Scooby-Doo Team-Up: #29, 30, 41, 42, 49, 50 by Sholly Fisch, Dario Brizuela & Franco Riesco

Nemrég debütált a Warner Bros és az HBO Max legújabb, kimondottan felnőtteknek szánt rajzfilmsorozata, a Velma, ami általam eddig soha nem tapasztalt módon egyesítette az internet népét. A szériát ugyanis valami egészen elképesztő erejű gyűlöletcunami fogadta a megjelenéskor, jelenleg is csúfos 1,3 ponton áll az IMDB-n, ezzel minden idők legrosszabbra értékelt animációs produkciója lett az oldalon. Mindez azonban nem gátolta meg a Warnert abban, hogy még az első évad megjelenése előtt berendeljék a másodikat is. Ismét szeretném elétek tárni azon elméletemet, miszerint a Warner Bros. legfelsőbb köreiben igazából csimpánzok ülnek, és ők hoznak meg minden fontosabb döntést a stúdiónál. Ami viszont számomra is meglepő, hogy ezek a csimpánzok olyan franchise-okat állítanak szándékosan a földbe, amiken generációk nőttek fel, és változtatnak meg öncélúan mindenki által szeretett karaktereket, csak hogy ráerőltessék a világra a saját politikai nézeteiket, amiket már azok is unnak, akik amúgy egyetértenek velük. Bizony, rettenetesen butácska majmocskák ezek, hiszen mostanra megtanulhatták volna, hogy az ilyen akcióikkal pont az ellenkezőjét érik el annak, mint amit szerettek volna. Hacsak nem végig ez volt a tervük, hogy tovább hergeljék az embereket a színesbőrűek és az LMBTQ közösség ellen, mert ebben az esetben velejéig romlottak és gonoszak is. Pedig lehetett volna ezt okosan is csinálni, ha már mindenképp felnőtteknek szóló Scooby-Doo animációt akartak, akkor adaptálhatták volna a Scooby-Apocalypse képregényeket, ahol a Velmával ellentétben tényleg sikerült hozzáadni valamit a karakterekhez, ráadásul politikai üzenet nélkül. Mindezek után semmi másra nem vágytam jobban, minthogy kicsit feltöltekezzem a klasszikus Rejtély Rt. életérzéssel, és felcsapjak egyet a DC hagyományos Scooby-Doo receptjét követő füzetei közül. 

A választásom a már korábban is jó mókának bizonyult Scooby-Doo Team-Up című sorozatra esett - Ebben a szériában a srácok DC szuperhősökkel, vagy épp más Hanna-Barbera karakterekkel közösen (pl. Flintstones, Jetsons) oldanak meg rejtélyeket. Ráadásul 1-2 éve egy különleges akció során teljesen ingyen zsebeltem be az addig megjelent összes Scooby-Doo számot a Comixologyn, (több, mint 200 füzetnyi cucc), így csak az alkalomra vártam, hogy végre felcsapjak közülük néhányat. 

A szériában minden sztori két füzeten át tart. A 29. és 30. számokban a srácok legkedvencebb szuperhősömnek, Flashnek segítenek egy nyomozásban, miután valaki telepatikusan kért segítséget tőle Gorilla Cityből. A történetben olyan ismert DC karakterek is feltűnnek, mint Mirror Master, Gorilla Grodd, vagy épp Solovar. 

A 41. és 42. számban a Rejtély Rt. új taggal bővül, aki nem más mint... Harley Quinn!? Harley azonban elfelejtette közölni a bandával, hogy egyébként épp Joker elől menekül, a szellemek pedig hamar rájönnek, hogy aligha lehetnek ijesztőbbek a Bűn Bohóc Hercegénél... 

Végül de nem utolsó sorban, a 49. és az 50. számban a srácok egy hippi közösség tagjainak segítenek megszabadulni néhány hívatlan kísértettől, arra viszont a legkevésbé sem számítanak, hogy közben a Zöld Lámpás és a Zöld Íjász megmagyarázhatatlan okból egymásnak esnek... 

A Scooby-Doo Team-Up maga a tömény nosztalgia, és ismét elégedetten nyugtáztam, hogy a crossover, mint műfaj remekül áll a franchise-nak. Nyilván nem ez lesz életed képregényélménye, de ha te is visszasírod a retro Scooby-Doo életérzést, akkor ennél jobbat nem találsz. A rejtélyek lehettek volna kicsit rejtélyesebbek, de végső soron itt amúgy is inkább a hangulat az, amit kerestem. A Scooby-Doo Team-Up az egyszerűsége miatt nagyszerű, nem sokat változtattak a már több, mint 50 éves recepten, de a DC szuperhősök jelenlétének köszönhetően mégsincs az az érzésed, hogy mindezt már ezerszer láttad. A poénok remekül működnek, ráadásul kifejezetten gyerekbarát cuccról beszélünk, szóval a ha a srácaid/lányaid épp angolul tanulnak, ezzel a sorozattal könnyen feldobhatod számukra az élményt. Sőt, le merem szögezni, hogy a fiatalabb generációk fogják csak igazán élvezni ezeket a sztorikat. Javaslom, hogy a szokásos esti mese helyett nézzetek bele együtt pár számba, és segíts nekik értelmezni az angol nyelvű szöveget! 

A látvány egy az egyben olyan, mintha a srácok valamelyik rajzfilmsorozatból léptek volna ki, de ezt nyilván el is várja az ember egy ilyen képregénytől. Igazából nem is értem, hogy miért nem valami ehhez hasonló animációs cuccot kotyvasztanak a Warner Bros.-nál, hiszen ezzel gond nélkül több generációt is a képernyő elé tudnának szegezni. Ezzel ismét vissza tudnék kanyarodni a csimpánzos elméletemhez, de mára már megkímélnélek titeket ettől.

Összegzés: A Scooby-Doo Team-Up sem többet, sem kevesebbet nem nyújt, mint amit ígér, és ez épp így van rendjén. Meleg szívvel ajánlom kicsiknek és nosztalgiázni vágyó nagyoknak egyaránt. A kérdés már csak az... Hogy vajon ki rejtőzik az álarc alatt!?

The Flash Vol. 9: Reckoning of the Forces by Joshua Williamson

Új nap, újabb Joshua Williamson kötet és ismét egy The Flash kritika, amiből valószínűleg csak azok fognak bármit is érteni, akik már eddig is követték a szériát. Persze mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy érthetően elmagyarázzam mi történt ebben a sztoriban, de nem lesz egyszerű. Emellett bár minden hibája ellenére én kifejezetten szeretem ezt a sorozatot, most első ízben éreztem azt, hogy most már kezd egy kicsit... Nem is tudom. Sok lenni. 

Miután Barry és Wally kis versenyfutásának köszönhetően megrepedt a multiverzum fala, új, a sebességmezőhöz hasonló kozmikus erők szabadultak a világra. Ezeket megpróbálom a lehető legérthetőbben lefordítani és elmagyarázni, hogy mi is a lényegük:
- A nyugalmi mező (still force): Aki hozzá tud férni ehhez az erőhöz, az képes megállítani a körülötte lévő világot.
- Az erő mező (strenght force): Brutális fizikai erővel ruházza fel a használóját.
- A szellemi mező (sage force): Megnöveli az intelligenciát pszichikus erők, többek között telepatikus és telekinetikus képességek kíséretében. 
Barry szinte semmit sem tud ezekről az új, rejtélyes erőkről, így összehívta az összes Flash-t mind az 52 világból remélve, hogy talán ők okosabbak ezen a téren. Mindeközben az erő és a szellemi mező elszabadult, és véletlenül épp a Zsiványok két tagját fertőzték meg...

Szóval ja, mint mondtam, nem igazán lehet értelmesen beszélni erről a sztoriról, kb. úgy érzem most magam, mintha a nagymamámnak próbálnám meg mindezt elmagyarázni. Az az óriási gondom, hogy Williamsonnak szerintem kicsit elszállt a képzelőereje, és egyszerűen nem tudta átültetni úgy az ötleteit a valóságba, mint azt szerette volna. Mindemellett durván túl is tolta ezt az egész sztorit: A kedvencem az volt, amikor azt kellett néznem, ahogy Barry a szellemi mezővel megfertőzött Heatwave elméjében rohangászik, és akkor még nem is beszéltünk az erő mezőtől felturbózott, izomagyú Flashről, amire aztán tényleg semmi szükség nem volt. Legalábbis nem hiszem, hogy bárki azon morfondírozott volna, hogy "Hm. Vajon milyen lenne Barry Hulk testével?", de ha mégis, akkor most megkapod a választ. Igazából már akkor sejtenem kellett volna, hogy ebből orbitális káosz lesz, amikor képbe kerültek a megmagyarázhatatlan kozmikus erők, az ilyesmi nagyon ritkán szokott jól elsülni. Ráadásul olvasás közben végig az járt a fejemben, hogy mennyire röhejesen festene ez az egész, ha megpróbálnák adaptálni mondjuk az élőszereplős CW The Flash sorozatba, ami sokak szerint már így is a trash kategória.

Mindennek ellenére azért nem mondanám, hogy minden rossz volt ebben a kötetben. Az artwork például ezúttal is jó, a jövőből itt ragadt Commander Cold karakterét pedig kifejezetten csípem, aki sok tekintetben szöges ellentéte Flash ellenfelének, Captain Coldnak, de közben mégis ugyanolyan. Emellett Irisnak kezdenek eszébe jutni az emlékei a korábbi életéből, vagyis még a Flashpoint előtti korszakból, amiben azért látok lehetőséget. Viszont kicsit aggódom, mivel a soron következő kötetek még mindig ezekkel az új erőkkel foglalkoznak, és perpillanat nehezen tudom elképzelni, hogy ebből a koncepcióból még túl sok jót ki lehet hozni. Viszont az a baj, hogy túl nagy Flash rajongó vagyok ahhoz, hogy ne olvassam el a folytatást, szóval... Ha rossz, akkor így jártam.

Kicsit szomorú vagyok, mert ez bizony határozottan nem lesz a kedvenc Flash sztorim. Ez volt az első alkalom, hogy kifejezetten gyengének éreztem Joshua Williamson munkáját, remélem ezek után sikerült visszatérnie a sorozat korábbi színvonalához.

The Flash: Rebirth by Geoff Johns & Ethan Van Sciver

Előre is elnézést kérek azoktól, akik esetleg már unják a Flash dömpinget, ugyanakkor le kell szögeznem, hogy számomra nemigen létezik fontosabb képregénysorozat, és bizony bőven vannak még sztorik, amiket egyszerűen muszáj vagyok bepótolni. Szerintem sokan meglepődnének, ha tudnák milyen alapvető történeteket nem olvastam még el, és jobb ha nem is kezdem sorolni őket, mert sosem érnék a cikk végére. Viszont számorma is érthetetlen módon még csak most jutottam el oda, hogy elolvassam Geoff Johns egyik legfontosabb képregényét, ami nem más, mint a 2009-es The Flash: Rebirth. A rajongók többsége egyetért abban, hogy ez az egyik legjobb modern Flash sztori, viszont előre le kell szögeznem, hogy nem bánik kesztyűs kézzel az újoncokkal. Ha még csak most ismerkedsz a Flash képregényekkel, akkor semmiképp sem ajánlom, hogy ezzel kezdj. Mostanáig én is egy csomó tévhitben éltem ezzel a történettel kapcsolatban, és mondanám, hogy már mindent tisztán látok, de ez hazugság lenne. A CIKK NYOMOKBAN SPOILEREKET TARTALMAZ! Továbbá fontos kiemelnem, hogy ennek a Rebirth-nek nincs köze az azonos nevű, 2016-ban indult relaunch-hoz. 

Grant Morrison Final Crisis című eventje során Barry Allen, a második és manapság legszélesebb körben ismert Flash visszatért. Annak idején egy másik krízis során hősi halált halt, legalábbis ezt hittük. Barry ugyanis élt, csak csapdába esett a sebességmezőben, viszont valamilyen rejtélyes csoda folytán sikerült elhagynia azt. Valami azonban nem stimmel: Barryt folyamatos szorongás gyötri, ráadásul az övéhez hasonló képességekkel megáldott ismerőseivel is megmagyarázhatatlan dolgok történnek. Mint kiderült, az egyik régi ellensége mozgatja a szálakat, de mégis ki és mi célból?

A legnagyobb tévhitem ezzel a sztorival kapcsolatban az volt, hogy majd megismerem belőle Barry visszatérésének körülményeit. Na, hát ez egy az egyben elmaradt. A nagy comeback ugyanis a Final Crisis hasábjain történt, amit szintén nem olvastam, és igazából azok alapján, amiket hallottam róla nem is biztos, hogy szeretném bepótolni. A többi Krízis, amiken átrágtam magam számomra inkább volt élvezhetetlen káosz, mintsem epikus kaland, Morrison művéről pedig hatványozottan sok hasonló véleményt hallottam, amik inkább elvették tőle a kedvemet mintsem meghozták volna. Egyébként valahol felesleges is, ugyanis akik olvasták, azok sem kapták meg a választ. A Rebirth-ből megtudjuk ki és miért intézte úgy, hogy Barry kiszabaduljon börtönéből, de a hogyan, az továbbra is rejtély. 

Mivel feljebb már felhívtam a figyelmeteket a spoiler veszélyre, azt hiszem elárulhatom, hogy Eobard Thawne műve ez az egész, és hogy így ez már nem csak az egyik legfontosabb Flash, hanem az egyik legfontosabb Reverse Flash sztori is egyben. Az író zseniálisan előhozta Thawne legrosszabb énjét, aki természetesen most is mindent csak azért csinál, hogy Flash-t kínozza. Nem mellékesen ebben a sztoriból derül ki, hogy ő volt Barry édesanyjának gyilkosa, vagyis hősünk végre lezárhatta a megoldatlan ügyet, ami egész életében kísértette. Johns-nak sikerült igazán ijesztővé tennie Thawne-t, nem csak a maximumra járatott szadizmusa miatt, hanem az elképesztő hatalom miatt is, ami mellé párosul. 

Kisebb ellentmondásba ütköztem a sztori olvasása közben, ugyanis egyszerűen imádtam annak ellenére, hogy sokszor nem értettem mi történik. Johns agya szerintem kicsit elszállt írás közben, és sok olyan dolgot belepakolt a történetbe, ami aztán nem igazán lett megmagyarázva. Valószínűleg pont azért, mert nem lehetett, hiszen a sebességmezőről itt még annál is kevesebbet tudtunk, mint manapság. Az viszont tény, hogy mindig is óriási misztikum övezte, és ember legyen a talpán, minden vele kapcsolatos furcsaságra képes előállni valami ésszerű elmélettel. Mindez viszont valahogy a legkevésbé sem frusztráló, nem kell mindent érteni. Más szóval ne gondolkozz, csak sodródj az árral, és hidd el nekem, hogy nagyszerű élményben lesz részed. 

A képregény illusztrációt Ethan Van Sciver készítette, akit a rasszista nézetei mellett álhírek terjesztése miatt vetett ki magából azóta az iparág. Kár érte, mert a The Flash: Rebirth rajzai parádésak. Amellett, hogy zseniálisan megörökítette Barry Allen klasszikus külsejét, szédítőre sikerültek a különböző gyorsaságot szemléltető effektek is. Ez tipikusan az a helyzet, amikor külön kell választani az alkotót az alkotástól. Mindenesetre biztos vagyok benne, hogy a képregényhez használt eredeti szkeccsek kicsit sem vesztettek az értékükből amiatt, hogy a készítőjük manapság finoman szólva nem túl népszerű. 

A The Flash: Rebirth bár nem tökéletes, tagadhatatlanul az egyik legjelentősebb modern DC képregény. Mivel azonban megköveteli, hogy ismerd valamelyest a karakter(ek) történelmét, ezért csak haladóknak ajánlom. 

The Flash #768-771 by Jeremy Adams

Wally Westre alaposan rájárt a rúd az elmúlt 10 évben. Először is, szabályosan kitörölték öt a világmindenségből, mintha sosem létezett volna. Aztán kiderült, hogy él, csak hosszú évekre csapdába esett a sebességmezőben. Ezt követően visszahozták ugyan a képregények lapjaira, de a családját nem kapta vissza, ráadásul a Heroes in Crisis című sztoriban gyilkost csináltak belőle. A fanok részéről azt hiszem jogos volt a felháborodás, a DC tagadhatatlanul méltatlanul bánt ezzel a nagyszerű karakterrel, viszont van egy jó hírem: Az a Wally West, akit mindannyian szerettünk visszatért a maga teljes pompájában, és ismét ő a világ leggyorsabb embere! Ja, és persze Barry is itt van, ám ezúttal inkább csak a hattérben.

Miután Wally végre valahára visszakapta a családját és a korábbi életét, úgy döntött szögre akasztja a szuperhős jelmezt, és önként lemond az erejéről is. Barryt és a Liga tagjait megdöbbentette a bejelentés, ám a többség elfogadta hősünk döntését. Amikor azonban megpróbálták leválasztani őt a sebességmezőről, váratlan dolog történt: Egy különös erő magával ragadta, és visszarepítette őt az időben egy ősember testébe, aki mint kiderült, maga is szupergyors képességekkel bír. A jelenség többször megismétlődött: Wally hol a jövőben, hol pedig másik dimenziókban találta magát, mindig valaki olyan bőrében, aki nem mindennapi gyorsasággal van megáldva. Valami gáz van a sebességmezővel, és úgy tűnik Wally-ra vár a feladat, hogy téren és időn átkelve szembenézzen a legfurcsább anomáliákkal, miközben barátai próbálják kitalálni, hogy miképp juttassák haza... 

Őszintén szólva fogalmam sem volt mire számítsak, mikor elkezdtem Jeremy Adams-féle szériát, de azt kell mondjam, hogy A-TYA-ÚR-IS-TEN! Ez az egyik legmókásabb, legszórakoztatóbb, legőrületesebb képregénysorozat, amivel valaha dolgom volt! Az alapkoncepció nyilván kicsit bugyuta, de ettől csak még inkább imádnivaló az egész. Van itt minden: A történet elején Wally egy szupergyors dinoszaurusz elől menekül, aztán hirtelen a jövőben találja magát, csak hogy aztán ismét visszarepüljön a múltba, ahol magával a Führerrel, Adolf Hitlerrel és a végzet lándzsájával kell szembenéznie. Nem, nem viccelek, és amikor már azt hittem mindezt nem lehet fokozni, hősünk egyszer csak a Super Friends című Hanna Barbera tévésorozat világába csöppen. De most komolyan, ki talál ki ilyet!?

Adams ráadásul iszonyatosan ráérzett Wally karakterére, megkockáztatom, hogy Mark Waid legendás képregénysorozata óta nem született ennyire szórakoztató Flash sztori. Hősünk laza, ontja magából a poénokat és amikor informálták, hogy a saját testének valószínűleg búcsút mondhat, az az első reakciója, hogy mit szól majd ehhez az asszony, ha megtudja. Az író tényleg szívét lelkét beleadta ebbe a szériába, és ez minden számon érezhető. Az illusztrációk szintén parádésak, a sztorihoz hasonlóan színesek, elevenek, telis-tele vannak élettel és frissességgel. 

Mellékszereplők tekintetében szintén erősen nyit a széria: Barry, a Zöld Íjász és Mister Terrific Flash saját denevérbarlangjából, a sebesség laborból próbálják segíteni Wally-t, hogy visszatérjen a saját idejébe, testébe és dimenziójába. Az író nem csak Wally karakterét találta el, Barryből ugyanis maximálisan előhozta a tudományos kocka énjét. Végülis jelenleg ez az egyetlen, amire számíthat, ugyanis ez nem az a helyzet, amit a szupererejével meg lehet oldani. Többet ésszel, mint gyorsasággal! Vagy mi. 

A történet arra is nagyszerűen rávilágít, hogy valójában még mindig mennyire keveset tudunk a sebességmezőről: Az író elhintette, hogy ez a rejtélyes erő talán egy ÉLŐ VALAMI, és hogy valószínűleg tudatosan választotta ki Wally-t, amikor annak idején belőle lett Kid Flash. Gondoljuk csak végig! Mégis mennyi volt rá az esély, hogy egy az egyben megismétlődjön pontosan ugyanaz a baleset, melynek következtében Barry lett a világ leggyorsabb embere? Avagy szerintetek mi a ráció arra, hogy ugyanoda kétszer csapjon be a villám? Emellett tagadhatatlan, hogy Wally kapcsolata mindig is különlegesnek számított a sebességmezővel, ami olyan képességekkel is felruházta, amivel másokat nem.

Sajnos még csak ezt a négy számot tudtam elolvasni ebből a sorozatból, magyarán még közel sem értem a sztori végére, viszont azt kell mondjam, hogy le a kalappal Jeremy Adams előtt. Nagyon remélem, hogy hosszú ideig ontja még magából a Flash sztorikat, mert ez egyszerűen pazar élmény volt. Ha valaha el akarnám adni ezeket a füzeteket, valaki hívjon dilidokit, mert tuti elment az eszem. Addig is biztos, hogy meg fogok kattanni a következő számokig, remélem mihamarabb kézhez kapom őket.

The Flash #139 by John Broome & Carmine Infantino

Alapvetően nem szokásom egyetlen füzetnyi tartalomról cikkezni az oldalon, általában mindig több számot tartalmazó kötetek vannak terítéken. Ezúttal viszont kivételt teszek, mivel a legeslegkedvencebb képregényes gonosztevőm első felbukkanásáról van szó, amiről szerintem mégiscsak érdemes több szót ejteni. Bizony, Eobard Thawne-ról beszélünk, más néven Reverse Flash-ről, vagy Professor Zoom-ról. A magyar fordításkban láttam már az "Anti-Villám" elnevezést is, amit ha lehet mostantól inkább szeretnék hanyagolni, mondjuk korántsem ez a legbotrányosabban lefordított név, amivel valaha találkoztam. Akárhogy is, Thawne alighanem a DC egyik legjobban kitalált karaktere, bár az első feltűnésekor szerintem még senki nem gondolta volna, hogy mennyi galibát okoz még később Barry Allennek. Amellett, hogy az egyetlen motivációja Flash életének megkeserítése, ő maga egy élő paradoxon, akitől konkrétan lehetetlen megszabadulni. Még ha el is teszik láb alól, előbb utóbb úgyis visszatér: Ha megölted itt a jelenben, valahol egy másik időben épp feltűnik, hogy ott okozzon káoszt és szenvedést. Egy igazi szadista, aki elől nem lehet elmenekülni, elfutni pedig még annyira sem. 

A képregények ezüstkorának kezdetét 1956-tól datálják, amikor is Barry Allen először bukkant fel a Showcase 4. számában. Thawne 6 évvel később, a The Flash 139. számában debütált, ami máig az egyik legértékesebb Flash képregény. A karakter eredettörténetét azóta többször megváltoztatták, ám valahol talán mindegyik kánonnak számít, mivel Thawne (ha minden igaz) minden idővonalra emlékszik. Ha hozzám hasonlóan eltökélted, hogy mindent el akarsz olvasni róla, akkor ezt a sztorit semmiképp sem szabad kihagynod. 

A történetben egy tudós nagyszerű ötlettel állt elő: Mi lenne, ha nem csak szimplán földbe ásnánk az időkapszulákat, hanem egyenesen előreküldenénk őket az időben? A kezdeményezés óriási médiavisszhangot kapott, és természetesen Flash sem hagyta ki az alkalmat, hogy támogassa a legújabb tudományos áttörést. A kapszulában helyet kapott az ő egyik tartalék ruhája is olyan tárgyak mellett, mint a korszak legsikeresebb lemezei és könyvei, vagy az akkor épp slágernek számító szuperpontos atomóra. A kísérlet végül sikerült, ám egy kis hiba csúszott a számításba: Az időutazás generálta energia lényegében időzített atombombát csinált az órából, és óriási pusztítást okozhat a jövőben, hacsak valaki nem tesz valamit. Flash tehát a kozmikus futópad segítségével előre utazik az időben, ám pechére nem csak az óra, de a tartalék jelmeze is rossz kezekbe került... 

Ebben a sztoriban már javában fellelhetőek voltak azok az áltudományos fikciók, amik ma is szerves részei a Flash képregényeknek, és amiket én egyenesen imádok. Mindenesetre nem csak az illusztrációkon érezhető, hogy a képregény a '60-as években készült: Az író például olyan fura becenevekkel illeti a főhőst, mint a "monarch of motion" (a mozgás fejedelme, magyarul még hülyébben hangzik), vagy épp "sultan of speed" (a sebesség szultánja). Emellett ma már rettenetesen bugyutának hat, hogy Thawne csak azért utálja Flash-t, mert a gonosztevőnek mindenáron meg kell vetnie a szuperhősöket. Egyszóval sok szempontból nagyon elavult ez a sztori, de ezekkel együtt és nem ezek ellenére igazán élvezetes. Mindenesetre tényleg nem árt időről időre modernizálni a képregényes karakterek eredettörténetét, mert ez ma már ebben a formában nem igazán állná meg a helyét. 

Ha valami egyből feltűnhet a modern Flash képregények kedvelőinek, az az, hogy itt még nyoma sem volt a mára megszokottá vált "A nevem Barry Allen és én vagyok a világ leggyorsabb embere" kezdetű belső monológnak. Az író végig egyes szám harmadik személyben, külső szemlélőként hivatkozik a főhősre, és most már látom, hogy ezt megváltoztatni az egyik legjobb döntés volt. Azáltal ugyanis, hogy a főszereplő egyben narrátor is, az olvasó könnyebben tud azonosulni a karakterrel, sokkal emberközelibb lett ettől az egész. 

Ha valamit igazán imádok ezekben az ezüstkori képregényekben, azok a rajzok. A klasszikus pop art stílus és a korai karakterdizájn szerintem iszonyatosan jól állt Flash-nek, tényleg nagyon csípem rajta ezt a retro jelmezt. A villám-szerű fül-micsoda helyett itt még kis szárnyakat viselt, amiről őszintén szólva máig nem tudom hogy pontosan honnan ered, de nem is érdekel. A maga idejében ez így volt tökéletes, az ég világon semmit nem változtatnék rajta. 

Bár mára idejétmúltnak tűnhet, a The Flash #139 a képregénytörténelem egyik legfontosabb darabja, és az egyik legnagyobb vágyam birtokolni egy eredeti első kiadást. Ha szereted a klasszikus képregényeket és többet szeretnél tudni Reverse Flash-ről, úgy mindenképp szánd rá azt a kis időt, amíg elolvasod.

Flash: Fastest Man Alive #1-6 by Gail Simone & Jeff Parker

Ha valaki a Comixology-n olvas képregényt, az mostanra biztosan belefutott már a DC Digital First képregényeibe, melyek mint a nevük is mutatja, a digitális platformokon olvashatók először. A Flash: Fastest Man Alive volt az egyik első ilyen széria, ám itt a "Digital First" elnevezés meglehetősen csalóka. Ez volt ugyanis az egyik a kiadó Walmart exkluzív sorozatai közül, amiket ráadásul eredetileg 100 oldalas giant képregények formájában adtak ki. Tagadhatatlan azonban, hogy a Walmart után tényleg digitálisan jutott el először a nagyobb közönséghez. Ha engem kérdeztek, a DC csak így próbálta tesztelni az új üzletmodelljét, mely kapcsán Jim Lee maga nyilatkozott arról, hogy sok megjelenés lesz, amihez digitálisan hamarabb hozzájuthatunk, sőt, lesz sok olyan is, amit nyomdába sem küldenek. A gyűjtők most biztos keresztet vetettek, de igazából ha logikusan végiggondoljuk, ez nem feltétlen rossz dolog. Végülis minek pazaroljunk papírt arra, amire nem érdemes? Nem lenne-e jobb tényleg csak a legeslegjobb sztorikat kinyomtatni, és azokat gyűjteni? Igazából én egy ideje már amúgy is ezt csinálom, tökéletes balanszban tartom a digitális és a nyomtatott képregényeimet, és általában azt veszem meg papíron, ami valamiért úgy olcsóbb, esetleg amiről tudom, hogy később továbbpasszolom, vagy ami csak szimplán tényleg KELL a gyűjteményembe. Sorry, kicsit eltértünk a tárgytól! 

Szóval az eredetileg Walmart exkluzív Flash képregények első 5 számát Gail Simone írta, ami elég volt, hogy felkeltse az érdeklődésemet. Neki köszönhetjük ugyanis az egyik legkedvencebb képregénysorozatomat, a Secret Six-t, ő követte el a legnépszerűbb Birds of Prey sztorikat, és a 2006-os Wonder Woman, valamint a 2011-es Batgirl szériája is az olvasólistámon van egy ideje. Simone ezidáig még nem írt Flash képregényeket, vagyis a Fastest Man Alive volt az első, hogy Barry Allennel a főszerepben dolgozhatott. 

Amit viszont nem tudtam, hogy ezek a Walmart exkluzív képregények egy alternatív univerzumban játszódnak, és nem részei a DC kontinuitásnak, más szóval egyik sem kánon. Ez nagyobb szabadságot engedett az íróknak, mivel így nem kellett azzal foglalkozniuk, hogy mi történik éppen a kiadó más képregényeiben. A Fastest Man Alive esetében Simone rengeteg mindent meg is változtatott a kánon sztorikhoz képest, és a saját szájíze szerint mesélte újra Flash első találkozását olyan karakterekkel, mint King Shark, vagy éppen Reverse Flash. Némelyik változtatás tetszett, míg mások egyáltalán nem, de igazából az az érzésem, hogy nem is igazán én voltam a célközönség. Ezeket a képregényeket szerintem sokkal inkább a fiatalabb, 14+ éves újoncoknak szánták, mintsem a már meglévő fanoknak. Ha valakinek ez az első Flash képregénye, akkor tök jó belépő lehet ebbe a világba, régi olvasókat viszont nem feltétlen fogja lekötni. Simone egyébként ha valamit, akkor Flash belső monológját és science nerd személyiségét remekül eltalálta, viszont korántsem mondanám, hogy ez az író legjobb munkája. Nem rossz, inkább olyan közepes. Ebben persze az is benne van, hogy ezek rövid, kis oldalszámba besűrített sztorik, Simone szerintem a main Flash címben tudna ennél sokkal jobbat is virítani. 

A 6. számtól Jeff Parker vette át Simone-tól a stafétát, és az ő egyik rövid kis sztorija győzött meg végül arról, hogy adjak még később egy esélyt ennek a sorozatnak. A Rational Thought, magyarul Józanész című történetben ugyanis Barry körül megelevenednek a legkülönbözőbb konspirációs teóriák, a lapos Földtől kezdve a megrendezett Holdra szállásig minden. Hősünknek nem kell sok hozzá, hogy megkérdőjelezze az épelméjűségét, míg végül kiderül, hogy egy régi ellenfele áll az egész mögött. A sztori meglepően szórakoztató volt ahhoz képest, hogy kb. 10 oldal sem volt az egész, és az alapötlet van annyira jó, hogy szívesen megnéznék belőle egy hosszabb, kidolgozottabb változatot is. 

Az artworkkel kapcsolatban felemásak az érzéseim. Simone történeteit Clayton Henry illusztrálta, aki sokszor furán megnyújtotta a főhős fejét, mondhatni "csúcsfejet" csinált belőle, amiért őszintén szólva nem igazán voltam oda. Összességében nem rossz, amit Henry csinál, csak bizonyos szögek valahogy nagyon nem mennek neki. Jeff Parker sztorijait Miguel Mendonca és Ramon Villalobos rajzolták, akik kicsit klasszikusabbra vették a figurát, az ő munkájukkal már sokkal elégedettebb voltam. 

Ha új vagy a képregények világában, vagy csak kevés időd van olvasni, akkor érdemes belelapoznod a Fastest Man Alive-ba, viszont tudnod kell, hogy a main Flash képregényekben azért ennél komolyabb és jobb dolgokra számíthatsz. Legalábbis az első 6 szám után nekem ez a véleményem, azért kíváncsi vagyok, hogy Jeff Parkernek milyen ötletei voltak még. Továbbá nem ez volt az egyetlen a Walmart exkluzívok közül, amiből bevásároltam, szóval nem most jártunk utoljára a "Walmartverzumban". Na jó, ez így rettenetesen hangzik. A "Walmartverzum" nem egy létező fogalom, légyszi ne használjátok. 

The Flash Vol. 8: Flash War by Joshua Williamson

Ejjejjej. Itt ülök és azon gondolkozok hogy fogok cikket írni erről a képregényről úgy, hogy mindenki számára érthető legyen. A helyzet ugyanis az, hogy ismét egy rendkívül bonyolult és szövevényes sztorihoz érkeztünk, amiben ráadásul újfent előkerült az egyik legkevésbé kedvenc témám, az időutazás is. Félreértés ne essék, nincs alapvetően bajom a koncepcióval, csak mindig elkövetem azt a hibát, hogy logikát keresek benne, pedig mostanra megtanulhattam volna, hogy felesleges. Mindenesetre megpróbálom a lehető legegyszerűbben kielemezni a Flash War című kötetet, de előre is elnézést azoktól, akik csak pislognak majd olvasás közben. 

Az előző volume végén Wally Westnek hirtelen minden emléke bevillant korábbi életéből, beleértve elvesztett családját is. Elhatározza, hogy a sebességmezőt áttörve megmenti szeretteit, fittyet hányva arra, hogy ez milyen katasztrofális következményekkel járhat. Eközben a távoli jövőben, a 25. században nyomozás folyik Reverse Flash halálával és az idővonalat ért drasztikus változtatásokkal kapcsolatban. Minden jel arra utal, hogy a 21. században történhetett valami, így a Renegádok visszautaznak az időben, hogy felgöngyölítsék az ügyet, és helyreállítsák az idővonalat... 

De kik is a Renegádok? Mivel a 25. század emberének jóságos Flash helyett csak Reverse Flash jutott, felállítottak ellene egy egységet, akik az eredeti Flash ellenségeinek, a Zsiványoknak szakasztott másai. A munkaköri leírásuk része az is, hogy helyrehozzák azokat az időbéli változtatásokat, amik akár Thawne csínytevései miatt, akár más okból jöttek létre. A Renegádok tehát visszamentek a 21. századba, hogy felelősségre vonják Iris Westet Thawne meggyilkolásáért, és itt jön az a pont, amikor nálam kicsit kibillent a logika egyensúlyából ez a történet: 

Azzal, hogy visszautaznak az időben, nem változtatják-e meg ők maguk is a múltat? Nem emlékszünk-e még élénken egy bizonyos esetre, amikor Flash megmentette édesanyját a haláltól, és ezzel totálisan hazavágta az egész világot? Kis kutatás után azonban kiderítettem, hogy bizonyos esetekben bizonyos személyeknek megengedett visszautazni az időben, viszont csakis és kizárólag szigorú szabályok betartása mellett. Amit Barry csinált a Flashpoint-ban, az gyakorlatilag minden ilyen szabály ellen volt, és ennek következménye lett a már ismert káosz. Ugyanakkor azt sem igazán értem, hogy ha valaki megváltoztat valamit a múltban, akkor a 25. században miért lassan, a szereplők szeme láttára alakul át a világ ahelyett, hogy az ő idejük instant kitörlődne? Vagy akkor már maradna minden ugyanúgy, és jönne létre velük párhuzamosan egy alternatív idővonal. Továbbra is csak ismételni tudom, hogy az időutazásban inkább ne keressünk logikát, mert csak elveszi a történet élvezhetőségét. 

Ha ezt sikerült megemészteni, akkor jöjjön az, ami miatt leginkább szerettem ezt a képregényt: Kiderült ugyanis, hogy egy régi ismerős mozgatja a szálakat, akinek visszatérése ráadásul elég ütősre sikerült. Nem másról van szó, mint Hunter Zolomonról (más néven Zoom), aki a második karakter volt, aki magára öltötte Reverse Flash jelmezét. Zoom manipulálásának eredményeként egyébként átmenetileg lehetetlenné vált az időutazás, ezért pedig nem tagadom, kicsit hálás vagyok neki. Ráadásul a sebességmező mellett más hasonló, rejtélyes erők szabadultak a világra, amikből hőseink kaptak is egy elég kemény ízelítőt. 

Pro után következzen ismét egy kontra, ugyanis a képregény címe és borítója meglehetősen félrevezető. Én mostanáig abban a hitben voltam, hogy Barry és Wally brutális módon egymásnak esnek majd a Flash War-ban, de nem volt itt igazi háború, inkább csak civakodás a két főhős között. Azok után, hogy meddig készítette elő az író ezt a storyline-t, kissé csalódott vagyok. Félreértés ne essék, van itt dráma bőven, ugyanakkor nem azt kaptam, amit vártam, vagy inkább nem azt, amit a kötet ígért. Mint amikor rákattintasz egy clickbait újságcikkre, aminek aztán köze nincs a címben leírtakhoz. 

A sztori vizuális szempontból szerencsére abszolút rendben van. A sorozat meghatározó művésze, Carmine Di Giandomenico helyett ezúttal az általam főként JLA képregények révén ismert Howard Porter, valamint Scott Kolins ragadott ceruzát. Kolins nem mellékesen annak idején Geoff Johns-al közösen alkotta meg Zoom karakterét, így logikus, hogy beugrott néhány szám erejéig.

Őszintén remélem, hogy Williamson a soron következő számokban már mellőzte az időutazást, mert bár nagyon szeretem ezt a szériát, most már kezd kicsit a könyökömön kijönni a téma. Kivéve persze, ha Thawne visszatér rosszalkodni, amiről mindig szívesen olvasok. Addig is idénre nekem elég volt az időutazós sztorikból, 2021-ig hallani sem akarok ilyesmiről. Helyette hamarosan érkezik az év talán legfontosabb kritikája, amiről szerintem már sejtitek, hogy mi lehet. Addig is csak annyit mondok, hogy Ha. Ha. Ha.

The Flash Vol. 7: Perfect Storm by Joshua Williamson

 Ha van olyan képregényes karakter, akire valószínűleg sosem fogok ráunni, az Flash. Legyen szó akár a Barry Allen, vagy épp a Wally West verzióról. Egyszerűen imádom ezeknek a képregényeknek az egész áltudományos hátterét, és hogy még napokkal később is az olvasottakon jár az agyam. Szerintem nem is futottam még bele igazán rossz Flash sztoriba, max olyanba, ami gyengébb, mint a többi. Ha csak egyetlen képregényt vihetnék magammal egy lakatlan szigetre, az biztosan valamelyik Flash lenne, bár remélem sosem kényszerülök ilyen választás elé. 

Joshua Williamson legendás sorozatát valószínűleg egy lapon fogják emlegetni az olyan írók munkáival, mint Mark Waid, vagy Geoff Johns. Korábban már többször írtam a széria előző köteteiről, és az esetek többségében csak magasztalni tudtam őket. Az író nagyon sokat hozzátett a Flash mítoszhoz az elmúlt években, épp ezért nagyon sajnálom, hogy idő közben elbúcsúzott a sorozattól. A hónapban már Kevin Shinick szállítja nekünk a legújabb sztorikat, bár sokak szerint csak átmenetileg, amíg nem jelentik be Williamson utódját. Nem teljesen kizárt, hogy ez a valaki a már fentebb említett Mark Waid lesz, aki a valaha volt talán legnépszerűbb Flash szériát követte el a '90-es években, és aki több, mint egy évtized kihagyás után nemrég ismét visszaigazolt a DC-hez. Ez persze csak feltételezés, mindenesetre biztos, hogy ezzel sok rajongó álma válna valóra. No de elég a szóból, lássuk mi történt a Perfect Storm című kötetben! 

Kiderült, hogy a Black Hole nevű terrorszervezet mögött nem más áll, mint Gorilla Grodd, aki halálos betegségben szenved. Mivel csak a sebességmező gyógyíthatja meg, ezért megpróbálja kisajátítani magának azt, ezzel megfosztva Barryt gyorsaságától. Grodd ténykedésének következtében egész Central City egyetlen pillanatba dermedt, és a városra biztos pusztulás vár, hacsak valaki nem tesz valamit. Mindeközben Flash bármire képes azért, hogy visszaszerezze erejét - akár még Godspeedet is hajlandó megszöktetni az Iron Heights börtönből... 

Williamson remekül kihasználta Grodd telepatikus képességét, aki alaposan belemászott a főhős fejébe, és elültetett egy igen kellemetlen gondolatot: Vajon mit ér Barry Allen a szuperereje nélkül? A lelki sebek feltépésének következménye lett Godspeed megszöktetése a börtönből, ami felveti azokat a morális kérdéseket, amik miatt a legjobban imádtam ezt a sztorit: Vajon Barry tényleg azért akarja mindenáron visszakapni az erejét, hogy megmentse a várost, vagy azért, mert egyszerűen csak IMÁD Flash lenni? Mert lássuk be, ki ne örülne annak, ha ő lenne a világ leggyorsabb embere? Ki ne golyózna be attól, ha ezt elvennék tőle? Elítélhetjük-e őt azért, hogy szabadjára engedett egy veszélyes bűnözőt, ha ez kellett ahhoz, hogy ismét önmaga legyen? És számít-e mindez egyáltalán, ha az erejét mások megsegítésére használja? 

Egyszóval az író az egyik legjobb példáját hozta annak, amit leginkább szeretek a szuperhősös képregényekben: Legyen bármekkora hatalmuk, hordjanak akármilyen csilli-villi sztreccs rucit, legbelül ezek a karakterek is csak emberek, akik esendők, hibáznak és bizony olykor követnek el etikailag megkérdőjelezhető dolgokat a nagyobb jó érdekében. A szuperhősök ma már nem a tökéletesség szimbólumai, mert tökéletes egyszerűen nem létezik. És tagadhatatlan, tényleg ők állnak hozzá a legközelebb, de az ilyen pillanatokban tudok igazán azonosulni ezekkel a karakterekkel, nem akkor, amikor makulátlan félistenek képében tündökölnek. Persze annak is megvan a helye, de mégis ezek miatt a sztorik miatt térek vissza újra és újra a DC-hez.

Barry mellett ezúttal is Wally West kapta a legfontosabb szerepet, aki sokak számára máig az első számú Flash, és aki még mindig a Flashpoint utóhatásaitól szenved. Amellett, hogy ismét kijutott körülötte a megható pillanatokból, az író elkezdte felvezetni a következő kötetet is, ami a Flash War címet viseli, és aminek borítóján Barry és Wally sokatmondóan egymásnak feszülnek. A Perfect Storm-ban egyébként nincs hiány szupergyors karakterekből: Szerepel Kid Flash, Negative Flash (azaz Meena Dhawan) és Avery Ho is (a kínai Flash, igen, ilyen is van). Számomra viszont ezúttal is Godspeed vitte el a prímet, aki minden egyes sztori után egyre feljebb kúszik kedvenc karaktereim listáján. Williamson saját karakterei közül egyértelműen ő a legizgalmasabb, remélem később más írók sem fogják hanyagolni a jövőben. Meg amúgy valaki mintázhatna róla lassan egy figurát is. (Légyszi McFarlane Toys?)

Ismét egy nagyszerű Flash képregényt pipálhatok ki az olvasólistámon és úgy hiszem, hogy a legjava még hátra van. Ha akarnék se tudnék leállni ezzel a sorozattal, sőt, már bele is vetettem magam a folytatásba. De erről majd később, egy másik cikkben. Addig is olvassatok sok-sok képregényt, és persze MetaComix blogot!

The Flash Vol. 6: Cold Day in Hell by Joshua Williamson

Joshua Williamson rendszeres visszatérő a blogon, az író Flash sorozata több alkalommal volt már, és lesz is még téma nálunk a jövőben. A széria lassan a végéhez közeledik, én kb. most járok a felénél, és ahogy ígértem, igyekszem behozni a lemaradást. A Cold Day in Hell című volume #34-38-ig gyűjti össze a sorozat számait, ezen felül pedig tartalmazza a 2018-ban megjelent Flash Annual #1-et is, ami Wally Westre fókuszál. A kötet lényegében három egymást követő sztorit dolgoz fel, nézzük miről is szólnak ezek pontosan! 

A #34-35-ik számban szereplő Black Hole című sztori ott veszi fel a vonalat, ahol az 5. volume véget ért. Meena Dhawan, aki korábban a Godspeed-el vívott harc során eltűnt a sebességmezőben visszatért, és hirtelen az lett számára a legfontosabb, hogy segítsen Barrynek, aki még mindig a negatív sebességmező káros mellékhatásaitól szenved. Kiderül azonban, hogy Meena-nak vaj van a füle mögött, ami nekem már igazából az előző számban is teljesen egyértelmű volt. Épp ezért kicsit sem ért meglepetésként, amikor Barry ellen fordult, sajnos ez volt Williamson eddigi legrosszabb és legkiszámíthatóbb története. Ráadásul kimondottan idegesítő, amikor már teljesen magától értetődik, hogy itt valami nem stimmel, de Barry még mindig olyan bosszantóan naivan viselkedik, hogy ha át tudnánk törni a negyedik falat, akkor legszívesebben lekennénk neki egyet, és az arcába üvöltenénk, hogy "HAVER, VEDD MÁR ÉSZRE MI VAN!". Meena emellett sajnos a legérdektelenebb a DC szupergyors karakterei közül, és mint olyat, teljesen felesleges volt visszahozni. Ha az író nem döntött volna így, akkor mostanra valószínűleg senki sem emlékezne rá. Nem tudom, hogy Williamson milyen sorsot szánt neki a későbbiekben, de azok alapján, amit én eddig láttam belőle azt a véleményem, hogy nincs benne az ég világon semmi, ami magával tudná ragadni az olvasót. Miután elolvastam ezt a két fejezetet, rögtön arra gondoltam, hogy mennyire nem szeretnék negatív kritikát írni az egyik legkedvencebb képregénysorozatomról, de szerencsére jött a folytatás. 



A #36-38-ik számban kapott ugyanis helyet a címadó történet, a Cold Day in Hell. Ebben a három fejezetben visszatérünk az Iron Heights börtönbe, ahol gyilkosság történt. Az áldozat a Zsiványok egyike, és minden jel arra utal, hogy valami nagyon, de nagyon bűzlik a dutyiban. Barry felettese viszont megtiltja számára a nyomozást, tekintve hogy hősünket és kollégáját büntetésből helyezték át a rendőrségről az intézetbe, hogy jelentsék, ha bármi gyanúsat tapasztalnak. Így mivel helyszínelőként nem oldhatja meg az ügyet, Flashként jár utána a dolgoknak...
Williamson sokszorosan jóvátette a #34-35. számok gyengeségeit, a Cold Day in Hell remekül hozza a sorozatra jellemző színvonalat. A történetben nem mellékesen fontos szerepet játszik Godspeed is, aki szintén az Iron Heights-ban raboskodik, ráadásul Flash titkos személyazonosságával is tisztában van. Williamson ezekben a számokban kezdte el igazán elmélyíteni a karaktert, aki a szemünk előtt változik gonosztevőből antihőssé. Tűkön ülve várom, hogy lássam, mihez kezdett vele az író a későbbiekben! 



Mint azt fentebb írtam, a Flash Annual #1-ben Wally West kapta a főszerepet, aki még mindig amiatt szenved, hogy az univerzum kvázi újraíródott nélküle. A régi életéből gyakorlatilag semmi nem maradt, ráadásul képtelen nagynénjére rázúdítani a teljesen őrültségnek hangzó igazságot, miszerint "hello, én vagyok az unokaöcséd, aki ezen az idősíkon amúgy nem is létezett". Helyette felkeresi volt barátnőjét, Magentát, aki ugyanakkor tudjuk, hogy nem a nyugodt természetéről híres... 
Magentát remek ötlet volt behozni a jelenlegi kontinuitásba, ráadásul ez a történet az előfutára a későbbi Flash War című sztorinak, amiről én is csak annyit tudok, hogy Barry és Wally sokatmondóan egymásnak feszülnek a 8. volume borítóján. Vajon mi sül ki ebből? 

A gyenge kezdés ellenére a Cold Day in Hell jó cucc, ha eddig elolvastad már a sorozatot, akkor semmiképp se most hagyd abba! Hamarosan én is folytatom a Perfect Storm című 7. kötettel, valamint más korszakokból is tervezek még Flash cikkeket. Ha kíváncsi vagy ezekre, tartsd meg azt a jó szokásodat, hogy követsz minket! :)

Flash Forward by Scott Lobdell

A DC Comics háza táján egyértelműen valami nagy dolog van készülőben, de hogy pontosan mi, arról még vajmi keveset tudunk. Az eddig nem hivatalosan 5G névre keresztelt projekt nagy szerepet játszott az utóbbi hetek pletykáinak és álhíreinek terjedésében, dacára annak, hogy a kiadó gyakorlatilag még semmit nem árult el arról, hogy mire is számíthatunk. Eddig Jim Lee nyilatkozata volt a legbeszédesebb, melyben megerősítette, hogy nem rebootot terveznek. Ebből arra tippelek, hogy az 5G valószínűleg egy a korábbi krízisekhez hasonló kozmikus event lesz, ami ugyanakkor nem írja maga körül újra a világmindenséget. Persze én is csak találgatok. A februárban bejelentett Generation Zero és Generation One című képregények nem titkolt célja, hogy némi betekintést engedjenek abba, hogy mit terveznek pontosan a kiadónál a jövőre nézve. A Generation Zero valamivel aktuális cikkünk témája, a Flash Forward eseményei után veszi fel a fonalat, így utóbbi alighanem kulcsfontosságú lesz a későbbi eseményekre nézve. Még mielőtt azonban belekezdenél a Flash Forwardba, mindenképp olvasd el a Heroes in Crisist, amiről már írtam korábban a blogon, és ami gyakorlatilag történetünk előzménye. Nagy rá az esély, hogy nem fog tetszeni, de akkor is elengedhetetlen, hogy tudd min ment keresztül korábban Wally West. 

A Flash Forward történetét Scott Lobdell írta, akit főként a Red Hood and the Outlaws képregényei miatt ismernek a DC fanatikusok. Ezt a sorozatát én is az egekig magasztaltam több korábbi cikkemben is, sokan a Rebirth korszak legjobb szériájaként emlegetik. Jason Todd kalandjai után nagyon kíváncsi voltam, hogy vajon Lobdell mihez kezd a jobb napokat is megélt Flash karakterével (mert ugyebár Wally épp ugyanúgy kiérdemelte a Flash nevet, mint Barry Allen, vagy Jay Garrick.) 

Wally West a világ leggyorsabb embere. Vagyis csak volt, míg a világegyetem újra nem íródott nélküle és a családja nélkül. Wally végül visszatért, és megpróbálta tovább élni az életét, de hiába, a tragédia sajnos megtörtént. A Heroes in Crisis eseményei után új kalandra kísérjük az egykori Flasht, hogy megváltást nyerjen a kozmoszban, ami minden erejével el akarta pusztítani őt... 

A Rebirth korszak sokak szerint méltatlanul bánt Wallyval, akit valóban végighúztak az írók a sárban, szóval tényleg nagyon ráfért már egy jó sztori. Legnagyobb megelégedésemre Lobdell nagyszerűen hozta a karaktert, hosszú ideje most először éreztem, hogy ez ugyanaz a Flash, aki Mark Waid és Geoff Johns történeteiben szerepelt. Kicsit olyan ez, mint amikor rommá vernek valakit egy boxmeccsen, de aztán talpra áll, és az utolsó körben kiütéssel legyőzi az ellenfelet. Más szóval a DC Univerzumnak előbb meg kellett semmisítenie Wally Westet, hogy aztán ismét az egekig szállhasson.

A másik dolog, ami abszolút pozitív irányba döntötte a mérleget, hogy a történetben nagy szerepet kap a sötét multiverzum, ami szerintem az utóbbi évek egyik legjobb ötlete volt a DC-nek, pontosabban inkább Scott Snydernek. Ha nem vagy tisztában a koncepcióval, akkor érdemes elolvasnod a Dark Nights Metal című eventet, de azért nagy vonalakban elmondom miről is van szó:
A multiverzum alatt létezik az úgynevezett sötét multiverzum, ami szó szerint rémálom világok halmaza. Minden esetben valaki, vagy valakik legnagyobb félelmeinek megtestesülései, ahol mindig a lehető legrosszabb forgatókönyv játszódik le. Viszont pontosan emiatt ezek a Földek nem stabilak, eleve pusztulása vannak ítélve, csakhogy aztán újak lépjenek a helyükbe. Legalábbis többnyire, a Flash Forwardban éppen az okozza galibát, hogy az egyik ilyen világ nem akar meghalni. 

A sok pro után most következzen némi kontra, ugyanis a képregénynek egyértelműen vannak hibái. A Flash Forward másik legfontosabb szereplője Tempus Fuginaut, egy kozmikus entitás, aki... Izé... Nos, pont olyan mint bármelyik másik kozmikus entitás. Az ő dolga, hogy felügyelje a multiverzumok biztonságát és ne hagyja, hogy közülük bármelyik felborítsa a teremtés/pusztulás egyensúlyát. Vagy valami ilyesmi. Ezúttal a sötét multiverzum kerekedett felül, Tempus pedig Wallyt bízza meg, hogy rendezze a helyzetet. Ami viszont kimondottan irritáló, hogy minden használható információt elhallgat hősünk elől, mondván "neked kell rájönnöd", holott mindenkinek az lett volna az érdeke, hogy minél előbb elhárítsák a katasztrófát. Tempus mellesleg egyfajta narrátor szerepet is betölt, viszont összességében szerintem egy elég fantáziátlan karakter, vagy legalábbis még nem volt alkalma kibontakozni. 

A másik negatívum, hogy nem igazán tudom ezt az egészet teljes értékű történetnek nevezni, mivel nem kapott tisztességes lezárást. A Flash Forward sokkal inkább egyfajta felvezető, amivel elkezdtek megágyazni a későbbi fontos eseményeknek. Magyarán ez csak amolyan teaser sztori, ha olvastad a Rebirth korszakból a Batman/Flash: The Button című kötetet, na az pont ilyen volt. Mindenesetre engem kissé bosszant, hogy így lógva hagyták az egészet, viszont nyilván ezzel akarják elérni, hogy megvegyem a folytatást is. Igazából egy szavam nem lehet, mert valószínűleg tényleg meg fogom. 

Az illusztrációkat Brett Booth készítette, aki leginkább arról ismert, hogy Jim Leevel közösen alkották meg Backlash karakterét a Wildstorm Comicsnál. A rajzok igényesek, ami pedig kifejezetten megfogott, az Wally mimikája, melyben szintén korábbi önmagát véltem felfedezni. A Flash Forward vizuális részére bizony nem lehet panasz, tényleg nagyon-nagyon szép munka. 

A történet végére Wally Westből a DC Univerzum legnagyobb hatalommal bíró karaktere vált, de vajon mit jelent mindez a későbbiekre nézve? Az viszont biztos, hogy ezeknek az eseményeknek az ismerete elengedhetetlen lesz, amikor hőseinkre rászakad a... Nos, még nem tudjuk pontosan mi. 2020 nagyon izgalmas év lesz képregények terén, szóval nem árt, ha naprakész vagy a témában. Ha nem akarsz lemaradni semmiről, kövesd a MetaComix blogot! 

The Flash Vol. 5: Negative by Joshua Williamson

Joshua Williamson Flash sorozata az egyik kiemelt favoritom a DC Comics Rebirth korszakából amellett, hogy Flash általánosságban véve az egyik legkedvencebb szuperhősöm. Viszont az elmúlt időkben olyan sok olvasmányt halmoztam fel, hogy hónapokig hozzá sem nyúltam a polcomon pihenő Negative című volumehoz, pedig nagyon is érdekelt merre terelte az író az eseményeket. Most viszont újult lelkesedéssel vetettem bele magam a szériába, ami ismét feltüzelte a rajongásomat.

Miután Flash és legádázabb ellensége, Eobard Thawne legutóbb összecsaptak, Barry megfertőződött az úgynevezett "negatív sebességmezővel", ami nemezise gyorsaságának forrása. Ezzel egy sor új, kiszámíthatatlan képességre tett szert, melynek sajnos elmaradhatatlan mellékterméke a pusztítás. Hősünk ezúttal kénytelen lelassítani, ha nem akarja romba dönteni a várost, ráadásul mindez kihat az egészségére és laborosként végzett munkájára is. És ha ez még nem lenne elég, valaki bizonyítékokat lopkod a rendőrség raktárából. De vajon kicsoda és miért? 

A Flash képregényekben azt szeretem igazán, hogy az íróknak rendszerint meg kell erőltetniük magukat, hiszen nem lehet mindig egy újabb karakterrel előállni, aki gyorsabb, mint a főhős. Ezért aztán mindig van valami váratlan helyzet, melynek megoldásához ész kell, és nem elég szimplán fénysebességgel rohangászni. A Negative-ban pontosan ez történt, az új status quo rendesen próbára teszi a főhős idegeit, ráadásul ezúttal Iris Westre sem számíthat. Persze azért így is van kire támaszkodnia, többek között Kid Flash személyében.

A másik dolog, amivel meg lehet bolondítani a receptet, azok az új, furcsa képességekkel megáldott gonosztevők, akiknek legyőzéséhez szintén nem árt résen lenni. A kötetben debütált egy új karakter, név szerint Bloodwork, akinek egészen különleges szuperereje van: Irányítani tudja a vért saját, valamint mások testében is. Az új szereplőnek egyedül a nevével nem vagyok kibékülve - Bloodwork helyett szerintem sokkal jobb lett volna a Bloodstream - még magyarul is milyen jól hangzik, hogy Véráram! Mindenesetre érdekes ellenfél, remélem, hogy a jövőben is lesz még alkalma borsot törni hősünk orra alá. 

Az illusztrációkat az előző részekből is ismert Carmine Di Giandomenico, valamint Christian Duce és Neil Googe követte el. Negative Flash karakterdizájnjával nehezen tudok betelni, a fekete/skarlát kombó kimondottan ütős látványt nyújt az oldalakon. A rajzolók stílusában érezhető eltérés, de nem zavaró mértékben. Mellesleg említettem már, hogy kimondottan kedvelem Carmine munkásságát? Továbbra is az ő lazasága, egyedisége illik legjobban Williamson történeteihez, a jövőben biztosan több tartalmat osztok meg a művésztől.

Joshua Williamson Flash képregényeivel nem nagyon nyúlhatsz mellé, ha szeretnél többet olvasni a karakterről. Ha eddig nem tetted meg, kezdj bátran a Vol. 1-el, az események előrehaladtával minden egyre csak jobb lesz. Ha pedig már letudtad az előző részeket, akkor semmiképp se most hagyd abba, hiszen rengeteg izgalmat tartogat még a széria. Persze az is lehet, hogy te jóval előttem jársz, elvégre már a 10. Volume-on is túl van a sorozat. Igyekszem én is behozni a lemaradásomat, mert ha van képregény, aminél érdemes naprakész lenni, az a Flash! ;)

The Flash by Geoff Johns Book One

Geoff Johns. The Flash. Wally West. Bár jelen esetünkben az utóbbi kettő egy és ugyanaz, ez mégis három nyomós érv volt amellett, hogy megvásároljam a cikkben taglalt képregénygyűjteményt, ami magában foglalja a The Flash számait #164-176-ig, valamint az Iron Heights című one-shotot. Mint az sokan tudják (és mint sokan nem) a Végtelen Világok Krízise című 1985-ös giga crossover után az egykori Kid Flash, Wally West öltötte magára Barry Allen jelmezét, és ezzel több, mint két évtizeden át tündökölt Flash szerepében. A karakter Mark Waid keze alatt érte el legnagyobb népszerűségét a '90-es években, akitől Grant Morrison vette át a tollat, 2000-ben pedig Johns-on volt a sor, hogy továbbvigye a villámgyors szuperhős történetét.

Amikor Flash áttört téren és időn át egy párhuzamos világban találta magát, ami tükörképe a miénknek. Majdnem minden ugyanaz, egy lényeges különbséget leszámítva: Nincs sebességmező. Megfosztva az energiaforrástól, aminek gyorsaságát köszönheti, Wally ráeszmél, hogy ebben a világban Flash sosem létezett, ráadásul mindenki ráfázik, aki maszkot visel. Miközben a hatóságok őt üldözik, hősünk csak úgy élheti túl a hajszát, hogy azoktól fogad el segítséget, akikben a legkevésbé bízik: Legnagyobb ellenfeleitől, a Zsiványoktól!
A folytatásban Wallynak egy ijesztő szektával kell szembenéznie, akik mindenkit megölnek, akit Flash valaha megmentett. És ha mindez nem lenne elég, problémás exbarátnője, Magenta is felbukkan!
Ezután Keystone City katasztrófa sújtotta övezetté válik, miután lecsapott rá egy pusztító vihar. A szokatlan időjárás mögött Flash egyik régi ellenfele áll: Weather Wizard, aki minden eddiginél vérszomjasabb bosszúra készül!
A fináléban Wally az Iron Heights börtönbe látogat, ahol egy halálos betegség terjed az elítéltek között. Csak Flash és Piper állíthatja meg a járványt és a börtönlázadást. De vajon mi a rejtélyes börtönigazgató szerepe ebben az egészben? 

Johns nem sokat változtatott Waid receptjén, a két író stílusa nagyon hasonló, ha nem látnám a borítón a neveket, nem biztos, hogy különbséget tudnék tenni közöttük. A párhuzamos világban játszódó sztori nagyon erős kezdés volt, meglepően jól tud működni, amikor a szuperhősöknek ellenségeikkel összefogva kell kimásznia a szorult helyzetekből, erre pedig ez a történet az egyik legjobb példa. Ráadásul bőven vannak benne érdekes és váratlan fordulatok, simán az egyik legemlékezetesebb Flash sztori, amihez valaha szerencsém volt. A folytatás szintén nem okozott csalódást, hiszen minden benne volt, amiért szeretem a karaktert. Wally West ugyanis azért izgalmas számomra, mert rendkívül hosszú utat tett meg, és saját karakterfejlődését mindig érdekes az ő szemszögéből látni: Hogyan kellett az egykori Kid Flashnek egykori mentora helyébe lépnie, miként nőtt fel az akkor még kissé nagyképű és éretlen Wally a feladathoz, és hogyan vált belőle felelősségteljes férfi és igazi szuperhős, akinek sokszor csak évekkel később kellett szembenéznie korábbi tetteinek következményeivel. Nem mellékesen Linda Parkkal való kapcsolata is fontos része Wally történetének, alighanem ők a legjobb pár, akikkel képregények lapjain valaha találkoztam. 

A The Flash számait #164-től 169-ig Angel Unzueta illusztrálta, akinek stílusa sok tekintetben a korábbi Mark Waid korszakot idézi. A #170-ik számtól Scott Kolins ragadott ceruzát, aki a sorozat meghatározó rajzolója volt, már önmagában miatta is érdemes belelapozni Geoff Johns Flash képregényeibe. Az Iron Heights one-shot képeit Ethan van Scivernek köszönhetjük, akinek neve olyan más képregények kapcsán is ismerős lehet, mint a New X-Men, a Green Lantern, vagy a The Flash: Rebirth.

Geoff Johns Flash sorozata kötelező olvasmány minden rajongónak, viszont azt javaslom, hogy eredeti nyelven vágj neki, és ha lehet ezzel a kötettel. Magyarul kijött ugyan a DC Nagy Képregénygyűjtemény részeként egy, vagy két történet, viszont az előzmények hiánya és a hitvány fordítás egyszerűen élvezhetetlenné teszik az élményt, sajnos a legtöbb Eaglemoss kiadvánnyal ez a tapasztalatom. Ezt a gyűjteményt viszont bátran ajánlom papíron és digitális formában egyaránt, nem fogsz benne csalódni.

The Flash by Mark Waid Vol. 1-3

„A nevem Barry Allen Wally West és én vagyok a világ leggyorsabb embere!” 
Kevesen tudják, hogy a legszélesebb körben ismert Flash, Barry Allen a ’80-as évek közepén meghalt, ezért a rá következő több, mint két évtizedben Wally West (Kid Flash) öltötte magára a piros jelmezt, akit sokak szerint túl is szárnyalta mentorát.
Ha valaki felteszi a kérdést, hogy melyik a legjobb Flash sorozat, úgy lehetetlen megkerülni Mark Waid nevét, aki megalapozta a felnőtt Wally karakterét olyan írók számára is, mint Geoff Johns, vagy Grant Morrison.

Waid 34 éve tartó karrierjének köszönhetően brutálisan hosszú bibliográfiával büszkélkedhet. A Marvel és a DC mellett más kiadók is jelentették meg műveit, de a két említett uralkodónál folytatott munkája a legkiemelkedőbb. Az 1990-ben indított Flash sorozat fontos mérföldkőnek számított az író életében, hiszen itt kapott először szabad kezet a DC-től, hogy teljes mértékben kiélhesse kreativitását. Az eredmény a ’90-es évek egyik legünnepeltebb képregénye lett, ami a mai napig komoly jelentőséggel bír, és ami előbb utóbb minden fanatikus polcára felkerül. 
A Futásra Született, valamint a Barry Allen Visszatér című történetek megjelentek ugyan a DC Comics Nagy Képregénygyűjteményben, én viszont mégis arra buzdítanék mindenkit, hogy inkább az újranyomott Waid szériát szerezzék be. Ugyanis ez a két sztori csak kis része a teljes sorozatnak, Waid kis híján egy évtizedet töltött a hős mellett. Ráadásul a két esemény között is számtalan dolog történt, amit nem érdemes kihagyni. 

Az egyik leglényegesebb különbség Wally és Barry karaktere között, hogy Wally nyíltan vállalja személyazonosságát. Nagybátyja iránti tiszteletből kötelességének érezte tudatni a világgal, hogy ő nem Barry Allen, és hogy az igazi Flash hősi halált halt. Emellett jellemükben is van eltérés. Barry megfontoltabb, kissé zárkózott típus, míg Wally forrófejűbb, extrovertáltabb személyiség. Utóbbi szarkasztikus humora jelen van Waid történeteiben, de a képregényekben sokkal érettebben van ábrázolva, mint mondjuk a későbbi Igazság Ligája rajzfilmsorozatban, ahol gyakrabban ontja magából a poénokat. Akadnak képességbeli különbségek is, pl. Wally nem képes átvibrálni szilárd felületeken. Emellett muszáj állandóan habzsolnia a gyorsabb anyagcsere miatt, másképp minden energiáját felemészti a sebesség. 

Waid történetmesélési stílusát egyáltalán nem éreztem elavultnak annak ellenére sem, hogy lassan a 30. születésnapját ünnepli a sorozat. Külön érdekesség, hogy ebben a szériában került említésre először a sebességmező, ami a mai napig meghatározó fogalom a DC szupergyors karaktereinek tudományos megközelítésében. A fentebb említett Futásra Született című fejezet újrameséli Wally eredettörténetét, tehát nem szükséges különösebb előzetes ismeret, vagy korábbi olvasmány ahhoz, hogy érthető legyen a sztori.
A modernebb Barry Allen központú képregényeket bár nagyon szeretem, kevésbé bánnak kesztyűs kézzel az új olvasókkal. A Waid korszak viszont kiváló belépési pont, ahol mindkét karakterről tanulunk egy s mást. 

Waid többnyire olyan ismert ellenfeleket vonultatott fel, mint a Zsiványok, Professor Zoom, Abra Kadabra, Gorilla Grodd, valamint Hector Hammond. Emellett persze hozott újakat is, az egyik legemlékezetesebb számomra Razer, akiben Flash komoly ellenfélre akadt súrlódásmentes öltözékének és fegyvereinek köszönhetően. A support cast legfontosabb tagja Wally kedvese, Linda Park, akiért még a világ leggyorsabb embere is hajlandó lelassítani kicsit. Szerepel továbbá a nyugdíjba vonult első Flash, Jay Garrick, Nightwing, Starfire, Hal Jordan, valamint ebben a sorozatban bukkant fel először Barry és Iris unokája, Bart Allen, más néven Impulse.

Az illusztrációk mai szemmel bizony elavultnak hatnak, a 90-es évek elején a technológia hiányában még nem digitalizálták a képregénygyártást. Engem viszont ez a legkisebb mértékben sem zavart, sőt, van egy aranyos, nosztalgikus bája az egésznek. A panelek sok szegmensükben tükrözik a korszakot, pl. ruhák, frizurák, amik között akadnak kimondottan viccesek is (Nightwing és Superman mullet!!!). 

Mark Waid Flash sorozata nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Wally West az egyik legnépszerűbb karakter lett a DC Univerzumban. Ha választanom kéne közte és Barry között, hogy melyikőjüket szeretem jobban, bizony komoly bajban lennék. Neked melyik Flash a kedvenced?

"My name is Barry Allen Wally West and I’m the fastest man alive!" 
Not many knows, that Barry Allen died in the middle of the ’80s and it was his former sidekick, Wally West (Kid Flash) wearing the red suit for two decades. Some says he even surpassed his mentor. If someone asks the question „which is the best Flash run” you just can’t avoid the name of Mark Waid, who defined the adult Wally’s character even for the writers who followed him, such as Geoff Johns, or Grant Morrison.

Waid has an incredibly long bibliography due to his 34 years old career. He had some independent publications, but he is mostly notable for his work at Marvel and DC. His Flash series from 1990 was an important milestone is Waid’s life, since this was the first time DC gave him complete freedom to express his creativity. The result is one of the most popular comic runs of the ’90s, which is still very important to date, and sooner or later every fan should read it.

Waid’s „Born to Run” and „The Return of Barry Allen” stories were released as a part of the DC Comics Graphic Novel Collection, but I’d still like to encourage everyone to buy the reprinted Flash run instead. These arcs are only a small part of the series, Waid spent nearly a decade writing the Flash. Many things happened even between these two tales that you shouldn’t miss.

One of the most important differences between Barry and Wally is that the latter has a public identity. To honor his uncle he told the world that he is not Barry Allen and that the real Flash died a hero’s death. They also have their own personality: Barry is deliberate and reserved, Wally is more hot headed and and has a more extrovert personality. His sarcastic humour is a part of Waid’s stories, but he is portrayed way more mature than he is in the Justice League Animated Series, where he cracks jokes more often. There are also differences in power: For example, Wally can’t vibrate through solid matter. He also has to eat all the time due to his faster metabolism, otherwise speed drains all his energy.

Waid’s storytelling doesn’t feel outdated at all, even if these tales are nearly 30 years old. The speed force was mentioned first in this series, which became an important term in the scientific approach of DC’s characters with super speed. The „Born to Run” storyline retold Wally’s origin, so you don’t need any further knowledge, or previous reading to enjoy the story. While I like modern Barry Allen stories a lot, they are not exactly new reader-friendly, so Waid’s run could be a better starting point. This way you’ll learn a lot about both characters.

Waid used some better known villains, such as the Rogues, Professor Zoom, Abra Kadabra, Gorilla Grodd and Hector Hammond. He also introduced new ones, the most memorable for me was Razer, who was a deadly foe due to his anti-friction suit and weapons. The most important member of the support cast is Wally’s lover, Linda Park, who even makes the fastest man alive slow down a bit. The retired golden age Flash, Jay Garrick, Nightwing, Starfire and Hal Jordan also appeared on the pages. The grandson of Barry and Iris, Bart Allen (Impulse) also made his debut in Waid’s run.

The illustrations are quite outdated, there wasn’t technology availabe to digitalize comics in the ’90s. However, this didn’t bother me at all, it adds a great nostalgic vibe to the comic. The panels represents the era in many parts, such as fashion, hairstyle (Superman and Nightwing with a mullet!!!). 

Mark Waid’s Flash run played a huge part in the process, that made Wally West one of the most popular characters of the DC Universe. If I had to choose between him and Barry I’d be in trouble. Who’s your favorite Flash?