"Már csak napok választanak el minket a Ragadozó madarak és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása premierjétől..."
Valami ilyesmi szöveggel kellett volna megosztanom ezt a cikket a Facebookon, de egyszerűen nem vitt rá a lélek. Őszintén szólva az eddig látottak alapján a legkevésbé sem hozott lázba a DCEU legújabb produkciója, a magam részéről biztos vagyok benne, hogy hatalmas bukás lesz a film. Amellett, hogy a "csodasztikus" szótól feláll a szőr a hátamon, a casting rettenetes, a jelmezek még annál is inkább, a DC pedig kétségbeesetten próbál meggyőzni minket arról, hogy márpedig nekünk erre a filmre van szükségünk. Ráadásul Harley Quinn pont annyira hiányzik egy Birds of Prey moziból, mint lónak a hátúszás, nem hogy még ő legyen a főszereplője. Tudom, tudom, most biztos megint sokan azt gondolják, hogy én vagyok a toxikus fan, és hogy miért ítélkezek egyáltalán, ha még nem is láttam a filmet. Azt viszont leszögezném, hogy nekem egyáltalán nem érdekem, hogy az arcán landoljon a produkció, és nem azért írom ezt, mert utálom a DC-t, vagy bármi ilyesmi. Épp ellenkezőleg! Túlságosan is szeretem a DC-t ahhoz, hogy azt nézzem miképp ölnek dollármilliókat rossz filmekbe, melyek kártékony hatása még évekkel később is érezhető, és amikkel igazából csak maguk alatt vágják a fát. Nekem pedig kifejezetten az az érdekem, hogy sikerüljön valami minőségit kitermelniük, hiszen az az én blogom látogatottságát is felpörgeti. Ha az ember lát egy jó képregényfilmet, úgy nagy az esély rá, hogy érdeklődni kezd a source material felé is. Egy szó, mint száz, ha másra nem is jó ez az időszak, arra mindenképp, hogy ejtsünk pár szót a Birds of Prey képregényekről, azoknak is a legnépszerűbb korszakáról, a Gail Simone éráról.
A Birds of Prey elsősorban Chuck Dixonnak köszönheti népszerűségét, aki 1999-ben kezdte el írni a csak női tagokból álló szuperhőscsapat első saját képregénysorozatát. A széria kifejezetten sikeresnek volt mondható, ám sok kritika érte amiatt, hogy Dixon érezhetően férfi perspektívából közelítette meg a dolgokat. 2003-ban ez megváltozott, amikor Gail Simone vette át a Ragadozó Madarak kalandjait, aki máig a legnépszerűbb női képregényírók egyike. Az ő nevéhez fűződik a Secret Six című szupergonoszokat előtérbe helyező sorozat is, amiről korábban már ejtettem pár szót a blogon. Emellett a Wonder Woman és a Batgirl képregényei is népszerűek.
Fekete Kanári veszélyben! Miután egy zsaroló kelepcébe csalta, fogva tartja Dinah-t és komoly árat kér a szabadon bocsátásáért cserébe. A követelés azonban nem mérhető pénzben: Nem kisebb dolgot akar kicsikarni Oracle-ből, mint Batman titkos személyazonosságát! Barbara bármennyire szíveli is a Kanárit, vonakodik eleget tenni a kérésnek, helyette inkább a Vadásznő segítségét kéri...
Ha van igazán nyomós érvem amellett, hogy miért nem hiszek a DCEU közelgő filmjében, az Barbara Gordon karakterének hiánya. BARBARA NÉLKÜL NINCS BIRDS OF PREY, ő a legfontosabb szereplő ebben az egészben. Az egykori Batgirl a Killing Joke eseményei után tolószékbe kényszerült és "Oracle" álnév alatt a számítógép mögül segítette a szuperhősöket. Mindenki más nélkülözhető ebben a történetben, de ő nem. És ezt úgy mondom, hogy Fekete Kanári simán a legkedvencebb női szuperhősöm (sorry Wonder Woman). Simone ráadásul remekül hozza Barbara karakterét, végig éreztem rajta, hogy ez ugyanaz a lány, aki egykor denevérnek öltözve háztetőkön ugrándozott. Ha Kanáriról akarsz olvasni, akkor is jó választás ez a sztori, remek példája annak, hogy Dinah miért az egyik legtökösebb csaj a DC Univerzumban. Vadásznő itt még nem volt hivatalos tagja a csapatnak, de a történet után hamar megértjük, hogy később miért lesz az.
Ha a fent említett karakterek bármelyikét akár csak név alapján ismered, úgy szerintem a Birds of Prey #56 jó belépési pont. Nem árt elolvasni a Dixon sztorikat, de nem kötelező. Pozitívum, hogy bár a főszereplők mind nőneműek, attól ez még nem egy "csajos" sorozat, bárki nyugodtan nekivághat. Ugyanakkor ez valahol negatívum is, hiszen sajnos érezhető, hogy bizonyos szempontból főleg a férfiak voltak a célközönség.
Ed Benes illusztrációi ugyanis kissé szexisták és túlságosan is nagy hangsúlyt fektetnek a női idomok kiemelésére, különös tekintettel a seggekre és a combokra. Akkoriban ez volt a trend, mostanra azért érezhetően visszavettek ebből a rajzolók. Nem azt mondom, hogy egy női szuperhős ne legyen vonzó, vagy ne legyen kidolgozott teste, de itt szerintem egy kicsit átestek a ló túloldalára, és a végeredmény túlságosan is nyálcsorgatós lett.
A Simone era Birds of Prey az egyik legjobb girl power képregénysorozat, amihez hozzájuthatsz, de vizuális szempontból azért némileg kifogásolható. Mindenesetre a történet élvezhetőségéből ez nem sokat vesz vissza, szóval valamikor mindenképpen sort kerítek a folytatásra is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése