Kozmikus eseményt írni bizony nem hálás feladat. Az olvasó egy ilyen történettől olyan mindfuck élményre számít, amitől egy hétig befelé nő a haja, sajnos azonban ennek az elvárásnak csak kevés író tud megfelelni. Amikor az univerzumot összetartó, vagy épp az azt elpusztítani kívánó erők egymásnak feszülnek, amikor a szemünk előtt íródnak át a világegyetem működésének törvényei, amikor átlépjük az emberi képzelőerő és felfogóképesség határait, sokszor még maguk a karakterek sem értik teljesen mi történik körülöttük, és lehet mi is csak második olvasásra érjük el a várva várt megvilágosodást. A gond akkor kezdődik, amikor maguk a készítők sem tudják mit akartak kihozni a saját sztorijukból. Ilyenkor van az, hogy nem úgy állsz fel a könyv mellől, hogy "wow, ez zseniális volt", hanem hogy "jaj, mi ez a káosz?".
A Scott Snyder, James Tynion IV és Joshua Williamson nevével fémjelzett Justice League: No Justice közvetlenül a Dark Nights: Metal eseményei után játszódik. Ez volt Snyder első kozmikus eventje, és már itt is éreztem, hogy ez nem biztos, hogy az ő műfaja. Félreértés ne essék, a Dark Nights telis-tele volt jó ötletekkel: A sötét multiverzum koncepciója zseniális, az onnan kiszabadult gonosz Batmanek még annál is inkább, viszont elkövette azt a hibát, amibe az ilyen történeteknél legtöbbször beletörik az írók bicskája: Túl sokat akart egyszerre, annyi szálon futott a történet, hogy gyakran csak kapkodtam a fejemet, ráadásul az egész sztori hagyott egy betöltetlen űrt maga után, amiket csak a tie-inekkel lehetett betömni, és amik nélkül nem is volt érdemes nekivágni a Dark Nights-nak. Ráadásul ezeket a kiegészítő történeteket sokkal jobban is élveztem, mint magát a main eventet, amire bizony nagyon ráfért a foltozás.
A Dark Nights és a No Justice között fontos különbség, hogy az utóbbiban sajnos sem izgalmas koncepció nem volt, sem érdekes ellenfelek, sem pedig tie-inek, amik javítanák a temérdek javítani valót. Pedig amúgy a történet nem is indult rosszul: Brainiac összeszedte a Liga és a Tini Titánok tagjait, valamint néhány válogatott gonosztevőt, hogy segítsenek megmenteni a bolygót, amiről származik. A Dark Nights során ugyanis megrepedt az univerzum fala, amitől felébredt négy ősi kozmikus entitás, az Omega Titánok, akiktől az élet származik: Rejtély, Csoda, Bölcsesség és Entrópia (igen, tényleg ilyen béna nevük van), és akik most úton vannak a Colu bolygó felé, hogy elpusztítsák az életet. Ha ott végeztek, a Föld a következő.
Itt már kezdett bűzleni az egész, ugyanis az "űristenek" azért célozták meg a Colut, mert vonzzák őket ezek a mágikus fák, amik róluk kapták a nevüket, és amik az Omega Titánokéval megegyező energiát bocsátanak ki. Minden titánra jut egy, itt is van Rejtély, Csoda, Bölcsesség és Entrópia. Nyugalom, nem veled van gond, ha nem érted miről beszélek, ugyanis tényleg egy merő katyvasz az egész. Mármint mi az a "Csodafa?" Mi az a "Rejtély energia"? Mi volt az elképzelés? Ezután már csak lefelé volt, ugyanis kizárólag a fák segítségével lehetett megállítani a behemót lényeket, akikről azt gondolnád, hogy ilyen hangzatos nevekkel biztos nagyon szimbolikusak, de valójában semmit nem szimbolizálnak. Nagyok, buták, jönnek, jönnek, és még mindig jönnek, nem szólnak semmit, de meg kell állítani őket, különben vége mindennek. Szóval innentől kezdve az összes szereplő a fák körül baszakodik (sajnálom, de tényleg nincs rá jobb szavam), hogy elkerüljék az elkerülhetetlent.
Ha valami megmentette a képregényt, azok a rajzok, valamint maguk a karakterek. Francis Manapaul illusztrációi nagyon szépek, a Hi-Fi Design színezőcsapata pedig abszolút kihozta magából, és a digitális technikából a maximumot. Hogy azért az íróknak se csak a savat öntsem a nyakába elismerem, hogy legalább a szereplőket sikerült jól visszaadni. A dialógusok rendben voltak, és ha valamire jó volt a No Justice, az az, hogy új, izgalmas szövetségek születtek, amik a jelenleg futó képregényekre is hatással vannak.
A Justice League: No Justice tipikus példája annak, amikor a készítők túl nagy fába vágják a fejszéjüket, és végül emiatt fullad káoszba az egész. Az Omega Titánokkal való kaland után egyébként megnyomták a relaunch gombot, és 2018-ban ismét első számmal érkezett az Igazság Ligája, viszont némi aggodalomra ad okot, hogy az új széria szintén Snyder és Tynion IV munkája. Remélem az első, The Totality című epizód majd élvezhetőbb lesz, és nem próbáltak meg nagyobbat harapni, mint amit meg tudnak rágni. Hiszen az írók korábban már bizonyították, hogy külön-külön tehetségesek, bízok benne, hogy azóta sikerült együtt is megtalálni a közös hangot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése