Számomra a tavalyi év legkellemesebb filmes meglepetése egyértelműen a Ghostbusters: Afterlife volt, ami olyannyira magával ragadott, hogy rendesen sajnáltam, mikor el kellett hagyni a mozitermet. Már korábban is terveztem, hogy valamikor teszek egy próbát az IDW Szellemirtók képregényeivel, de végül ez adta meg igazán a kezdőlökést. Akadt viszont egy kis bökkenő: A jelek szerint az IDW tavaly elvesztette a franchise licenszjogait, ugyanis egyik kötet sincs már nyomtatásban, ráadásul a Comixology digitális könyvtárából is törtöltek minden Ghostbusters képregényt. Mindez azért fura, mert a kiadó semmilyen közleményt nem adott ki ezzel kapcsolatban, pedig szerintem a rajongóknak igazán kijárt volna némi tájékoztatás. Mindezek után egy kisebb vagyont perkáltam ki az Ebayen pár használt TPB-ért (bár nem is maguk a kötetek, hanem inkább a szállítás került sokba). Nem beszerezhetetlenek tehát ezek a képregények, de azért számíts rá, hogy azért a zsebedbe kell nyúlni, ha szeretnéd birtokolni őket. A mai cikkben taglalt első két kötet a 2011-es Ghostbusters ongoing első nyolc számát tartalmazza.
Elszabadultak a paranormális jelenségek a városban, a Szellemirtók számára pörög az üzlet. Mindeközben viszont Rayt furcsa, látomás-szerű rémálmok gyötrik - Vajon mindez a közelgő apokalipszis előszele, vagy csupán a székrekedés egy nem kívánt tünete? A folytatásban a fiúknak meggyűlik a baja főnökükkel, Walter Peckkel, és a szerződéssel, amit korábban aláírtak neki. A Szellemirtók semmilyen megbízást nem vállalhatnak Peck engedélye nélkül New Yorkban, ám arról egy szó sem esett, hogy nem végezhetik a dolgukat az állam túlsó felében... Végül is csak egy kísértetjárta vidámparkhoz riasztották őket - Ugyan mi baj történhet?
Őszintén szólva mikor már a vicces bevezetőket és az előszót olvastam tudtam, hogy ez nem semmi móka lesz. Erik Burnham humora egyszerűen parádés, a Ghostbusters azon képregénysorozatok egyike, amiken tényleg lehetetlen nem hangosan nevetni. Az író ráadásul direkt felnagyította azokat a jellemvonásokat, amik az eredeti filmekben jellemezték a szereplőket - ez különösen feltűnő Doctor Venkman esetében, aki folyamatosan, megállás nélkül sziporkázik. Épp ezért kijelenthetjük, hogy nem is feltétlenül maga a cselekmény, hanem sokkal inkább a karakterek közti dinamika az, ami megunhatatlanná teszi a képregényt.
Az első kötet megismétel pár dolgot az eredeti filmekből - még Gozer is újra feltűnik az ikonikus óriás mályvacukor szellem képében, és bár ez elsőre valóban nem tűnik túl fantáziadúsnak, valahogy olyan jól össze van rakva az egész, hogy egy hangyányit sem érdekel. A második volume már sokkal inkább a maga útját járja, szóval ezt a hibát szerintem nyugodtan ki is húzhatjuk és elkönyvelhetjük annak, hogy valahogy meg kellett alapozni a szériát. Érdekesség, hogy a képregények rogyásig vannak easter eggekkel, szóval ha jól ismered a '80-as évek kultikus filmjeit/tévésorozatait, akkor egészen biztosan imádni fogod ezeket. Mindemellett nekem óriási pozitívum az egyik kedvenc Szellemirtóm, Kylie Griffin felbukkanása, akit az Extreme Ghostbusters rajzfilmekből ismerhettek. Számomra ez a tévésorozat alapozta meg a Szellemirtók iránti rajongásomat, az élőszereplős filmeket csak sokkal később, felnőtt fejjel láttam. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen szerepet szánt az író az itt még erősen mellékszereplő Kylienak, de ha minden igaz, ő lett később a Ghostbusters: International egyik fontos figurája. Rajta kívül egyébként más utalások is vannak az Extreme Ghostbusters-re, de természetesen nem lövök le minden poént a cikkben.
A történet szerves része a Peckkel való állandó konfliktus, és bár nyilvánvalóan IMÁDJUK a főszereplőket, azért felmerül pár kérdés, ami nem feltétlen vet jó fényt rájuk. A Szellemirtók ugyanis monopóliumnak számítanak a saját szektorukban, hiszen nincsenek mások rajtuk kívül, akik paranormális veszélyek elhárítására szakosodtak volna. Ez már csak azért is probléma, mert nyilván nem tudnak minden riasztásnál ott lenni, főleg ha egész New Yorkon át kell kelniük. Mindemellett a technológiájukat sem hajlandóak megosztani másokkal, egy ponton pedig már az is felmerült, hogy ők maguk idézik elő az eseteket, hogy aztán kiállíthassák a számlát a polgármesternek. A város vezetésének bizalma így érthetően megrendülni látszik a Szellemirtókban, és az sem javít különösebben a helyzeten, hogy állandó rendetlenség és pusztítás jár a nyomukban, amit aztán természetesen sosem takarítanak el maguk után.
A széria könnyed hangulata a látványban is visszaköszön, ugyanis a sorozatot illusztráló Dan Schoening a laza, rajzfilmszerű ábrázolás mellett voksolt, ami egyértelműen a lehető legjobb döntés volt a részéről. Ha bármelyik stúdió rákapott volna, akár animációs sorozat is lehetett volna az IDW Szellemirtók képregényeiből, de igazából jobb, hogy így alakult. Nagyon ötletesek a karakterdizájnok, ráadásul az egész direkt úgy lett kitalálva, hogy egy olyan multiverzális crossover esetén is működjön, ami összeköti a filmeket, rajzfilmeket és a képregényeket. Mert amúgy bizony, a Ghostbusters világában is létezik a multiverzum, ami a Crossing Over című Szellemirtók képregény fő témája. Ez utóbbiról remélem még lesz lehetőségem írni.
Azt kell mondjam, hogy bár borsos árat fizettem értük, de minden pénzt megértek ezek a Ghostbusters kötetek. Az első két volume mellett a nyolcadikat és a kilencediket sikerült beszereznem - nem tudom, hogy ugorjak-e egyből ezekre, vagy próbáljam meg levadászni valahonnan a hiányzó darabokat. Mert az egészen biztos, hogy nem végeztem még ezzel a parádés sorozattal, amit egyértelműen a valaha volt egyik legszórakoztatóbb olvasmányomként könyveltem el. Remélem az IDW-nál jelenleg is azon ügyködnek, hogy visszaszerezzék a licenszjogokat, nagy kár lenne, ha mindezt veszni hagynák.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése