Ha levontam bármilyen tanulságot a JLA: Rock of Ages című történetből, az az, hogy Grant Morrison egy őrült. Nem mintha nem tudtam volna ezt eddig is, de most ismét volt szerencsém meggyőződni róla.
Ez a cikk elvileg a '97-es JLA sorozat második Deluxe kötetét mutatta volna be, aminek csak egy része a Rock of Ages, de aztán rá kellett jönnöm, hogy erről a sztoriról muszáj külön is szót ejteni. A szóban forgó JLA széria sokak szerint minden idők legjobb Igazság Ligája képregényeit foglalja magába, míg mások ki nem állhatják a sorozatot, vagy úgy általában Grant Morrison munkásságát. A Rock of Ages elolvasása után bárkinek azonnal egyértelművé válik, hogy mivel képes az író ilyen szinten megosztani a közönséget, ugyanis még én sem értem teljesen, hogy mi az ördög történt ebben a hat számban. Azt meg pláne nem, hogy ez az egész hogy állt össze Morrison fejében, bár megvannak róla az elméleteim. Hogy kicsit tisztábban lássak, a sztori kivégzése után egyből felmentem a Redditre, ahol néhány tapasztaltabb rajongó megválaszolta a kérdéseimet, valamint kaptam egy hasznos tanácsot, amit most én is szeretnék megosztani veletek: A Rock of Ages tipikusan az a sztori amit érdemes többször is elolvasni, ha elsőre nem sikerült összerakni a képet. Morrison képregények esetén ez egy általános szabály, valamint készülj fel arra is, hogy nem biztos, hogy ez neked való cucc. A JLA még így is az író egyik könnyebben fogyasztható munkája, szóval ha valaha úgy döntesz, hogy nekivágsz, akkor szerintem ez a széria jó kezdés lehet. Persze mindenképp olvasd el előbb a Rock of Ages előzményeit, amiket megtalálsz az első 9 számot tartalmazó Deluxe kötetben.
A Rock of Ages történetében az Igazság Ligája tagjai saját holografikus hasonmásaikkal veszik fel a küzdelmet. Kiderül, hogy az Injustice Gang mozgatja a szálakat, akik ráadásul hőseink néhány leghalálosabb ellenségéből szerveződtek újra: A csapat tagjai Joker, Circe, Doctor Light, Mirror Master, Ocean Master, Jemm, vezetőjük pedig nem más, mint Lex Luthor. Egyetlen céljuk, hogy megsemmisítő csapást mérjenek az Igazság Ligájára, egyszer és mindenkorra.
A pokol ezután kezdett elszabadulni, ugyanis egyszer csak megjelent a semmiből Metron, jött az időutazás, hirtelen egy idegen világban találjuk magunkat, majd egy lehetséges jövőben, ahol Darkseid leigázta a Földet. Mintha Morrison a saját története közepén egyszer csak úgy döntött volna, hogy elkezd egy teljesen másikat. Ami eredetileg nem kozmikus eseménynek ígérkezett, egy csettintés után az lett, és sokáig nem is lesz egyértelmű, hogy mi és hogyan függ össze.
Egyszóval végtelenül zavaros az egész, és nem is voltam biztos benne, hogy kimondottan élveztem ezt a sztorit. Kellett aludnom egyet az egészre, hogy végül érezhetően pozitív irányba billenjen a mérleg. Minden keszekuszaság ellenére, ha egyszer sikerül megértened mi történt, rájössz, hogy ez egy zseniális történet. Vagy nem, és soha többé nem olvasol Morrisont. A Rock of Ages tipikus példája annak, amikor egy írónak olyan szinten száguld az agya, hogy az olvasó egyszerűen nem tud lépést tartani vele. Mellesleg már Metron megjelenése előtt is azt éreztem, hogy az Injustice Gang szál is hihetetlenül komplex, Morrison ugyanis maximálisan kihasználta a karakterek szellemi és fizikai adottságait. Majd egyszer csak bumm, félredobott mindent, amit elkezdett felépíteni, és elment egy teljesen másik irányba. A helyében lehet inkább jobban széttagoltam volna ezt a sztorit, és nem egybe próbáltam volna meg belepréselni az összes ötletemet, viszont akkor lehet, hogy feleennyire sem csavarta volna szét az agytekervényeimet.
Ritka az, amikor szeretnék még beszélni egy képregényről, de minél többet gondolkozok rajta, annál jobban belefájdul a fejem. Annak ellenére, hogy végül kellemes élményként könyveltem el a Rock of Ages-t, azt hiszem, hogy egy ideig most nem szeretnék Morrisont olvasni. Ezt most egyszerűen muszáj kipihennem, de ha valami irgalmatlan mindfuck élményt szeretnék, akkor biztos, hogy megint előszedek tőle valamit. A hat fejezet ráadásul sokkal többnek tűnt, mint amennyi valójában, ugyanis a dialógusok is nagyon terjedelmesek, egy örökkévalóságnak tűnt, amíg átrágtam magam az egészen.
A Rock of Ages illusztrációit Howard Porter készítette, aki az egyik személyes kedvenc rajzolóm a DC Comics-nál. A JLA mellett olyan más képregények kapcsán ismerhetitek őt, mint a Flash, The Trials of Shazam, a Scooby Apocalypse és még sorolhatnám. Dolgozott már együtt Mark Waid-el és Geoff Johns-al is, akiket szintén az iparág legnagyobb alakjai között tartok számon. A JLA a '90-es évek egyik leglátványosabb képregénysorozata volt, Porter karakterábrázolása pedig igazán időtlennek mondható. A színezésen, kihúzáson látszik ugyan, hogy ez egy 22 éves képregény, de ha csinálnának belőle egy újrakevert változatot, akkor senkinek sem tűnne fel.
Ha valami laza, könnyed olvasmányra vágysz, akkor van egy rossz hírem, ugyanis a Rock of Ages semmiképp sem az. Ha viszont jártas vagy a DC képregényeinek világában (és ezalatt nem azt értem, hogy láttál pár filmet), úgy érzed bármivel megbirkózol, és szereted, ha befelé nő a hajad, akkor tégy egy próbát Morrison JLA sorozatával. Még így sem biztos, hogy tetszeni fog, de mint tudjuk, a süti próbája az evés. Ha a cikk hatására döntöttél úgy, hogy elolvasod, akkor nyugodtan oszd meg velünk a tapasztalataidat, őszintén érdekel a véleményetek! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése