Ghostbusters Vol. 1-2 by Erik Burnham & Dan Schoening

Számomra a tavalyi év legkellemesebb filmes meglepetése egyértelműen a Ghostbusters: Afterlife volt, ami olyannyira magával ragadott, hogy rendesen sajnáltam, mikor el kellett hagyni a mozitermet. Már korábban is terveztem, hogy valamikor teszek egy próbát az IDW Szellemirtók képregényeivel, de végül ez adta meg igazán a kezdőlökést. Akadt viszont egy kis bökkenő: A jelek szerint az IDW tavaly elvesztette a franchise licenszjogait, ugyanis egyik kötet sincs már nyomtatásban, ráadásul a Comixology digitális könyvtárából is törtöltek minden Ghostbusters képregényt. Mindez azért fura, mert a kiadó semmilyen közleményt nem adott ki ezzel kapcsolatban, pedig szerintem a rajongóknak igazán kijárt volna némi tájékoztatás. Mindezek után egy kisebb vagyont perkáltam ki az Ebayen pár használt TPB-ért (bár nem is maguk a kötetek, hanem inkább a szállítás került sokba). Nem beszerezhetetlenek tehát ezek a képregények, de azért számíts rá, hogy azért a zsebedbe kell nyúlni, ha szeretnéd birtokolni őket. A mai cikkben taglalt első két kötet a 2011-es Ghostbusters ongoing első nyolc számát tartalmazza. 

Elszabadultak a paranormális jelenségek a városban, a Szellemirtók számára pörög az üzlet. Mindeközben viszont Rayt furcsa, látomás-szerű rémálmok gyötrik - Vajon mindez a közelgő apokalipszis előszele, vagy csupán a székrekedés egy nem kívánt tünete? A folytatásban a fiúknak meggyűlik a baja főnökükkel, Walter Peckkel, és a szerződéssel, amit korábban aláírtak neki. A Szellemirtók semmilyen megbízást nem vállalhatnak Peck engedélye nélkül New Yorkban, ám arról egy szó sem esett, hogy nem végezhetik a dolgukat az állam túlsó felében... Végül is csak egy kísértetjárta vidámparkhoz riasztották őket - Ugyan mi baj történhet?

Őszintén szólva mikor már a vicces bevezetőket és az előszót olvastam tudtam, hogy ez nem semmi móka lesz. Erik Burnham humora egyszerűen parádés, a Ghostbusters azon képregénysorozatok egyike, amiken tényleg lehetetlen nem hangosan nevetni. Az író ráadásul direkt felnagyította azokat a jellemvonásokat, amik az eredeti filmekben jellemezték a szereplőket - ez különösen feltűnő Doctor Venkman esetében, aki folyamatosan, megállás nélkül sziporkázik. Épp ezért kijelenthetjük, hogy nem is feltétlenül maga a cselekmény, hanem sokkal inkább a karakterek közti dinamika az, ami megunhatatlanná teszi a képregényt. 

Az első kötet megismétel pár dolgot az eredeti filmekből - még Gozer is újra feltűnik az ikonikus óriás mályvacukor szellem képében, és bár ez elsőre valóban nem tűnik túl fantáziadúsnak, valahogy olyan jól össze van rakva az egész, hogy egy hangyányit sem érdekel. A második volume már sokkal inkább a maga útját járja, szóval ezt a hibát szerintem nyugodtan ki is húzhatjuk és elkönyvelhetjük annak, hogy valahogy meg kellett alapozni a szériát. Érdekesség, hogy a képregények rogyásig vannak easter eggekkel, szóval ha jól ismered a '80-as évek kultikus filmjeit/tévésorozatait, akkor egészen biztosan imádni fogod ezeket. Mindemellett nekem óriási pozitívum az egyik kedvenc Szellemirtóm, Kylie Griffin felbukkanása, akit az Extreme Ghostbusters rajzfilmekből ismerhettek. Számomra ez a tévésorozat alapozta meg a Szellemirtók iránti rajongásomat, az élőszereplős filmeket csak sokkal később, felnőtt fejjel láttam. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen szerepet szánt az író az itt még erősen mellékszereplő Kylienak, de ha minden igaz, ő lett később a Ghostbusters: International egyik fontos figurája. Rajta kívül egyébként más utalások is vannak az Extreme Ghostbusters-re, de természetesen nem lövök le minden poént a cikkben. 

A történet szerves része a Peckkel való állandó konfliktus, és bár nyilvánvalóan IMÁDJUK a főszereplőket, azért felmerül pár kérdés, ami nem feltétlen vet jó fényt rájuk. A Szellemirtók ugyanis monopóliumnak számítanak a saját szektorukban, hiszen nincsenek mások rajtuk kívül, akik paranormális veszélyek elhárítására szakosodtak volna. Ez már csak azért is probléma, mert nyilván nem tudnak minden riasztásnál ott lenni, főleg ha egész New Yorkon át kell kelniük. Mindemellett a technológiájukat sem hajlandóak megosztani másokkal, egy ponton pedig már az is felmerült, hogy ők maguk idézik elő az eseteket, hogy aztán kiállíthassák a számlát a polgármesternek. A város vezetésének bizalma így érthetően megrendülni látszik a Szellemirtókban, és az sem javít különösebben a helyzeten, hogy állandó rendetlenség és pusztítás jár a nyomukban, amit aztán természetesen sosem takarítanak el maguk után. 

A széria könnyed hangulata a látványban is visszaköszön, ugyanis a sorozatot illusztráló Dan Schoening a laza, rajzfilmszerű ábrázolás mellett voksolt, ami egyértelműen a lehető legjobb döntés volt a részéről. Ha bármelyik stúdió rákapott volna, akár animációs sorozat is lehetett volna az IDW Szellemirtók képregényeiből, de igazából jobb, hogy így alakult. Nagyon ötletesek a karakterdizájnok, ráadásul az egész direkt úgy lett kitalálva, hogy egy olyan multiverzális crossover esetén is működjön, ami összeköti a filmeket, rajzfilmeket és a képregényeket. Mert amúgy bizony, a Ghostbusters világában is létezik a multiverzum, ami a Crossing Over című Szellemirtók képregény fő témája. Ez utóbbiról remélem még lesz lehetőségem írni. 

Azt kell mondjam, hogy bár borsos árat fizettem értük, de minden pénzt megértek ezek a Ghostbusters kötetek. Az első két volume mellett a nyolcadikat és a kilencediket sikerült beszereznem - nem tudom, hogy ugorjak-e egyből ezekre, vagy próbáljam meg levadászni valahonnan a hiányzó darabokat. Mert az egészen biztos, hogy nem végeztem még ezzel a parádés sorozattal, amit egyértelműen a valaha volt egyik legszórakoztatóbb olvasmányomként könyveltem el. Remélem az IDW-nál jelenleg is azon ügyködnek, hogy visszaszerezzék a licenszjogokat, nagy kár lenne, ha mindezt veszni hagynák.

Transformers/Back to the Future by Cavan Scott & Juan Samu

Mondjak valami durvát? Csak pár éve láttam először a Vissza a jövőbe filmeket. Igen, tudom mire gondolsz most, és nem. Nem egy barlangban éltem és igen, volt gyerekszobám. Egyszerűen valahogy elkerült, és egyébként ezen kívül is rengeteg alapfilm van, amit hasonló okokból nem láttam. Mivel azonban ez a feleségem egyik kedvenc filmsorozata, ezért az összeköltözésünk környékén megnéztem vele, és bár valószínűleg sosem leszek akkora fanatikus, az számomra is teljesen magától értetődő, hogy miért van körülötte akkora kultusz. 

Mikor az IDW bejelentette a négy számos Transformers/Back to the Future képregényminit, azért arra nyilván én is felkaptam a fejemet. Elvégre mégiscsak a '80-as évek két meghatározó franchiseáról beszélünk, amiknek ezen a médiumon kívül valószínűleg soha még csak esélye sem lenne találkozni. Az IDW kifejezetten híres ezekről a crossoverekről - volt már Batman/Tini Nindzsa Teknőcök, Transformers vs. Terminator, a legextrémebb pedig talán a Transformers/Én Kicsi Pónim volt, ami amúgy meglepően pozitív fogadtatást kapott. Úgy általánosságban el lehet mondani, hogy az egyébként teljesen eltérő világok keresztmetszetéből jó dolgok szoktak kisülni, és ez szerencsére ezúttal sem volt másképp. 

Miután az Álcák tudomást szereztek az időgépről, Megatron parancsba adta, hogy szerezzék meg azt, épp azelőtt, hogy a Doki elszáguldott volna vele 2015-be. Az ezt követő reggelen Marty legnagyobb meglepetésére egy disztópikus világban ébredt, ahol az Álcák legyőzték az Autobotokat, az emberiséget pedig munkatáborokba zárták, hogy kibányásszák a Föld energon készletét. Valami csúnyán félresiklott a jövőben, így Marty egy Gigawatt nevű Autobot társaságában útra kel, hogy megkeresse a Dokit, és helyreállítsa a tér-idő kontinuumot... 

Bár négy szám szerintem általában kevés egy igazán jó sztori elmeséléséhez, azt kell mondjam, hogy a készítők kihozták ebből a maximumot. A Transformers/Back to the Future igazi fanservice, amit mindkét franchise rajongói imádni fognak. Én külön örültem annak, hogy a robotok közül ezúttal nem Optimus és Megatron került a középpontba, hanem inkább olyan karakterekre fókuszáltak, mint Starscream, Rodimus, Rumble, vagy épp a Constructiconok. Természetesen az alávaló Biffnek is méltó szerep jutott a sztoriban, ugyanis az Álcák egyik munkatáborának vezetője lett. Az egyetlen kihagyott ziccer szerintem, hogy nem szedték elő a G1 Transformers rajzfilmekből ismert Doctor Arkeville-t, aki egyébként teljesen olyan, mint a Back to The Future dokijának gonosz ikertestvére, igazán mókás szituációkat ki lehetett volna ezzel teremteni. 

Bár a crossover világa alighanem a legsötétebb jövőképet tárja elénk, azért ügyeltek rá, hogy inkább a laza hangulat domináljon. Akaratlanul is megmosolyogtam, mikor kiderült, hogy még Marty gördeszkája is egy álcázott robot, és könyörgöm, Gigawatt a kicseszett Deloreanné alakul át! Mi kell még!? Az illusztrációk szintén vérprofik, Juan Samu kifejezetten ráment a rajzfilmszerű stílusra, ami remekül passzol ehhez a crossoverhez. Mindemellett minden adott egy esetleges folytatáshoz, a készítők ügyesen elrejtették az utolsó oldalon az erre utaló jeleket, amiket lehet nem is fog majd mindenki észrevenni. 

Muszáj szót ejtenünk a Hasbro Gigawatt figurájáról is, amit a crossover mellé adtak ki. A dizájn egy az egyben a korábbi Siege Sideswipe figura öntvényére épül, de a részletekben azért rengeteg különbséget fel lehet fedezni. Gigawatt 17 egyszerű lépésben alakítható át a legendás Deloreanné. A fluxuskondenzátor a motorháztető alatt helyezkedik el, ami így robot módban a figura mellkasán díszeleg. Az autó ajtajai felnyithatók, ami szerintem a legkirályabb feature az egészben, ezek kis szárnyakká alakulnak át. Az egyetlen negatívum, hogy a fegyveréhez kapott kis puskatus, ami egy pöcök is egyben a Delorean antennája alatt nem igazán marad a helyén alt mode-ban, de ezt leszámítva ebben az árkategóriában ez az egyik legjobb hivatalos Transformer a piacon. Gigawatt két kiadásban jelent meg, az egyik egy limitált, átlátszó üveggel, illetve a sötétített üveges, ami nekem is van, és ami szerintem sokkal jobban is néz ki. A retró csomagolás mindkettőnél garantált. 

Minél többet olvasok az IDW crossovereiből, annál inkább akarok még belőlük. A Transformers/Back to the Future a lehető legmókásabb keresztezése volt a két franchisenak, bízok benne, hogy lesz még folytatás.

Transformers vs. Terminator by John Barber, David Mariotte, Tom Waltz & Alex Milne

Óriási izgalommal fogadtam, mikor az IDW és a Dark Horse 2019-ben bejelentette a Transformers vs. Terminator crossovert, hiszen ez a két kedvenc olyan franchise-om, melyben a robotoké a főszerep. Ám míg az egyik esetben a fém külső érző lényeket rejt, addig a másik oldalon igazi gyilkológépekről beszélünk, akiket csak az érdekel, amire programozták őket. Mindennek tudatában nagyon kíváncsi voltam, hogy mégis milyen lesz, amikor ez a két világ találkozik, ám végül totál nem azt kaptam, amire számítottam. Ugyanakkor azt kell mondjam, hogy egyáltalán nem bánom. Viszont muszáj előre leszögeznem, hogy ez egy nagyon, de nagyon alternatív sztori, szóval mindenki ennek tudatában vágjon neki.

Mielőtt belekezdtem a képregénybe, azt hittem valami olyasmi lesz a koncepció, hogy Megatron és a Skynet egymásra találnak, és közös erővel próbálják majd meg kiirtani az emberiséget. Nos, szó sincs ilyesmiről. A történetben ugyanis az emberek éppen azért hozták létre a Skynetet, hogy az felvegye a harcot a cybertroniakkal, akik leigázták a Földet. Így történt hát, hogy a kietlen jövőben egy T-800-as egység visszautazik a múltba, hogy még azelőtt csapást mérjen Megatronra, hogy az megkezdhetné a támadást a bolygó ellen. A terminátornak azonban fogalma sem volt arról, hogy a cybertroniak sem mind ugyanolyanok, és hogy két frakció is létezik: Az Autobotok és az Álcák. Optimusnak sikerül meggyőznie a T-800-ast, hogy közös erővel próbálják meg megállítani Megatront, ám a halálosztó továbbra sem felejtette el, hogy mi a valódi feladata. Hiszen őt arra programozták, hogy minden cybertronival végezzen, nem csak az Álcákkal... 

A történet egyetlen lényeges ember szereplője a Terminator franchise kulcsfigurája, Sarah Connor, aki segít az Autobotoknak és a T-800-asnak a Megatron elleni harcban. Megjegyzem, lehetett volna kissé meglepettebb, vagy legalább egyszer kaphatott volna idegösszeomlást, ha már egy pillanat töredéke alatt ilyen szinten a feje tetejére állt körülötte a világ. Kissé túl természetesen éli meg ezt az egész zűrzavart, bár tagadhatatlan, hogy ezúttal nem éri olyan trauma, mint az eredeti 1984-es Terminator filmben. Sarah ugyanis ebben a sztoriban sosem volt célpont, a T-800-as nem azért utazott vissza az időben, hogy megölje őt. Sőt, tovább is van, mondjam még? Kyle Reese még csak említésre sem került a képregényben, tehát valószínűsíthető, hogy John Connor sosem születik meg ebben az univerzumban, idősíkon, vagy tudom is én már mi ez. 

Ami még kissé fura volt számomra, az a terminator viselkedése, ami ezúttal sokkal emberibb, mint bármikor, amikor volt szerencsém látni őt akár filmekben, akár képregényekben. Többet beszél, választékosabban, sőt, a történet elején már rögtön a mosolygást gyakorolta, amit eredetileg John Connor tanított meg neki a Terminator 2-ben. Viszont mint fentebb írtam, ez egy nagyon, de nagyon alternatív sztori, így szerintem ez pont nem olyasmi, amin érdemes fennakadni. Volt ezen felül még pár érdekes döntés az írók részéről, + egy-két apró logikátlanság, amibe bele lehet kötni, viszont azt kell mondjam, hogy a Transformers vs. Terminator csordulásig van nagyszerű ötletekkel. 

A legnagyobb hiba, amit fel tudok hozni a crossover kapcsán, hogy túlságosan rövid. Négy szám egyszerűen kevés ahhoz, hogy ezt az egészet teljes értékű történetnek lehessen nevezni. A karaktereknek nincs ideje kiteljesedni, és teljességgel kizárt, hogy minden ötletet bele tudtak sűríteni ilyen kevés oldalszámba. Szerintem a kiadó(k) nem igazán mertek kockázatot vállalni, mivel lehetetlen volt megjósolni, hogy milyen lesz a fogadtatás. Bízok benne, hogy lesz valamikor folytatás, ami hosszabb, átgondoltabb, és hagynak időt a készítőknek, hogy felépítsenek valami igazán grandiózus dolgot. A történet végét lezáró "The End?" kérdőjellel a végén mindenképpen bíztató jel.

Az artwork felettébb jól sikerült, dacára annak, hogy a T-800-as külsejénél nem sokat merítettek Arnold Schwarzenegger vonásaiból. Nem tudom, hogy ez szándékos-e, igazából mindegy is, hiszen a történet szempontjából teljesen irreleváns. Az Autobotok és az Álcák az IDW-től megszokott módon a felturbózott G1 ihlette karakterdizájnnal szálltak harcba, ami ezúttal is verhetetlennek bizonyult. Mindent egybevéve már csak a rajzok és a borítók miatt is érdemes beszerezni ezt a crossovert, tényleg piszkosul jól néz ki az egész. 

Ha hozzám hasonlóan imádod a Transformers-t és a Terminator-t, akkor mindenképpen érdemes adnod egy esélyt a két franchise szerelemgyermekének. Nem ez lesz életed legjobb képregénye, közel sem hibátlan, viszont tagadhatatlanul rengeteg fantázia szorult bele. Remélem nem ez volt az utolsó ilyen crossover, hiszen lehetőségek végtelen tárháza nyílik meg azzal, hogy összeeresztenek olyan karaktereket, akiknek a képregények lapjain kívül esélye sincs máshol találkozni. Szóval légyszi IDW, légyszi Dark Horse, legyen folytatás!

Teenage Mutant Ninja Turtles: The IDW Collection Vol. 2

Humanoid, mutáns teknősbékák, akik a csatornában élnek, mellette ráadásul nindzsák is, egy túlméretezett patkány a mesterük és megállás nélkül pizzát esznek. Ha ma állna elő valaki ezzel az ötlettel, valószínűleg jó pár helyről elhajtanák, míg végül valaki hajlandó lenne egyáltalán meghallgatni. A '80-as években azonban szerencsére minden őrültségre vevők voltak, ami az eladható merchandise lehetőségével kecsegtetett. Így lett az eleinte felnőtteknek szóló Tini Nindzsa képregényekből rajzfilmsorozat, valamint a világ egyik legsikeresebb akciófigura brandje. Azóta több élőszereplős film és számtalan animációs reboot napvilágot látott, emellett szerencsére a képregények lapjain sem lett elhanyagolva a franchise. 2011-ben ráadásul a lehető legjobb helyre, az IDW-hez kerültek a képregények jogai, ahol egészen meglepően komoly tartalommal ruházták fel az elsőre bugyutának hangzó koncepciót. Mi több, állítom, hogy a kiadó Tini Nindzsa képregényei olyannyira iszonyatosan menők, hogy messze ez az egyik legjobb dolog, amihez manapság hozzájuthatnak a médium kedvelői. Nemrég kis hazánkban is elkezdték megjelentetni ezeket a sztorikat a Holdkelte Stúdió jóvoltából, mivel azonban jó szokásomhoz híven nagyrészt eredeti nyelven fogyasztok mindent, ezért valamelyest előrébb járok, mint az eddigi magyar kiadások.
Az IDW Collection 2. kötete #13-tól 20-ig gyűjtötte össze a TMNT sorozat számait, emellett tartalmazza a Casey Jones, April, Fugitoid, Krang és Baxter Stockman mikrosorozatokat, valamint a Secret History of the Foot Clan minisorozatot. 

A kötet elején mindjárt olyan kicsit sem vidám, felnőttes témákba ugrunk fejest, mint a családon belüli erőszak és az alkoholizmus. Casey Jones rettenetesen elagyabugyálva bukkan fel a Teknőcök rejtekhelyén, mint kiderült, ismét apja emelt kezet rá. Miután elmeséli mi történt vele, Raffaello iszonyatos haragra gerjed, és állig felfegyverkezve a Jones ház felé veszi az irányt... 
A történetben először láthattuk, hogy a mindig jóságos Szecska mester bizony tud kemény tanító is lenni, ha arra van szükség. Zseniális, hogy a patkány és teknőc külsők mögött valójában milyen komplex személyiségek bújnak meg. Ráadásul Raffaello karakterfejlődésének alighanem egyik legfontosabb állomása ez a sztori. Egy nindzsának ugyanis mindig meg kell őriznie hidegvérét, hősünknek pedig bőven van még mit tanulnia ezen a téren, másképp ellenségei könnyen kihasználhatják ezt a gyengeséget. 

A folytatásban visszatérünk a Stockman laboratóriumba, ahol a teknőcök születéséhez vezető balesetet próbálják meg rekonstruálni, ezúttal kontrollált körülmények között. Ennek eredményeképp létrehoztak egy rakás új teknőcöt, az eddigi kísérletek azonban inkább könyvelhetők el kudarcnak, mintsem sikernek. Az új lények ugyanis valóságos szörnyetegek, ráadásul az irányításuk is komoly problémát jelent. Az egyik meg is szökött a laboratóriumból, és csak az érdekli, amire programozták: Hogy levadássza az igazi Tini Nindzsa Teknőcöket...
A régi fanatikusok közül már biztos kitalálták páran, hogy a teknőc szörny nem más, mint Slash, aki 1989-ben tűnt fel először az eredeti TMNT rajzfilmsorozat 4. évadjában. A karaktert felruházták az IDW képregényeihez jobban passzoló, ijesztőbb külsővel és origin sztorival, az eredmény kellemesen parára sikerült. Kíváncsian várom a következő felbukkanását a sorozatban, és hogy milyen szerepet szántak neki a későbbiekben. Na de ami a legjobban foglalkoztat, hogy vajon hány szörnyet hoztak pontosan létre a laboratóriumban? Biztos vagyok benne, hogy Slash a legkevésbé veszélyes közülük, és hogy ebből óriási kalamajka lesz még. 

Ezek után érkeztem el a kötet tetőpontjához, ugyanis hőseink egy szempillantás alatt egy idegen bolygón találták magukat, ahol Krang tábornok seregével kellett szembenézniük. Ráadásul kiderült, hogy a Stockman laboratórium egyik embere sem az, akinek látszik. Viszont kimondottan nagy öröm volt számomra, hogy többet is megtudhattam Krangról, aki szerintem messze a legizgalmasabb ellenfele az egész sorozatnak. Ki ő és honnan jött? Hogyan vált belőle igazi hódító? Még az is kiderül, hogy miképp tett szert jelenlegi "testére" (ami jelentősen ijesztőbb, mint amit a karakter többi inkarnációjánál megszokhattunk). Mindent egybevéve imádtam minden oldalt, amin Krang szerepelt, és áldom az eget, hogy hozzá hasonló figurát tényleg csak kitalálni lehet. 

Aki nindzsákról ír képregényt, az aligha kerülheti meg a tradicionális távolkeleti kultúrát. A Secret History of the Foot Clan című történet ismét visszarepít minket a feudális Japánba, ahol ezúttal Shredderről tudhatunk meg egy rakás új információt: Elsősorban azt, hogy miképp lett halhatatlan. A sztori emellett két idősíkon játszódik: Egy történész professzor ugyanis felettébb érdekfeszítőnek találja a Fürgeláb klán történelmét, és megszállottan kutatja azt. Shredder tudomást szerez a prof kíváncsiságáról, és úgy véli, hogy tehetsége még akár hasznára is lehet. Az események végül úgy alakultak, hogy a Teknőcök ismét szembe találták magukat leghalálosabb ellenségükkel, volt itt nindzsa harc, autósüldözés, minden, amit csak kívánni lehet. 

Zárásképp ismét csak azt tudom mondani, hogy az IDW Tini Nindzsa képregényeinél kevés királyabb dolog létezik. Pörgős akció, zseniális fordulatok, és nincs egy darab fantáziátlan karakter, vagy akár csak egy unalmas oldal az egészben. Ha egyszer elkezded, garantálom, hogy nem tudsz majd leállni vele. Ha már mindenképp választanod kell egy függőséget, akkor alighanem ez a legjobb opció. Kezdd el. Még ma. De tényleg. 

G.I. Joe: Classics Vol. 1 by Larry Hama, Herm Trimpe & Steven Grant

Tudtátok, hogy G.I. Joe volt a világ első akciófigurája? A brand már egészen a '60-as évek óta létezik, noha akkoriban még egészen más volt, mint később a '80-as években. Joe ugyanis eredetileg egyetlen karakter volt, a figura méreteit tekintve hasonló volt a lányok körében népszerű Barbie babákhoz. A bábu számtalan különböző változatban megjelent, mindegyikhez más-más katonai szerkó, fegyver, stb. járt a dobozban. A széria éveken át sikeres eladásokat produkált, a '70-es évekre viszont jelentős mértékben csökkent a népszerűsége. Ennek az egyik oka, hogy a vietnámi háború után már nem volt annyira menő a patriotizmus, de az utolsó szöget végül George Lucas ütötte be G.I. Joe koporsójába. A Star Wars ugyanis teljesen felforgatta a játékpiacot, a film alapján készült akciófigurák éveken át egyeduralkodónak számítottak, sok riválist kiszorítottak a versenyből.

A Hasbro a '80-as évek elején úgy döntött, hogy megpróbálkozik a G.I. Joe feltámasztásával, és teljesen, az alapoktól kezdve újragondolták a koncepciót. Az egyik első lépésük az volt, hogy a rivális Star Warshoz hasonlóan lekicsinyítették a figurákat, amik így 9,5 centisek lettek. Emellett kukázták az eredeti "egyszemélyes hadsereg" elképzelést, melynek köszönhetően G.I. Joe többé nem egyetlen katonát, hanem egy egész csapatot jelentett. Arról viszont fogalmuk sem volt, hogy miként vonzhatnák be a fiatal célközönséget, akik ebben az időszakban javában Star Wars lázban égtek. Ráadásul a Star Warsnak megvolt az az előnye, hogy a filmeknek köszönhetően volt történetük, a Hasbro pedig semmi ilyesmit nem tudott felmutatni. Ekkor jött a képbe Larry Hama, valamint a Marvel Comics, és született meg az eredeti G.I. Joe képregénysorozat. Hama maga is meglepődött, hogy a munkássága milyen népszerű lett, szerinte akkoriban a iparág lúzereinek számítottak azok, akik játékokhoz írtak promo képregényeket. Ennek ellenére kijelenthetjük, hogy mindennek óriási szerepe volt a G.I. Joe figurák reneszánszában, akiknek így végre megvolt a saját sztorijuk. Mára a képregények jogai átkerültek az IDW-hez, akik a modernebb feldolgozások mellett az eredeti Marvel szériát is újra kiadták. 

Jómagam valamelyik rajzfilmsorozatnak köszönhetően nyertem először betekintést a G.I. Joek kalandjaiba, de az már nagyon, de nagyon régen volt. Jóformán semmire sem emlékszem belőle, épp ezért teljesen az elejéről kellett kezdenem. Szerencsére ez egyáltalán nem bizonyult nehéz feladatnak, viszonylag hamar megismerkedtem Hawkkal, Snake Eyes-al, Scarlettel, Stalkerrel és a többi karakterrel, ezek után pedig már semmi nem szabhatott határt a mókának. A gyűjtemény külön-külön is élvezhető epizódokból áll, ezek közül van egy, amelyik két részes. Néhány fejezet után garantált, hogy mindenkinek lesz legalább egy kedvenc szereplője, nálam egyértelműen Scarlett és Snake Eyes lett a befutó, amivel biztosan nem vagyok egyedül.

Bár a Joek nem szuperhősök, nekik is legalább annyira szükségük volt gonosztevőkre, másképp ki ellen harcoltak volna? Így született meg a Cobra, a rettegett terroristaszervezet, élükön a galád Cobra parancsnokkal és a Bárónővel. Bár szerintem remekül ki lettek találva, a gyűjtemény egyik negatívuma, hogy a katonák minden epizódban a Cobra ellen küzdenek, vagy kiderül, hogy a terroristák valamilyen módon kapcsolódnak az eseményekhez. Emiatt a fejezetek nem annyira változatosak, mint amennyire szeretnének lenni, egy idő után kicsit monotonná válik, hogy a G.I. Joeknak nincs más ellenfele rajtuk kívül. A képregényekbe belefért néhány olyan dolog is, ami a későbbi rajzfilmekbe már sok lett volna, például az összecsapások nem ritkán halálos áldozatokat is követeltek. Persze nem a Joek soraiban, elvégre nem véletlenül ők a világ legjobb terrorista elhárító egysége. Bármennyire hajmeresztő is a helyzet, valahogy mindig sikerül kikeveredniük belőle, noha ez sokszor csak a szerencsének köszönhető. Hama emellett az olyan valós eseményeket sem hagyta figyelmen kívül, mint a hidegháború, ami több fejezetben is visszaköszön. 

Amitől a Hasbro katonái a világ legmenőbb játékai lettek, azok a különféle harci járművek, amiket a figurákhoz lehetett megvásárolni. Ezt már a képregények lapjain is megalapozták, a G.I. Joek felszerelése minden téren a lehető legmodernebb technológiát jelentette, persze ezek jelentős része még ma is csak science-fiction. Vannak itt lézer fegyverek, vízalatti tankok, jet packek és olyan terepjárművek, amiknek még a legnagyobb szakadékok sem állnak az útjába. Larry Hama egyébként maga is katona volt, ez pedig a G.I. Joe mellett töltött munkásságán is érezhető.

A képregényt Herb Trimpe, Don Perlin és Mike Vosburg illusztrálták. Az eredmény ízig-vérig hozza a '80-as évek akciófilmektől pezsgő hangulatát, mindezt a lehető legjobb értelemben. A készítők igyekeztek minden fontosabb szereplőt ellátni valamilyen rá jellemző külső stílusjeggyel, aminek köszönhetően az egyenruhák ellenére is meg tudjuk különböztetni őket. Ilyen Scarlett hosszú, vörös haja, vagy a személyes kedvencem Breaker, aki akkor is épp lufit fúj a rágóból, amikor épp szitává lőnek körülötte mindent. Mennyire laza már!?

Ha szeretnél nekivágni a G.I. Joe képregényeknek, akkor érdemes az eredeti Marvel sorozattal kezdened. Itt fektették le az alapokat, és a későbbi rajzfilmek/képregények is ezt a szériát vették alapul. Egyébként kíváncsi vagyok: Vajon milyenek a mai G.I. Joe figurák a régiekhez képest?

Transformers: The IDW Collection Volume One by various

A 2018-as Űrdongó mozi számomra hatalmas csalódás volt, főleg azok után, hogy mennyi pozitív véleményt olvastam róla. Szinte minden kritikában azt írták, hogy ez az első Transformers film, aminek lelke van - azt viszont senki nem tette hozzá, hogy ez a lélek egy tizenéves kislányé, és hogy valójában egy Transformers köntösbe bújtatott tinidráma az egész. Félre ne értsetek, semmi bajom ezzel a műfajjal - a feleségemmel nemrég végignéztünk poénból egy rakás ilyen filmet, főszerepben az Olsen ikrekkel, Lindsay Lohannel, és a fiatal Chris Evansszel - egy Transformers produkciótól viszont ennél sokkal, de sokkal többet várok, főleg a G1 rajzfilmsorozat, vagy az IDW képregények után.

Mert bizony, az IDW képregényei piszok zseniálisak, amiről most másodszor is volt szerencsém meggyőződni. A Phase Two első kötetéről szóló cikkem az egyik első írásom volt a blogon, viszont már akkor is éreztem, hogy nem feltétlenül az volt a legjobb belépési pont. Bár a hangulat hamar magába szívott, végig erős hiányérzetem volt, szóval úgy döntöttem legközelebb inkább visszakanyarodok a történet elejére, a Phase One Vol. 1-hez, és mostantól szép sorban fogok haladni a második fázis felé. Jó döntés volt. A kötet tartalmazza a teljes Megatron: Origin minisorozatot, a Transformers: Spotlight válogatott számait, valamint az Infiltration fejezeteit #1-6-ig. 

Megatron eredettörténete, bár rengeteg hasznos infóval szolgál, némileg nehezen követhető. Kicsit azt éreztem hogy az író, Eric Holmes és a rajzoló, Alex Milne nem teljesen voltak összhangban. Voltak panelek, ahol egyszerűen fogalmam sem volt mi történik, ez pedig némileg visszavett számomra az élményből. Hibái ellenére mégis azt kell mondjam, hogy a sztori maga nem rossz. Tanúi lehetünk miként lett az egyszerű bányász Megatronból az Álcák vezére, hogyan gyűltek köré első hívei, és testközelből láthatjuk a polgárháború kirobbanásnak néhány kulcsfontosságú pillanatát. Gyakorlatilag ez a Transformers franchise Planet Hulkja, a két történet nagyon hasonló, azt a különbséget leszámítva, hogy Hulkkal ellentétben Megatron nagyon is otthon van. Egyébként mikor belekezdtem ebbe a sztoriba egyáltalán nem erre számítottam - Azt hittem Megatront jámbor lélekként mutatják majd be, akinek valami trauma hatására megkeményedett a szíve. Az igazság viszont az, hogy az Álcák vezére már a háború előtt is pont ugyanolyan kegyetlen volt, és éppen ennek köszönheti felemelkedését. 

A Transformers: Spotlight számait Shane McCarthy, valamint Simon Furman írták. Mint az a nevéből is sejthető, ezekben az egyrészesekben néhány fontosabb Transformer kap külön-külön reflektorfényt. Az Autobotok közül Blurr, Cliffjumper, Nightbeat, Hot Rod, az Álcák közül pedig Shockwave és Soundwave szóló kalandjaiba nyerünk betekintést. Amellett, hogy remek kis rövid történetekről van szó, kicsit jobban is megismerhetjük kedvenc Transformereink észjárását. Például tudtad, hogy Blurr eleinte vonakodott beállni az Autobotok közé? Vagy hogy Soundwave sem mindig helyezte saját érdekei elé Megatron iránti hűségét? És ez még a fele sem annak, amit a Spotlight fejezetei tartogatnak, érdemes őket fellapozni. 

A dolgok a Transformers: Infiltration oldalain kezdtek igazán izgalmassá válni, ahol az Autobotok orvosa, Ratchet kapta a főszerepet. Az Álcák a jelek szerint saját protokolljukra fittyet hányva ostrom módba kapcsoltak, és úgy döntöttek nem kerülik tovább a feltűnést. Mindeközben néhány fiatal földlakó is a tűzvonalba kerül, Ratchet pedig saját parancsait megtagadva a megmentésük mellett dönt. Ezek után együtt próbálják kideríteni miben mesterkednek az Álcák, mielőtt még az egész bolygó háborús övezetté válik.
A legtöbb esetben jobban szeretem azokat a Transformers sztorikat, amikben kevesebb szerepet kapnak az emberek, de az Infiltration erős kivétel ez alól. Hunter, Verity és Jimmy nagyszerű karakterek, és nagyon várom, hogy viszontláthassam őket a folytatásban. Az Infiltration történetét egyébként szintén Simon Furmannek köszönhetjük. 

A kötet elolvasása után azon a véleményen vagyok, hogy nem árt hozzá valamelyest ismerni a '80-as évek legendás G1 rajzfilmsorozatát. Noha a képregények és a G1 nem ugyanannak a kontinuitásnak a részei, az IDW cuccok jelentős mértékben a rajzfilmeken alapszanak. Ez elsősorban a karakterdizájnon szembetűnő, amit (hála istennek) egy az egyben átemeltek a '80-as évekből. Ha csak a mozivásznon találkoztál a Transformerekkel, úgy szerintem sokkal kevésbé lesz élvezetes ez a kötet, mintha a rajzfilmeknek köszönhetően ismernéd a karaktereket. Főleg, mivel Michael Bay egyik legrosszabb húzása az volt, hogy elvette az Álcák személyes ismertetőjegyeit, és mindegyiküket egy kaptafa, szürke robotként ábrázolta. A G1 és az IDW nagyobb hangsúlyt fektet a szereplők kidolgozására, aminek köszönhetően sokkal jobban a szívünkhöz nőnek. Ha megkérdezel valakit, aki csak a filmeket látta, hogy ki a kedvenc Transformere, szinte biztos, hogy a 90%-uk Optimust, vagy Űrdongót mondaná, pedig van rajtuk kívül ezer másik karakter, akiknek ugyanannyira - vagy talán még jobban is kijárna a figyelem. 

A Transformers: IDW Collection Vol. 1. egy nagyszerű kötet, és kiváló belépési pont azoknak, akiknek a G1 után kedve támadt a képregényekkel is kísérletezni. Mára búcsút intünk az Autobotoknak és az Álcáknak, de nem végleg! Hamarosan a Merch Mánia rovatunkat is megrohamozzák az alakváltó robotok és hidd el, erről nem akarsz lemaradni! Emellett biztos, hogy hamarosan sort kerítek az IDW Collection sorozat második kötetére is. Ha kíváncsi vagy minderre, tudod mit kell tenned: Kövesd a MetaComix blogot!

Dexter's Laboratory: Dee's Day by Derek Fridolfs

A múltkori Powerpuff Girls: Super Smash-Up nem az egyetlen Cartoon Network képregény, amit mostanában vásároltam, a rám törő nosztalgia őrületet egyszerűen képtelen voltam annyival letudni. Ha te is ezeken a rajzfilmeken nőttél fel, úgy mindenképp érdemes elolvasnod a korábbi cikkemet, hiszen a csatorna hányatott történetéről is ejtettem pár szót benne.
A Dexter Laboratóriuma nem kevésbé ikonikus sorozat, mint a Pindúr Pandúrok, szerintem ha bárkit megkérdeznék, hogy melyik a kedvenc Cartoon Network rajzfilmje, a többségnek biztosan benne lenne a top 3-ban. Derek Fridolfs Dee's Day című képregénye 2014-ben jelent meg az IDW gondozásában, a sztorival pedig a széria egyik kedvenc témájához tért vissza:

Dexter és Dee-Dee, avagy a teremtés és pusztítás örök körforgása. A kölyök zseni nővére már megszámlálhatatlan alkalommal tette tönkre kisöccse találmányait és vette el a legújabb tudományos áttörés sikerélményét. Dexter minden tőle telhetőt megtett, hogy Dee-Dee mentessé tegye a labort, ám sajnos úgy tűnik, hogy mindezidáig szélmalomharcot vívott. Hiába a folyamatosan upgradelt high-tech biztonsági rendszer, Dee-Dee-t szemmel láthatóan semmi sem tarthatja távol. Most viszont úgy tűnik Dexternek végre sikerült megtalálnia a megoldást... 

A Dee's Day tipikus példája a "vigyázz mit kívánsz" sztoriknak, amikben a főhős meggondolatlanul azt mondja "ó, bárcsak...", a kívánság valóra válik, az élete a feje tetejére áll, majd keresi a megoldást, hogy miképp állítsa vissza a dolgokat a normális kerékvágásba. Mindez nagyon szórakoztató, a hamisítatlan Dexter Laboratóriuma élmény garantált, kb. olyan, mintha a rajzfilmsorozat egyik epizódját egy az egyben átültették volna a képregényes médiumba. Viszont míg a múltkori Powerpuff Girls: Super Smash-Up egy semmi máshoz nem fogható crossover történetet prezentált, addig a Dee's Day teljesen szóló kaland, így semmi olyat nem fogsz látni benne, ami túl sok újdonsággal kecsegtet. Ez persze nem negatívum, pontosan erre számítottam, csupán azért írom le, hogy senkinek ne legyenek irreális elvárásai a képregénnyel szemben. Tekintsük annak ami: Múltidéző cucc a '90-es/2000-es évek kölkeinek, annak pedig bizony tökéletes. 

A Dee's Day rajzait Ryan Jampole készítette, a múltkori Powerpuff Girls-el ellentétben ebben a képregényben csak ez az egy illusztrátor ragadott ceruzát. Ennek köszönhetően az eredmény végig egyenletes és egy az egyben visszaadja a rajzfilmsorozat hangulatát, ami persze Jeremy Colwell színező érdeme is. 

A Dexter's Laboratory: Dee's Day remek nosztalgia kellék azoknak, akik annak idején hozzám hasonlóan Cartoon Network függők voltak, és jó érzéssel gondolnak vissza erre a korszakra. A magam részéről nem is tervezek még egyhamar leállni a csatorna klasszikus rajzfilmjein alapuló képregényekkel. 
Addig is, amíg sort kerítek a következőre, esetleg elárulná valaki, hogy ez a gomb mire való? 💥

Powerpuff Girls: Super Smash-Up by Derek Charm

Pár hónapja az egyik belvárosi pláza gyorséttermében jártam, ahol egy kb. velem egykorú srác vette fel a rendeléseket. Az úriember karja tele volt színes tetoválásokkal, amik mind Cartoon Network karaktereket ábrázoltak. Lelkesedésemet ha akartam volna sem tudtam volna visszatartani, hiszen én is ezeken a rajzfilmeken nőttem fel. A srác azóta már nem dolgozik ott, de ha esetleg valaki felismeri leírás alapján, az kérem küldje el neki a cikket, nélküle ugyanis nem születhetett volna meg ez az írás.

Az eset után szöget ütött a fejemben, hogy annyi mindenből csináltak már képregényt, pont a Cartoon Network karakterek maradtak volna ki? Rövid keresgélés után felfedeztem, hogy bizony vannak a jobb napokat is látott csatorna rajzfilmjein alapuló kötetek, amik fellapozása után nagyon nehezen álltam meg, hogy ne egy émelyítően szentimentális cikket írjak a gyerekkoromról, és arról, hogy mennyi emlékem fűződik ezekhez a sorozatokhoz. Azt viszont muszáj leírnom, hogy kimondhatatlanul hálás vagyok azokért az időkért, amikor még nem nézték hülyének a gyerekeket, és mertek felnőtt szemmel is vicces, elmeroggyant, marhaságokkal teli rajzfilmeket gyártani. Ha lenne kölköm, biztos százszor előbb néznék vele Dexter Laboratóriumát, mint az idegtépő, gülüszemű kis Minyonokat, vagy az Emoji filmet. 

Sajnos azonban lehetetlen nem szót ejteni a Cartoon Network zuhanórepüléséről. Bizonyára sokan tapasztaltátok, hogy a csatorna már régóta csak árnyéka önmagának, és hogy az elmúlt évtizedben legyártott műsoraik túlnyomó része meg sem közelíti a klasszikusokat. Hogy mi minden vezetett a rajzfilmek minőségbeli romlásához, arról könyvet lehetne írni, de megpróbálom röviden összefoglalni:

Fennállása óta több csere is történt a Cartoon Network vezetőségében: 2001-ben az alapító elnök, Betty Cohen helyét Jim Samples vette át, akinek ideje alatt a csatorna valóságos aranykorát élte. A már meglévő rajzfilmek mellett olyan új sorozatok kerültek képernyőre, mint a Samurai Jack, a Billy és Mandy kalandjai a Kaszással, valamint a Codename: Kids Next Door. Az ő nevéhez fűződik a Cartoon Network-öt késő este leváltó, felnőtt rajzfilmeket sugárzó Adult Swim, valamint a csak igazi klasszikusokra fókuszáló Boomerang is. Samples azonban sajnos lemondott a 2007-es bostoni bomba pánikot követően, amit egy félresikerült gerillamarketing váltott ki. Az Adult Swim egyik sorozatát városszerte elhelyezett, villogó kis LED mütyürökkel próbálták népszerűsíteni, amik a műsor egyik figuráját ábrázolták. A baj csak az volt, hogy az emberek nem tudták mire vélni őket, és robbanóeszközre gyanakodtak. Az eset nagy port kavart, de a legrosszabb csak ezután jött. 

Az igazi pusztítást Samples utódja, Stuart Snyder okozta, akinek első dolga volt levenni a műsorról az olyan rajzfilmeket, mint a már említett Billy és Mandy, valamint megszüntette a népszerű anime blokkot, a Toonamit is. Itt azonban nem állt meg, ugyanis megpróbálta iszonyatosan kínos, élőszereplős tini sorozatokkal felhígítani a csatornát. Snyder azóta már nem dolgozik a CN-nél, de ámokfutása után máig nem igazán sikerült talpra állniuk. Mindezen nem segített a nemrég lemondott elnök, Christina Miller munkássága sem, akinek olyan műsorokat köszönhetünk, mint a nem túl népszerű Teen Titans Go.
Tovább rontotta a már amúgy is katasztrofális helyzetet, hogy időközben a streaming szolgáltatók lettek a piac urai, amikkel a kábel csatorna már nem igazán tudott versenyezni. 

Most, hogy mindezt tisztáztuk, beszéljünk végre a képregényről! 
Nem hiszem, hogy akad olyan a generációmban, akinek be kéne mutatni a Pindúr Pandúrokat, hiszen a Cartoon Network szuperhős paródiája a csatorna valaha volt egyik legikonikusabb rajzfilmje. A sorozatot pár éve megpróbálták feltámasztani, ám hatalmas bukás lett a vége - a reboot jelenleg 3,5 ponton áll az IMDB-n, így ezek után nem sok kedvem volt kísérletezni vele. El sem tudom képzelni, hogy mit lehetett ennyire elrontani, de talán jobb is, ha sosem tudom meg. Mindezek után reménykedtem, hogy legalább az IDW képregényein keresztül újra átélhetem kicsit a klasszikus Cartoon Network hangulatot. Szerencsére nem csalódtam. 

A történetben Utónium Professzor és a lányok kirándulást tesznek Dexter Laboratóriumába, ahol a Prof betekintést nyerhet a kölyök zseni tudományos titkaiba. Ám ahogy az lenni szokott, Dee-Dee ismét galibát okoz, csakhogy ezúttal az egész multiverzum veszélybe kerül... 

A Super Smash-Up igazi fan service az ős-Cartoon Network rajongóknak. Amellett, hogy egy hatalmas nosztalgia bomba az egész, kimondottan vicces és szórakoztató is. A multiverzum koncepciója jelen esetben azt takarja, hogy hőseink egyik CN rajzfilm világából a másikba csöppennek. Ennek köszönhetően szerepel Bátor, Boci és Pipi, ellátogatnak Fosterék házába, valamint a Lazlo Táborba is. A fő sztorit a karakterek rövid, saját kis történetei szakítják meg, csak hogy aztán ismét visszatérjünk az eredeti crossover kalandhoz. Az egyik ilyen kis szösszenetben Billy-t, Mandy-t és a Kaszást is láthatjuk, ami nekem csak azért volt fura kicsit, mert ők egyáltalán nem szerepelnek a multiverzumos sztoriban. De kit érdekel? Ez a Cartoon Network, ami csak a szórakozásról szól. 

Az egyetlen negatívum, amit fel tudok hozni, hogy kissé átverve érzem magam, ugyanis Ed, Edd és Eddy, valamint Johnny Bravo egyáltalán nem szerepeltek a képregényben. Nem tudok értelmes magyarázatot adni rá, hogy ennek ellenére miért kerültek fel a borítóra. Értem én, hogy ők is CN karakterek, de hát akkor is. Pedig nagyon vártam, hogy ők is felbukkanjanak a sztoriban, nem is kellett volna sok ész hozzá, hogy valamilyen módon beleillesszék őket. 

A Super Smash-Up fő történetét és illusztrációt Derek Charmnak köszönhetjük, akinek sikerült remekül visszaadnia a rajzfilmek képvilágát. A kiegészítő sztorikat Jeremy Whitley, Sean E. Williams, Rachel Deering, Ivan Cohen, valamint Mariah Huehner követte el. Billy és Mandy kalandja rajzok tekintetében is kilógott kicsit a sorból, az illusztrátor Christine Larsen a karakterek körvonalait furcsán kriksz-krakszosra vette a rajzfilmhűség helyett. Viszont a tartalom, a poénok és a nosztalgia annyira lekötött, hogy mindez egy fikarcnyit sem érdekelt, a legkisebb mértékben sem vett vissza az élményből. 

A Powerpuff Girls: Super Smash-Up igazi múltidéző nyalánkság, ha a '90-es/2000-es években voltál gyerek, akkor ez neked való cucc. A jövőben tervezek több CN témájú cikket is, remélem, hogy az IDW is előrukkol még néhány hasonló képregénnyel. 

És így a világ újra megmenekült, hála a Pindúr Pandúroknak!

Teenage Mutant Ninja Turtles: The IDW Collection Vol. 1

Tini Nindzsa Harci Teknőc! Még ma is gyakran azon kapom magam, hogy a klasszikus intro zenét dudorászom, ha épp kiugrok valamiért a bőrömből. A '80-as évek ikonikus tévésorozata kétség kívül kitörölhetetlen nyomot hagyott a gyerekkoromban, viszont őszintén szólva amióta nem nézem az RTL Klub hétvégente sugárzott rajzfilm blokkját (tehát úgy a 2000-es évek eleje óta, megy még ott egyáltalán rajzfilm!?) bizony jócskán megkoptak a páncélos mutáns hüllőkről szerzett emlékeim. A Batman vs. Teenage Mutant Ninja Turtles crossover után viszont azon kaptam magam, hogy súlyos teknőc elvonási tüneteim vannak, így elhatároztam, hogy lecsekkolom az IDW TMNT képregényeit, és egyúttal felfrissítem kicsit a memóriámat.

A gyűjteményben helyet kapott a 2011-ben indult main TMNT sorozat első tizenkét száma, amit Tom Waltz írt a teknőcök eredeti alkotójának, Kevin Eastmennek a közreműködésével. Eastman számtalan Tini Nindzsa projektnél közreműködött, mint producer, író, de előfordult, hogy még színészként is. Emellett a Heavy Metal című fantasy képregénynél töltött munkásságáról is ismert. A kötet magában foglal ezen felül egy négy részes mikrosorozat is, amik kiegészítik a fő történeti szálat, ezeket Brian Lynchnek és Erik Burnhamnek köszönhetjük. 

De miért olyan jó a TMNT IDW Collection? Leginkább azért, mert akkor is tökéletes belépési pont, ha most hallottál életedben először a Tini Nindzsa Teknőcökről. Nem szükséges hozzá az ég világon semmilyen előismeret, hiszen közvetlenül az elejétől követhetjük nyomon a teknőcök kalandjait, ráadásul vérprofi narratívából. Ha viszont ismered őket, akkor is jó választás, hiszen új eredettörténetet kaptunk, ami sok tekintetben más, mint a korábbi verziók. Az alaphangulat meglepően felnőttesre sikeredett, a képregény minden korosztály számára élvezhető. Emellett ami a legjobb az egészben, hogy bár erősen modern köntösben adja vissza az eredeti koncepciót, olvasás közben végig iszonyat retró érzésem volt - persze a lehető legjobb értelemben. A szereplők személyisége nem sokat változott - pont olyanok, amilyennek mindig is szerettük őket, ezért pedig szintén jár a pluszpont. 

A teknőcök bölcs mentorát, Splintert (magyarul Szecska mestert) aligha tudom a mellékszereplők közé sorolni, mivel legalább olyan fontos karakter a történetben, mint négy páncélos tanítványa. A support cast további tagjai az elmaradhatatlan April O'Neil és Casey Jones, valamint ezeken az oldalakon debütált a teknőcök egyik ellensége, Old Hob, a félszemű macska, aki a teknőcökhöz hasonlóan mutálódott, és már az első találkozásuk óta vadállatias bosszúra szomjazik. A régi ellenfelek között szerepel Doctor Stockman, Krang Tábornok, Alopex és persze nem hiányozhatott a teknőcök ősellensége, Shredder és nindzsákból álló serege sem. Külön örültem annak, hogy az összes szereplőt sikerült valamivel érdekessé, vagy szerethetővé tennie az íróknak. 

A fő történeti szál rajzait Dan Duncannek köszönhetjük, akinek hamar sikerült megkedveltetnie velem a stílusát, különösen azt, ahogy Splinter rágcsáló vonásait kihangsúlyozta. A látványvilág érezhetően sokat merített a klasszikus képregényekből és rajzfilmekből, ám sokkal érettebb, modernebb azoknál. Igyekeztek a mai kor igényeihez igazítani a végeredményt. A négy részes mikrosorozat illusztrációit Franco Urru, Andy Kuhn, Sophie Campbell és Charles Paul Wilson III követte el.

Az IDW féle Tini Nindzsa képregények a teknőcök valaha volt legjobb inkarnációi, és újra bebizonyították azt, amit már amúgy is tudtam, mégpedig hogy a képregény a valaha volt legjobb történetmesélési médium. Akik régen is szerették a franchiset, azok ezt is imádni fogják, akik pedig nem, azok ezek után biztos megszeretik. Olvasás előtt ne felejtsetek el pizzát rendelni!

Transformers: The IDW Collection Phase Two Vol. 1

Gyönyörű hardcover kiadásban a modern Transformers képregények 2. fázisa

Sokáig hezitáltam, mielőtt fejest ugrottam az IDW Alakváltókról szóló gyűjteményébe. Elsőre kicsit túlárazottnak tűnt, ami amúgy nem zavart volna egyetlen hosszabb, önálló képregény esetén, de mivel sorozatról beszélünk tudtam, hogy ha egyszer elkezdem, onnan nem lesz visszaút: Addig nem nyugszom amíg a polcra nem kerül a teljes széria.
A csomag megérkezése után viszont hamar meggyőződtem róla, hogy jó vásárt csináltam. 

Először is, minden túlzás nélkül ki merem jelenteni, hogy ez az egyik legszebb, legigényesebben összerakott hardcover, amit életemben láttam. A borító olyan masszív, hogy az a cybertroni háborút is túlélné. A legtöbb képregényemmel ellentétben ezt halál lazán be merném dobni egy táskába és hurcibálnám magammal egész nap, egyszerűen kizárt, hogy baja essen. Az illesztés hibátlan, a fekete selyemszalag könyvjelző páratlan eleganciát sugároz. Egyszerűen csúcsminőség. A gyűjtemény dimenzióiban is nagyobb, mint a hagyományos current size kiadások, de nincs túlméretezve sem. 

Ami viszont végleg meggyőzött, az a tartalom mennyisége. Az árért cserébe elsőre kevésnek tűnt a 290 oldal, de elég sokáig tartott átrágni magam rajta. Néhány tapasztaltabb vélemény alapján a Phase 2 szériával kezdtem. Az első volume tartalmazza a Death of Optimus Prime című one shotot, a More Than Meets The Eye számait 1–5-ig, valamint a Robots in Disguise sorozatot 1–6-ig. 

A sztori a Cybertront szétszakító polgárháború után játszódik. Az előzmények hiányában kicsit nehezebb volt felzárkóznom, de mikor nagyjából sikerült teljesen beszippantott a hangulat. Az IDW legjobb húzása, hogy teljesen kukázták az elavult „az Autobotok a jók, az Álcák pedig a rosszak” koncepciót, és megmutatták, hogy a köztük kialakult konfliktus sokkal bonyolultabb ennél. A „more than meets the eye” szlogen még sosem volt ennyire aktuális. Az Álcáknak is megvannak a saját morális értékeik, és a vágy, hogy azt tegyék, amit helyesnek vélnek. Az Autobotok pedig legalább olyan könyörtelenek tudnak lenni, mint ellenségeik, ha hatalmuk és a rend fenntartásáról van szó. A Transformerek idejétmúlt fekete-fehér világának eltörlésével lehetőség nyílt sokkal felnőttebb, modernebb történetek elmesélésére.

A fontosabb szereplők javát már jól ismerjük a ’80-as évek ikonikus G1 tévésorozatából, ami a mai napig az első helyet foglalja el a rajongók szívében. Nem véletlen, hogy a karakterdizájn is ezt veszi alapul. Ha Michael Bay is kicsit jobban odafigyelt volna az ilyen apróságokra a kilógó női testrészek helyett, akkor ma talán nem sorolnák a munkásságát a b kategóriás katasztrófafilmek közé. Ha valaki nincs képben a G1, vagy annak szereplőit illetően, annak kicsit nehezebb lesz megkülönböztetni egymástól a Transformereket, de ez aligha róható fel az alkotóknak, elvégre ezek a képregények a rajongók kemény magjának készültek. 

Az illusztrációk hozzák az elvárt hangulatot, az egyetlen dolog, amit kicsit hiányoltam, hogy nem adják kellően vissza a Transformerek monumentalitását. Ennek egyszerű oka, hogy a Földet nyomokban sem érinti a történet, így nem volt semmi, amihez képest nagyobbnak tűnnének. Ezért hát bármennyire szeretnék valamibe belekötni, sajnos ezt sem tudom felírni a negatívumok listájára.

A Transformers IDW Collectiont valószínűleg hiába ajánlanám a vérbeli fanatikusoknak, mivel ők már biztosan ismerik. Helyette ajánlom inkább mindenki másnak. Azoknak, akiknek tetszettek a mozifilmek, vagy pont hogy azoknak, akiknek nem, de adnának az Alakváltóknak egy újabb esélyt. Azoknak, akik ma is túláradó nosztalgiával gondolnak vissza a G1, vagy más későbbi sorozatokra. Azoknak, akiknek tetszettek a War for Cybertron és a Fall of Cybertron című videojátékok. Garantálom, hogy ez a sorozat nem fog csalódást okozni. 

Modern Transformers comics collected into a beautiful hardcover

I hesitated for a while, before I dived into Transformers IDW Collection. It seemed a bit overpriced at first, that normally I wouldn’t mind in a case of a single comic book. But since we’re talking about a large series I knew if I start, there’s no turning back: I’m not going to stop until there’s every volume on my shelf. Once the package arrived, I realized that I actually made a great deal.

First of all, this is one of the most beautiful, well put together hardcovers I’ve ever seen. The cover itself is so massive, it could survive the war for Cybertron. Unlike most of my comics, I’d dare to throw this book into a bag, and carry all day without fear, damage is impossible. The binding is perfect. The silk ribbon bookmark shows elegance, like no other. It’s simply top quality. The book is also bigger in it’s dimensions, than current size comics.

What convinced me even more, is the amount of content. For the price, 290 pages seemed too short, but it actually took me a while to finish. After the recommendations of some more experienced readers I started with the first volume of Phase 2, which collects the one-shot Death of Optimus Prime, More Than Meets The Eye issues #1–5, and Robots in Disguise issues #1–6. 

The story takes place after the war on Cybertron. Without the prequels it was a bit hard for me to catch up, but once I did I couldn’t stop reading. The greatest thing these IDW comics did was that they completely dumped the old, outdated „the Autobots are the good guys and the Decepticons are evil” concept, and showed us that their conflict is a lot more complicated than that. Or should I say „there’s more than meets the eye”? The Decepticons bave their own moral code and the desire, to do the right thing, and the Autobots can be just as ruthless, as their adversaries, when it comes to maintain their order. By erasing the once black and white world of the Transformers there’s the opportunity to tell modern stories to a more grown up audience. 

We already know the more important characters from the iconic G1 cartoon, which is still number one on every fanatic’s list. It’s no coincidence, that the character design are based on this ’80s classic. If Michael Bay payed more attention on little things like this instead of female bodyparts, then maybe his work were not be viewed as b category disaster movies. If you are not familiar with G1 or it’s characters, then it’s going to be a bit difficult to make difference between the Transformers. But it’s hardly a flaw, since these comics were made for the die hard fans. 

The illustrations deliver the classic Transformers vibe, the only thing I was missing is that they don’t show how monumetal cybertronians can be. The reason behind that is that none of the arcs are set on Earth, so there’s nothing that they seem big compared to. So even if I want to nag about something, I just can’t.

It would be pointless to recommend Transformers IDW Collection to hardcore fanatics, because they probaly know it already. So instead, I recommend it to everyone else. For those, who like the movies, or for those, who expected more from them. For those, who still feel the nostalgia, when they think of G1, or other tv series. For those who liked the War for Cybertron, and Fall of Cybertron videogames. I promise you, this series will not let you down.