Mielőtt belekezdenék a mai kritikába, muszáj elnézést kérnem a hölgy olvasóinktól, amiért viszonylag kevés olyan képregényről cikkezek, melyekben nők a főszereplők. Nincs ennek semmi különösebb oka, egyszerűen férfiként könnyebben tudok azonosulni a saját nememmel, ami ugyanakkor nem jelenti azt, hogy ne olvasnék szívesen női szuperhősökről. Sőt! Kifejezetten fontosnak tartom, hogy a szebbik nemet az őket megillető módon képviseljék a médiumban, és hogy így a lányoknak is legyenek erős példaképeik, még ha fiktívek is. Azoknak a női képregényíróknak pedig, akik megtalálják a hangjukat ebben a máig erősen férfiak uralta iparágban, különösen emelem a kalapom, és örömmel konstatálom, hogy egyre többen vannak. Ilyen például Gail Simone is, aki már két évtizede ír olyan képregényeket, mint a Batgirl, a Wonder Woman, a Secret Six, vagy éppen a Birds of Prey. A mostani cikkben ez utóbbi sorozat számait vesszük nagyító alá #62-től #68-ig.
A történetben Fekete Kanári Kínába látogat, hogy elbúcsúzhasson haldokló mesterétől. Meglepetésére Lady Shivát találja a sensei társaságában, aki mint kiderült, szintén a tanítványa volt. Egy beszélgetős sétáról visszatérve a két fiatal hölgy meggyilkolva találja a mestert és növendékeit is, a gyanúsítottak listáján pedig egyetlen név szerepel: Cheshire. Emellett úgy tűnik, hogy az ügy felgöngyölítésében ezúttal nem számíthatnak Oracle segítségére, ugyanis az egykori Batgirl feltörhetetlennek hitt rendszerét feltörték...
Lady Shiva és Cheshire alighanem a DC Univerzum két legveszélyesebb orgyilkosa, utóbbi nem mellékesen a Young Justice című animációs sorozatban is fontos szerepet tölt be. A két karakter módszereiben és moralitásában is van különbség, de hidd el nekem, egyikkel sem akarnál ujjat húzni. Az viszont biztos, hogy a Fekete Kanári sem épp ilyen társaságra vágyik, ugyanakkor az egymás iránt mutatott kölcsönös tisztelet nagyszerű szituációkat és párbeszédeket teremtett közte, és Lady Shiva között. Mondhatni ez adja a képregény sava-borsát, és leginkább miattuk érdemes elolvasni ezt a sztorit.
A történet szerkezetével viszont sajnos akadnak problémák, ugyanis a különböző szálak nem érnek össze olyan szépen, mint ahogy azt Simone szerette volna. A 66. szám például a semmiből bedobott egy visszaemlékezést Fekete Kanári anyjáról, mindezt úgy, hogy egyáltalán nem illett bele a korábbi kontextusba. Ennek ellenére a végkifejletben fontos szerepet játszott ez a fejezet, és még most is csak vakarom a fejemet, hogy igazából mit szeretett volna mindezzel az író. A Sensei & Student egy jó sztori rosszul kivitelezve, bár tagadhatatlanul sok jó pillanat van benne.
Maguk a karakterek ugyanis már külön-külön is, de így együtt még inkább vannak annyira érdekesek, hogy minden negatívum ellenére is jól szórakoztam olvasás közben. Simone története tele van remekül megírt dialógusokkal, amikre még rátesz egy lapáttal az író nagyszerű humora. Az egyetlen dolog, ami továbbra is súlyosan belerondít a képbe (szó szerint), azok Ed Benes soft pornóra hajazó illusztrációi, amik nyálcsorgatás helyett csak szekunder szégyenérzetet váltanak ki belőlem. Sajnos attól még, hogy egy képregényben nők a főszereplők, még nem feltétlenül ők a célközönség, de szerintem a férfiak értelmesebb része is inkább csak fintorog, ha ilyesmit lát. Egyébként a mostanság főképp Immortal Hulk képregényei révén ismert Joe Bennett is beugrott, hogy megrajzolja a 68. számot, viszont szerintem túlságosan is próbált Ed Benes stílusának megfelelni, ami mint fentebb írtam, nem túl előnyös.
Mi tagadás, a Sensei & Student finoman szólva is nem hibátlan, viszont remek reprezentálása a történetben felvonultatott karaktereknek. Kevésbé szexista illusztrátottal és jobban összerakott történettel akár még a kedvenceim egyike is lehetne, de így sajnos esélye sincs rá, hogy toplistás legyen.
