Ha van képregényíró, akinek valószínűleg sosem fogok tudni betelni a munkásságával, az Geoff Johns. A New 52-nek kétség kívül voltak gyengébb húzásai, a Forever Evil viszont az egyik - ha nem a legjobb történet, amit ebből a korszakból volt szerencsém elolvasni. Ez az elmúlt évtized egyik legélvezetesebb DC crossover eventje, és alighanem az egyik legjobb Lex Luthor sztori, amit ismerek. A Forever Evil a Trinity War című képregény folytatása, valamint a Darkseid War előzménye - tehát voltaképpen egy trilógia második részeként értelmezhető. Mindhárom említett történet Geoff Johns érdeme. Ha kíváncsi vagy az előzményekre, úgy mindenképp érdemes a Trinity War-al kezdened. Ha ez kimaradt, akkor INNENTŐL SPOILER VESZÉLY, SZÓVAL CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE OLVASS TOVÁBB!!!
Az Igazság Ligája halott. A világ gonosz hasonmásaik kezébe került, akik a Bűn Szindikátusának nevezik magukat, és akik multiverzum 3-as számú Földjéről érkeztek. A Szindikátust Superman félelmetes és kegyetlen alteregója, Ultraman vezeti, akinek látszólag nem akad ellenfele a bolygón. A világ szupergonoszai ultimátumot kaptak: Engedelmeskedjenek, különben az életükkel fizetnek. Ezúttal senki sem számíthat a hősökre, egy csapat gonosztevő azonban szembeszáll az elnyomókkal...
A Bűn Szindikátusa már a New 52 előtt is létezett, a gonosz hasonmások a Justice League America 29. számában tűntek fel először 1964-ben. Azóta több történet is napvilágot látott, melyben szerepeltek, köztük a 2010-es Crisis on Two Earths című animációs film, amit szintén csak ajánlani tudok. Az alteregók tényleg ijesztő ellenfelek, Ultraman különösen para, ami pedig kifejezetten érdekessé teszi őket, hogy bár számtalan dologban ugyanolyanok, mint az Igazság Ligája, mégis szöges ellentéteiknek tekinthetők.
A főszereplő Luthort olyan gonosztevők segítik, mint Bizarro, Black Manta, Sinestro, Deathstroke, Black Adam, Captain Cold, az író igazán impozáns kis csapatot verbuvált össze ehhez a remek sztorihoz. Johns ráadásul remekül használja ezeket a karaktereket, az összecsapásokat is sikerült remekül összepárosítani, hogy azok tényleg érdekesek legyenek. Sinestro vs. Power Ring, Black Adam vs. Ultraman, Captain Cold vs. Johnny Quick, a képregény tele van epikus és néhol brutális harcokkal, amire csak rátesznek az elmaradhatatlan bunyó közbeni beszólások.
A Forever Evil rajzait David Finch készítette, akinek munkásságát főként Batman és Wonder Woman képregények révén ismerhetik a rajongók, emellett Marvel és Image Comics kiadványokban is találkozhattatok már a nevével. Finchnek sikerült minden karaktert a lehető legjobban elkapnia ebben a sztoriban, a hamisíthatatlan DC Comics élmény garantált. A borítókat szintén neki köszönhetjük.
Noha bőven vannak még olvasásra váró New 52 képregényeim, az biztos, hogy a Forever Evil jelenleg az első számú kedvencem ebből a korszakból. Ha szeretnél Lex Luthorról többet olvasni, akkor ezzel a sztorival egyszerűen nem lőhetsz mellé. A helyes olvasási sorrend betartása erősen ajánlott! Trinity War -> Forever Evil -> Darkseid War!
A blogon nem igazán szerepelt még olyan képregény, ami női karaktert helyezett volna előtérbe, egy ideje terveztem, hogy orvosolni fogom ezt a hiányosságot, főleg mivel az utóbbi időszakban látványosan megugrott a hölgy olvasóim száma. Wonder Woman egyértelmű választásnak bizonyult, némi tájékozódás után a 2003-ban indult Greg Rucka sorozat mellett döntöttem, mivel a tapasztaltabb rajongók nagy része a legjobbak között hivatkozott rá különböző fórumokon. Pozitív visszhang, csodaszép borító, ezek után tényleg valami egészen zseniálisat vártam, és bár voltak a gyűjteménynek kimondottan jó részei, összességében sajnos mégis csalódnom kellett. A kötet a 2002-es The Hiketeia című történetet, valamint a WW számait tartalmazza #195-től 205-ig.
A The Hiketeia című sztoriban egy ősi rituálé miatt Wonder Womannek meg kell védenie egy megtört lányt bárkitől, aki veszélyt jelent rá. De mi van akkor, ha ez a fenyegetés nem más, mint Diana régi szövetségese, Batman? Ez a történet nagyon is elnyerte a tetszésemet, csupa érzelem, az egyetlen amit sajnáltam, hogy meglehetősen rövid volt, ezért nehéz is ennél többet írni róla spoilerek nélkül.
A WW számaitól #195-tól 205-ig viszont már koránt sem vágódtam hanyatt, pedig sajnos ezek teszik ki a gyűjtemény nagy részét. Kár, mert amúgy itt is rengeteg volt a jó ötlet. Diana írt egy könyvet, amibe korábbi beszédeit, gondolatait, nézeteit gyűjtötte össze. Az írás azonban nem mindenkinek nyerte el tetszését, Wonder Woman politikai vita tárgya lett, a könyv megjelenését tüntetések követték, a buliból persze a média sem maradhatott ki. A sztoriból kiderül az is, hogy Dianara micsoda terhek nehezednek, nem csak Wonder Womanként, hanem at Egyesült Nemzetek nagyköveteként is. Megismerjük az őt körülvevő személyzetet, sajtósait, valamint egy új ellenséget, Veronica Calet, aki a háttérből minden létező irányból támadja Dianat, és ehhez még szupererőre sincs szüksége. Az események során Wonder Woman szülőföldje, Themyscira is veszélybe kerül.
Ez így önmagában még jó is lehetne, Veronica Cale érdekes ellenfél, gyakorlatilag ő Wonder Woman Lex Luthorja, motivációikban is van hasonlóság. De mi a probléma a képregénnyel? Pontosan az, ami más címeknél is haza szokta vágni nálam az élményt: TÚL SOK MINDEN TÖRTÉNIK EGYSZERRE. Ráadásul a karakterek fele teljesen felesleges. Szerepel Diana, a sajtósai, titkárai, a szakácsa, az olümposzi istenek, a themyscirai amazonok, Veronica Cale, Veronica Cale tudósai, Medusa, Medusa nővérei, Dr. Psycho, Silver Swan, és még tudnám sorolni, csak vagy fogalmam sincs kicsodák, vagy egyszerűen nem is emlékszem rájuk. A történet felét szimplán ki lehetett volna hagyni, ehelyett folyamatosan ugrálunk a helyszínek és szereplők között, amitől csak zavaros az egész, ráadásul sokszor nem is értjük, mi köze van a mellékszálaknak bármihez. Kicsit olyan, mintha egy vágatlan filmet néztem volna, amihez nem hogy nem adtak hozzá semmit az extra jelenetek, de egyenesen elterelték a figyelmet a lényegről. Ugyanakkor ha valamiért jár a piros pont, az az, hogy Ruckának sikerült jól visszaadnia Diana személyiségét. Fekete pontot viszont épp azért adnék, mert bár Wonder Woman neve szerepel a borítón, a címszereplő mégis sokszor háttérbe szorult.
A Hiketeia című sztori rajzait J.G. Jonesnak köszönhetjük, a fő WW sorozat képeit pedig Drew Johnson, Shane Davis és Stephen Sadowski követte el. Olvastam olyan véleményt, hogy valaki szerint az illusztrációk túl erotikusak, illetve hogy a karakterek túl vannak szexualizálva a képeken. Korábban volt olyan cikkem, amiben külön kihangsúlyoztam, hogy engem kifejezetten irritál az ilyesmi, nagyon nem szeretem a női szuperhősökön perverz módon élvezkedő képregényes rajzokat. A Wonder Woman erotikája valahogy mégsem lépte át az ingerküszöbömet. A képregény illusztrációi első oldaltól az utolsóig szépek, ízlésesek.
A The Hiketeia, ha a MetaComixon pontozásos rendszer lenne, megkapná tőlem mind az öt csillagot, sajnos azonban itt most a teljes gyűjteményt kell néznem, így a legjobb esetben is csak hármat tudnék rá adni. Ugyanakkor tudom, hogy Rucka tehetséges író, így el tudom képzelni, hogy benevezek a második kötetre, bízok benne, hogy a folytatásban sikerült kijavítania a kezdeti hibákat. Majd kiderül! A The Hiketeia egyébként külön is megvásárolható.
Charles Soule neve nem először szerepel a blogon, egy másik fontos képregényét, a Death of Wolverine-t már nagyító alá vettem egy korábbi cikkemben. A Sith Sötét Nagyura sorozat magyar nyelven is elérhető a Szukits jóvoltából, a széria utolsó része Szeptember 4-én jelenik meg Vader erődje címmel, ami elő is rendelhető a kiadó honlapján. Soule történetének gyanútlanul vágtam neki, nem számítottam rá, hogy teljesen hatalmába kerít majd a sötét oldal, de végül olyannyira beszippantott, hogy minden más olvasmányomat félretéve, egy szuszra ledaráltam az egészet, többek között a magyarul még meg nem jelent befejező részt is.
A történet közvetlenül a Sithek Bosszúja végén veszi fel a fonalat. A Köztársaságnak vége, a Jedik nagy része a 66-os parancs áldozata lett, Palpatine a frissen kikiáltott Galaktikus Birodalom teljhatalmú uralkodója, Anakin Skywalker pedig immár Darth Vader, akinek teste teljesen szétroncsolódott, ráadásul épp most tudta meg, hogy szerelme, akiért mindent és mindenkit feláldozott halott. Ez egy új, sötét korszak kezdete, Vaderre pedig komoly feladat vár: Szereznie kell egy Sith lovaghoz méltó fegyvert, és le kell vadásznia a megmaradt Jediket!
Ha nekivágsz a Sith Sötét Nagyura sorozatnak, van egy javaslatom, amit persze nem kötelező megfogadni, de az én esetemben abszolút növelte az élményt. Tedd el a képregényt egy kifejezetten rossz napra. Amikor fortyogsz a dühtől. Engedd, hogy átjárjon a gyűlölet. A széria ugyanis azért végtelenül zseniális, mert sokkal személyesebb kontextusba helyezi az egész Darth Vader mítoszt, mint bármi, amit eddig volt szerencsém látni, vagy olvasni. Szinte érzed, ahogy felemészt a Nagyúr pusztító haragja, pedig mi tényleg csak külső szemlélői vagyunk az eseményeknek.
Az ismert karakterek közül szerepel Vader elmaradhatatlan mestere, Sidious Nagyúr, Tarkin admirális, Ackbar admirális, valamint a Star Wars: Rebels animációs sorozatból is ismert inkvizítorok, akik fontos részei a történetnek. Utóbbiak egyébként szerintem az elmúlt évek legérdekesebb bővítményei a Star Wars univerzumnak: Bukott Jedik, akik ugyanakkor hatalmukban nem érnek fel a Sithekhez, így csak azok végrehajtóiként szolgálnak. Ezzel nemcsak megmaradt a Sithek kettős szabálya, de hirtelen megugrott azok száma is, akik vörös fénykarddal szállnak harcba a Birodalomért.
Giuseppe Camuncoli nevét sokáig fogják emlegetni a rajongók, az illusztrátor nagyon odatette magát a Sith Sötét Nagyura rajzainak készítésénél. A borítók különösen darkra sikerültek, de a legnagyobb kedvenceim a Vader meditációt ábrázoló panelek. Az ezt bemutató képsorok nagyon hasonlók ahhoz, mint amiket az Age of Republicban Qui-Gon esetében láttunk, ám teljesen ellentétes színekkel és hangulattal operál, kihangsúlyozva ezzel az erő világos és sötét oldala közti különbséget.
Charles Soule nem kis dolgot vitt véghez: Visszaállította a Star Wars franchiseba vetett hitemet, és újraélesztette a rajongásomat a messzi-messzi galaxis iránt. A Marvelnél jobb kezekben nem is lehetnének ezek a képregények, szóval ha az utóbbi évek filmjei csalódást okoztak, a Sith Sötét Nagyura sorozattal bármikor kárpótolhatod magad!
A Zdarsky féle Spectacular Spider-Man első 2 részét már kielemeztem egy korábbi cikkemben, a széria hamar belopta magát a szívembe, nem is volt kérdés, hogy akarom-e a folytatást. A laza hangulat, a jól irányzott poénok, az izgalmas plot, a váratlan fordulatok és a megváltozott status quo mind gondoskodtak róla, hogy megvásároljam a harmadik Amazing Fantasy című részt, ami után egyre biztosabban ki merem jelenteni, hogy a 2017-es Spectacular Spider-Man nem csak az utóbbi évtized, hanem minden idők egyik legjobb Pókember képregénysorozata.
Az Amazing Fantasy egy időutazásos sztori - méghozzá egy meglehetősen eszelős darab, az egyik legnagyobb kedvencem jelenleg a témában, simán megérdemli a helyet az olyan történetek mellett, mint a Terminator, a Vissza a jövőbe, vagy a Flashpoint. Pókember, Teresa, és J. Jonah Jameson (még mindig nem fogtam fel, hogy ezek egy oldalon vannak, imádom) visszautaznak az időben, hogy még csírájában elfojtsák az előző két részben szerencsétlenül alakult eseményeket. Felkeresik az akkor még jóval fiatalabb Peter Parkert, aki épp csak nemrég lendült át az első szárnycsapásain, mint kezdő szuperhős, viszont ahogy az időutazásos sztoriknál az lenni szokott, a múlt megváltoztatása kalamajkához és képtelen helyzetekhez vezet, a jövő pedig bizonytalanná válik.
Ez már így önmagában is elég jól hangzik, de még nem beszéltünk arról, ami miatt az Amazing Fantasyra ha tehetném, végtelen mennyiségű pontszámot adnék. A képregény ugyanis csordulásig tele van pakolva easter eggekkel, rengeteg utalás van klasszikus Pókember sztorikra, amiket Zdarsky a jelek szerint legalább olyan jól ismer, mint a saját tenyerét. Az időutazással ugyanis tényleg Pókfej első éveihez tértünk vissza, az eredeti Stan Lee sztorikhoz, amikor hősünknek még fogalma sem volt, hogy kit rejt a Zöld Manó álarca. Ráadásul nem csak a '60-as évek klasszikusaira vannak célzások, hanem még a 90-es évek Pókember rajzfilmsorozatára is. Az Amazing Fantasy az egyik legkomolyabb fan service, amit életemben láttam, le a kalappal a készítők előtt.
A Spectacular Spider-Man számait 301-303-ig Joe Quinones rajzolta, ha valamit az ő érdemei közül külön is kiemelnék, az a szereplők fiatalabb és idősebb alteregói közötti kontraszt. A múltbéli Peter Parker például alacsonyabb, más a frizurája, más a jelmeze, az artwork tele van csupa ilyen kis gondosan kivitelezett apró, de fontos részlettel, amik nélkül nem lenne teljes az egész. Egyébként ebből a szempontból Jordan Gibson színező is megérdemel egy pacsit, hiszen a jelen és múltbéli Jameson között a legszembetűnőbb különbség, hogy az idősebbnek őszebb a haja. Az öreg J.J.-t középpontba helyező Annual illusztrációt Mike Allrednek köszönhetjük.
Az Amazing Fantasy a legerősebb rész azok közül, amiket a 2017-es Spectacular Spider-Man sorozatból volt szerencsém eddig elolvasni. Sőt, ez az egyik legokosabban megírt time travel sztori, amit ismerek, ami ráadásul minden elemében a rajongók igényeit igyekszik kielégíteni. Ha ez még mindig nem győzött meg, képzeld el micsoda káoszt szülhet két Jonah Jameson egy idősíkon.
Új rovatunk első részében összeszedtem nektek néhány olyan képregényes tárgyat, amiket napi rendszerességgel használok. Egy részük könnyen beszerezhető, de akadnak köztük kifejezetten exkluzív darabok is, amikért ha a világ végére mész sem biztos, hogy hozzájutsz.
★ Captain America pohár
A PlayStation konzolom pár hónapja furcsa hangokat kezdett kiadni, így felkerestem az Oktogon környékén található Konzolok Szervizét, hogy orvosolják a problémát. Az üzletben akadt meg a szemem a pofás kis poháron, amin a fehér minta hideg hatására kékre vált. Sörözéshez kiváló!
★ Spider-Man bögre
A nejem bécsi bevásárlókörútja során hozta nekem ezt a dombormintás bögrét. Ha esetleg terveztek egy kis kiruccanást, térjetek be a Comics Hutterer üzletébe, ami már kívülről is nagyon impozáns!
★ Batman bögre
Szintén dombornyomott bögre, ám erősen kétlem, hogy rajtam kívül túl sok mindenkinek lenne ilyen a háztartásában. Ezt még évekkel ezelőtt kaptam egy volt iskolatársamtól, aki Ausztráliában, a Warner Bros. Movie Worldben vásárolta. Ezt a kedves ismerősömet fel is keresem hamarosan, mert méltatlanul elhanyagoltam, pedig ez az egyik legmenőbb ajándék, amit valaha kaptam. :)
★ Marvel hátizsák
Iszonyat menő, mi? Nekünk is kiszaladt egy "ÚÚÚ!" a szánkon, mikor megláttuk. A táska anyaga vízhatlan, négy külső zsebe van és egy belső. Az Allee bevásárlóközpontban a BestByte-on belül található Videojátékboltban vettük, ahol nem csak hogy mindenféle tuti merch megtalálható, de mindig akadnak köztük újdonságok is. Egyébként több üzletük is van, érdemes körülnézni mindegyikben.
★ Justice League America póló
Szintén Videojátékboltos szerzemény, ami különösen tetszik, hogy nem csak A listás karakterek szerepelnek rajta, akik most épp trendinek számítanak a filmeknek köszönhetően. A póló anyaga 100% pamut, kellemes, puha. A nyomás jó minőségű, mélyen a szálak közé hatol, nem hiszem, hogy egyhamar elkopik.
Ezzel az első merch bemutató végéhez értünk, várom a visszajelzéseiteket, hogy mi tetszett a legjobban, vagy milyen tárgyakról olvasnátok még szívesen. Hamarosan érkezik a második felvonás! :)
Tini Nindzsa Harci Teknőc! Még ma is gyakran azon kapom magam, hogy a klasszikus intro zenét dudorászom, ha épp kiugrok valamiért a bőrömből. A '80-as évek ikonikus tévésorozata kétség kívül kitörölhetetlen nyomot hagyott a gyerekkoromban, viszont őszintén szólva amióta nem nézem az RTL Klub hétvégente sugárzott rajzfilm blokkját (tehát úgy a 2000-es évek eleje óta, megy még ott egyáltalán rajzfilm!?) bizony jócskán megkoptak a páncélos mutáns hüllőkről szerzett emlékeim. A Batman vs. Teenage Mutant Ninja Turtles crossover után viszont azon kaptam magam, hogy súlyos teknőc elvonási tüneteim vannak, így elhatároztam, hogy lecsekkolom az IDW TMNT képregényeit, és egyúttal felfrissítem kicsit a memóriámat.
A gyűjteményben helyet kapott a 2011-ben indult main TMNT sorozat első tizenkét száma, amit Tom Waltz írt a teknőcök eredeti alkotójának, Kevin Eastmennek a közreműködésével. Eastman számtalan Tini Nindzsa projektnél közreműködött, mint producer, író, de előfordult, hogy még színészként is. Emellett a Heavy Metal című fantasy képregénynél töltött munkásságáról is ismert. A kötet magában foglal ezen felül egy négy részes mikrosorozat is, amik kiegészítik a fő történeti szálat, ezeket Brian Lynchnek és Erik Burnhamnek köszönhetjük.
De miért olyan jó a TMNT IDW Collection? Leginkább azért, mert akkor is tökéletes belépési pont, ha most hallottál életedben először a Tini Nindzsa Teknőcökről. Nem szükséges hozzá az ég világon semmilyen előismeret, hiszen közvetlenül az elejétől követhetjük nyomon a teknőcök kalandjait, ráadásul vérprofi narratívából. Ha viszont ismered őket, akkor is jó választás, hiszen új eredettörténetet kaptunk, ami sok tekintetben más, mint a korábbi verziók. Az alaphangulat meglepően felnőttesre sikeredett, a képregény minden korosztály számára élvezhető. Emellett ami a legjobb az egészben, hogy bár erősen modern köntösben adja vissza az eredeti koncepciót, olvasás közben végig iszonyat retró érzésem volt - persze a lehető legjobb értelemben. A szereplők személyisége nem sokat változott - pont olyanok, amilyennek mindig is szerettük őket, ezért pedig szintén jár a pluszpont.
A teknőcök bölcs mentorát, Splintert (magyarul Szecska mestert) aligha tudom a mellékszereplők közé sorolni, mivel legalább olyan fontos karakter a történetben, mint négy páncélos tanítványa. A support cast további tagjai az elmaradhatatlan April O'Neil és Casey Jones, valamint ezeken az oldalakon debütált a teknőcök egyik ellensége, Old Hob, a félszemű macska, aki a teknőcökhöz hasonlóan mutálódott, és már az első találkozásuk óta vadállatias bosszúra szomjazik. A régi ellenfelek között szerepel Doctor Stockman, Krang Tábornok, Alopex és persze nem hiányozhatott a teknőcök ősellensége, Shredder és nindzsákból álló serege sem. Külön örültem annak, hogy az összes szereplőt sikerült valamivel érdekessé, vagy szerethetővé tennie az íróknak.
A fő történeti szál rajzait Dan Duncannek köszönhetjük, akinek hamar sikerült megkedveltetnie velem a stílusát, különösen azt, ahogy Splinter rágcsáló vonásait kihangsúlyozta. A látványvilág érezhetően sokat merített a klasszikus képregényekből és rajzfilmekből, ám sokkal érettebb, modernebb azoknál. Igyekeztek a mai kor igényeihez igazítani a végeredményt. A négy részes mikrosorozat illusztrációit Franco Urru, Andy Kuhn, Sophie Campbell és Charles Paul Wilson III követte el.
Az IDW féle Tini Nindzsa képregények a teknőcök valaha volt legjobb inkarnációi, és újra bebizonyították azt, amit már amúgy is tudtam, mégpedig hogy a képregény a valaha volt legjobb történetmesélési médium. Akik régen is szerették a franchiset, azok ezt is imádni fogják, akik pedig nem, azok ezek után biztos megszeretik. Olvasás előtt ne felejtsetek el pizzát rendelni!
Geoff Johns neve annyit fog még szerepelni itt a blogon, hogy ha nem muszáj, nem is mutatnám be minden cikk alatt külön-külön. Ha valaki nem ismeri, elég ha rákeres Google-ön, és látni fogja, hogy mennyi mindent köszönhet neki a DC Univerzum. A 2005-ben indult Green Lantern különösen fontos állomása az író karrierjének, amit sokan máig a valaha volt egyik legjobb képregénysorozatként tartanak számon. A széria ráadásul brutálisan hosszú - Három terjedelmes Omnibus kötetet tesz ki, amik közül mindegyik több, mint 1100 oldalas - összesen tehát nagyjából 3500 oldal, igaz, ebben benne van a 2011-ben indult New 52 sorozat is, több kiegészítő történet, valamint a 2009-es Blackest Night című képregény event is. Sokáig ez az Omnibus gyűjtemény volt a legjobb választás, ha valaki el akart merülni a Zöld Lámpás kalandjaiban, hiszen a kötetek mindent tartalmaztak, amit tudni érdemes, emellett már eleve a helyes olvasási sorrend szerint voltak bennük az események. Idén viszont új kiadást kapott a sorozat, ezúttal 400 oldal körüli, olcsóbb TPB-k formájában, amiken bizony sokat lehet spórolni. Az első kötet mindössze 3869 Ft-ba kerül az Amazonon (igaz, ebben nincs benne a szállítás, viszont tudjuk, hogy egy 100 oldalas képregényért is simán elkérnek ennyit). A Comixologyn még ennél is olcsóbb, főleg ha szemfülesek vagyunk, és kifogunk valami akciót: Összesen kb 1500 Ft-ot (!!!) fizettem az első digitális Green Lantern képregényemért, és alighanem ez volt az utóbbi idők egyik legjobban elköltött 1500 Forintja. A gyűjtemény tartalmazza a Green Lantern: Rebirth és Recharged című minisorozatot, a main Green Lantern széria számait 1-3-ig, valamint a Green Lantern: Secret Files című one-shotot.
A kötet a Green Lantern: Rebirth című sztorival indít, ami visszahozta Hal Jordant a Zöld Lámpások közé. Jordan korábban a DC Univerzum egyik legnagyobb hőse volt, csak hogy aztán egy szörnyű tragédia következtében az egyik legrosszabb gonosztevője lett, akit Parallaxként ismertek, később pedig belőle lett Spectre, magyar nevén a Kísértet. A történetben szerepel az Igazság Ligája, a többi Földön élő Lámpás, valamint Sinestro, a Lámpások rettegett ellensége. Mi tagadás, a sztori nem bánik kesztyűs kézzel az új olvasókkal, mégis érdemes Johns sorozatát innen kezdeni, mivel ezzel nem csak lezárt egy korszakot, hanem egyúttal megkezdett egy újat.
A folytatásban, a Green Lantern Corps: Recharge című minisorozatban már könnyebb lesz felvenni a fonalat. A Lámpások fejei, az Univerzum Védelmezői visszatértek, és azon fáradoznak, hogy újraszervezzék a Zöld Lámpás Alakulatot. Számtalan újonc érkezik minden szektorból, akik kiképzésre várnak, ám nem mindenki örül a besorozásnak. A történetben olyan veteránok kalandjait kísérjük végig, mint Guy Gardner, Kyle Rayner, Kilowog, valamint az Új Lámpások közül is többet megismerünk (és megkedvelünk). Ez a sztori egyébként nem csak Geoff Johns, hanem legalább annyira Dave Gibbons műve is.
A Green Lantern: Rebirth illusztrációit Ethan Van Scivernek köszönhetjük, aki nem mellékesen az azonos című Flash minisorozatért is felelős, ami Barry Allent hozta vissza a képregények lapjaira. A main Green Lantern széria számait 1-3-ig Carlos Pacheco követte el, a Green Lantern Corps: Recharge pedig Patrick Gleason munkája. Bármennyire szeretnék, nem tudok egyet kiemelni a művészek közül, mindnyájan nagyon tehetségesek, a stílusuk kiforrott, a végeredmény pedig hozza mindazt, amit egy Zöld Lámpás képregénytől elvárunk.
Bár a Green Lantern: Book One gyűjtemény végtelenül szórakoztató, sajnos belerondít a képbe, hogy a sorozat többi részére még rengeteget kell várni. A második kötet szeptemberben, a harmadik pedig 2020 áprilisában jelenik meg. Ebben a tempóban egy örökkévalóságig fog tartani, míg kiadják a teljes sorozatot, én pedig sajnos nem a türelmemről vagyok híres. Mégis azt mondom, hogy ha nem akarjuk az Omnibus kiadást választani, akkor ez a legjobb alternatíva. Persze le lehet vadászni kisebb szeletekben is a Comixologyn, viszont akkor nézz utána a helyes olvasási sorrendnek, hogy véletlen se hagyj ki semmit. Mindenkinek a saját döntésére bízom, hogy neki hogy kényelmes, vagy mi éri meg legjobban. Bárhogy is, a Johns féle szériával nem lőhetsz mellé, a szórakozás garantált.
