Marvel Klasszikusok: A Rejtélyes X-Men 1-2 (Giant Size X-Men #1 + Uncanny X-Men #94-110 by Chris Claremont)

Nemrég be kellett látnom, hogy kb. felesleges modern X-Men képregényeket olvasnom addig, amíg nem ismerem átfogóan Chris Claremont munkásságát. Kicsit olyan ez, mintha úgy akarnék leérettségizni, hogy közben kimaradt az első és második osztályos tananyag. Túl sok a hiányzó infó, túl sok a karakter, akiknek a hátteréről szinte semmit nem tudok, így elhatároztam, hogy most jól bepótolom a házi feladatot. És minő szerencse, hiszen a Képkocka Kiadónak hála 2017 óta magyar nyelven is hozzá lehet jutni ezekhez a sztorikhoz - habár meglepően alacsony példányszámban adták ki őket itthon, mostanra jóformán csak használtan lehet őket beszerezni. Mindenképp muszáj megemlítenem, hogy a Marvel Klasszikusok kötetei meseszépek, olyannyira, hogy külföldön is bármikor megállná a helyét ez a minőség. Bizonyára nem is volt olcsó az előállításuk annak ellenére, hogy az általam jobban kedvelt puhafedeles kiadást választották a keménykötésű helyett, még a tintán is látszik, hogy a legmagasabb színvonalra törekedtek a nyomtatáskor. Egyébként a Képkocka kötetek tartalmukat tekintve megegyeznek az eredeti nyelvű Masterworks kiadványokkal, szóval ha bármilyen okból nem tudod beszerezni a magyar változatot, akkor még mindig ott az angol.

Ha valaki esetleg nem tudná, Chris Claremont volt az, akinek sikerült óriásit fordítania az X-Men népszerűségén 1975-ben, mindezt úgy, hogy előtte öt éven át egyetlen új X-Men képregény sem jelent meg az érdeklődés hiánya miatt. Nélküle kedvenc mutánsaink valószínűleg eltűntek volna a süllyesztőben, ráadásul számos ikonikus karaktert nem is ismerne a világ. Az első Képkocka kötet tartalmazza többek között a sorsfordító Gian Size X-Men #1-et is, melyben Xavier professzor új csapatot szervez, hogy megmentsék a régi X-eket, akik rejtélyes körülmények között eltűntek Krakoa szigetén. 

A folytatás, vagyis az Uncanny X-Men korai számai főképp arra fókuszáltak, hogy az olvasók és maguk az X-ek is megszokják az új felállást, ami utóbbiaknak nem volt épp zökkenőmentes. Claremont például már okosan, az elején elkezdte kiélezni a Rozsomák és Küklopsz közötti ellentétet, ami mint tudjuk, még évtizedekkel később is számos konfliktus forrása volt. Számomra viszont akkor kezdett csak igazán izgalmassá válni a helyzet, mikor az új csapat először szállt szembe olyan ismertebb ellenfelekkel, mint Buldózer, vagy Magneto, illetve amikor Jean Grey végre valahára kapcsolatba került a híres és rejtélyes Főnix Erővel, ami később minden idők egyik legfontosabb X-Men sztoriját eredményezte. Bevallom, hogy egyébként a második kötetet jobban élveztem, mint az elsőt, a végére ugyanis már érezhetően sokkal jobban összeállt az egész koncepció. 

Bár soha egy másodpercig sem vitatnám ezeknek a sztoriknak a jelentőségét, mégsem tudok elmenni amellett, hogy a narratíva mostanra már nagyon elavult. Az egész sokszor rettenetesen túl van írva, amitől nekem bizonyos részek inkább kaotikus, mintsem élvezetes benyomást keltettek. A szereplők egyik harcból csöppennek a másikba, egy ponton pedig még ők maguk is felteszik a kérdést, hogy miért is küzdenek valójában? Hőseink még egy békésnek induló karácsonyi számot sem élvezhettek anélkül, hogy ne üssenek rajtuk az őrrobotok, és nem hittem, hogy valaha ilyet mondok, de egyszerűen TÚL SOK AZ AKCIÓ. Ami alapvetően nem lenne gond, csak hát nem igazán van mellette más. Ráadásul nem hiszem, hogy a magyar nyelvű fordítás jót tett ezeknek a képregényeknek. A Képkockás srácok szerintem sok mindent szóról szóra le akartak fordítani, amitől furcsán természetellenes hatást kelt a szöveg. Olvasás közben végig az járt a fejemben, hogy az ég világon soha, senki, semmilyen körülmények között nem beszél úgy, mint az X-ek a képregényben, ráadásul bizonyos neveket szerintem kár is lefordítani, mert mindenhogy hülyén hangzanak. 

Számomra a két kötet legjobb része egyértelműen a látvány volt, ami egyszerűen pazar mai szemmel nézve is. Akár a Képkocka-féle verziót, akár valamelyik külföldi kiadást választod, készülj fel, hogy brutális színkavalkádban lesz részed. Nem hiába, hiszen olyan legendás rajzolók működtek közre a képregények illusztrálásánál, mint John Bryne, vagy épp Dave Cockrum, így a sorozat sikere legalább annyira az ő érdemük is, mint Claremonté. 

A végére tényleg egészen megkedveltem ezt a kis retro X-Men kalandtúrát, de hazudnék ha azt mondanám, hogy ezek után nem vágyom iszonyatosan valami modern képregényre. Az viszont biztos, hogy valamikor még tovább olvasom Claremont munkásságát, bár azt nem ígérem, hogy magyar nyelven teszem. Akárhogy is, ha idén már nem találkozunk, úgy Boldog Új Évet kívánok minden kedves olvasómnak, várlak titeket jövőre is itt, a MetaComix blogon.

Dragon Ball Super Vol. 13-14 by Toyotarou & Akira Toriyama(?)

Tudta, hogy a Dragon Ball Super nem ért véget az univerzumok túléléséért vívott harc után? A manga legalábbis biztosan nem. Mi több: A folytatásban legnagyobb meglepetésemre minden idők legjobb sztoriját hozta össze Akira Tori... Na hé, álljunk csak meg egy percre! A múltkori cikkemben (ha nem olvastad, katt ide!) ugyanis elkövettem egy szörnyű baklövést, amire ti, kedves olvasóim hívtátok fel a figyelmemet. A helyzet ugyanis az, hogy a szóban forgó történet (vagyis a Moro arc) számos forrás szerint nem is Akira Toriyama érdeme, hanem a manga sorozatot jelenleg is illusztráló Toyotaroué. Mindez azért furcsa, mert a borítón továbbra is Toriyama neve díszeleg, mint író, holott állítólag egyáltalán nem vette ki a részét az alkotói folyamatokból. Hivatalos infót erről semmit nem találtam, de ha ez igaz, és Toriyama tényleg learatja más babérjait, hát az elég döbbenetes. Értem én, hogy az ő karakterei, de szerintem ilyenkor illene hátrébb lépni, és megadni az elismerést annak, akit az jogosan megillet. Na mindegy, lássuk mi történt a 13. és 14. kötetben! 

A történetben a Z harcosok továbbra is az energiával táplálkozó szarvas-patás Moro seregével küzdenek a Földön, és bár jól állnak, a góré továbbra is komoly problémát jelent. Mindeközben a messzi világűrben Goku és Vegita keményen edz, hogy szembeszálljanak vele - előbbi az Ultra Ösztön mesterévé próbál válni, míg utóbbi a Yardrat bolygón egy új, rejtélyes technikát igyekszik elsajátítani. A visszatérésük után látható, hogy mindketten sokat fejlődtek, de vajon eleget-e ahhoz, hogy legyőzzék Morot? 

Bár továbbra is rettenetesen élvezem ezt a sztorit, és emelem kalapom Toyotarou előtt, mégis nagyon csalódott vagyok. Az eddigiek alapján ugyanis úgy tűnt, hogy a sorozat végre engedi Vegitának, hogy ezúttal ő lehessen a numero uno saiya-jin harcos, aki nem csak hogy legyőzi Morot, de a Gokuval való rivalizálást is maga mögött hagyhatja egy időre, ám a 14. volume erre sajnos rácáfolni látszik. Pedig még maguk a szereplők is megjegyzik, hogy milyen sokat fejlődött a jelleme azóta, hogy először megismertük őt a Dragon Ball Z-ben, és hogy ezúttal tényleg mindent megtesz, hogy jóvá tegye a bűneit. Ezek után óriási kihagyott ziccer lenne, ha megint Son Goku tenné fel a pontot az i-re, de a kötet vége alapján sajnos minden esély meg van erre. Persze nem akarok elkiabálni semmit, hiszen a történet még koránt sem ért véget, sőt. Hallottam már mendemondákat arról, hogy Vegita szintet lépett valami új átváltozás formájában, szóval amíg nem daráltam le a teljes Moro arc-ot, addig reménykedek egy jobb végkifejletben. Lehet Toyotarou igazából csak egy ravasz róka, aki el akarja hitetni velem, hogy ezredszerre is ugyanaz lesz a forgatókönyv, pedig igazából nem? Majd meglátjuk. 

Ha mégsem nekem kedvez a folytatás, akkor is az a szerencse, hogy az egész sztori piszok jól meg van írva. Van itt önfeláldozás, a Super animéből általam nagyon is hiányolt brutalitás, és amikor eljött Goku nagy pillanata, és a harag helyét ezúttal a leghűvösebb nyugalom vette át, hát az egyszerűen eszelős. Utoljára szerintem akkor éreztek ilyet a rajongók, amikor a felrobbanni készülő Namek bolygón először láttuk a super saiya-jin formát, csak itt most pont az ellenkezője történt. Mindemellett Moro eddigi legerősebb alakját is láthatják az olvasók, és remélem a készítők is érzik, hogy már hülyeség lenne ennél tovább fejleszteni őt, ez még pont az a szint, amit hajlandó vagyok komolyan venni. A rajzok továbbra is elsőosztályúak, Toyotarou tényleg minden mozdulatba beleadott apait-anyait, és összességében még mindig a franchise eddigi egyik legjobb sztorijával van dolgunk. 

Nagyon kíváncsian várom, hogy mit tartogat még a Dragon Ball Super, és bízom benne, hogy a rajongók - köztük én is - megkapják végre azt, amit oly rég akarnak. Ezt viszont már csak jövőre tervezem kideríteni, addig is az ünnepek alatt is várlak titeket itt, a MetaComix blogon.

John Constantine, Hellblazer Vol. 5: Dangerous Habits (New Edition) by Jamie Delano & Garth Ennis

Utólag kicsit vicces belegondolni, hogy pár nappal azelőtt vettem meg Dangerous Habits című gyűjteményt egy Comixology leárazás során, hogy a Fumax bejelentette volna a magyar nyelvű fordítást. Akkor viszont annyira nem nevettem, kicsit el is szállt a kedvem az elolvasásától, főleg hogy tudtam, hogy hamarosan százan fognak cikkezni itthon a sztoriról, én meg jobb szeretek inkább olyan dolgokról írni, amikkel nincs tele a hazai internet. Most viszont ebben a kellemes kis téli melankóliában úgy döntöttem, hogy elolvasom végre Garth Ennis nagy sikerű történetét, ami nem mellékesen a Keanu Reeves nevével fémjelzett Constantine: A Démonvadász című film alapjául is szolgált. Hogy az említett mozi mennyire adta vissza a karaktert, vagy hogy az általam egyébként nagy becsben tartott Keanu mennyire volt alkalmas a szerepre, abba most inkább ne menjünk bele, fókuszáljunk inkább most csak az olvasnivalókra. 

Na már most, az eredeti nyelvű kötet számomra teljesen érthetetlen módon a Jamie Delano-féle run végét is tartalmazza, ami finoman szólva nem egy jó belépési pont. Sőt. Számomra teljesen értékelhetetlen volt, azt viszont nem tudom, hogy csak azért, mert nem olvastam az előzményeket, vagy azért, mert szimplán szar. Kb. 100 oldalig bírtam, ez idő alatt jóformán semmi érdekes nem történt, ami viszont mégis, az végtelenül nyomasztó volt, és sajnos nem jó értelemben. Szóval fogtam magam, és ezt a részt inkább átpörgettem ahhoz a részhez, ahol Garth Ennis vette át a szériát, vagyis a 202. oldalig, az egész gyűjtemény összesen 335 oldal mindennel együtt. Ez azt jelenti, hogy a kötet 60%-át kukáznom kellett, hogy az élvezhető részhez érjek, ami nem valami jó arány. Nem is értem hogy a DC-nél hogy sikerült ilyen bénán felosztani a Hellblazer sorozatot, itt már őszintén bántam, hogy nem a Fumax-féle fordítást vettem meg, ami csak a Káros Szenvedélyek című sztorit tartalmazza. Lehet egyszer elolvasom Delano történeteit is, de ez az élmény sokkal inkább elvette, mintsem meghozta volna a kedvemet hozzá, szóval ha erre valaha sort is kerítek, az nem mostanában lesz. Ha valaki esetleg már ledarálta őket, és úgy érzi nem érdemes időt szánni rá, az légyszi inkább írja meg kommentben, hogy megkíméljen a további szenvedéstől. 

A folytatás szerencsére már sokkal kesztyűsebb kézzel bánt a hozzám hasonló újoncokkal. A láncdohányos Constantine-t utolérni látszik a végzete, miután évtizedeken át 30 szál cigarettát szívott el naponta. Az orvosa tüdőrákot diagnosztizált nála, ami egészen biztosan halállal végződik. John pontosan tudja, hogy a pokolra kerül, ha bekövetkezik a legrosszabb, ráadásul sikerült magát az ördögöt is alaposan felbosszantania, ami még inkább ront a helyzeten. Constantine ezek után minden szokatlan lehetőséget fontolóra vesz, hogy mentse az irháját, ám úgy tűnik, hogy egyedül ő segíthet magán... 

Először is muszáj külön szót emelnem amellett, hogy mennyire zseniális ez az egész koncepció. Itt ez a nihilista, bunkó, piás, önpusztító fazon, aki mellesleg a világ egyik legjobb mágusa, démonokkal, szektásokkal, sorozatgyilkosokkal nézett már szembe, szó szerint beintett az ördögnek, és ezek után egy ilyen szarság okozhatja a vesztét. Imádom, ráadásul Garth Ennis nagyon hitelesen ábrázolta, hogy egy Constantine-hoz hasonló figura hogyan reagálna erre az egészre. 10/10-es minden párbeszéd, minden belső gondolat, és szerintem ha valaki már látta testközelből milyen a rák, vagy ne adj isten személyesen éli át, az nagyon át fogja érezni ezt az egész sztorit. 

A Dangerous Habits remek belépés lehet bárkinek, aki többet szeretne olvasni John Constantine-ról, ugyanis nem kell hozzá ismerni sem az előzményeket, sem a mellékszereplőket. Nagy vonalakban azért nem árt ha tudod, hogy kicsoda és micsoda a főszereplő, de ha más képregényekben/animációs filmekben/tv sorozatokban/miegyébben találkoztál vele, az már bőven elég. A történet remekül megáll a saját lábán, egyúttal remek kiindulópont a folytatáshoz is, legalábbis szerintem aki ezt a sztorit elolvasta, az biztosan többet akar majd. 

A kötet olvasása közben - beleértve azt is, amit a Delano által írt számokból meg bírtam emészteni - végig az járt a fejemben, hogy bármennyire is közel áll hozzám Constantine gondolkodása, bármennyire is egy szerethető karakternek tartom a tahósága ellenére (vagy tán épp azért), igazság szerint a való életben ő lenne az utolsó fazon, akit a környezetemben szeretnék tudni. A Johnhoz hasonló, önpusztító arcok nem csak saját életüket zilálják szét, hanem mindenkiét, aki hajlandó közel engedni őket. Ráadásul annyira rettegett attól, ami a pokolban vár rá, hogy képes lett volna az egész világot beáldozni, csak hogy mentse a saját seggét. Hiába van legbelül jó szíve, hiába a számos jó cselekedet, túl sok van a rovásán. És mindennek ellenére durva túlzás lenne azt állítani, hogy rossz ember, sőt. Csak hát ugye a nyomorúság ugyebár nem épp arról híres, hogy a legjobbat hozná ki bárkiből. Mindenesetre John csodálatosan komplex karakter és magam sem értem, hogy miért csak most lapoztam fel a szóló kalandjait, pedig egy komplett pszichológiai esettanulmányt lehetne írni róla.

Mindent egybevéve, bár a Dangerous Habits című kötet nagy része csalódás volt, a lényegtől szerencsére pontosan azt kaptam, amit vártam. A helyenként bizarr, fakó, nyomasztó artwork nem feltétlen fogja kielégíteni mindenki ízlését, de szerintem remekül passzol a sorozathoz. Ha szeretnéd elolvasni, javaslom, hogy mindenképp a Fumax-féle fordítással kezdj, és utána kezdd el darálni eredeti nyelven a folytatást. Egész biztosan terítéken lesz még Garth Ennis munkássága az oldalon, addig is még sok más izgalmas dologgal várlak titeket itt, a MetaComix blogon.

The Amazing Spider-Man by J. Michael Straczynski Ultimate Collection Book One

J. Michael Straczynski komoly névnek számít a geek kultúrában, hiszen az évtizedek során olyan képregényeken dolgozott, mint a Thor, a Superman, emellett az ő nevéhez fűződik a '90-es évek egyik kultikus sci-fi TV sorozata, a Babylon 5 is, amit én egyenesen imádtam gyerekként, és amit nem mellékesen mostanában terveznek rebootolni. Azt hiszem kijelenthetjük azonban, hogy a legtöbben a The Amazing Spider-man egyik legsikeresebb írójaként tekintenek rá. A Marvel 2001-ben nevezte ki a széria élére, pár évvel később pedig magyarul is elkezdtek megjelenni az általa írt számok, jómagam is ekkor találkoztam először a munkásságával a médiumon belül. Ha viszont ma akarod beleásni magad J.M.S. Pókember sztorijaiba, akkor alighanem az ezeket egybegyűjtő Ultimate Collection sorozat a legjobb választás, az első kötet #30-45-ig tartalmazza a The Amazing Spider-Man számait. 

Az első történetben az író mindjárt be is mutatta Pókember egyik legfélelmetesebb ellenfelét, az energiavámpír Morlunt, aki épp kedvenc falmászónkat nézte ki magának az étlapon. Szerencsére egy másik új figura is felbukkant, aki figyelmeztette Petert a veszélyre, mégpedig Ezekiel Sims, aki nem mellékesen Pókemberhez hasonló erővel és képességekkel bír. Mindeközben Peter hétköznapi életében is rengeteg változás történt, ugyanis míg M.J.-vel új mélypontot élt meg a kapcsolatuk, tanári állást vállalt a régi gimijében, és ha mindez nem lenne elég, megtörtént az, ami mindezidáig elképzelhetetlen volt: May Néni rájött a titokra, és megtudta, hogy Pókember valójában az unokaöccse! Mondanom sem kell, hogy ez teljesen a feje tetejére állította a kapcsolatukat és a legjobb, hogy J.M.S. mindezt iszonyatosan zseniálisan tálalta. 

A folytatásban szintén nincs idő unatkozni, hiszen Pókember kénytelen Doctor Strange segítségét kérni egy bűnöző miatt, aki csúnyán visszaél a mágiával, később pedig, mikor hősünk szeretné rendezni kapcsolatát szíve hölgyével, felbukkan mindenki egyik kedvenc gonosztevője, Doctor Octopus is. Oki Doki azonban most nem igazán sántikál semmi rosszban, mindössze egy szélhámossal akar leszámolni, aki ellopta a technológiáját, viszont drasztikus módszerei és a maga mögött hagyott pusztítás miatt Peternek nincs más választása, mint hogy nyakon csípje régi ellenlábasát. 

Lehetetlen nem külön szót ejteni a The Amazing Spider-Man 36. számáról, amit a rajongók már a borító miatt is csak "Black Issue"-ként szoktak emlegetni. A füzet eredetileg 2001. október 31-én jelent meg, vagyis nem sokkal a szeptember 11-ei terrortámadások után. A Black Issue ennek a szörnyű napnak állít emléket, és összességében szerintem méltó módon tiszteleg azok előtt, akik akkor életüket vesztették New Yorkban. És persze az igazi hősök előtt is, akik a tornyok leomlása után a saját bőrüket kockáztatva próbálták menteni a túlélőket. Szomorú és lehúzós darab, de szerintem szép gesztus volt a Marveltől, hogy külön számot szenteltek ennek, biztosan sokat jelentett akkor azoknak, akiket mindez személyesen is érintett. 

Mindent egybevéve azt kell mondjam, hogy ez az egyik legjobb Pókember gyűjtemény, amihez valaha szerencsém volt. Ez az a Peter Parker, akit szeretek, ráadásul J.M.S. az összes karaktert egytől egyig remekül használja. Az író humora is remek, viszont szerencsére nincs túltolva a poénkodás, ráadásul a főhős sem olyan infantilis, mint sok mai képregényben/filmben/miegyébben, amitől sokszor a falra tudnék mászni. Ha a felnőtt, érett Pókemberről akarsz ütős és modern sztorikat olvasni, akkor ennél jobb belépési pontot valószínűleg nem találsz. Ráadásul itt még a sorozatot illusztráló John Romita Jr. is nagyon elemében volt, a látványra sem lehet egy rossz szavam sem. 10/10-es cucc, mindenkinek ajánlom.

Masters of the Universe: Revelation Part 2

A Netflix szerencsére nem váratott minket sokáig a Masters of the Universe: Revelation második felvonásával annak ellenére, hogy az első elég kemény negatív visszhangot kapott az eredeti '80-as évekbeli rajzfilmsorozat rajongóitól. A felháborodást még most sem értem teljesen, hiszen nagyszerű sztorit kaptunk, ami továbbgondolta és sokkal érettebben tálalta az eredeti koncepciót. Emellett elég nevetségesnek tartom mennyien nem látták, hogy az első öt epizód csupán csak a kezdet, és hogy még sokkal többet tartogat a széria, mint azt álmodni mertük volna. A Revelation készítői ráadásul azt is tudomásul vették, hogy a célközönségük több generációja is felnőtt a franchise születése óta, és meg sem próbálták az új sorozatot a mai gyermekbarát trendek közé beszorítani. Pedig akkor lett volna csak jogos a felháborodás! Kicsit szomorúan látom, hogy a tiszteletteljes hozzáállás ellenére mennyi 50 év feletti óriáscsecsemő hangoztatja büszkén az interneten, hogy "márpedig a '80-as években minden jobb vót!", az ilyen véleményeket pedig sorry, not sorry, de nem tudom egy másodpercig sem komolyan venni. Ugyanis míg az eredeti rajzfilmeknek tagadhatatlanul megvan a nosztalgikus bája, a modern korban már aligha állnák meg a helyüket - ellenben a Netflix féle Revelation-nel, ami ilyen téren csillagos ötösre vizsgázott. 

A történet pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol az ötödik epizód véget ért: Skeletor megszerezte He-Man kardját és ezzel elnyerte, amire mindig is vágyott: Grayskull várának erejét. Mindemellett súlyos sebet ejtett Adam Hercegen, társai pedig kis híján kővé dermedtek tehetetlenségükben. Mi lesz most Adam és Eternia sorsa? És ami a legfontosabb kérdés: Mihez kezd vajon Skeletor újdonsült hatalmával? 

Azt hiszem két dolgot már nyugodtan lelőhetek az elején, ugyanis sokak félelmével ellentétben Adam nem hal meg másodszor is a sztoriban, de ami ennél is érdekesebb, hogy nem Skeletor lesz a nagy ellenfele a sorozatnak. Hogy pontosan ki, azt nem spoilerezem el, legyen elég annyi, hogy egy új fenyegetés bukkan fel a már meglévő káoszban, ami ismét nem várt szövetségeket eredményez. A készítők egyébként remekül használják a karaktereket, ugyanis konkrétan az összes fontos szereplő átesik valamilyen fejlődésen, ami remekül viszi előre a cselekményt. Mindenesetre akik eddig amiatt hőbörögtek, hogy He-Man háttérbe szorult, azok most valamelyest fellélegezhetnek, bár alapvetően továbbra is Teela és Evil-Lyn köré épül a történet. Viszont most sokkal jobbak az arányok, ezúttal mindenkinek kijutott a reflektorfényből. 

Igazság szerint én már a Part 1-től is bőven megkaptam mindent, amire vágytam, de a második felvonás még azt is felülmúlta. Az egész elképesztően epikusra sikeredett, a sztori, a zene, a látvány, egyszerűen ordít mindenből, hogy a készítők mennyire imádják a franchise-t, és hogy a szívüket lelküket beleadták az egészbe. Persze nem hiányozhatnak az olyan béna klisék, mint amikor a szereplők a legnagyobb akció közben megállnak, hogy egy megható családi pillanatba sűrített motivációs hegyibeszéddel bátorítsák egymást, vagy épp az idétlen poénok Fisto nevével, ami lássuk be, manapság tényleg nem hangzik a legszerencsésebben. Kevin Smith meg sem próbálta tagadni mennyire várta, hogy elsüssön egy jó kis öklözős viccet, a megjelenés napján egyből ki is rakta a jelenetet a Facebookjára. Ennyi bugyutaság viszont bőven elfér, ugyanis ha ennél komolyabban venné magát a széria, akkor már épp azért nem lehetne komolyan venni. 

Az egyik legizgalmasabb újdonság a sorozatban Savage He-Man felbukkanása, akit egyébként már az előzetesekben is láthattunk - Ő Grayskull erejének nyers megtestesülése, amikor Adam a kard használata nélkül változik át. Mivel viszont a fegyver segít kordában tartani az erőt, anélkül teljesen elszabadul, ennek eredményeképp egy Hulkhoz hasonló szörnyeteg elevenedett meg a képernyőn, aki brutális pusztításra képes. Egyszerűen annyira metál volt az egész, hogy képtelen voltam nem imádni, számomra egyértelműen ez volt a széria egyik tetőpontja. 

Mindent egybevéve azt kell mondjam, hogy ez lett életem egyik legkedvencebb animációs sorozata, még Mark Hamillt is egészen sikerült megszoknom Skeletor hangjaként, bár azért kicsit még mindig azt érzem, hogy túltolja. Akárhogy is, ha egy hangos kisebbség miatt a Netflix nem ad szabad kezet Kevin Smith-nek a folytatáshoz, akkor biztosan nagyon mérges leszek. Ha nektek is bejön a Masters of the Universe: Revelation, légyszi menjetek fel az IMDB-re, hogy egy kicsit felhúzzátok az ottani gyászos és meg nem érdemelt alacsony pontszámot, karácsonyra pedig el ne felejtsétek meglepni magatokat néhány ütős Masterverse figurával, amikből valószínűleg hamarosan újabb darabokat is lelepleznek. Jómagam pedig hamarosan kézhez kapom a sorozathoz készült előzmény képregény összes számát, tűkön ülve várom, hogy beszámolhassak róla. :)

Star Wars: Darth Maul by Ron Marz & Jan Duursema

Őszintén bevallom, hogy nem sok sztorit olvastam a Star Wars Legendákból, így nyilván nem tudok olyan kijelentéseket tenni, hogy ez, vagy az a sztori a legjobb, mivel erre nincs igazán rálátásom. Az viszont biztos, hogy azok közül, amikhez mostanáig szerencsém volt, Ron Marz és Jan Duursema Darth Maul minisorozata a legkiemelkedőbb. A történetet a Star Wars Omnibus: Rise of the Sith című kötet keretet részeként szereztem be, amiben sajnos nincs túl sok említésre méltó sztori, de ez az egy tényleg nagyon betalált. A cikk spoilereket tartalmaz!

A történet nem sokkal a Baljós Árnyak eseményei előtt játszódik. Sidious Nagyúr lényegében mindent előkészített ahhoz, hogy blokád alá vonhassák a Naboo bolygót, és hogy ehhez bábként használják a Kereskedelmi Szövetséget. Mindössze egyetlen elvarratlan szál maradt... Palpatine tart tőle, hogy a Fekete Nap nevű titkos társaság beleavatkozhat a terveikbe, így elküldi tanítványát, Darth Mault, hogy egyesével vadássza le a szindikátus tagjait... 

A sztori nem igazán ad hozzá semmit Darth Maul karakteréhez, aki megőrizte a filmből ismert szűkszavúságát. A legjobb pedig, hogy erre nem is volt szükség. A történet bár roppant egyszerű, mégis meglepően izgalmas, akciódús, ráadásul amennyire én látom, simán  belepasszolna a mostani kánonba is. Ez volt az a minőség, amit a múltkori Qui-Gon/Obi-Wan sztorik kapcsán hiányoltam (katt ide a cikkhez), és ez most végérvényesen meggyőzött, hogy bizony bőven van még mit felfedeznem Legendák képregények terén. A mellékszereplők többsége nem kimondottan emlékezetes, ami aligha lehet negatívum, hiszen a többségük úgysem él sokáig. Elvégre minden idők egyik leghalálosabb Sith lovagjának a feketelistáján vannak, itt már sem az ima, sem más nem segít. 

A sztori tetőpontja számomra az volt, amikor Maul szembekerült az egyetlen igazán izgalmas ellenfelével, Mighelával, aki egy dathomiri éjnővér, (róluk leginkább a Clone Wars animációs sorozatból tudhatsz meg többet). Mivel Darth Maul is a Dathomirról származik, ezért sok a hasonlóság a két karakterben, amivel természetesen ők is tisztában vannak. Az éjnővérek szintén ismerik az erő sötét oldalát, bár közel sem olyan áthatóan, mint a Sithek. Kicsit sajnáltam Mighelát, mivel szerintem még lehetett volna potenciál a karakterben, de sajnos ez már nem derül ki, ez a hajó elúszott. 

A képregény illusztráció mai szemmel nézve is az élmezőnyben vannak, 2000-ben pedig, amikor a sztori megjelent még ennél is nagyobb durranásnak számíthattak. Jan Duursema rajzai megelőzték a korukat, persze ebben nyilván a színezők/kihúzók érdeme sem elhanyagolható. Mindenesetre látvány terén is megvan az a szint, amit a Rise of the Sith többi történetéből hiányoltam, egyértelműen ez a Darth Maul mini viszi a prímet ezen a fronton is. 

Mindent egybevéve Ron Marz sztorija igazán kellemes meglepetés volt számomra, főleg mivel az azt tartalmazó kötet elég hullámzó minőséget produkált. Ha szeretnél többet olvasni Darth Maulról, ezzel a képregényminivel nem nyúlhatsz mellé.

Star Wars: Qui Gon & Obi-Wan - The Aurorient Express & Last Stand on Ord Mantell

Réges-régen, egy nem is olyan messzi galaxisban, mielőtt még George Lucas aláírta volna a négy csillió dolláros szerződést a Disneynek, létezett egy Star Wars Expanded Universe, más néven a Star Wars Legendák, ami azóta már nem része a kánonnak. Hogy az ebből a korszakból származó regények/képregények mennyire öregedtek jól, arról megoszlanak a vélemények, az viszont tagadhatatlan, hogy sokat hozzátettek a franchise-hoz. Mivel viszont a Marvel valamiért nem igazán kedveli sem az előzmény-trilógiát, sem pedig a kedvenc Jedi lovagomat, Qui-Gon Jinnt (amennyire én tudom, eddig csak az Age of Republic egyik számában szerepelt), ezért kénytelen voltam a Dark Horse kiadónál megjelent Legendák képregényekből válogatni, ha róla akartam olvasni. Kis keresgélés után a Star Wars Omnibus: Rise of the Sith című kötet mellett döntöttem, ami két történetet is tartalmaz az Obi-Wan/Qui-Gon párosról, ezek pedig nem mások, mint a The Aurorient Express, valamint a Last Stand on Ord Mantell. A gyűjtemény természetesen több képregényt is tartalmaz, de ma csak erről a két sztoriról lesz szó. 

A The Aurorient Express története a Yorn Skot bolygón játszódik, ahol egy luxus felhőcirkáló vészes sebességgel süllyed a mérgező atmoszférában. Szerencsére Qui-Gon és Obi-Wan épp a közelben járt, így nyomban a hajó segítségére siettek. Mindössze 84 perc áll rendelkezésükre, hogy visszanyerjék az irányítást a cirkáló felett, és megmentsék a meglehetősen gyanúsan viselkedő kőgazdag utasokat, ám mindeközben az is kiderült, hogy bomba van a fedélzeten... 

Őszintén bevallom, hogy elég kellemetlen élmény volt ez a történet, ugyanis ez volt életem első olyan Star Wars képregénye, aminél egy fikarcnyi Star Wars érzésem sem volt. Inkább érződött fan fictionnek, mint hivatalos sztorinak. A helyzeten Lucas Marangon illusztrációi sem javítottak különösebben, nem viccelek, a cirkálón utazó idegen lények leginkább a Spongyabob háttérszereplőit juttatták eszembe. Nem mondom, hogy totál élvezhetetlen volt a sztori, de most már kezdem érteni, hogy miért kritizálják sokan máig az EU-t. Mindez közelében sincs annak a minőségnek, ahogyan a Marvel kezeli jelenleg a franchise-t, és az igazat megvallva ezek után nem is vártam sokat a folytatástól. 

Szerencsére kellemesen csalódtam, ugyanis a Last Stand on Ord Mantell minden szempontból jobban vizsgázott. A történet öt évvel a Baljós Árnyak előtt játszódik, amikor is egy szállító hajó valamilyen rejtélyes okból nem érte el úticélját, Coruscant-ot. Valorum kancellár Qui-Gont és Obi-Want küldte az űrbe, hogy találják meg a hajót, és derítsék ki, hogy mi történhetett. A nyomozás a messzi és törvénytelen Ord Mantell bolygóra vezeti őket, ahol mindenki fegyvert visel, ráadásul a Jediket sem látják épp szívesen. Hamarosan kiderül, hogy ez nem véletlen, ugyanis egy Jedi imposztor tartja rettegésben a helyieket...

Ezt a sztorit sokkal jobban élveztem, mint a The Aurorient Express-t, mind a történet, mind a látvány sokkal profibbra sikerült. Azért nem nevezném kiemelkedőnek sem, ráadásul ez még mindig nincs a Marvel Star Wars képregényeinek szintjén (amit lássunk be, nehéz is megugrani), de összességében nem egy rossz darab. Mindenképpen jár a pacsi a készítőknek, amiért sikerült remekül visszaadniuk a mester és a padawan kapcsolatát, plusz Valorum jelenlétének is örültem, még ha nem is szerepelt sokat a történetben. Qui-Gon ráadásul nem szarral gurigázik, hezitálás nélkül megteszi azt, amit kell, emellett a sztori érdekes morális kérdéseket is felvet, ami elgondolkodtatja az olvasót - és amikből a mester és a tanítvány is sokat tanulhat. 

Bár nem volt hibátlan ez a két sztori, azért örültem, hogy viszontláthattam az egyik kedvenc Star Wars karakteremet, akit manapság méltatlanul hanyagolnak. Remélem, hogy a Marvelnél is érzik a hiányát, és hamarosan megörvendeztetik egy hosszabb Qui-Gon történettel a rajongókat. 

Justice League of America Vol. 1: The Tornado's Path by Brad Meltzer

Brad Meltzer Justice League of America sorozatával azóta szemezek, mióta pár éve elolvastam minden idők egyik legmegosztóbb DC történetét, az Identity Crisis-t (kritikáért katt ide), ami azóta is a legeslegkedvencebb képregényem. Ha ismered a sztorit, akkor tudod, hogy nem éppen egy vidám darab. A DC történetének talán legsötétebb, legkevésbé sem gyermekbarát eventjéről beszélünk, ami érthető módon sok rajongónál kiverte a biztosítékot. Szerintem viszont zseniális sztori, és nagyon kíváncsi voltam, hogy az író képes volt-e tovább borzolni a kedélyeket a folytatásban. A rövid válasz az, hogy igen, de azért ha nem bánjátok, kifejteném bővebben. A cikk spoilereket tartalmaz!

A történet közvetlenül a Identity Crisis után veszi fel a fonalat. Az Igazság Ligáját ért trauma után Batman, Superman és Wonder Woman elhatározza, hogy újraszervezik a csapatot. Miközben ők azon tanakodnak, hogy kiket szeretnének a soraikban látni, más dolgok is történnek: Red Tornado, aki korábban meghalt, és aki épp egy test nélküli lélek, arra kéri Deadmant, hogy ezúttal hadd térjen vissza hús-vér emberként az élők világába. A korábbi android testnek ugyanis megvannak a korlátai, főleg ami az érzékelést, tapintást, stb. illeti. A kérés teljesül, ám hamarosan Red Tornando is megtanulja a leckét a saját kárán: Vigyázz mit kívánsz! 

A sztori némileg háttérbe szorította az A listás szuperhősöket, és kifejezetten örültem, hogy ezúttal olyan karakterek kapták a fontosabb szerepeket, mint Red Tornado, Black Lightning, vagy épp Arsenal. A főgonosz pedig még ennél is nagyobb meglepetés volt: Kiderült ugyanis, hogy Solomon Grundy mozgatja a szálakat, aki a legutóbbi feltámadásakor valamiért intelligensen tért vissza, és mi tagadás, nagyon jót tett a karakternek az a nem kevés plusz IQ. A kevésbé ismertebb szereplők közül végig Red Tornado maradt fókuszban, és ezek után kijelenthetem, hogy bárhol lennék inkább, csak ne egy Brad Meltzer sztori középpontjában.

Ugyanis a The Tornado's Path kicsit sem kevésbé brutális, vagy szívszorító, mint az Identity Crisis. Igen, a nemi erőszak ezúttal kimaradt, cserébe viszont Red Tornado elég hamar megízleli, hogy mi is az a fizikai fájdalom. Nem kicsit sokkoló, amikor azt látod, hogy a főhőst a szó legszorosabb értelmében széttépik, mintha csak papírból lenne, miközben a felesége gyakorlatilag zokogva nézi végig az egész jelenetet. Szinte hallod azt a kétségbeesett sikoltást, amiből üvölt az a  végtelen fájdalom és tehetetlenség... Egyszerűen csontig hatolóan sokkoló élmény, ahogy írom is kiráz tőle a hideg. Viszont annyira zseniálisan meg van írva, hogy arra szavak nincsenek, így bármennyire is lehoz az életről, ez a sztori is fel fog kerülni a kedvenceim listájára. 

A képregényt Ed Benes illusztrálta, aki remek munkát végzett, viszont mivel ez egy elég meredek történet, így akadnak benne meglehetősen felkavaró képsorok, amit talán nem vesz be mindenkinek a gyomra. Nincs benne igazán durva belezős gore, de azért ismételten kihangsúlyozom, hogy ez kifejezetten felnőtteknek szánt olvasmány. 

Ha már olvastad az Identity Crisis-t és tetszett, akkor mindenképp a The Tornado's Path legyen a következő, amit fellapozol. Brad Meltzer egy géniusz, és biztosan írok majd még olyan képregényekről, amiken szerepel a neve. Bár a terápiát utána nem tudom ki fogja kifizetni.

James Bond: Hammerhead by Andy Diggle & Luca Casalanguida

Bár egyáltalán nem áll messze tőlem, az elmúlt tizen-x évben nem igazán foglalkoztatott a James Bond franchise. Ennek oka, hogy Daniel Craig alakítása nálam jó időre hazavágta a karaktert, őszintén szólva a legkevésbé sem csíptem őt a szerepben. Számomra mindig Pierce Brosnan lesz a nagybetűs 007-es, Craigből viszont hiányzik az a megfoghatatlan sárm, ami nélkül (szerintem legalábbis) az általa megformált figura aligha nevezhető James Bondnak. Azt viszont régóta tudom, hogy a Dynamite Entertainment szokott kiadni képregényeket mindenki kedvenc brit titkosügynökéről, ráadásul sokan épp a Pierce Brosnan fanoknak ajánlják őket. Rövid válogatás után úgy döntöttem, hogy a Hammerhead című kötettel kezdek, de amennyire én látom, kb. bármelyiket választhattam volna, nincs rossz belépőpont. 

A történetben Bondot megbízták, hogy kutassa fel és iktassa ki Krakent - Egy radikális anti-kapitalista terroristát, aki a Britek frissen felújított nukleáris arzenálját vette célba. Ám nem minden az, aminek látszik: Kraken valódi terve ugyanis az, hogy atomcsapást mérjen Londonra, és ezzel gyakorlatilag eltörölje a várost a Föld színéről. De ki lehet ő valójában, és mit nyer mindezzel? Mindeközben a 007-es észre sem veszi, hogy már az elejétől kezdve az orránál fogva vezetik... 

Megmondom őszintén, nem vártam sokat ettől a kötettől, de azt kell mondjam, hogy ez az egyik legjobb nem szuperhősös képregény, amit idén olvastam. Minden benne van, amiért szeretjük James Bondot: Laza és ellenállhatatlan főhős, aki teljesen természetesnek veszi a körülötte uralkodó káoszt, emlékezetes főgonosz, hajmeresztő akció, na és persze egy csipetnyi romantika, amiről azért mind tudjuk, hogy csak egy újabb múló futókaland. Kraken ráadásul volt annyira agyafúrt, hogy kihasználja a 007-es legnagyobb gyengeségét - így belegondolva simán ki merném jelenteni, hogy James Bond minden idők legnépszerűbb szexfüggő karaktere. Luca Casalanguida rajzai szintén nagyon pofásak, bármelyik kiadónál megállná a helyét ez a minőség. 

A készítők nem igazán akarták megújítani a Bond franchiset, vagy új status-quot felállítani, és ez alighanem a legjobb döntés volt a részükről. Elvégre van egy évtizedek óta bejáratott recept, amit már lehet, hogy ezerszer láttunk, de minek változtatnának rajta, ha ugyanúgy működik? Nincs itt semmi más, csak a hamisíthatatlan James Bond élmény, de az a maximumra járatva. Se több, se kevesebb.

Ha már kicsit unod a szuperhősöket, mindenképp adj egy esélyt a James Bond: Hammerhead-nek. Ez egy igazán nagyszerű, érett képregény és megkockáztatom, hogy jobban szórakoztam rajta, mint bármelyik Bond filmen, amit volt szerencsém látni. A Dynamite Entertainmentnél nagyszerű kezekben van a franchise, remélem még sok hasonló sztorival megörvendeztetnek minket.

Hulk Visionaries: Peter David Vol. 2 (The Incredible Hulk #340-348)

Bár számos más ötletem lett volna erre az alkalomra, mégis úgy döntöttem, hogy az idei Halloweent a Hihetetlen Hulk társaságában töltöm. Mert akárhonnan nézem, ő a képregénytörténelem egyik legijesztőbb szörnyetege. Akik csak a cukormázas MCU filmekből ismerik a karaktert, azoknak most biztos furcsának tűnik ez a kijelentés, viszont akik otthonosabban mozognak a képregények világában, azok most valószínűleg bőszen bólogatnak. Peter David The Incredible Hulk sorozatáról már volt szó korábban a blogon, az első kötetről írt kritikámat ide kattintva tudod elolvasni. A cikk enyhe spoilereket tartalmaz! 

A történetben Bruce Banner a kormány által létrehozott gamma bombákat igyekszik felkutatni és megsemmisíteni barátja, Rick Jones és Clay Quartermain, a szökevény S.H.I.E.L.D. ügynök társaságában, hogy véletlenül se jöhessen létre több Hulkhoz hasonló szörnyeteg. Az út hosszú és Hulk, aki továbbra is előtör minden éjszaka az egyik pihenő alkalmával elhatározta, hogy kinyújtóztatja tagjait, ám óvatlansága (nem meglepő módon) ezúttal is pusztításhoz vezetett. Az eset felkeltette az X-Men tagjainak figyelmét, akik épp a környéken jártak, és a sors úgy hozta, hogy elérkezett Hulk és Rozsomák visszavágójának ideje... 

A folytatásban sincs idő unatkozni, hiszen a Vezér (Samuel Sterns) továbbra is eltökélt abban, hogy eltörölje a Hihetetlen Hulkot a Föld színéről. Mesterkedésének részeként mindent megtesz azért, hogy lelassítsa hőseinket, és hogy előbb találja meg az általuk keresett gamma bombákat. Végül, de nem utolsó sorban, a kötet végén az író felállította az új és addig elképzelhetetlen status quot, ugyanis Hulk nemcsak hogy egy kaszinó verőembere lett, de még a Joe Fixit álnevet is felvette... 

Szóval rengeteg minden történt ezen a 231 oldalon, és bár ezúttal korántsem dominált annyira a horror, mint az előző kötetben, azért remekül szórakoztam a sztorin. Számomra a tetőpont egyértelműen a Hulk vs. Wolverine rematch volt, melynek során mindkét karakterből kijött a vadállat, és lássuk be, ezért szeretjük őket. Mindemellett nagyon vártam, hogy a Joe Fixit részéhez érjek a sorozatnak, és képzelem mennyire meglepődtek az olvasók, mikor Peter David ezzel a gengszter szállal dobta fel annak idején a szörnyes képregényt. Egyébként lássuk be, hogy ez zseniális húzás volt, hiszen Hulk számára aligha létezik testhezállóbb meló annál, mint hogy néha el kell agyabugyálni valakit. Mindez nem jelenti azt, hogy a szörnyeknek és egyéb szuper-lényeknek búcsút intünk, hiszen ugyanebben a sztoriban Hulk mindjárt össze is mérte erejét Absorbing Mannel (magyar fordításban a Szivacsember), aki képes bármilyen anyaggá átváltozni, amihez hozzáér. Mindemellett azért meglepően komoly témák is felmerülnek a kötetben: Betty Ross például komolyan elgondolkozott rajta, hogy megtartsa-e Bruce Banner gyermekét - azért az abortusz kényes kérdése mégsem olyasmi, amivel egy 30+ éves képregényben túl gyakran találkozunk. Az ő se veled, se nélküled kapcsolatuk is fontos szerepet játszik a történetben, és azok alapján, amit eddig olvastam nem hiszem, hogy a pár számára létezik happy end. 

Egy szó, mint száz, ha érdekel Hulk karaktere, Peter David munkássága egyszerűen megkerülhetetlen. A Todd McFarlane rajongóknak is érdemes lecsekkolnia a sorozatot, elvégre az ő illusztrációi is sokat hozzátettek a szériához. A folytatásról valamikor még egészen biztosan írok a blogon, addig is kellemes Halloweent mindenkinek! 🎃

Wonder Woman by Greg Rucka Vol. 2

De most őszintén: Kinek nem Wonder Woman a kedvenc női szuperhőse!? Ha bárki vitába szállna ezzel, az nyugodtan élje ki magát a kommentszekcióban, viszont fel kell kötnie a gatyáját annak, aki meg akar győzni arról, hogy nem Diana a legjobb. Nem csak a DC, hanem az összes képregényes univerzumban. Azt viszont mostanáig rejtély volt számomra, hogy Greg Rucka képregénysorozatát miért istenítik annyira a rajongók. Az első kötettől, bár voltak benne jó ötletek, egyáltalán nem vágódtam hanyatt, és így utólag határozottan ki merem jelenteni, hogy a nagyja egy merő katyvasz volt, amin csak tovább rontott, amikor az író beletuszkolta a sztoriba a mitológiai karaktereket. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy adok még egy esélyt a szériának, hiszen az a rengeteg fanatikus csak nem tévedhet! Az első kötetről írt kritikámat ide kattintva tudod elolvasni. A cikk nyomokban spoilereket tartalmaz!

Mielőtt tovább megyünk, jöjjön egy kis görög mitológia! Kicsoda Medusa?
Medusa az úgynevezett gorgók egyike, szörnyeteg és nő, akinek haj helyett kígyók tekeregnek a fején. Eredetileg csodaszép lánynak született, akinek rengeteg hódolója volt - többek között a tengerek istene, Poszeidón is szemet vetett rá. Az isten Athéné templomában megkörnyékezte a lányt és ott megerőszakolta, míg más változatok szerint egyszerűen elcsábította. Akárhogy is, Athéné éktelen haragra gerjedt, amiért meggyalázták a templomát, és arra jutott, hogy a legjobban azzal tud ártani Poszeidónnak, ha megátkozza Medusát. A lány ettől olyan csúnya lett, hogy aki csak ránézett, kővé dermedt. 

És miért fontos mindez? Mert Rucka második Wonder Woman kötetében ő a legfőbb ellenlábas. Medusa ugyanis visszatért, és elhatározta, hogy bosszút áll Athénén, ráadásul olyan karakterek segítik, mint gorgó nővérei, valamint Kirké és Diana legfőbb utálója, Veronica Cale. Mivel Wonder Woman Athéné bajnoka, ezért neki kell kiállnia ellene, amit ellenfelei egyértelművé is tettek azzal, hogy megtámadták a themyscirai nagykövetséget. Mindeközben az olümposzi istenek sem unatkoznak, ugyanis Athéné vezetésével puccsot terveznek Zeusz ellen... 

Itt most le is lövöm az egyetlen jelentősebb spoilert a sztoriból, mégpedig azt, hogy Wonder Woman megvakult a Medusával vívott küzdelemben. Mindez komolyan rányomta bélyegét a kötet hátralévő részére, hiszen Dianának nem csak hozzá kellett szoknia az új helyzethez, de be is kellett bizonyítania, hogy továbbra is hasznos tagja az Igazság Ligájának. Bár nyilvánvalóan megviselték a történtek, Wonder Woman egy percig sem hagyta, hogy ez a komoly hátrány bármiben is visszatartsa őt. 

Mindemellett a DC Univerzum sem állt le pihenni Diana körül attól, hogy ő elvesztette szeme világát: Egyik legrégebbi ellenfele, Gepárd ugyanis szintén visszatért, ráadásul kiszabadította börtönéből a második Reverse Flash-t, Hunter Zolomont. És ahogy az várható volt, nem lehetett elkerülni, hogy Wonder Woman belefolyjon az olümposzi istenek viszályába is, és hogy ismét az életét kockáztassa Pallasz Athénéért. 

Ahogy én látom, Rucka első Wonder Woman kötete inkább csak egy nagyon hosszú felvezetése volt a sorozatnak, és bár az tele volt hibákkal, a folytatásba egyszerűen nem tudok belekötni. Az író mindent varázsütésre kijavított, zseniálisan használja a karaktereket, legfőképp pont az olümposzi isteneket, akiknek korábban nem is értettem mi keresnivalója van a képregényben. Szerepel Zeusz, Aphrodité, Árész, Hermész, Hádész, Poszeidón, kb. minden fontosabb mitológiai istenség. Diana maga is ellátogat az Olümposzra, sőt Hádész birodalmába, az alvilágba is, szóval izgalmas helyszínekből sincs hiány. A látvány továbbra is  pazar és külön öröm, hogy a női főhős és a férfi illusztrátorok hadának ellenére nyoma sincs a nyálcsorgatós, szexista ábrázolásnak. 

Bizony, eddig nem értettem mitől annyira ász a sorozat, de ezzel a kötettel minden választ megkaptam. Azt javaslom, hogy ha érdekel Wonder Woman karaktere, mindenképp olvasd el az első Greg Rucka kötetet is, de készülj rá, hogy az igazi varázslat a másodikkal kezdődik. És hogy benevezek-e a harmadikra? Arra mérget vehetsz.

Crime Syndicate by Andy Schmidt, Bryan Hitch & Kieran McKeown

Mielőtt belevágunk a mai cikkbe, jöjjön egy kis fejtágítás azoknak, akik nem mozognak annyira otthonosan a DC csodálatos világában! Kik is a Bűn Szindikátusa, eredeti nevükön a Crime Syndicate? Mint azt sokan tudjátok, a DC világának régóta szerves részét képezi a multiverzum koncepciója. A Crime Syndicate eredetileg a 2-es, az újabb képregényekben pedig már a 3-as számú Földön tevékenykedő, szupergonoszokból álló csapat, viszont ami igazán érdekessé teszi őket, hogy ők az Igazság Ligájának gonosz hasonmásai. Eredetileg 1964-ben tűntek fel először a Justice League of America 29. számában, bennem viszont Geoff Johns Forever Evil című történetének köszönhetően hagytak kitörölhetetlen nyomot, és érdemelték ki helyüket a kedvenc képregényes gonosztevőim között. Egy szó, mint száz, nem kis izgalommal fogadtam a hírt, hogy új, hat számból álló limitált sorozatot kap a Szindikátus, így amint tudtam, elő is fizettem a szériára. Mivel sokaknak biztos már így is rengeteg újdonság elhangzott, ezért első körben ismertetném a karaktereket, akik közül többen új háttérsztorit is kaptak. 

Ultraman (Kal-ll): Superman Föld-3-beli megfelelője, talán a legijesztőbb, legkegyetlenebb karakter mind közül. Érdekesség, hogy a kriptonit ellentétesen hat rá, vagyis nem legyengíti, hanem megnöveli az erejét. Ultraman úgy szippantja fel a porrá zúzott zöld kristályokat, mint Al Pacino a kokaint a Sebhelyesarcúban, függősége pedig mentális állapotára is komoly hatással van. 

Owlman (Thomas Wayne Jr.): Miután szüleit és kisöccsét, Brucet lelőtték egy sikátorban, Thomas Wayne Jr.-ban örökre eltört valami. Felnőttként ő lett Batman gonosz hasonmása, Owlman, aki a Sötét Lovaggal ellentétben egyáltalán nem riad vissza az öldökléstől. Nem mellékesen az őt segítő Alfred is meglehetősen creepy fazon.

Superwoman (Donna Troy) Ő ennek az univerzumnak a Wonder Womanje, a harcos Amazonok lakta Démon sziget nagykövete, aki népét képviseli a férfiak világában. Titokban azonban a sziget trónjára pályázik, mióta édesanyja megölette vele szerelmét, Steve Trevort. 

Johnny Quick: A gonosz Flash, aki a gyerekkorában elszenvedett bántalmazás hatására valóságos szociopatává vált. Szupergyors képességeinek mellékhatásaként brutális pusztítást hagy maga után, ennek ellenére nem szándékozik megzabolázni az erejét. 

Emerald Knight (John Stewart): John egy egyszerű földi zsaru volt, amíg a Smaragd Lovagok egyik gyűrűje ki nem választotta őt. Azon a napon könyörületet nem ismerő igazságosztó vált belőle, aki egy másodperc alatt elporlasztja ellenfeleit. Mindez ráadásul különösen veszélyes, hiszen nem John irányítja a gyűrűt, hanem sokkal inkább az irányítja őt... 

Atomica (Rhonda Pineda): Atomica képes változtatni a méretét, akár szubatomi szintre is. Szerelmes Johnny Quickbe, akivel szó szerint halálos párost alkotnak. 

A képregénynek köszönhetően a Szindikátus új eredettörténetet kapott: Starro ellátogatott a Földre, hogy metahumánokból toborozzon sereget saját fajának megmentéséhez. A gond csak az, hogy kérés helyett egyszerűen átvette az irányítást az általa kiszemelt harcosok elméje felett - többek között Ultramant és a még meg nem alakult Szindikátus pár tagját is irányítása alá vonta. Miután azonban Starro befolyása meggyengült, "hőseink" brutális ellentámadással verték vissza az óriási tengeri csillaghoz hasonló űrlényt. 

Na már most, egy Crime Syndicate képregényben az utolsó dolog, amit látni szeretnék, az az, hogy a Szindikátus megmenti a világot. Ha erre vágynék, akkor szimplán felcsapnék egy Justice League füzetet, bár tagadhatatlan, hogy a Szindikátus tagjaira sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy hősiesek. Ultraman például simán keresztülhajított egy teherautót (benne a sofőrrel) a Daily Planet szerkesztőségén, csak mert megírták róla az igazságot. Superwoman képes lenne a saját anyját is meggyilkolni, hogy bosszút álljon. És így tovább. A bolygót is igazából csak azért mentették meg, mert ők is rajta élnek, és mit sem törődtek olyan apróságokkal, mint hogy az ütközetük mennyi emberáldozattal jár. Mindazonáltal nem kifejezetten ezt szerettem volna kapni ettől a sztoritól, de az események szerencsére itt még nem értek véget: 

A csata után ugyanis Lex Luthor felismerte a metahumánokban rejlő veszélyt és potenciált egyaránt, és eltökélte, hogy létrehozza az Igazság Légióját, ami az Igazság Ligájának helyi megfelelője. A Szindikátus tagjai fenyegetve érezték magukat emiatt, így elhatározták, hogy ők is csapatot alkotnak, és leszámolnak Luthorral és szövetségeseivel. 

Őszintén szólva maga a történet egyáltalán nem nagy durranás. A Crime Syndicate varázsa sokkal inkább abban rejlik, hogy az olvasó felfedezheti mennyire más minden a Föld 3-on, mint ahogy azt a fősodorban játszódó sztorikban megszokhattuk. Rengeteg ismerős karakter felbukkan, és nagyon mókás látni, ahogy az általunk ismert rosszfiúk ezúttal a jó oldalt erősítik, vagy épp azt, hogy szeretett hőseink hasonmásai milyen mélységekig képesek elmenni. A külföldi olvasók közül sokakat láttam panaszkodni a béna dialógusokra, nekem ezen a téren őszintén szólva nem tűnt fel semmi igazán kivetnivaló, de lehet csak azért, mert az angol nem az anyanyelvem. 

Bár biztos nem ez lesz a kedvenc képregénysorozatom, azért tagadhatatlanul jól szórakoztam rajta. Az írónak alapvetően jó humora van, ami meg is látszik a sztorin, viszont van egy dolog, ami a vége felé már engem is kicsit idegesített. Mégpedig az, hogy a lábjegyzetekben olyan képregényekre hivatkozik, amik nem léteznek. A médiumban bevett szokás, hogy olykor kis magyarázatokat szúrnak be egy-két résznél, ha valaki lemaradt volna az előzményekről: "Ha ez számodra újdonság, keresd az XY harmadik számában", és így tovább. Na itt ez így néz ki: "Erről olvashatnál többet is az XY képregényben, ha valaha kiadták volna". Poénnak egyszer jó, de hat számon keresztül újra és újra elsütni már elég lame. 

Mindent egybevéve az új Crime Syndicate erős közepesre vizsgázott, szerintem legalábbis többet is ki lehet még hozni ezekből a gonosz hasonmásokból. Remélem a DC-nél is hasonlóképp gondolkoznak, és hamarosan újra előszedik a Bűn Szindikátusát.

Demon Knights (The New 52!) Vol. 1-3 by Paul Cornell & Robert Venditti

Mai cikkünk témája több szempontból is különleges: Egyrészt mert a sötét középkorban játszódó fantasy mókáról beszélünk, másrészt mert olyan karakterek kapták benne a főszerepet, akik közül páran máig kriminálisan alulértékeltek. A Demon Knights épp ezért kifejezetten izgalmas lehet a műfaj kedvelőinek, hiszen a DC Univerzum ezen időszaka közel sem kap annyi figyelmet, mint kellene. Nem is szaporítom tovább a szót, csapjunk bele mindjárt a közepébe! 

Történetünk egy parányi falucskában kezdődik, melynek lakói épp az otthonukat felperzselni szándékozó barbár hordával kerültek összetűzésbe. A szerencsétlen véletlen úgy hozta, hogy pár átutazóban lévő harcos és varázsló az események sűrűjében találta magát. Mivel kevésbé ismert szereplőkről van szó, ezért szentelnék egy bekezdést a bemutatásuknak. A hét karakterből egyet leszámítva mindenki halhatatlan. 

Etrigan, a Démon/Jason Blood: Miután Merlinnek, a varázslónak meggyűlt a baja az egyik engedetlen tanítványával, összebeszélt Luciferrel, aki véletlenül épp a pokol egyik lázadó teremtményét akarta megleckéztetni. Attól a naptól Jason Blood és Etrigan élete örökre összefort, ugyanis Merlin bűbájának köszönhetően a fiú teste lett a démon börtöne. Jason a benne lakozó szörnyetegnek köszönhetően halhatatlanná vált, ám ez sokkal inkább átok, mint áldás. Szorult helyzetben előhívhatja Etrigant egy egyszerű varázsigével, ám ennek komoly ára van, ugyanis addig ő veszi át helyét a pokolban. Emellett a a démon ereje is véges a Földön, így előbb-utóbb kénytelen visszaváltozni Jasonné, és ezzel visszatérni az alvilágba. A sors fintora, hogy Etrigan és Jason ugyanabba a nőbe szerelmesek. 

Madame Xanadu: Eredeti nevén Nimue Inwudu, a DC Univerzum egyik legerősebb boszorkánya és jövendőmondója, Artúr király féltestvére, Etrigan és Jason Blood szerelme. Xanadu Jasonnal és a démonnal egyaránt enyeleg, utóbbival inkább csak kényszerből, mintsem szerelemből. Persze Etrigannek erről más a véleménye... Xanadu később a Sötét Igazság Ligájának (Justice League Dark) egyik alapító tagja volt. 

Vandal Savage: Savage eredetileg egy cro-magnoni ősember volt, akinek egy sugárzó meteornak köszönhetően jelentősen megnövekedett az intelligenciaszintje, a fizikai ereje, sőt, halhatatlanná vált. A történelem legismertebb hódításaiért mind ő volt a felelős. Az évszázadok során olyan neveken is ismerték, mint Attila, a hun, Dzsingisz Kán, vagy épp a rettegett Feketeszakáll. 

Horsewoman: Eredeti nevén Clytemnestra, egy deréktól lefelé lebénult íjász, aki nem csak képes a lovak nyelvén beszélni, de meg is tudja velük osztani a saját életerejét.

Exoristos: A karakterről nem sokat tudni azon kívül, hogy egy Amazon, akit Hippolyta királnyné száműzött Themiscyra szigetéről. Hogy pontosan miért, az sajnos nem derült ki a történetből.

Shining Knight: Eredeti nevén Ystin, se nem nő, se nem férfi. Mikor Camelot elesett, ledöfték egy lándzsával, és ezzel véget is ért volna a története, ha Merlin nem lép közbe. Egy korty a szent grálból halhatatlanná tette Ystint, aki megesküdött, hogy felkutatja azokat, akik felelősek Camelot pusztulásáért. 

Al Jabr: Zseniális matematikus és tudós, aki a 10. században járta Európát. Találmányai többször hasznosnak bizonyultak a csapat számára. A kompánia egyetlen halandó tagja. 

Hőseink tehát rákényszerültek arra, hogy vállt vállnak vetve küzdjenek, ám ekkor még nem is sejtették, hogy szövetségük mindezzel korántsem ért véget... 

A Demon Knights talán az egyik legnagyobb ellentmondás, amivel képregényrajongóként találkoztam. Ez volt ugyanis az egyik legcéltalanabb sorozat, amit valaha olvastam, de valahogy mégis imádtam minden percét. Céltalanság alatt azt értem, hogy szemmel láthatóan nem volt egy kijelölt irány, amit a készítők kitűztek volna, mondván "na, ezt szeretnénk kezdeni ezzel a sorozattal, innen, ezen keresztül és ide szeretnénk eljutni". Sokszor inkább azt éreztem, hogy csak úgy dobálták befelé az ötleteiket, és hogy a dolgok csak úgy egymás után történnek. Talán most szembesültem leginkább mindazzal, amiért sokan máig kritikával illetik a New 52 képregényeket. Arról már ne is beszéljünk, hogy a befejezést láthatóan totál összecsapták, mivel a DC 2013-ban több másik címmel egyetemben elkaszálta a szériát. Ezek után teljesen jogos a kérdés, hogy akkor mégis mit szerettem ennyire ezekben a képregényekben? 

A válasz egyszerű: A karakterek annyira jók, hogy a sorozat minden hibáját elnézem. A szereplők közül én természetesen Etriganre voltam leginkább kíváncsi, de aztán azt vettem észre, hogy szép lassan az egész csapat a szívemhez nőtt. A démon egyébként itt még nem beszélt rímekben, mint ahogy azt korábbi képregényekben láthattuk. Ennek két oka is van: Az első, hogy a rímelés a magasabb rangú démonok szokása, Etrigant pedig nem csak hogy lefokozták, de a pokol legmélyebb bugyraiból kellett ismét felküzdenie magát. Erről többet is megtudhatsz, ha elolvasod a történetet. A másik ok, hogy a New 52 világában Etrigan megalázónak tartotta a rímelést: A szolgaság egyik szimbólumának tekintette, hiszen csak a démonok beszélnek rímekben, Lucifer soha. Érdekesség emellett, hogy Jason és a démon kapcsolata mennyire hasonlít ahhoz, mint amit Bruce Banner és a Hihetetlen Hulk esetében megszokhattunk a Marvel füzeteiben. 

A Demon Knights sokat merít az angol Artúr legendákból, bár ezt már fentebb kitalálhattátok, amikor Merlinről, Camelotról és a Szent Grálról beszéltem. Az egész sorozat olyan, mint egy középkori Justice League Dark, ezt pedig nem tudom elmondani, hogy mennyire imádtam. Van itt mágia, sárkányok, óriások, vámpírok és persze árulás, csalás és hátbaszúrás, hisz ezek nélkül ma már nem is fantasy a fantasy. A szereplők közül a kontrollálhatatlan Etrigan és Vandal Savage okozta a legtöbb fejfájást a szereplőknek, ám tagadhatatlanul az utóbbival gyűlt meg leginkább a bajuk. A sorozat világa kegyetlen és brutális, sok mindenen érezhető, hogy akkoriban hódított a képernyőkön a Game of Thrones. 

Órákat lehetne még mesélni arról, hogy mi minden volt rossz vagy jó a Demon Knights-ban, viszont szerintem ha a fentebb taglalt negatívumokat tudomásul vetted, akkor érdemes adnod neki egy esélyt. A DC egy szerencsétlen időszakának talán legszerencsétlenebbül járt címe volt ez, viszont tagadhatatlanul rengeteg jó ötlet és fantázia volt benne. Az illusztrációk mesések, a szereplők annál is inkább és biztos, hogy a karakterek némelyikéről nem most hallottatok utoljára az oldalon. 

The Flash Vol. 9: Reckoning of the Forces by Joshua Williamson

Új nap, újabb Joshua Williamson kötet és ismét egy The Flash kritika, amiből valószínűleg csak azok fognak bármit is érteni, akik már eddig is követték a szériát. Persze mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy érthetően elmagyarázzam mi történt ebben a sztoriban, de nem lesz egyszerű. Emellett bár minden hibája ellenére én kifejezetten szeretem ezt a sorozatot, most első ízben éreztem azt, hogy most már kezd egy kicsit... Nem is tudom. Sok lenni. 

Miután Barry és Wally kis versenyfutásának köszönhetően megrepedt a multiverzum fala, új, a sebességmezőhöz hasonló kozmikus erők szabadultak a világra. Ezeket megpróbálom a lehető legérthetőbben lefordítani és elmagyarázni, hogy mi is a lényegük:
- A nyugalmi mező (still force): Aki hozzá tud férni ehhez az erőhöz, az képes megállítani a körülötte lévő világot.
- Az erő mező (strenght force): Brutális fizikai erővel ruházza fel a használóját.
- A szellemi mező (sage force): Megnöveli az intelligenciát pszichikus erők, többek között telepatikus és telekinetikus képességek kíséretében. 
Barry szinte semmit sem tud ezekről az új, rejtélyes erőkről, így összehívta az összes Flash-t mind az 52 világból remélve, hogy talán ők okosabbak ezen a téren. Mindeközben az erő és a szellemi mező elszabadult, és véletlenül épp a Zsiványok két tagját fertőzték meg...

Szóval ja, mint mondtam, nem igazán lehet értelmesen beszélni erről a sztoriról, kb. úgy érzem most magam, mintha a nagymamámnak próbálnám meg mindezt elmagyarázni. Az az óriási gondom, hogy Williamsonnak szerintem kicsit elszállt a képzelőereje, és egyszerűen nem tudta átültetni úgy az ötleteit a valóságba, mint azt szerette volna. Mindemellett durván túl is tolta ezt az egész sztorit: A kedvencem az volt, amikor azt kellett néznem, ahogy Barry a szellemi mezővel megfertőzött Heatwave elméjében rohangászik, és akkor még nem is beszéltünk az erő mezőtől felturbózott, izomagyú Flashről, amire aztán tényleg semmi szükség nem volt. Legalábbis nem hiszem, hogy bárki azon morfondírozott volna, hogy "Hm. Vajon milyen lenne Barry Hulk testével?", de ha mégis, akkor most megkapod a választ. Igazából már akkor sejtenem kellett volna, hogy ebből orbitális káosz lesz, amikor képbe kerültek a megmagyarázhatatlan kozmikus erők, az ilyesmi nagyon ritkán szokott jól elsülni. Ráadásul olvasás közben végig az járt a fejemben, hogy mennyire röhejesen festene ez az egész, ha megpróbálnák adaptálni mondjuk az élőszereplős CW The Flash sorozatba, ami sokak szerint már így is a trash kategória.

Mindennek ellenére azért nem mondanám, hogy minden rossz volt ebben a kötetben. Az artwork például ezúttal is jó, a jövőből itt ragadt Commander Cold karakterét pedig kifejezetten csípem, aki sok tekintetben szöges ellentéte Flash ellenfelének, Captain Coldnak, de közben mégis ugyanolyan. Emellett Irisnak kezdenek eszébe jutni az emlékei a korábbi életéből, vagyis még a Flashpoint előtti korszakból, amiben azért látok lehetőséget. Viszont kicsit aggódom, mivel a soron következő kötetek még mindig ezekkel az új erőkkel foglalkoznak, és perpillanat nehezen tudom elképzelni, hogy ebből a koncepcióból még túl sok jót ki lehet hozni. Viszont az a baj, hogy túl nagy Flash rajongó vagyok ahhoz, hogy ne olvassam el a folytatást, szóval... Ha rossz, akkor így jártam.

Kicsit szomorú vagyok, mert ez bizony határozottan nem lesz a kedvenc Flash sztorim. Ez volt az első alkalom, hogy kifejezetten gyengének éreztem Joshua Williamson munkáját, remélem ezek után sikerült visszatérnie a sorozat korábbi színvonalához.