Alapvetően nem szokásom egyetlen füzetnyi tartalomról cikkezni az oldalon, általában mindig több számot tartalmazó kötetek vannak terítéken. Ezúttal viszont kivételt teszek, mivel a legeslegkedvencebb képregényes gonosztevőm első felbukkanásáról van szó, amiről szerintem mégiscsak érdemes több szót ejteni. Bizony, Eobard Thawne-ról beszélünk, más néven Reverse Flash-ről, vagy Professor Zoom-ról. A magyar fordításkban láttam már az "Anti-Villám" elnevezést is, amit ha lehet mostantól inkább szeretnék hanyagolni, mondjuk korántsem ez a legbotrányosabban lefordított név, amivel valaha találkoztam. Akárhogy is, Thawne alighanem a DC egyik legjobban kitalált karaktere, bár az első feltűnésekor szerintem még senki nem gondolta volna, hogy mennyi galibát okoz még később Barry Allennek. Amellett, hogy az egyetlen motivációja Flash életének megkeserítése, ő maga egy élő paradoxon, akitől konkrétan lehetetlen megszabadulni. Még ha el is teszik láb alól, előbb utóbb úgyis visszatér: Ha megölted itt a jelenben, valahol egy másik időben épp feltűnik, hogy ott okozzon káoszt és szenvedést. Egy igazi szadista, aki elől nem lehet elmenekülni, elfutni pedig még annyira sem.
A képregények ezüstkorának kezdetét 1956-tól datálják, amikor is Barry Allen először bukkant fel a Showcase 4. számában. Thawne 6 évvel később, a The Flash 139. számában debütált, ami máig az egyik legértékesebb Flash képregény. A karakter eredettörténetét azóta többször megváltoztatták, ám valahol talán mindegyik kánonnak számít, mivel Thawne (ha minden igaz) minden idővonalra emlékszik. Ha hozzám hasonlóan eltökélted, hogy mindent el akarsz olvasni róla, akkor ezt a sztorit semmiképp sem szabad kihagynod.
A történetben egy tudós nagyszerű ötlettel állt elő: Mi lenne, ha nem csak szimplán földbe ásnánk az időkapszulákat, hanem egyenesen előreküldenénk őket az időben? A kezdeményezés óriási médiavisszhangot kapott, és természetesen Flash sem hagyta ki az alkalmat, hogy támogassa a legújabb tudományos áttörést. A kapszulában helyet kapott az ő egyik tartalék ruhája is olyan tárgyak mellett, mint a korszak legsikeresebb lemezei és könyvei, vagy az akkor épp slágernek számító szuperpontos atomóra. A kísérlet végül sikerült, ám egy kis hiba csúszott a számításba: Az időutazás generálta energia lényegében időzített atombombát csinált az órából, és óriási pusztítást okozhat a jövőben, hacsak valaki nem tesz valamit. Flash tehát a kozmikus futópad segítségével előre utazik az időben, ám pechére nem csak az óra, de a tartalék jelmeze is rossz kezekbe került...
Ebben a sztoriban már javában fellelhetőek voltak azok az áltudományos fikciók, amik ma is szerves részei a Flash képregényeknek, és amiket én egyenesen imádok. Mindenesetre nem csak az illusztrációkon érezhető, hogy a képregény a '60-as években készült: Az író például olyan fura becenevekkel illeti a főhőst, mint a "monarch of motion" (a mozgás fejedelme, magyarul még hülyébben hangzik), vagy épp "sultan of speed" (a sebesség szultánja). Emellett ma már rettenetesen bugyutának hat, hogy Thawne csak azért utálja Flash-t, mert a gonosztevőnek mindenáron meg kell vetnie a szuperhősöket. Egyszóval sok szempontból nagyon elavult ez a sztori, de ezekkel együtt és nem ezek ellenére igazán élvezetes. Mindenesetre tényleg nem árt időről időre modernizálni a képregényes karakterek eredettörténetét, mert ez ma már ebben a formában nem igazán állná meg a helyét.
Ha valami egyből feltűnhet a modern Flash képregények kedvelőinek, az az, hogy itt még nyoma sem volt a mára megszokottá vált "A nevem Barry Allen és én vagyok a világ leggyorsabb embere" kezdetű belső monológnak. Az író végig egyes szám harmadik személyben, külső szemlélőként hivatkozik a főhősre, és most már látom, hogy ezt megváltoztatni az egyik legjobb döntés volt. Azáltal ugyanis, hogy a főszereplő egyben narrátor is, az olvasó könnyebben tud azonosulni a karakterrel, sokkal emberközelibb lett ettől az egész.
Ha valamit igazán imádok ezekben az ezüstkori képregényekben, azok a rajzok. A klasszikus pop art stílus és a korai karakterdizájn szerintem iszonyatosan jól állt Flash-nek, tényleg nagyon csípem rajta ezt a retro jelmezt. A villám-szerű fül-micsoda helyett itt még kis szárnyakat viselt, amiről őszintén szólva máig nem tudom hogy pontosan honnan ered, de nem is érdekel. A maga idejében ez így volt tökéletes, az ég világon semmit nem változtatnék rajta.
Bár mára idejétmúltnak tűnhet, a The Flash #139 a képregénytörténelem egyik legfontosabb darabja, és az egyik legnagyobb vágyam birtokolni egy eredeti első kiadást. Ha szereted a klasszikus képregényeket és többet szeretnél tudni Reverse Flash-ről, úgy mindenképp szánd rá azt a kis időt, amíg elolvasod.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése