Stranger Things: The Other Side/Six by Jody Houser

A Stranger Things idei felmérések szerint a Netflix harmadik legnépszerűbb saját gyártású sorozata, nekem pedig a legfőbb érv volt amellett, hogy előfizessek a streaming szolgáltatásra. A '80-as évek hangulata, az azt erősítő fülbemászó synthwave soundtrack, a szerethető karakterek és a kalandos történet azonnal megszerettették velem a szériát, az eddig megjelent három évadot három nap (!!!) alatt daráltuk le itthon. Kicsit bánom, hogy nem osztottam be jobban az epizódokat, már csak azért is, mert így rengeteget kell még várnom, hogy viszontláthassam a hawkinsi srácokat. Szerencsére nem kell teljesen nélkülöznünk őket, hiszen a Dark Horse gondozásában több Stranger Things mini-képregénysorozat is napvilágot látott, sőt, azóta továbbiakat is bejelentettek. Ezekből két fontos kérdésre is választ kapunk: Mi történt Willel a hellyel lefelében, valamint a hawkinsi laboratóriumban a többi különleges képességű gyerekkel?

Bár ez valószínűleg egyértelmű, azért mégis kihangsúlyoznám, hogy ha valaki nem nézi a sorozatot, úgy semmi értelme belekezdenie ezekbe a képregényekbe. A Will történetét feldolgozó "The Other Side" magyarul is kijött "Túloldalon" címmel a Szukits jóvoltából, a fordított verzióról viszont sajnos nem tudok nyilatkozni, mivel többnyire eredeti nyelven, digitálisan olvasok képregényeket (el is felejtettem, hogy létezik magyar változat). A nyolc fejezetet egyébként egyenként vásároltam meg a hazai ár töredékéért a Comixology egyik Black Friday akciójának keretében, darabját 0,79 euróért, azaz kb. 265 Forintért. A Szukits oldalán a cikkben taglalt második mini, a 6-os számú alanyról szóló történet is előjegyezhető. 

 

Will története nem sok újdonságot rejt, gyakorlatilag csak az ő szemszögéből nézzük újra a sorozat ismert történéseinek egy részét. Amit viszont nem tudtunk, hogy Will sokkal többször ott volt az orrunk előtt, mint hittük - csak mivel ő éppen a hellyel lefelében volt, ezért rejtve maradt a szemünk elől. A másik dolog, amit a képregényből megtudtam, hogy a srác milyen derekasan helytállt ebben a torz és ijesztő világban. Az összes szereplő közül eddig Will volt a legkevésbé kedvencem, ami nem is meglepő, hiszen az első évadban szinte alig szerepelt a képernyőn. Mert hát ugye szegény gyermek eltűnt, és nem igazán láttuk min ment valójában keresztül. A képregény ezt a hézagot hivatott betölteni, megmutatja milyen bátorság lakozik a karakterben, aki úgy érzem ezek után sokkal több tiszteletet érdemel. 

 

6 története a sorozat előzményének tekinthető, Will eltűnése előtt játszódik a '70-es évek végén. Eddig is tudtuk, hogy a hawkinsi laboratóriumban voltak más gyerekek is 11-en és 8-on kívül, de róluk ezidáig semmit nem tudtunk. Most viszont megismerjük a lányt, akit korábban Francine-nek hívtak, betekintést nyerünk egykori családi hátterébe, megtudjuk milyen képességek rejlenek benne, és hogy miként került a laboratóriumba, csakhogy a többi alanyhoz hasonlóan Dr. Brenner kísérleti patkánya legyen.

A két mini történetét Jody Housernek köszönhetjük, aki nem is olyan régen szerepelt már egyszer a blogon Star Wars képregények kapcsán. Az illusztrációkat Stefano Maritno és Edgar Salazar követte el, és bár belefutottam néhány furcsán kivitelezett arcba (főleg Martino esetében), stílusuk jól passzol a Stranger Things világához. Az ismert szereplők egytől-egyig felismerhetők, a sorozat hangulatát sikerült jól visszaadni, ennél többet szerintem nem nagyon lehet kívánni. A borítókat Aleksi Briclot készítette, szerintem mindegyik parádésra sikerült.

A Dark Horse Comics Stranger Things képregényei jó kiegészítői a Netflix sorozatnak, ugyanakkor fontos, hogy ennél többet ne várjunk tőlük. Kifejezetten csak rajongóknak ajánlom, és ne feledjétek, jövőre magyarul is megjelenik 6 története a Szukits kiadónál.

The Flash by Geoff Johns Book One

Geoff Johns. The Flash. Wally West. Bár jelen esetünkben az utóbbi kettő egy és ugyanaz, ez mégis három nyomós érv volt amellett, hogy megvásároljam a cikkben taglalt képregénygyűjteményt, ami magában foglalja a The Flash számait #164-176-ig, valamint az Iron Heights című one-shotot. Mint az sokan tudják (és mint sokan nem) a Végtelen Világok Krízise című 1985-ös giga crossover után az egykori Kid Flash, Wally West öltötte magára Barry Allen jelmezét, és ezzel több, mint két évtizeden át tündökölt Flash szerepében. A karakter Mark Waid keze alatt érte el legnagyobb népszerűségét a '90-es években, akitől Grant Morrison vette át a tollat, 2000-ben pedig Johns-on volt a sor, hogy továbbvigye a villámgyors szuperhős történetét.

Amikor Flash áttört téren és időn át egy párhuzamos világban találta magát, ami tükörképe a miénknek. Majdnem minden ugyanaz, egy lényeges különbséget leszámítva: Nincs sebességmező. Megfosztva az energiaforrástól, aminek gyorsaságát köszönheti, Wally ráeszmél, hogy ebben a világban Flash sosem létezett, ráadásul mindenki ráfázik, aki maszkot visel. Miközben a hatóságok őt üldözik, hősünk csak úgy élheti túl a hajszát, hogy azoktól fogad el segítséget, akikben a legkevésbé bízik: Legnagyobb ellenfeleitől, a Zsiványoktól!
A folytatásban Wallynak egy ijesztő szektával kell szembenéznie, akik mindenkit megölnek, akit Flash valaha megmentett. És ha mindez nem lenne elég, problémás exbarátnője, Magenta is felbukkan!
Ezután Keystone City katasztrófa sújtotta övezetté válik, miután lecsapott rá egy pusztító vihar. A szokatlan időjárás mögött Flash egyik régi ellenfele áll: Weather Wizard, aki minden eddiginél vérszomjasabb bosszúra készül!
A fináléban Wally az Iron Heights börtönbe látogat, ahol egy halálos betegség terjed az elítéltek között. Csak Flash és Piper állíthatja meg a járványt és a börtönlázadást. De vajon mi a rejtélyes börtönigazgató szerepe ebben az egészben? 

Johns nem sokat változtatott Waid receptjén, a két író stílusa nagyon hasonló, ha nem látnám a borítón a neveket, nem biztos, hogy különbséget tudnék tenni közöttük. A párhuzamos világban játszódó sztori nagyon erős kezdés volt, meglepően jól tud működni, amikor a szuperhősöknek ellenségeikkel összefogva kell kimásznia a szorult helyzetekből, erre pedig ez a történet az egyik legjobb példa. Ráadásul bőven vannak benne érdekes és váratlan fordulatok, simán az egyik legemlékezetesebb Flash sztori, amihez valaha szerencsém volt. A folytatás szintén nem okozott csalódást, hiszen minden benne volt, amiért szeretem a karaktert. Wally West ugyanis azért izgalmas számomra, mert rendkívül hosszú utat tett meg, és saját karakterfejlődését mindig érdekes az ő szemszögéből látni: Hogyan kellett az egykori Kid Flashnek egykori mentora helyébe lépnie, miként nőtt fel az akkor még kissé nagyképű és éretlen Wally a feladathoz, és hogyan vált belőle felelősségteljes férfi és igazi szuperhős, akinek sokszor csak évekkel később kellett szembenéznie korábbi tetteinek következményeivel. Nem mellékesen Linda Parkkal való kapcsolata is fontos része Wally történetének, alighanem ők a legjobb pár, akikkel képregények lapjain valaha találkoztam. 

A The Flash számait #164-től 169-ig Angel Unzueta illusztrálta, akinek stílusa sok tekintetben a korábbi Mark Waid korszakot idézi. A #170-ik számtól Scott Kolins ragadott ceruzát, aki a sorozat meghatározó rajzolója volt, már önmagában miatta is érdemes belelapozni Geoff Johns Flash képregényeibe. Az Iron Heights one-shot képeit Ethan van Scivernek köszönhetjük, akinek neve olyan más képregények kapcsán is ismerős lehet, mint a New X-Men, a Green Lantern, vagy a The Flash: Rebirth.

Geoff Johns Flash sorozata kötelező olvasmány minden rajongónak, viszont azt javaslom, hogy eredeti nyelven vágj neki, és ha lehet ezzel a kötettel. Magyarul kijött ugyan a DC Nagy Képregénygyűjtemény részeként egy, vagy két történet, viszont az előzmények hiánya és a hitvány fordítás egyszerűen élvezhetetlenné teszik az élményt, sajnos a legtöbb Eaglemoss kiadvánnyal ez a tapasztalatom. Ezt a gyűjteményt viszont bátran ajánlom papíron és digitális formában egyaránt, nem fogsz benne csalódni.

Peter Parker: The Spectacular Spider-Man: Coming Home by Chip Zdarsky

Chip Zdarsky Spectacular Spider-Man sorozata az egyik legnagyobb kedvencem az elmúlt évekből Marvel fronton. A Peter, J. Jonah Jameson, valamint Teresa Parker alkotta ütős hármas, az időutazás és az előző volumeban zseniálisan elhelyezett utalások és easter eggek mind hozzájárultak ahhoz, hogy kicsit jobban is utánajárjak az írónak, aki egészen biztosan fog még szerepelni a blogon. Zdarsky nem csak hogy tényleg érti Pókember karakterét, de egyben az egyik legnagyobb rajongója is, ez pedig csupa szívvel megírt műveiben is visszaköszön.

Peter, J.J. és Teresa meghiúsították Tinkerer gonosz tervét a múltban. Ám megrökönyödésükre egy teljesen ismeretlen jövőbe térnek vissza: Egy Pókember-mentes világba, ahol Norman Osborn az úr! Vajon megbízhat-e Pókember a történelem egyik legnagyobb gonosztevőjében, hogy segítsen helyreállítani az idővonalat? Mindeközben a Vedomi, a mesterséges intelligenciákból álló sereg el akarja pusztítani az emberiséget - a világ csak Pókemberre számíthat! Ezután pedig készüljetek fel egy semmihez sem fogható Homokember sztorira, ahol az események sötét fordulatot vesznek... 

Bár összességében tényleg oda-vissza vagyok ezért a sorozatért, mégis azt éreztem, hogy Zdarsky a végére kicsit kifogyott a szuszból. Az időutazásos sztori azon része, ahol a szereplők a Norman Osborn-uralta világban kötnek ki izgalmas volt, és a magam részéről több időt is eltöltöttem volna benne, viszont sajnos hamar véget ért. A lezárás, valamint a Vedomival való küzdelem szintén összecsapott érzést keltett, mintha kissé elsiették volna. Hogy vajon meg volt-e szabva az oldalszám, vagy valami más oka volt, nem tudom megmondani, de abban biztos vagyok, hogy egy pár plusz fejezettel még le lehetett volna kicsit lassítani az eseményeket, hogy ne ilyen hirtelen, a kötet közepén érjenek véget. Ugyanakkor nem végzetes hibák ezek, ráadásul karakterek tekintetében is ütős a felhozatal: A már említetteken kívül szerepel Peter egykori szerelme, Gwen Stacy, Daredevil, Amerika Kapitány, Sólyomszem, a Lény, Fekete Párduc, Doctor Strange, Doctor Doom, Ironheart, a Sandman sztoriban pedig Fáklya is beköszön.

A kötet legvégén kapott helyet a Spectacular Spider-Man 310. száma, amire szerettem volna külön is kitérni. Ez ugyanis a teljes széria lezárása, és valami egészen zseniálisra sikerült, vetekszik a "My Dinner with Jonah" című fejezettel (keresd a Spectacular Spider-Man Vol. 1-ben!). Mondhatni ez Zdarsky búcsúlevele a sorozattól, és mint olyan, durván betalált, egyértelműen a 4. volume tetőpontja. Ebben a rövid történetben egy amatőr dokumentumfilmes elhatározta, hogy kamerák előtt faggatja ki az utca emberét, mit gondolnak Pókemberről. A 19 oldalas, önmagában is élvezhető, független fejezet perpill a legjobb Pókember szösszenet, amit az emlékeimben fel tudok idézni, és minden benne van, amit Zdarsky érdemei mellett felhoztam a bevezetőben. Mostanában nem sűrűn vásárolok papíron képregényt, de azt hiszem ebből szeretnék majd egy CGC által minősített példányt. 

Az illusztrációkat az előző részekből is ismert Adam Kubert, Juan Frigeri és Chris Bachalo rajzolta, utóbbi könnyed stílusa érdekes választás volt az egyébként tragikusabb hangvételű Sandman sztorihoz. Az említett sorozat-lezáró Spectacular-Spider-Man #310 képsorait maga Zdarsky követte el, aki nem csak íróként, hanem rajzolóként is tevékenykedik. Érdekesség, hogy a másik kedvenc fejezetemet a sorozatból, a fentebb említett "My Dinner with Jonah" illusztrációit is ő rajzolta, emlékeim szerint csak ebben a két rövid, de annál ütősebb részben ragadott ceruzát.

Mindent egybevéve Chip Zdarsky Spectacular Spider-Man sorozata nagyszerű kis kaland volt, mindig öröm látni, ha egy író nem csak tehetséges, de még élvezi is, amit csinál. A szériának van egyébként egy 5. része is, ami egy Spider-Geddon tie-in, viszont ezt már nem Zdarsky írta, én pedig amúgy sem olvastam a Spider-Geddont, szóval arról nem fogok egyhamar cikkezni. Zdarsky egyéb munkáiról viszont annál inkább, hiszen idén jelent meg egy minisorozata, a Spider-Man: Life Story, amivel a '60-as évek Pókember képregényei előtt tiszteleg. 
A következő hónapokban sort kerítek rá, addig is olvassatok sok képregényt, és persze Metacomix blogot! ;)

Identity Crisis by Brad Meltzer & Rags Morales

A főként regényíróként ismertté vált Brad Meltzer bibliográfiája meglehetősen karcsú képregények terén, mégis neki köszönhetjük a 2000-es évek legmegosztóbb DC eventjét, az Identity Crisist. Az olvasók vagy imádják és a legjobbak között emlegetik, vagy ki nem állhatják, és innentől datálják a kiadó zuhanórepülését. Bár az utóbbi tábornak joga van a véleményéhez, szerencsére nem tudok velük egyetérteni egyik ponton sem - Az Identity Crisis a személyes all-time favorite listám első helyét foglalja el, és nem is hiszem, hogy bármi le tudná taszítani a trónról - legalábbis egyhamar biztosan nem.

Elongated Man feleségét, Sue Dibnyt megölték a saját otthonában, a szuperhős közösség lesújtva áll a történtek előtt. Siratják az elhunytat, szeretteiket pedig még közelebb tartják magukhoz, mint eddig. A temetés után azonnal nyomozásba kezdenek, hogy megtalálják a gyilkost. Egy maroknyi hős azonban sejti ki lehet az elkövető... Évekkel korábban, hogy megvédjék Sue-t és a hozzá hasonlókat a gonosztevőktől a Zöld Íjász, Fekete Kanári, Atom és Zatanna átléptek egy határt, és most a rég eltemetett, sötét titok zilálja szét a szuperhős közösséget...

"Ki az az Elongated Man?" - Kérdezitek most sokan. A kérdés abszolút jogos, hiszen valóban nem éppen A listás karakterről van szó. Igazából én is csak annyit tudok róla, hogy ereje kb. megegyezik a Marvel képregényekben szereplő Mr. Fantasticéval. Ez volt Meltzer egyik nyerő húzása, szándékosan kevésbé ismert karaktereket használt, akiknek ráadásul direkt jól utána is nézett az Identity Crisis megírása előtt. Az ilyen jellegű szereplők mélyebb ismerete ugyanakkor nem szükséges a sztori megértéséhez. 

Mitől félnek legjobban a szuperhősök? Attól, hogy személyazonosságuk nyilvánosságra kerül, és ezt szeretteik sínylik meg. Jómagam nyíltan elutasítom azt a jelenséget, amikor a DC világát szükségszerűen a "dark" kategóriába próbálják meg beskatulyázni, de az tagadhatatlan, hogy az Identity Crisis egy elég meredek és kimondottan komor sztori. Sokaknak túlságosan is: Olvastam olyan véleményt, hogy valaki azért utálja, mert egyszerűen lehozta az életről. Szerintem azonban pont ebben rejlik a zsenialitása - az Identity Crisis a DC többi krízisével ellentétben nem valami hatalmas, kozmikus fenyegetés köré épül, hanem egy mélyen emberi, szívszorító történetet mesél el. Viszont maximálisan megértem, ha valakinek sok ez egyszerre, főleg hogy Meltzer olyan tabutémáktól sem kíméli az olvasót (és a szereplőket), mint a nemi erőszak. Ha ezek után bárki azt mondja, hogy a szuperhősös képregények gyerekesek, annak bizony kijár egy haltasli.

Nem beszéltünk még a legfőbb okáról annak, hogy miért utálják sokan ezt a képregényt, ez pedig abban keresendő, ami utána jött: Az Identity Crisis nem pusztán csak kihatott a későbbi eseményekre, hanem konkrétan az Igazság Ligája végét jelentette. Ezután relaunch következett, és a liga három legfontosabb tagjának (Batman, Superman, Wonder Woman) teljesen újra kellett szerveznie a csapatot a 2006-os Justice League America lapjain, melyből az első két volume szintén Brad Meltzer érdeme. 

Az Identity Crisis rajzait Rags Moralesnek köszönhetjük, aki emellett a Countdown to Infinite Crisis, valamint a New 52 Action Comics révén is ismert. A kötet vizuális szempontból is a maximumot hozza, a gyászoló szuperhősök képe az egyik legemlékezetesebb képregényrajz, amit valaha láttam. A borítókat Michael Turner követte el.

Az Identity Crisis a legeslegkedvencebb DC történetem. Egy elképesztő gyilkossági rejtély sztori, tele drámával és mellbevágó érzelmekkel. Igazából máig értetlenül állok a tény előtt, hogy valaki zsigerből utálja ezt a képregényt, mikor én olvastam egy szuszra ledaráltam, majd mikor kivégeztem percekig csak meredtem magam elé. Meleg szívvel ajánlom mindenkinek, de készüljetek fel, kemény lesz!