X-Men Vol. 1 by Jonathan Hickman

2021. február 22., hétfő


Miután a Fumax kiadó a múltheti bejelentésével ledobta az atombombát, nem volt kérdéses, hogy miről fog szólni a következő kritika az oldalon. Ugyanis nem kisebb dolgot harangoztak be, mint az elmúlt évek legfontosabb X-Men sztorijának, a House of X/Powers of X-nek a magyar nyelvű fordítását, melyről nem is olyan régen nekem is volt szerencsém cikkezni a blogon. Ez a történet lényegében nem más, mint az X-Men képregények soft rebootja, melyben az új status quonak köszönhetően jelentősen megváltoztak az erőviszonyok. A mutánsok saját országot alapítottak Krakoa szigetén, ami soha nem látott szinten egyesítette őket, beleértve a régi ellenségeket is. Most először, megannyi év után ők vannak fölényben az emberekkel szemben, és a továbbiakban egy napig sem hajlandóak üldözöttként élni. Az író, Jonathan Hickman tehát egy teljesen új korszakot nyitott meg, és egy rakás új X-Men képregénysorozatot indított útjára, melyekre a Dawn of X gyűjtőnév alatt szokás hivatkozni. Lényegében a House of X/Powers of X az összes Dawn of X képregényszéria nulladik volume-ja, és természetesen továbbra is az X-Men számít a zászlóshajónak az olyan további címek között, mint az X-Force, az Excalibur, a New Mutants, vagy éppen a Marauders. Mi ma csak az X-Men-el foglalkozunk, melynek első kötete #1-6-ig gyűjtötte össze a sorozat számait. Előre szólók, hogy néhány dolgot MUSZÁJ LESZEK ELSPOILEREZNI ahhoz, hogy értelmesen tudjak beszélni a képregényről. 


A mutánsok tehát bekeményítettek, mindez azonban nem jelenti azt, hogy most már senki sem akarja kinyírni őket. Sőt. Az emberek most tojták csak igazán össze magukat félelmükben, ám jelenleg semelyik nemzet sem merne nyílt támadást indítani Krakoa ellen. Hickman szép lassan, megfontoltan készíti elő azokat a fenyegetéseket, amivel a mutánsoknak előbb utóbb szembe kell néznie. Az író az epizodikus történetmesélést választotta, és őszinte leszek, nem minden esetben értettem, hogy egy-két fejezet hogyan illik bele a képbe, vagy hogy mit szeretett volna velük egyáltalán. A 
House of X/Powers of X során viszont már megtanultam, hogy mindez valószínűleg egy nagyobb kirakós része lesz, és hogy valahol, valamikor össze fognak érni a szálak. A kérdés csak az, hogy mikor, és hogyan. 

Az egész volume tetőpontja a 4. szám, aminél őszintén megmondom, kevés zseniálisabb dolgot olvastam életemben. A fejezet a "Global Economics" címet kapta, a történetben pedig Krakoa vezetői egy gazdasági fórumon vesznek részt a világ néhány másik nemzetével, többek között Wakandával, Kínával, az Egyesült Államokkal, és így tovább, mindezt egy békésen elköltött vacsora keretében. Itt derül ki, hogy az emberek már nem csak a szupererejük miatt félnek a mutánsoktól, hanem az egyre növekvő befolyásuk miatt is. És erre minden okuk megvan, ugyanis Magneto kerek perec kijelentette, hogy csak idő kérdése, és az egész világ az övék lesz, ráadásul ehhez háborúra sincs szükségük. Egész egyszerűen megvesznek mindent. A bankokat. Az iskolákat. A médiát. Ugyanis azzal, hogy Krakoa olyan fejlett gyógyszereket kínál, amik a világ semelyik másik részén sem elérhetők, lényegében mattot adtak az emberiségnek. És mindezt Magneto szájából hallani, a leghűvösebb nyugalommal... A hideg is kirázott. 


Bár már sok furcsaságot láttam a médiumban, rögtön a "top WTF képregényes pillanatok" listám élére került, ahogy láthattam Krakoát szexelni egy másik szigettel. Jó, nyilván nem vezetek ilyen listát, de akkor is, mi a fene!? :D Igazából eddig is tudtuk, hogy Krakoa maga is egy élő mutáns, szóval valahol logikus, hogy ilyesmire is képes, mindenesetre egyszerre volt végtelenül bizarr és szép ez az egész jelenet. Nálam jobban pedig csak a Summers klán tagjai rökönyödtek meg ezen, már csak az ő reakciójuk miatt is megérte megírni ezt a fejezetet.

Több dolgot igazán nem szeretnék lelőni a kötetből, legyen elég annyi, hogy a dialógusok minden egyes számban zseniálisak, és hogy még mindig az a nyomasztó érzésem van, hogy a mutáns utópia napjai meg vannak számlálva. Ismered azt a feelinget, amikor tudod, hogy valami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen? Amikor minden a lehető legcsodálatosabb, és pontosan amiatt tör rád a szorongás, hogy ennek egyszer vége lesz? Minden egyes szám után egyre biztosabb, hogy ebből az egészből valami irtózatos katasztrófa lesz a végén, és emiatt az X-ek boldog pillanatait sem tudjuk velük megélni, mert mindegyikre halálos árnyék vetül. Hickman stílusát azért még mindig kicsit töménynek érzem, és újfent jelezném, hogy nem mindenki számára lesz fogyasztható. Ha viszont türelmes vagy és kitartó, akkor biztos, hogy a végén hálás leszel érte.

Remélem, hogy ha nem is az összes Dawn of X címet, de azért legalább az X-Ment-t elhozza nekünk a Fumax a House of X/Powers of X hazai megjelenése után. Mert bizony, a hype megérdemelt. Ezek az elmúlt évtized talán legfontosabb Marvel képregényei, és ha eredeti nyelven végeztem minddel, akkor nagyon szívesen nekifutnék újra magyarul is. Akárhogy is, szeretném a magam és mások nevében is megköszönni a Fumaxos srácok munkáját, és remélem még sokáig folytatódik a kiadó képregényes reneszánsza. 

The Batman Who Laughs by Scott Snyder, James Tynion IV, Jock & Eduardo Risso

2021. február 14., vasárnap


A Nevető Batman az egyik legizgalmasabb gonosztevő, aki az elmúlt években tűnt fel a DC képregényeinek lapjain. Ezt annak ellenére állítom, hogy a karakter első felbukkanásaként elhíresült event, a
Dark Nights Metal több okból kifolyólag sem kimondottan a kedvenc történetem. Félreértés ne essék, nem azt állítom, hogy rossz, sőt. Abszolút értékeltem Scott Snyder ötleteit, és talán épp az volt a gond, hogy túl sok volt belőlük, ami különböző narratíva problémákhoz vezetett. Illetve az sem feltétlenül szerencsés, amikor egy sztorihoz konkrétan kötelező elolvasni a tie-ineket, hogy igazán értelmet nyerjen az egész. Az event után viszont végre magunk mögött hagytuk a világmegrengető kozmikus káoszt, melynek köszönhetően nem csak hogy a Nevető Batman karakterének is sikerült jobban kibontakoznia, de ráadásul olyan történetet kaptunk, ami teljesen visszahozta a New 52 Batman képregényeinek hangulatát. 

A sztori egy nem éppen hétköznapi üldözési jelenettel kezdődik, melyben Batman egy olyan bűnszervezet után lohol, akik holttesteket próbálnak meg kicsempészni a városból. Ám legnagyobb meglepetésére a koporsóban fekvő személy nem más mint... Bruce Wayne!? A vizsgálat során kiderül, hogy a áldozat tényleg ő maga, azaz mégsem teljesen. A halott Bruce ugyanis valószínűsíthetően egy párhuzamos világból származik, ahol egészen máshogy alakult az élete, mint annak, akiről rendszeresen olvasni szoktunk. Batmannek nem kell sokáig gondolkoznia, hogy rájöjjön, ki állhat emögött. Ő, aki nevet, visszatért... 


Mielőtt továbbmegyünk, nem árt tisztázni, hogy a Nevető Batman hogyan lett olyan, amilyen, és hogy miért iszonyatosan para már a puszta létezése is. Valahol a Sötét Multiverzumban, a saját Földjén ez a Batman engedett a kísértésnek, és végzett leghalálosabb ellenségével: A Bűn Bohóc Hercegével. Csakhogy Joker teste halálakor kibocsátja ugyanazt a toxint, ami egykor az ő átváltozásáért volt felelős. Ezzel biztosítja lényegében, hogy bárki is öli meg őt, a gyilkos legyen a következő Joker. A Nevető Batman tehát kapott egy jókora adagot a toxinból, ám itt kicsit többről van szó, mint hogy ő egy szimpla denevérjelmezes Joker klón lenne. Ugyanis ő tényleg Bruce Wayne. Ismeri Batman összes emlékét, észjárását, átment ugyanazon a kiképzésen, rendelkezik a detektív képességeivel, és így tovább. Az általunk ismert Batmannek tehát önmaga lehető legrosszabb és leggonoszabb verziójával kell szembenéznie, ráadásul ezúttal félő, hogy ő is pontosan ugyanolyanná válik, mint ő. 

Ő, aki nevet ráadásul nem jött egyedül, ugyanis egy másik Batmant is hozott magával a Sötét Multiverzumból. Ő a Zord Lovag (The Grim Knight), aki egyébként kicsit sem kevésbé ijesztő, mint a Nevető Batman. Ő az a Bruce Wayne, aki még ott helyben, a sikátorban, saját fegyverével végzett szülei gyilkosával. Az ő világában Batman egy Punisherhez hasonló, könyörületet nem ismerő igazságosztó lett, aki valóságos fegyverarzenállal rendelkezik, és aki brutális vérontás kíséretében "tett rendet" a saját városában. A Zord Lovag egyébként a tökéletes példája annak, hogy miért nem oké semelyik médiumban sem egy hullahegyeket hátrahagyó Batman, és hogy miért iszonyatosan fontos a "nincs öldöklés" szabály. Ez utóbbit pár éve épp az a Zack Snyder hagyta figyelmen kívül, akinek a filmjét jelenleg is milliók várják világszerte. A DCEU Batmanjét nem sok választja el attól, hogy ő maga is a Zord Lovaggá váljon, amit sem a Liga tagjainak, sem pedig a rendőrségnek nem lenne szabad semmilyen szinten tolerálnia, pláne nem Alfrednek. De persze ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem Zack Snyder zsenialitását, csodálatos vízióját és szakértelmét a képregényes karakterek terén. 


Mindent egybevéve a Nevető Batmant még sokkal ijesztőbbnek találom ezután a sztori után, mint korábban. Különösen annak tükrében, hogy most már ismerem a motivációját, ami egészen egyszerűen nem más, mint színtiszta szadizmus. Azért csinált mindent ebben a sztoriban, mert szimplán gonosz, és mert megteheti. Ebben egyébként eléggé hasonlítanak egymásra Eobard Thawne-al, elég meredek lenne, ha ők ketten valaha egy csapatot alkotnának. Ő, aki nevet megveti az általunk ismert Bruce Wayne-t, mert ahogy fogalmazott, ő a legnyomorúságosabb a Multiverzum összes Batmanje közül. Ezért mindent elkövet, hogy kínozza őt, és hogy belőle is igazi szörnyeteget csináljon.

A történetben fontos szerepet játszik Joker is, aki a Dark Nights Metal-hoz hasonlóan ezúttal is segíti hősünket. Hiszen neki nem érdeke, hogy Batman veszítsen, mivel az az ő kis macska-egér játékuk végét jelentené. A support cast legfontosabb tagja Gordon felügyelő, valamint a fia, akinek a létezéséről egyébként én egészen mostanáig teljesen megfeledkeztem. Az ifjabb Jim Gordon egy sorozatgyilkos pszichopata, aki eredetileg a Batman: Year One című kultikus Frank Miller sztoriban bukkant fel először. Ez utóbbi történetet alighanem muszáj lesz újra előszednem, mivel tizenévesen olvastam utoljára, így legfőbb ideje, hogy felfrissítsem kicsit a memóriámat. 

A egyetlen komoly gond a The Batman Who Laughs kapcsán, hogy a Nevető Batman összes szövegét olvashatatlan piros betűtípussal írták, hogy az ő szájából minden ijesztőbbnek tűnjön. Ez nem egyszer megakasztott olvasás közben, és sokszor csak fél percnyi hunyorgás árán tudtam továbbhaladni. Jock rajzai viszont remekül passzolnak a sztorihoz és Scott Snyder stílusához, látvány terén is abszolút a New 52 képregények hangulata köszönt vissza az oldalakon.

Ha szeretted Scott Snyder 2011-es Batman képregénysorozatát, akkor a The Batman Who Laughs neked való cucc. A rémálom egyébként még közel sem ért itt véget, hanem tovább folytatódott Joshua Williamson Batman/Superman képregényeiben, ahol a címszereplőknek ismét a Nevető Batmannel kellett szembenézniük. Ez utóbbit amúgy is el terveztem olvasni, ezek után pedig pláne muszáj lesz. Kellemes borzongással nézek elébe.

Solomon Grundy by Scott Kolins

2021. február 10., szerda

Solomon Grundy a kedvenc DC karaktereim egyike azóta, hogy gyerekként láttam az Igazság Ligája rajzfilmsorozatban. Ennek ellenére meglepően kevés képregényt olvastam, amiben szerepel, olyat pedig pláne nem, amiben ő a főszereplő. Nemrég vásároltam egy Flash szkeccset Scott Kolinstól (amivel bátorkodtam is mindenhol eldicsekedni, csekkold a Facebook/Instagram oldalunkat!) és a vele folytatott beszélgetés során épp ő maga hívta fel a figyelmemet a 2009-es
Solomon Grundy minisorozatára. A képregényt kissé nehézkes és költséges beszerezni, mivel már nincs nyomtatásban, ráadásul a Comixology digitális könyvtárában sem elérhető. Szerencsére sikerült beszereznem egy patika állapotú darabot az Ebay-ről, így végre volt lehetőségem belevetni magam a DC "zombi Hulkjának" rémisztő kalandjaiba. 

Cyrus Gold soha vissza nem térő lehetőséget kapott: Végre valahára megtörheti az átkot, ami nem hagyja békében nyugodni őt. Ehhez nem kell semmi mást tennie, mint kiderítenie ki volt az, aki megölte őt az 1800-as években, és megbocsátania a gyilkosnak. Azonban minderre csupán egyetlen hét áll rendelkezésére - ha nem jár sikerrel, a Legfeketébb Éjszaka (Blackest Night) előtt, továbbra is örök kárhozat lesz a sorsa, és hogy újra és újra feltámadjon halottaiból. Vajon véget ér valaha Solomon Grundy szenvedése? Vagy a története még az eddigieknél is sötétebb fordulatot vesz? 


Kolins sorozata egyértelműen a horror kategóriába sorolandó, és tagadhatatlanul voltak benne nagyszerű ötletek. Az író Hulkhoz hasonlóan különválasztotta Cyrus és Grundy személyiségét, ráadásul a nappal ember/éjjel szörny átalakulást is kölcsönvette. Viszont ne gondolja senki egy pillanatig se azt, hogy Cyrus bármivel jobb, vagy kevésbé veszélyes, mint az alteregója: A képregény ugyanis mélyre ás a múltjában, melyből kiderül, hogy nem volt több egy alávaló gyilkosnál. De vajon megérdemelte-e a sorsot, ami jutott neki? Kolins ezt az olvasóra bízza, hogy eldöntse, nem próbálja egy percig sem megsajnáltatni a főhőst, csak visszaadni azt a határtalan tébolyt, ami a fejében tombol. A történet pszichológiai része szerintem nagyon izgalmasra és iszonyat nyomasztóra sikerült, a narratívával viszont akadtak gondok. Sokszor nem értettem mi történik, vagy hogy a sztori szempontjából miért lényeges egy-két dolog. Hajlamos összezavarni az olvasót, és sajnos nem a jó értelemben. Emellett maga a cselekmény sem volt annyira zseniális, mint amennyire lehetett volna, a befejezés pedig kimondottan kiszámítható és elcsépelt. 

A történetben számos más DC karakter is felbukkan, bár senki az A listások közül. A két legfontosabb mellékszereplő a legelső Zöld Lámpás, Alan Scott, valamint Phantom Stranger, akik próbálják Grundy-t ráterelni a helyes útra, és megakadályozni, hogy a kelleténél több embert mészároljon le küldetése során. Szerepel továbbá a démon Etrigan, Bizarro, Poison Ivy, Killer Croc, Frankenstein, és Professor Ivo is. Az író kifejezetten igyekezett rámenni arra, hogy a szörnyet más szörnyekkel eressze össze, ezen párosítások némelyike pedig tényleg egészen jól sült el. 


Kolins nem csak írta, hanem illusztrálta is a képregényt, és bebizonyította, hogy a horror műfajban is képes brillírozni. Sötét, komor, sokszor gore-ba hajló képsorok jellemzik a
Solomon Grundy-t, a mocsárban játszódó jeleneteknél pedig kicsit olyan érzésem volt, mintha az Immortal Hulk-ot látnám a Tales from the Crypt idejében és stílusában. Mindent egybevéve vizuális téren nem lehet panasz a képregényre, sőt, ez az egyik legnagyobb erőssége.

Ha tényleg nagyon érdekel a karakter, és szereted a horrort, akkor érdemes beszerezned egy példányt a Solomon Grundy-ból, de ha nem, akkor abszolút kihagyható. Talán a DC-nél is érezték, hogy vannak azért ennél jobb történeteik is, és ezért merült némileg feledésbe. Ha osztályoznom kéne, akkor egy 3-ast azért adnék rá, ami több is lehetett volna, ha kicsit összeszedettebben meséli el azt, ami el szeretett volna. De ez ilyen. Nem lehet mindegyik életem legjobb képregénye! :)

He-Man and the Masters of the Multiverse by Tim Seeley, Dan Fraga, Richard Friend, Tom Derenick & Matt Yackey

2021. február 7., vasárnap


Ha valaki régóta követ minket, az mostanra már biztosan rájött, hogy egyszerűen IMÁDOM a Masters of the Universe-t. Korábban már volt szerencsém írni az oldalon a könyvespolcom egyik legnagyobb ékkövéről, a csaknem 1500 oldalas He-Man Omnibusról, ami ráadásul sokáig az egyik legolvasottabb írásom volt a blogon. A cikkben elhangzott egy nagyon fontos információ is, mégpedig hogy A multiverzum koncepciója a Masters of the Universe világában is létezik. Külön univerzumnak számítanak a különböző képregények, animációs sorozatok, az 1987-es élőszereplős film, sőt, még az akciófiguráknak is külön realitása van. Tim Seeley ezt a témát maxolta ki a 2019-ben indult, hat számos
Masters of the Multiverse című minisorozatban, méghozzá nem is akárhogy. 

A multiverzumban számos Eternia létezik, melyekben két dolog mindig változatlan: Skeletor csillapíthatatlan vágya, hogy megszerezze Grayskull erejét, és He-Man, aki mindig megállítja őt. Létrejött azonban egy furcsa anomália: Egy ellentétes világ, ahol He-Man a gonosz és Skeletor... Khm, bocsánat, KELDOR HERCEG a jófiú. Utóbbi azonban csatározás helyett csak idétlen csínytevésekre pazarolja idejét és varázserejét. Egy napon viszont Anti He-Man útra kelt, hogy a multiverzum összes He-Manjét lemészárolja, és megszerezze tőlük Grayskull kardját, és azok erejét egyesítse a sajátjával. Így történt hát, hogy az 1987-es, élőszereplős Masters of the Universe film He-Manje és az akciófigurák világának He-Manje felkereste Keldort, hogy segítsen nekik megállítani Anti He-Man ámokfutását. Hiszen ha Anti-Eterniában ő a gonosz, akkor Keldor csakis egy igazi hős lehet...


Igen, tudom, ez most így elsőre talán kissé soknak és bugyutának tűnhet (jó, kicsit tényleg az), de higgyétek el nekem, hogy a Masters of the Multiverse igazán zseniális és ambíciózus cucc. Bár Anti He-Man karakterébe nem szorult túl sok fantázia, Keldor mindenért kárpótol minket, akiről kiderült, hogy akár egészen jó arc is lehetne, ha a többi párhuzamos világban nem lenne egy hatalommániás őrült. Emellett He-Man (és a többi szereplő) számos ismert inkarnációja feltűnik a képregényben, többek között a kultikus 1983-as rajzfilmsorozat He-Manje is. A számomra igen kedves 2002-es reboot viszont valamiért kimaradt ebből a repertoárból, de igazából annyira lekötött a történet, hogy ez egy pillanatig sem szegte kedvemet. 

Mindent egybevéve az az érzésem a Master of the Multiverse-el kapcsolatban, mintha Tim Seeley fogta volna az összes szeretetét, amit a franchise iránt valaha érzett, és belegyúrta volna ebbe az egy történetbe. Ilyesmit utoljára Chip Zdarsky Pókember képregényeinél éreztem, és azt kell mondjam, hogy az ilyen sztorik miatt érdemes igazán comic nerdnek lenni. Az írónak ráadásul remek humora van, és parádés öniróniával világított rá a franchise azon hibáira, amik miatt igazából csak még inkább szeretjük azt. Emellett sikerült összeollóznia elemeket úgy ismertebb DC és Marvel eventekből, hogy a darabokból mégis valami új és nagyszerű dolog szülessen. Hiszen láttunk már nem is egy multiverzumot, párhuzamos világokból elszabadult gonosz hasonmásokat, de ezt így, ebben a formában még soha, és ez a lényeg. 


A rajzok szintén nagyon igényesek, ráadásul az 1983-as rajzfilmsorozat univerzumát látvány szempontjából is sikerült egy az egyben visszaadni az oldalakon. Szinte már nevetséges, hogy milyen rohadt jól mutatnak a klasszikus karakterdizájnok és színek a papíron, remélem, hogy még lesz alkalmam látni hasonlót. Ilyenkor mutatkozik meg, hogy a DC nagyon is komolyan veszi a Masters of the Universe franchiset és annak fan bázisát. Továbbra is csak azt tudom mondani, hogy náluk jobb helyen valószínűleg senkinél sem lehetnének a képregényes jogok. 

A Masters of the Multiverse több, mint kötelező minden He-Man fannak függetlenül attól, hogy melyik inkarnáció a kedvence. Ez az a fajta a fan service, aminek épp az a lényege, hogy minden rajongót lenyűgözzön. Remélem még megörvendeztet minket hasonló képregényekkel a DC, azt meg még inkább, hogy Kevin Smith is hamarosan hírt ad a készülő anime sorozatról. Már alig várom!