Dragon Ball Super Vol. 13-14 by Toyotarou & Akira Toriyama(?)

Tudta, hogy a Dragon Ball Super nem ért véget az univerzumok túléléséért vívott harc után? A manga legalábbis biztosan nem. Mi több: A folytatásban legnagyobb meglepetésemre minden idők legjobb sztoriját hozta össze Akira Tori... Na hé, álljunk csak meg egy percre! A múltkori cikkemben (ha nem olvastad, katt ide!) ugyanis elkövettem egy szörnyű baklövést, amire ti, kedves olvasóim hívtátok fel a figyelmemet. A helyzet ugyanis az, hogy a szóban forgó történet (vagyis a Moro arc) számos forrás szerint nem is Akira Toriyama érdeme, hanem a manga sorozatot jelenleg is illusztráló Toyotaroué. Mindez azért furcsa, mert a borítón továbbra is Toriyama neve díszeleg, mint író, holott állítólag egyáltalán nem vette ki a részét az alkotói folyamatokból. Hivatalos infót erről semmit nem találtam, de ha ez igaz, és Toriyama tényleg learatja más babérjait, hát az elég döbbenetes. Értem én, hogy az ő karakterei, de szerintem ilyenkor illene hátrébb lépni, és megadni az elismerést annak, akit az jogosan megillet. Na mindegy, lássuk mi történt a 13. és 14. kötetben! 

A történetben a Z harcosok továbbra is az energiával táplálkozó szarvas-patás Moro seregével küzdenek a Földön, és bár jól állnak, a góré továbbra is komoly problémát jelent. Mindeközben a messzi világűrben Goku és Vegita keményen edz, hogy szembeszálljanak vele - előbbi az Ultra Ösztön mesterévé próbál válni, míg utóbbi a Yardrat bolygón egy új, rejtélyes technikát igyekszik elsajátítani. A visszatérésük után látható, hogy mindketten sokat fejlődtek, de vajon eleget-e ahhoz, hogy legyőzzék Morot? 

Bár továbbra is rettenetesen élvezem ezt a sztorit, és emelem kalapom Toyotarou előtt, mégis nagyon csalódott vagyok. Az eddigiek alapján ugyanis úgy tűnt, hogy a sorozat végre engedi Vegitának, hogy ezúttal ő lehessen a numero uno saiya-jin harcos, aki nem csak hogy legyőzi Morot, de a Gokuval való rivalizálást is maga mögött hagyhatja egy időre, ám a 14. volume erre sajnos rácáfolni látszik. Pedig még maguk a szereplők is megjegyzik, hogy milyen sokat fejlődött a jelleme azóta, hogy először megismertük őt a Dragon Ball Z-ben, és hogy ezúttal tényleg mindent megtesz, hogy jóvá tegye a bűneit. Ezek után óriási kihagyott ziccer lenne, ha megint Son Goku tenné fel a pontot az i-re, de a kötet vége alapján sajnos minden esély meg van erre. Persze nem akarok elkiabálni semmit, hiszen a történet még koránt sem ért véget, sőt. Hallottam már mendemondákat arról, hogy Vegita szintet lépett valami új átváltozás formájában, szóval amíg nem daráltam le a teljes Moro arc-ot, addig reménykedek egy jobb végkifejletben. Lehet Toyotarou igazából csak egy ravasz róka, aki el akarja hitetni velem, hogy ezredszerre is ugyanaz lesz a forgatókönyv, pedig igazából nem? Majd meglátjuk. 

Ha mégsem nekem kedvez a folytatás, akkor is az a szerencse, hogy az egész sztori piszok jól meg van írva. Van itt önfeláldozás, a Super animéből általam nagyon is hiányolt brutalitás, és amikor eljött Goku nagy pillanata, és a harag helyét ezúttal a leghűvösebb nyugalom vette át, hát az egyszerűen eszelős. Utoljára szerintem akkor éreztek ilyet a rajongók, amikor a felrobbanni készülő Namek bolygón először láttuk a super saiya-jin formát, csak itt most pont az ellenkezője történt. Mindemellett Moro eddigi legerősebb alakját is láthatják az olvasók, és remélem a készítők is érzik, hogy már hülyeség lenne ennél tovább fejleszteni őt, ez még pont az a szint, amit hajlandó vagyok komolyan venni. A rajzok továbbra is elsőosztályúak, Toyotarou tényleg minden mozdulatba beleadott apait-anyait, és összességében még mindig a franchise eddigi egyik legjobb sztorijával van dolgunk. 

Nagyon kíváncsian várom, hogy mit tartogat még a Dragon Ball Super, és bízom benne, hogy a rajongók - köztük én is - megkapják végre azt, amit oly rég akarnak. Ezt viszont már csak jövőre tervezem kideríteni, addig is az ünnepek alatt is várlak titeket itt, a MetaComix blogon.

Dragon Ball Super Vol. 11-12 by Akira Toriyama & Toyotarou

 

Annak ellenére, hogy a Dragon Ball Super animében bőven találtam kivetnivalót, azt kell mondjam, hogy az elmúlt évek egyik legjobb döntése volt elkezdtem az eddig csak manga formájában megjelent folytatást. Akira Toriyama ugyanis amellett, hogy rengeteg korábbi hibát kijavított, minden idők egyik legütősebb Dragon Ball sztoriját hozta össze, ami engem óriási és hihetetlenül üdítő meglepetésként ért. Hogy tudd miről is van szó, olvasd el a manga sorozatról írt korábbi kiritkámat, most pedig nem is szaporítom a szót, lássuk mi történt ebben a két nagyszerű kötetben! 

Goku és Vegita ismét elkeseredett próbálkozást tesz, hogy puszta erőre alapozva felvegyék a harcot Moroval, az energiafaló szarvas/patás szörnyeteggel. Ám ismét hoppon maradnak és rájjönnek, hogy a megszokott technikáikkal mit sem érnek egy ilyen ádáz ellenféllel szemben. Nem maradt hát más megoldás, mint hogy visszavonulót fújjanak, és hogy kidolgozzanak egy új stratégiát. Hőseink legjobbnak ítélik, ha szétválnak, ki-ki a maga útjára: Vegita a Yardrat bolygó felé veszi az irányt, Goku Merus társaságában edz, hogy az ultra ösztön mesterévé váljon, Jaco pedig a Földre igyekszik, hogy újoncokat toborozzon a Galaktikus Őrjáratba... 

Őszintén szólva külföldi cikkeknek köszönhetően már a két kötet olvasása előtt is volt némi információm Vegita kis szóló kalandjáról, és nem kicsit vártam, hogy ehhez a részhez érjek. Ha visszaemlékeztek, a Dragon Ball Z-ben épp a Yardrat bolygó volt az, ahol Son Goku elsajátította az egyik legfontosabb technikáját, az azonnali átvitelt. Mindebből viszont semmit nem láttunk, mivel a Dermesztővel vívott harc után egyszerűen csak eltűnt, és az Android Saga kezdetéig nem is került elő. Most viszont végre itt vagyunk a Yardraton, megismerjük annak lakóit, Vegitára pedig nem csak hogy óriási karakterfejlődés vár, de végre minden esélye megvan rá, hogy elnyerje azt, amit megérdemel: Hogy ő legyen minden idők leghatalmasabb saiya-jin harcosa. 

Épp amikor már azt éreztem, hogy kezd kicsit sok lenni Gokuból és Vegitából, Toriyama előszedte a többi Z harcost, akiket mostanáig hanyagolt ebben a történetben. És bizony nem sokon múlt, hogy negatívan illessem ezt az amúgy nyilvánvalóan pozitív szálat, de aztán szerencsére megkaptam azt, amit akartam: VÉGRE VALAHÁRA LÁTHATJUK YAMCHÁT KÜZDENI! El sem hiszem! A Dragon Ball Super egészen mostanáig szénné alázta a karaktert, konkrétan viccet csinált belőle, viszont most végre itt van, teljes pompájában, pontosan úgy, ahogy lennie kell. Most már csak abban reménykedem, hogy ha valaki meghal a Z harcosok közül, akkor az nem ő lesz, az elég kellemetlen lenne. Továbbá bízok benne, hogy az írónak sikerült kijavítania a karakterek közti aránytalan erőszint különbségeket is, egyenlőre ez még nem derült ki. 

Moro már önmagában is félelmetes ellenfél volt, most viszont egy rakás szövetségesre is szert tett, akik egytől-egyig mind alávaló gazfickók. Némelyik ráadásul egészen komoly erővel bír, ám egy valaki van köztük, aki igazán kiemelkedő: Ő nem más, mint Hét-Három, egy android, aki képes lemásolni ellenfelei képességeit. Magyarán ha valakinek épp a Kamehameha a bevett technikája, akkor számíthat rá, hogy a robot is be fogja vetni ellene. Egyébként a DC Comics lapjain is volt már hasonló karakter, mégpedig Professor Ivo teremtménye, a szintén anrdoid Amazo, bár nem hiszem, hogy Toriyama innen nyúlta volna az ötletet. 

A látvány még mindig nagyon ütős annak ellenére, hogy jelenleg még csak fekete-fehérben élvezhetjük a sztorit. Toyotarou zseniálisan elsajátította Toriyama stílusát, bár nem teljesen értem, hogy miért nem a mester rajzolja még most is a mangát. Igazából mindegy is, a hamisítatlan Dragon Ball hangulat garantált, senki nem fog csalódni az illusztrációkban (sem). A 11. kötet borítóját muszáj külön is megemlítenem, mivel zseniálisan ötvözi a franchise sajátos látványvilágát az '50-es évek retro futurizmusával. A történethez az ég világon semmi köze, de akkor is imádom. 

Ha hozzám hasonlóan voltak negatív érzéseid a Super-el, ezt a sztorit akkor is el kell olvasnod! Ez az a Dragon Ball, amit kissrácként megszerettem, ez az, amit mostanáig hiányoltam. Mindenképp adj egy esélyt neki, biztosan nem fogod megbánni. 

Dragon Ball Super Vol. 9-10 by Akira Toriyama & Toyotarou

A pár hónappal ezelőtti Dragon Ball cikkem egészen elképesztő olvasottságot produkált az oldalon, ami után még most sem sikerült teljesen magamhoz térnem. Több mint 8000-en(!!!) nyitottátok meg a bejegyzést, ezzel minden korábbi írásomat sikerült felülmúlnom. Szóval nem is tudom mit mondhatnék azon kívül, hogy köszönöm nektek az óriási érdeklődést, és ahogy ígértem, nem akkor olvastatok utoljára Son Gokuról és barátairól a MetaComix blogon. Legutóbb csak a negatívumokra fókuszáltam, most viszont örömmel jelenthetem, hogy ezúttal kifejezetten pozitív kritikával készültem nektek. Tudni illik, hogy míg az anime sorozat a 131. epizóddal véget ért, a manga tovább folytatódott, és az események olyan izgalmas irányba haladtak tovább, ami még engem is egészen meglepett. Toriyamának nem csak hogy többet sikerült kijavítania a korábbi cikkemben taglalt hibákból, de talán a franchise egyik legjobb történetét hozta össze. A 9. és 10. volume 41-48-ig gyűjtötte össze a manga fejezeteit. A cikk nyomokban spoilereket tartalmazhat!

Na már most, mielőtt belevágsz tudnod kell, hogy a Vol. 9 egy része még az Erő Nagytornájának eseményeinek végét, vagyis a Jirennel való küzdelmet mutatja be. Ezt valószínűleg mindenki látta már az animében, kivéve engem, akinek egyszerűen nem volt türelme végigszenvedni. Mint ahogy azt már a fentebb említett korábbi cikkemben írtam, a Tournament of Power szerintem a legrosszabb arc volt a franchise történetében, a manga viszont hála istennek nem húzta megannyi epizódon keresztül az eseményeket. Kifejezetten pozitívan éltem meg, hogy a harcot meglehetősen rövidre zárta, nem volt semmi filler, csak a lényeg belesűrítve egy teljesen vállalható és ésszerű oldalszámba. Nem is értem, hogy miért kellett beleesnie a Super animének is a Frieza saga hibáiba, és megannyi epizódon keresztül húznia a semmit, holott lehetett volna ezt így is csinálni már az elejétől kezdve. Így legalább én is bepótoltam a házi feladatot, most már tudom ki maradt talpon legvégül, lapozzunk. 

A versenyt követően barátaink hazatértek a Földre, ám nyugodt perceik nem tartanak sokáig. A Galaktikus Őrjárat tagjai egyszer csak megjelentek, hogy magukkal vigyék Majin Buu-t, mindezt bárminemű magyarázat nélkül. Goku és Vegita utánuk erednek, és mint megtudják, egy veszélyes bűnöző szökött meg a galaktikus börtönből, akit egyedül Buu-nak van esélye legyőzni. Ő nem más, mint Moro, egy kb. tízmillió éves szarvas/patás szörnyeteg, aki veszélyes varázserejével már korábban is veszélyeztette a 7-es univerzumot. Hőseink felajánlják segítségüket, és közben az is kiderül, hogy a Moro a Namek bolygó felé tart... 

Nos, kezdjük mindjárt azzal, hogy Moro kifejezetten izgalmas ellenfél, akivel szemben hőseink képességei ezúttal kevésnek bizonyulnak. A készítők ugyanis végre nem arra építenek, hogy van valahol egy még erősebb ellenfél, mint a már amúgy is nevetségesen OP főszereplők, akit csak egy újabb látványos super saiyan szint elérésével lehet legyőzni. Moro legérdekesebb képessége ugyanis, hogy elszívja a bolygók és a rajta tartózkodók energiáit. Magyarán Son Goku és Vegita egy idő át sem tudtak változni a közelében, még a sima super saiyan formát sem képesek felölteni. Ezúttal tehát nem számíthatnak sem az isten szintre, sem az ultra instinctre, bár nem tudom, hogy a későbbiekben lesz-e még alkalmuk bevetni ezeket a csodafegyvereket. 

Számomra a legnagyobb érdekesség Vegita visszatérése volt a Namek bolygóra, hiszen ha emlékeztek, a Frieza Sagában kis zöld barátaink egész falvait irtotta ki hidegvérrel, bármiféle megbánás nélkül. Eleinte úgy tűnt, hogy a Namek lakók nem is emlékeznek erre, de mint később kiderült, nem felejtették el. Ahogy Vegita sem, aki azóta őszintén megbánta tetteit, sőt: Első számú küldetésének tekinti, hogy megvédje a bolygó lakóit és a három kívánságot teljesítő kristálygömböket Morotól. Ebben a sztoriban éreztem csak igazán, hogy milyen sokat fejlődött a karakter a Dragon Ball Z eleje óta, és őszintén szólva az ilyen pillanatokat sokkal jobban értékelem, mint amikor Toriyama mindenféle kínos szituációkba kényszeríti őt. Le a kalappal a saiya-jin herceg előtt, ismét sokat nőtt a szememben. 

Akiket idegesített Majin Buu hiánya a Dragon Ball Super korábbi történeteiből, azoknak jó hírem van: A rózsaszín hájpacni végre méltóztatott felébredni, mi több, ő a kulcsfigurája a sztorinak. Pontosabban nem is ő, hanem az, aki benne lakozik. Emlékeztek még a Grand Supreme Kai-ra, akit Kid Buu annak idején bekebelezett? Végre valahára őt is láthatjuk majd akcióban, ami szerintem egészen meglepő fordulat, szerintem senki nem látta jönni. Emellett hála istennek Son Goku sem viselkedik már úgy, mint egy igazi tökkelütött, mintha Toriyama egyszer csak a homlokára csapva ráeszmélt volna, hogy hogyan is kell ezt csinálni. 

Az artwork valami egészen fenomenális, Toyotarou rajzai hihetetlenül dinamikusak és kb. sehol sem láttam még ilyet, hogy egy-egy mozdulatba ilyen részletességet beleöltek volna. Pedig tudjátok, hogy falom a képregényeket, de azt kell mondjam, hogy ez tényleg egy külön szint. Már-már tapintható az a lendület, amit a szereplők beleadnak egy-egy támadásba, tényleg elképesztő a végeredmény. Nem tudom, hogy az animével ellentétben a manga korábbi számaiban is voltak-e látványosan brutális pillanatok, viszont legnagyobb örömömre itt nem egyszer kijutott belőlük. Kicsit sajnálom, hogy fekete-fehér az egész, de szerintem simán megveszem úja ezt a sztorit, ha egy nap kiadják színesben is. Sajnos a nyomtatás viszont helyenként nagyon igénytelenre sikerült, néhol konkrétan lelógott a szöveg az oldalakról. Mindent el lehetett olvasni, de azért ilyenekre igazán odafigyelhetnének. 

Mindent egybevéve a Dragon Ball Super Vol 9-10 egészen kellemes meglepetés volt számomra, tényleg nem számítottam rá, hogy ennyire beszippant majd az új sztori. Azoknak is bátran ajánlom, akik hozzá hasonlóan látták az anime hibáit, és azok miatt már felhagytak a reménnyel. Személy szerint én már bátorkodtam is berendelni a folytatást, nagyon kíváncsi vagyok hova halad tovább ez az egész. Hiszen a Moroval való küzdelem még koránt sem ért véget, sőt. Gyanítom, hogy a legjava még csak ezután jön. 

7 komoly probléma a Dragon Ball Superrel, amit mindenki ignorál

Mielőtt belevágnék a következő cikkembe, szeretném leszögezni, hogy IMÁDOM a Dragon Ball-t. Pedig egyébként abszolút nem vagyok egy anime fanboy, de Akira Toriyama munkássága ezt szerencsére sosem követelte meg. Különösen az eredeti Dragon Ball szériát kedvelem, amikor Son Goku még csak gyerek volt, de a Z-t is legalább ugyanolyan lelkesedéssel nézem újra bármikor. Épp ezért én is óriási izgalommal fogadtam, mikor pár éve beharangozták a folytatást, a Dragon Ball Super-t, és eleinte én is komolyan ráfüggtem a sorozatra. A vége felé viszont valahogy alábbhagyott a lelkesedésem, Az univerzumok túléléséért vívott versenyt már végig sem néztem, szerintem konkrétan a legrosszabb fejezet volt a franchise történetében (bár tudom, hogy ezzel sokan nem értenek egyet). Azóta sok víz lefolyt a Dunán, a nosztalgia buborék kipukkadt, és mai fejjel már tisztán látom azokat a dolgokat, amik miatt a Super szerintem nem volt méltó utódja a Z-nek:

1.) Goku lecsökkent intelligenciája, Vegita sutba vágott büszkesége

Most sem értem igazán, hogy Toriyama miért csinált totál idiótát a főhősből, akinek tudatlansága sokszor volt ugyan a franchise humorának forrása, de sosem volt annyira hülye, mint a Superben. Bár a karakter sosem épp az eszéről volt híres, viszont komoly helyzetekben nagyon is tudott brillírozni, főleg ha stratégiák kidolgozásáról, vagy társai motiválásáról volt szó. Soha sehol nem láttam még olyat, hogy ilyen szinten lebutítottak volna egy főszereplőt, őszintén fájó pont ez számomra. De még ennél is rosszabb talán, ahogy a sorozat Vegitával bánt, akinek harcos büszkeségéből nem csak hogy semmi sem maradt, de az író lépten nyomon megalázóbbnál megalázóbb helyzetekbe kényszerítette.

2.) Aránytalan erőszintek

A Dragon Ball Super részben azért is komolyan vehetetlen számomra, mert már maga Toriyama sem volt tisztában azzal, hogy milyen erősek a saját karakterei. A legjobb példa erre Zseniális Teknős, aki anno olyan gyenge volt, hogy a Z-ben már egyszer sem láttunk küzdeni, aztán a Superben hirtelen úgy feltápolta magát a semmiből, hogy simán indult az univerzumok között vívott harcban. Nem, sorry, ezt már nem kajálom be. Mindeközben Yamchából totál viccet csináltak, őt még Vegitánál is jobban szétalázta a széria, pedig benne rengeteg lehetőség lett volna.

3.) A super saiyan szint már mit sem ér 

Emlékeztek még azokra az időkre, amikor hőseink csak kíméletlen edzések árán érték el a Super Saiyan szintet? Vegita kis híján belehalt, Gohan pedig egy évet töltött az időkamrában kíméletlen körülmények között a Cellel vívott küzdelem előtt. A Superben ehhez képest már az is elég volt hozzá, ha valami fura "bizsergést érzel a hátadban". És igen, tudom, hogy anno a Z-ben Goten és Trunks is minden erőfeszítés nélkül át tudott változni, de szerintem az még mindig sokkal megbocsáthatóbb volt. A látszat kedvéért néha még felöltik ezt a formát a harcok elején, mikor csak játszanak az ellenféllel (vagyis amikor teljesen feleslegesen húzzák az időt). Viszont lássuk be, a Super teljesen irrelevánssá tette a SSJ szintet, ami azért meredek, mert ez még a fan fictionnek csúfolt Dragon Ball GT-nek sem sikerült.

4.) Súlytalan harcok, a brutalitás hiánya

Emlékszem gyerekként, amikor az eredeti Dragon Ballban először láttam Goku és Piccolo Jr. küzdelmét a harcművészeti tornán, alig mertem odanézni. A főhős vére gyakorlatilag eláztatta a tatamit, ami egyszerre elborzasztott és mégis ámulatba ejtett. Ezeknek a harcoknak még volt tétje, és bizony kellett is ez a brutalitás, mert ebből látszott, hogy a szereplők tényleg mindent beleadtak a küzdelembe. Volt néhány iszonyatos sérülés a régi Dragon Ball epizódokban, amiket ha élőben látnék, valószínűleg azonnal kidobnám a taccsot. A Superben ebből jóformán semmi sem maradt, ráadásul azt sem igazán éreztem, hogy a gonosztevők úgy egyáltalán bármilyen valódi fenyegetést jelentenének. 

5.) Isten szint, ultra instinct 

Amikor megpróbálják velem elhitetni, hogy az Isteni szinten túl még mindig lehet erősebbé válni, ott már némileg szkeptikus vagyok. A Superben a main karakterek már nevetségesen OP-k, de még mindig próbálják erőltetni, hogy bizony még mindig van hova fejlődni. "This isn't even my final form!" Pedig de, most már igazán lehetne az utolsó, mert már egyszerűen képtelen vagyok komolyan venni a "hyper ultra instinct super saiyan god" formát. Kész, ki lett maxolva, légyszi Toriyama, engedd el! Remélem a franchise egyszer még visszatér a gyökerekhez, amikor a super saiyan fogalma még nem is létezett, mert most már kezd nagyon elfáradni ez az átalakulósdi. Sőt, bármennyire szeretem őket, azt se bánnám, ha a main karaktereknek is búcsút intenének, és nyitnának végre a spin-offok felé. Pl. láthatnánk a fiatal Zseniális Teknős kalandjait, vagy a saiyan fajt, amikor igazán erejük teljében voltak.

6.) Gohan, te haszontalan...

Értem én, hogy nem minden a harc és a küzdelem, és hogy a Dragon Ball alapvetően nem csak ezekről az értékekről szól (legalábbis így volt, amíg nem jött a Super). De akkor is, azok után, hogy Gohan milyen keményen edzett a Z-ben, egyszerűen kriminális, hogy Toriyama a kukába hajította a korábbi karakterfejlődését. Son Goku fia a Super jelentős részében teljesen haszontalan volt, a végére sikerült so-so összekapnia magát, de még így is csak árnyéka volt annak a Gohannak, aki annak idején megküzdött Majin Buu-val. Pedig annyira végtelenül szerethető karakter, mégis leginkább csak szánni tudtam szerencsétlent. Ráadásul ez az ábrázolás szerintem kimondottan káros üzenetet hordoz, ugyanis attól hogy valaki családapa, még nem lesz puhány.

7.) Háttérbe szorított karakterek

Igazából a Z harcosok jelentős részéről elmondható, hogy nem kaptak elég reflektorfényt a sorozatban. Son Gokun és Vegitán kívül mindenki irreleváns, labdába sem rúghatnak a super saiyan istenek mellett, és őszintén szólva egy darab emlékezetes pillanatot nem tudok felidézni sem Krillinről, sem Piccoloról, sem Tien Shinhanról, se senkiről a Z harcosok közül.

Bár tudnám folytatni még napestig a felsorolást, nekem igazából ezek voltak a legnagyobb problémáim a sorozattal. És mindezek ellenére egyébként nem mondanám, hogy zsigerből utálom, vannak részei, amiket kimondottan élveztem, de ezek olyan dolgok, amik mellett egyszerűen nem tudtam szó nélkül elmenni. Na de miért lényeges mindez? Miért most álltam ezzel elő?

Nos, hamarosan érkezik az első manga kritika az oldalon, és kiderítjük mi történt az univezumok túléléséért folytatott küzdelem után, ami az animébe már nem került bele. Ha Toriyama csak a felét kijavította az általam felsorolt hibáknak, akkor részemről már megérte elolvasni. Szóval legyetek résen, hamarosan további Dragon Ball tartalmakkal készülök itt a MetaComix blogon. Ne hagyd ki!