakkor mégis azt kell mondjam, hogy a Super Mario fanoknak érdemes beszereznie, ha kellemes kikapcsolódásra vágynak. Minden korosztálynak bátran ajánlom, a nevetés garantált. 

House of X/Powers of X by Jonathan Hickman

Nem tagadom, mikor először nekikezdtem Jonathan Hickman grandiózus X-Men sztorijának, rendesen felcseszett. Az első pár szám után jóformán még mindig semmit nem értettem az egészből, aztán hónapokig hozzá sem nyúltam. Elvégre szórakozásból olvasok képregényt, nem pedig azért, hogy hülyének érezzem magam. Ez egyébként a második alkalom volt, hogy megszívtam az íróval, ugyanis korábban az Avengers sorozatával való találkozást sem könyveltem el éppen jó élménynek. Ezek után azt gondoltam, hogy talán velem van a gond, és Hickman stílusa egyszerűen nem nekem való. Mekkorát tévedtem! Ugyanis miután minden képregényes felületen csak arról lehetett hallani, hogy a House of X/Powers of X a legjobb dolog, ami az X-Men franchise-al történhetett úgy döntöttem, hogy ismét megpróbálkozok vele, és legnagyobb örömömre második nekifutásra sokkal fogyaszthatóbb volt. Sőt. Nem kis meglepetésemre ez volt az egyik legjobb és legérdekesebb képregény, amit valaha olvastam. De mi volt elsőre a gond?

Először is, a történet négy idősíkon játszódik, ami engem brutálisan összezavart. Az egyik a tíz évvel korábbi múlt, a második a jelen, a harmadik a száz évvel későbbi jövő, a negyedik pedig már egyenesen ezer évet ugrik előre az időben. Ez elsőre elég sok volt, ráadásul a negyedik idősíkból a kötet utolsó negyedéig kb. semmit nem értettem, de ez alighanem így is volt eltervezve. Képzeljétek el ezt a képregényt úgy, mint egy kirakóst. A daraboknak külön-külön semmi értelme, de ha elkezded összerakosgatni őket, akkor szép lassan kirajzolódik belőlük valami, a teljes képet pedig csak akkor látod át, amikor már minden a helyére került. Volt azonban még egy dolog, ami szintén nagy szerepet játszott abban, hogy mérgesen félrerakjam a képregényt, még pedig ez: 

Az író ugyanis volt, hogy tíz oldalanként megszakította a narratívát ehhez hasonló oldalakkal, ahol tonnányi információt zúdít egyszerre az arcodba, te meg csak pislogsz, hogy "MI?". Nem javaslom azonban, hogy átlapozd ezeket, ugyanis tényleg fontos ismeretekkel gazdagodhatsz, amik segítségedre lesznek a történet értelmezésében. Utólag én is meglehetősen szégyellem magam, hogy konkrétan amiatt hagytam félbe ezt a zseniális képregényt, hogy lusta voltam elolvasni és felfogni a leírtakat. Ne essetek bele a hibámba, nem éri meg! Na de lássuk végre miről is szól a House of X/Powers of X!

Charles Xavier ráébredt, hogy az álma talán sosem válhat valóra. A mutánsok és az emberek természetüknél fogva nem élhetnek együtt békében, így most teljesen új szemszögből közelíti meg fajuk fenntartásának kérdését. Létrehozta a mutánsok saját nemzetét Krakoa szigetén, és felszólította a világ vezetőit, hogy ismerjék el függetlenségüket. Cserébe nem kisebb dolgot ajánl, mint a Földön ismert valamennyi betegség gyógyszerét, beleértve a rákét is. A mutánsok kihangsúlyozták továbbá, hogy ez nem kérés volt, így mindenkinek sokkal könnyebb lesz, ha az emberek elfogadják a feltételeket. Különösen most, hogy Krakoa nemzete sosem látott szinten egyesítette a mutánsokat, beleértve azokat is, akik korábban az X-ek ellen harcoltak. 

Ezek után azt hiszem kijelenthetjük, hogy Hickman teljesen a feje tetejére állította az X-Men franchise-t, és mi tagadás, már nagyon ráfért. Tudom, tudom, mutánsok összetömörülve egy szigeten, mi baj történhet? Aggodalomra semmi ok, biztosíthatlak, hogy ez nem egy újabb Genosha jellegű rémálom. Krakoa maga a beteljesült mutáns utópia, és bár egyszer minden jónak vége szakad, egy ideig még biztosan élvezhetjük. Az új status-quo ráadásul számtalan ajtót nyitott a Marvel mutánsai számára, így az X-Men világa most ismét telis-tele van lehetőségekkel. Szóval ha valaki úgy érzi, hogy az elmúlt években már semmi újat nem tudtak mutatni neki ezek a képregények, azoknak érdemes fellapoznia a House of X/Powers of X-t.

A radikalizálódott Charles Xavier talán a legizgalmasabb újítás a történetben, Hickman megmutatta, hogy a karakter képes drámai változásra úgy, hogy közben mégis önmaga maradjon. Emellett zseniális húzás volt, hogy az X-ek majdnem összes korábbi mutáns ellenfeléből szövetségest faragott, még az olyanokból is, mint Apocalypse. Ugyanis ha ezek a karakterek összefognak, semmi nem állhat többé az útjukba. Még a halál sem. Óriásit fordult a kocka, hiszen egy esetleges konfliktus során végre a mutánsok lennének fölényben, nem pedig az emberek. Hogy Magneto-t idézzem: " Az embereknek addig kellett volna kiirtania minket, amíg esélyük volt rá". Bár felmerült bennem a kérdés: Azzal, hogy odaadták a csodatevő gyógyszereket az embereknek, nem pont azt idézték-e elő, hogy a jelenleginél is jobban túlszaporodjanak? Honnan tudjuk, hogy valahol a való világban nem fedezték fel már rég a rák ellenszerét, csak épp ezért nem hozták nyilvánosságra?

Krakoáról tudni érdemes, hogy a sziget él, mi több, ő maga is egy mutáns, méghozzá az egyik legöregebb. A rajta növő különleges virágokból nyerték ki a már említett gyógyszereket, amiket felajánlottak az embereknek. A mutánsok egyik elsőként megfogalmazott alaptörvénye kimondja a sziget szentségét, és megköveteli, hogy a rajta élők tiszteljék-e földet. 

A történetben fontos szerepet játszik továbbá egy Moira nevű mutáns, akit felettébb érdekes képességgel áldott (vagy épp átkozott?) meg a sors. Halála után önmagaként reinkarnálódik, visszatér a saját idejébe, miközben pontosan emlékszik rá, hogy mi történt az előző életeiben. Ezzel lehetőséget kap rá, hogy megváltoztassa a múlt eseményeit. Vagy akár hagyhatja is, hogy minden pontosan ugyanúgy történjen, mint korábban. Hát nem eszelős!? Nagyrészt Moirának köszönhető, hogy párhuzamosan négy idősíkot köt össze a történet, én pedig csak ámulok és bámulok, hogy Hickman fejében milyen zseniálisan összeállt ez az egész koncepció.

A Powers of X/House of X egészen sajátos, pszichedelikus látványvilággal rendelkezik, ami egyértelműen rávilágít, hogy miért ragaszkodnak a mutánsok annyira Krakoa szigetéhez. Az egész kiválóan passzol a történet alaphangulatához, ráadásul én csak utólag láttam, hogy a képregényt két rajzoló illusztrálta. Pepe Larraz és R. B. Silva ugyanis láthatóan egymás keze alá dolgozott, egy pillanatig nem éreztem közöttük a váltásokat. Professor X új karakterdizájnját a felturbózott Cerebroval nem tudtam nem imádni, a mindig nyájas és humánus Charles Xavier ezzel kapott valami megfoghatatlan, baljós aurát, ami őszintén szólva remekül áll neki.

A House of X/Powers of X igazi modern science fiction remekmű. Az a kaliberű történet, amit remélem egyszer filmre visz egy tehetséges hollywoodi rendező. És a legjava még hátravan, ugyanis a legfontosabb kérdés, hogy mi jön ezután? Két dolog biztos: Hogy ha valamikor, hát most érdemes X-Men címeket olvasni, és hogy a jövőben én is sokkal nyitottabban, türelmesen állok majd Jonathan Hickman munkásságához.