Transformers: The IDW Collection Volume One by various

A 2018-as Űrdongó mozi számomra hatalmas csalódás volt, főleg azok után, hogy mennyi pozitív véleményt olvastam róla. Szinte minden kritikában azt írták, hogy ez az első Transformers film, aminek lelke van - azt viszont senki nem tette hozzá, hogy ez a lélek egy tizenéves kislányé, és hogy valójában egy Transformers köntösbe bújtatott tinidráma az egész. Félre ne értsetek, semmi bajom ezzel a műfajjal - a feleségemmel nemrég végignéztünk poénból egy rakás ilyen filmet, főszerepben az Olsen ikrekkel, Lindsay Lohannel, és a fiatal Chris Evansszel - egy Transformers produkciótól viszont ennél sokkal, de sokkal többet várok, főleg a G1 rajzfilmsorozat, vagy az IDW képregények után.

Mert bizony, az IDW képregényei piszok zseniálisak, amiről most másodszor is volt szerencsém meggyőződni. A Phase Two első kötetéről szóló cikkem az egyik első írásom volt a blogon, viszont már akkor is éreztem, hogy nem feltétlenül az volt a legjobb belépési pont. Bár a hangulat hamar magába szívott, végig erős hiányérzetem volt, szóval úgy döntöttem legközelebb inkább visszakanyarodok a történet elejére, a Phase One Vol. 1-hez, és mostantól szép sorban fogok haladni a második fázis felé. Jó döntés volt. A kötet tartalmazza a teljes Megatron: Origin minisorozatot, a Transformers: Spotlight válogatott számait, valamint az Infiltration fejezeteit #1-6-ig. 

Megatron eredettörténete, bár rengeteg hasznos infóval szolgál, némileg nehezen követhető. Kicsit azt éreztem hogy az író, Eric Holmes és a rajzoló, Alex Milne nem teljesen voltak összhangban. Voltak panelek, ahol egyszerűen fogalmam sem volt mi történik, ez pedig némileg visszavett számomra az élményből. Hibái ellenére mégis azt kell mondjam, hogy a sztori maga nem rossz. Tanúi lehetünk miként lett az egyszerű bányász Megatronból az Álcák vezére, hogyan gyűltek köré első hívei, és testközelből láthatjuk a polgárháború kirobbanásnak néhány kulcsfontosságú pillanatát. Gyakorlatilag ez a Transformers franchise Planet Hulkja, a két történet nagyon hasonló, azt a különbséget leszámítva, hogy Hulkkal ellentétben Megatron nagyon is otthon van. Egyébként mikor belekezdtem ebbe a sztoriba egyáltalán nem erre számítottam - Azt hittem Megatront jámbor lélekként mutatják majd be, akinek valami trauma hatására megkeményedett a szíve. Az igazság viszont az, hogy az Álcák vezére már a háború előtt is pont ugyanolyan kegyetlen volt, és éppen ennek köszönheti felemelkedését. 

A Transformers: Spotlight számait Shane McCarthy, valamint Simon Furman írták. Mint az a nevéből is sejthető, ezekben az egyrészesekben néhány fontosabb Transformer kap külön-külön reflektorfényt. Az Autobotok közül Blurr, Cliffjumper, Nightbeat, Hot Rod, az Álcák közül pedig Shockwave és Soundwave szóló kalandjaiba nyerünk betekintést. Amellett, hogy remek kis rövid történetekről van szó, kicsit jobban is megismerhetjük kedvenc Transformereink észjárását. Például tudtad, hogy Blurr eleinte vonakodott beállni az Autobotok közé? Vagy hogy Soundwave sem mindig helyezte saját érdekei elé Megatron iránti hűségét? És ez még a fele sem annak, amit a Spotlight fejezetei tartogatnak, érdemes őket fellapozni. 

A dolgok a Transformers: Infiltration oldalain kezdtek igazán izgalmassá válni, ahol az Autobotok orvosa, Ratchet kapta a főszerepet. Az Álcák a jelek szerint saját protokolljukra fittyet hányva ostrom módba kapcsoltak, és úgy döntöttek nem kerülik tovább a feltűnést. Mindeközben néhány fiatal földlakó is a tűzvonalba kerül, Ratchet pedig saját parancsait megtagadva a megmentésük mellett dönt. Ezek után együtt próbálják kideríteni miben mesterkednek az Álcák, mielőtt még az egész bolygó háborús övezetté válik.
A legtöbb esetben jobban szeretem azokat a Transformers sztorikat, amikben kevesebb szerepet kapnak az emberek, de az Infiltration erős kivétel ez alól. Hunter, Verity és Jimmy nagyszerű karakterek, és nagyon várom, hogy viszontláthassam őket a folytatásban. Az Infiltration történetét egyébként szintén Simon Furmannek köszönhetjük. 

A kötet elolvasása után azon a véleményen vagyok, hogy nem árt hozzá valamelyest ismerni a '80-as évek legendás G1 rajzfilmsorozatát. Noha a képregények és a G1 nem ugyanannak a kontinuitásnak a részei, az IDW cuccok jelentős mértékben a rajzfilmeken alapszanak. Ez elsősorban a karakterdizájnon szembetűnő, amit (hála istennek) egy az egyben átemeltek a '80-as évekből. Ha csak a mozivásznon találkoztál a Transformerekkel, úgy szerintem sokkal kevésbé lesz élvezetes ez a kötet, mintha a rajzfilmeknek köszönhetően ismernéd a karaktereket. Főleg, mivel Michael Bay egyik legrosszabb húzása az volt, hogy elvette az Álcák személyes ismertetőjegyeit, és mindegyiküket egy kaptafa, szürke robotként ábrázolta. A G1 és az IDW nagyobb hangsúlyt fektet a szereplők kidolgozására, aminek köszönhetően sokkal jobban a szívünkhöz nőnek. Ha megkérdezel valakit, aki csak a filmeket látta, hogy ki a kedvenc Transformere, szinte biztos, hogy a 90%-uk Optimust, vagy Űrdongót mondaná, pedig van rajtuk kívül ezer másik karakter, akiknek ugyanannyira - vagy talán még jobban is kijárna a figyelem. 

A Transformers: IDW Collection Vol. 1. egy nagyszerű kötet, és kiváló belépési pont azoknak, akiknek a G1 után kedve támadt a képregényekkel is kísérletezni. Mára búcsút intünk az Autobotoknak és az Álcáknak, de nem végleg! Hamarosan a Merch Mánia rovatunkat is megrohamozzák az alakváltó robotok és hidd el, erről nem akarsz lemaradni! Emellett biztos, hogy hamarosan sort kerítek az IDW Collection sorozat második kötetére is. Ha kíváncsi vagy minderre, tudod mit kell tenned: Kövesd a MetaComix blogot!

Merch Mánia #4 Masters of the Universe különkiadás

A múltkori nagysikerű Masters of the Universe cikkem után két dologban voltam biztos: Hogy nagyon szeretnék még többet írni a témában, és hogy országomat adnám néhány MOTU figuráért. Utóbbira vicces módon a feleségem beszélt rá, pedig ő általában nem rajong ezekért a játékokért. Gyakori ez, hogy én kinézek valami apróságot, ő meg rávágja, hogy akkor már inkább rendes, nagy szobrokat vegyek (semelyikőtöknek ne legyen rosszabb házassága!). A múltkor viszont épp a Netflixen néztük a The Toys That Made Us című műsort, amiben többek között a He-Man játékok is saját epizódot kaptak, és megtetszettek neki. Rengeteg izgalmas infóval szolgált ez a sorozat, de az egyik ezek közül kifejezetten bizarr: 

TUDTÁTOK, HOGY SKELETOR KARAKTERÉT EGY IGAZI HULLA IHLETTE!? 

A Mattel egyik dizájnerét, Mark Taylort gyerekkorában érte a trauma: Egy kaliforniai karnevál egyik attrakciója egy elvarázsolt kastély volt, ahol mindenfélével ijesztgették a népeket. Mark az egyik sarkon befordulva egy felakasztott múmiával találta szembe magát, utólag így nyilatkozott az esetről:

"Abban a pillanatban tudtam, hogy igazi. Több, mint 60 évvel később néztem a Discovery Channelt, és kiderült, hogy tényleg egy valódi halott fickó volt a Long Beach Pike-on! Minden gyanúm beigazolódott!"

A múmia nem más volt, mint Elmer McCudy, egy törvényen kívüli bandita, aki egy rendőrséggel kialakult tűzharc során vesztette életét 65 évvel azelőtt, hogy megtalálták az elvarázsolt kastélyban. 1911-ben egy vonatrablást követően a Kansasi határnál bujkált, ám végül rátaláltak és lepuffantották. A hulla egy temetkezési vállalkozóhoz került, ám ő nem akarta eltemetni, helyette inkább kiállította sajátos reklám gyanánt. Szépen felöltöztette, koporsóba állította, fegyvert adott a kezébe... A test valóságos kis látványosság lett, míg egy nap beállított egy férfi, aki McCudy testvérének vallotta magát, és kérte a temetkezési vállalkozót, valamint a sheriffet, hogy hadd vigye el bátyját egy rendes temetésre. A férfi azonban nem rokon volt, hanem a karnevál vezetője, onnantól pedig sok-sok évtizeden keresztül hurcibálták magukkal a megboldogult Elmert.

Beteg egy sztori, viszont nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy megszülessen a '80-as évek egyik legikonikusabb gonosztevője. Ha szeretnél többet tudni az esetről, illetve azokról az eseményekről, amik a Masters of the Universe ötletéhez vezettek, javaslom nézz bele a The Toys That Made Us-ba a Netflixen, tényleg remek kis műsor, ráadásul más jövőbeli cikkeimhez is ihletet adott.

Na de beszéljünk végre a figurákról, valamint egy pólóról, amit már szintén régóta meg akartam mutatni nektek!

Super7 Masters of the Universe figurák (Skeletor & Prince Adam)

Ez a kollekció igazi retro nyalánkság, amit az arra fogékonyak imádni fognak! Ez az eredeti 1982-es Masters of the Universe figurák hivatalos újrakiadása. Fontos azonban, hogy licenszelt termékekről van szó: A franchise továbbra is a Mattel tulajdona, de a gyártás egy időre átkerült a Super7-höz, ami ugyanakkor egyáltalán nem ment a minőség rovására. A széria méltó utódja a '80-as évekbeli figuráknak, még ha nem is teljes mértékben ugyanazok. Az alap viszont megegyezik, és minden változtatás, amit eszközöltek csak minőségibb, rajzfilmszerűbb hatást kelt.
A kollekció minden figurája 14 cm magas, a férfi karakterek mind ugyanolyan izompacsirták, míg a női szereplők természetesen jóval karcsúbbak. Skeletor szinte elkerülhetetlen volt, hogy a polcomra kerüljön, viszont nem bírtam ki, hogy ne mindjárt két darabbal gazdagítsam a gyűjteményemet: He-Man és titkos alteregója, Adam herceg közül végül az utóbbi vásárlása mellett döntöttem, azon egyszerű okból, hogy Adam ruhája különleges, bársony hatású anyagot is tartalmaz. Arca és alkata egy az egyben megegyezik hősi énjével, csak az outfit és a fegyvereik színe az, ami eltér. A csomagolás is iszonyat retro, kicsit sajnáltam is kibontani őket, de már csak azért is ki kellett, hogy tényleg jobban szemügyre tudjam venni a figurákat. Nem árt tudnod azt is, hogy ez a kollekció már valószínűleg nem sokáig lesz elérhető, ugyanis hamarosan visszakerül a gyártás a Mattelhez. Szinte a nyakamat tenném rá, hogy a Netflixnél jelenleg készülő Masters of the Universe: Revelation című animéhez vadonatúj, modernebb figurák érkeznek majd, amiket a nagy múltú játékgyártó cég már valószínűleg nem szívesen bízna másra. A Super7 bejelentett még egy Battle Cat, valamint egy Panthor figurát ehhez a sorozathoz, mielőtt még minden jog visszakerülne a Mattelhez. Szóval azt javaslom, hogy még most vásároljatok be ebből a szériából, elég valószínű, hogy én is veszek még néhányat, mert egyszerűen imádom őket. A dobozon határozottan kihangsúlyozták, hogy ezek nem játékok, hanem gyűjtői darabok, és hogy csak 14 éves kor felett ajánlják őket. Először kicsit szigorúnak éreztem ezt, de kibontás után rájöttem, hogy bizony jogos a figyelmeztetés. A figuráknak ugyanis vannak részei, amik kissé sérülékenynek tűnnek, ha én kaptam volna gyerekként ilyet, az első lett volna, hogy elhagyok róluk valamit, aztán ment volna a sírás-rívás.

Egy szó, mint száz, ezek nagyon jópofa kis figurák, minden MOTU rajongónak érdemes beszereznie legalább egyet! A bábuk jelenleg 9.990 Ft-ba kerülnek a Fantasmaniaban.

80sTees Skeletor póló

Ezzel a márkával sokáig szemeztem, mielőtt bármit vásároltam tőlük, az áruk ugyanis némileg borsosnak mondható. Ez a póló jelenleg 32 dollárba kerül (kb. 11.000 Ft), viszont korántsem ez a legdrágább termékük. Mikor megérkezett, kibontás után egyből szúrós ecetszag csapott meg, ráadásul a minta is kicsit tapadós érzést keltett. Ekkor már némileg aggódtam, hogy vajon jó vásárt csináltam-e. Kérdéses volt, hogy tényleg megért-e ennyit ez a minta, vagy rövid idő után elkezd majd leperegni, mint egy Pom-Bär macis tetoválás. Ezt kivizsgálandó úgy döntöttem, hogy hordom pár hónapig a pólót, mielőtt írnék róla. Legnagyobb megelégedésemre Skeletor számtalan mosás után is ugyanolyan élénk, mint újkorában! A szeme szinte világít, egyértelműen ez a ruhatáram egyik ékköve. 

Az 80sTees oldalán rengeteg egyéb licenszelt mintát lehet találni, ezek jelentős része képregényes, filmes, rajzfilmes, tv sorozatos, ráadásul nem csak a 80-as évekből. Ha geek ruházatra vágysz, szerintem ennél jobb helyet keresve sem találsz, itt aztán tényleg minden van, egyszerűen brutális a választék.

Ez volt mára a Merch Mánia, de ne csüggedjetek, biztos nem most olvastatok utoljára a Masters of the Universe-ről az oldalon. Reményeim szerint hamarosan rátérek a DC jelenleg futó Masters of the Multiverse képregényére, emellett a Netflix is biztos hamarosan megszellőzteti az első látnivalókat a készülő animéjükből. Már alig várom! :)

Spider-Man: Life Story by Chip Zdarsky

Chip Zdarsky neve nem először szerepel a blogon, a 2017-től 2018-ig tartó Spectacular Spider-Man sorozata az egyik legnagyobb kedvencem az utóbbi pár évből Marvel fronton, annak ellenére, hogy a végét egy kissé összecsapottnak éreztem. Zdarsky gyerekkora óta maga is hatalmas Pókember rajongó, ez pedig kifejezetten érezhető munkásságán is. A Spider-Man: Life Story-val azóta szemezek, hogy ledaráltam az említett Spectacular szériát, az alapötlet már első hallásra is hihetetlenül izgalmasnak ígérkezett. Azt viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy az írónak ilyen szinten sikerül felülmúlnia önmagát.

A képregénytörténelem egyik legfontosabb állomásaként vált ismertté, amikor 1962-ben a Stan Lee/Steve Ditko páros bemutatta Pókembert az Amazing Fantasy 15. számában. 57 év telt el azóta a való világban - De mi lett volna, ha Pókember életében is ugyanúgy eltelt volna ez az idő? Hogy megünnepeljék a Marvel 80 éves fennállását, Chip Zdarsky és Mark Bagley egyesítették erőiket, hogy elmeséljék Pókember élettörténetét elejétől a végéig, kihangsúlyozva a hosszú évtizedek legfontosabb pillanatait! Hősünk, szerettei és ellenségei a szemünk láttára öregszenek meg, míg végül a 72 éves Peter Parker egy utolsó küldetésre indul... 

Az idő a képregények világában szinte nem is létezik - kedvenc szuperhőseink között vannak, akik már 80 éve viselnek köpenyt, de szinte egy napot sem öregedtek - sokan közülük pont annyi idősek, mint amennyinek annak idején kitalálták őket. Chip Zdarsky ötlete már csak emiatt is forradalmi és nem lepne meg, ha a jövőben más karakterek esetében is eljátszanának ezzel a témával. A Life Story a koncepció miatt nem része a Pókember kánonnak, mégis azt kell mondjam, hogy ez Peter Parker talán egyik legfontosabb története. Ahhoz, hogy a maximumot ki tudd hozni a képregényből, nem árt legalább minimális szinten ismerni a legfontosabb Pókember sztorikat. Gondolok itt olyan alapművekre, mint hősünk első összecsapása az Zöld Manóval, Gwen Stacy halála, Kraven utolsó vadászata, Venom születése, a Clone Saga, a Polgárháború és így tovább. Ugyanis ezek a sorsfordító események ezen az idősíkon is megtörténtek, ám minden esetben máshogy - hiszen sem Peter, sem a körülötte élők, sem ellenségei nem abban a korban, vagy életszakaszban voltak, mint az eredeti történetekben. Ennek következtében számtalan olyan előre nem látható, zseniális csavar van a sztoriban, hogy befelé nő a hajad a sokktól. Az idő itt senkit nem kímél, mindenkin nyomot hagy, formálja a jellemet, és ez kivétel nélkül mindenkire érvényes.

Amikor épp nem csak hápogtam meglepetésemben, akkor nagyon nehezen álltam meg, hogy ne sírjam el magam. A Life Story ugyanis egy egészen hihetetlenül szívszorító történet. Chip Zdarskynál szerintem senki nem veszi komolyabban Pókembert, vagy érzi át, hogy mekkora súly nehezedik a karakterre, ami alatt tényleg csoda, hogy nem roppant össze vagy százszor. A nagy erővel járó nagy felelősség talán még sosem volt ilyen hatalmas, és ha van tanulsága ennek a történetnek, akkor az az, hogy nem akarsz Peter Parker helyében lenni. Egy pillanatra sem. Soha, semmilyen körülmények között. Legyen szó akár a szuperhős énjéről, akár a magánéletéről, vagy éppen a karrierjéről, hidd el, a te problémáid semmik az övéihez képest. Vannak egész más hangvételű Pókember sztorik, ahol a hős percenként ontja magából a poénokat, laza hangulat lengi körbe az egészet, de ez nem az a történet. Nincs túltolt bohóckodás, nincs nevetségesen lúzer Peter Parker, és szerintem erre már óriási szükség volt. 

Mark Bagley nem most kezdett Pókembert rajzolni, többek között az ő nevéhez fűződik az egyik személyes kedvenc hálófej sorozatom, az Ultimate Spider-Man is. A karakterek öregedését sikerült igazán látványossá tennie, miközben meghagyta azokat a külső stílusjegyeket, amik alapján azonnal felismerhetők. A borítókat egytől egyig maga Zdarsky rajzolta, aki az írás mellett illusztrátorként is tevékenykedik. A korai éveket bemutató képsorok láttán sokszor eszembe jutott, hogy milyen jól működne egy hasonló ötlet a filmvásznon: Imádnék egy '60-as évek-beli Pókember, Vasember, Bosszúállók, stb. filmet klasszikus jelmezekkel, a korszakra jellemző politikai és társadalmi problémákkal, szerintem óriási ötlet lenne. Elvégre ez volt a képregények egyik legizgalmasabb időszaka, amikor hirtelen egy csomó ma is népszerű karakter robbant be a köztudatba.

Chip Zdarsky alighanem az egyik legjobb dolog, ami valaha történt Pókemberrel azóta, hogy Stan Lee fejében megszületett a karakter. A Life Story egy zseniális és hihetetlenül eredeti alkotás, márpedig 57 évnyi képregény után újat mutatni nem kis teljesítmény. Terjedelme és a kontinuitástól való függetlenség miatt ez nagyon jó kis alapanyag lenne egy Fumax HC-hoz, remélem fontolóra veszik a kiadását. Ugyanis ha van must read Pókember képregény, akkor ez az!

Merch Mánia #3

Jó ideje nem írtam semmit mechandise témában, pedig az utóbbi pár hónapban felhalmoztam néhány kifejezetten izgalmas cuccot. Aktuális cikkemben most csak egy töredékét mutatom be ezeknek, de ígérem, hogy hamarosan érkezik a többi is!

Diamond Select Wolverine dioráma 

Ez az első Diamond Select figurám, de biztos, hogy nem az utolsó. Anyaga PVC, magassága 23cm. A talpazat miatt arra számítottam, hogy biztos brutál nehéz lesz, de meglepően könnyű. Súlya 677g, ami egyáltalán nem vészes. Ennek ellenére kifejezetten masszív, de azért igyekezzetek nem leejteni. Az olyan apróságokat sem hagyták figyelmen kívül, mint a testszőrzet, vagy a fogak részletessége. Kicsit aggódtam, hogy a karmok nehogy ferdén jöjjenek ki a dobozból, mint a múltkori NECA Terminátor fegyvere, de legnagyobb elégedettségemre olyan egyenesek, mint a nyíl. A figurát az Amazonról rendeltem, szállítással együtt 15.000 Ft-ba került, a vámkezeléssel viszont nem számoltam. Mivel az Amazon.uk-ről rendeltem, ezért nem gondoltam volna, hogy ennek ellenére Amerikából érkezik, az eladó ezt sehol sem tüntette fel a termék alatt. Ráadásul utána láttam, hogy itthon is árulják, kb. pont annyiért, mint amennyire én jöttem ki mindennel együtt. A GeekHubban 17.890 Ft-ért kapható, szerintem ebben az árkategóriában ez egy igazán nagyszerű kis szobor. Fontos viszont, hogy ez nem gyerekjáték! A figura nem mozgatható, hozzá van rögzítve a talpazathoz, mint ahogy az a hasonszőrű gyűjtői dísztárgyaknál gyakran lenni szokott. 14 évesnél fiatalabb gyerekeknek nem ajánlott!

Wolverine póló

Októberben Londonban töltöttem a nászutamat, és ha már ott voltam, semmiképp sem akartam üres kézzel hazajönni. Megfogadtam, hogy mindenképpen vásárolok valami képregény-related pólót, meglepetésemre ebbe a darabba az egyik legváratlanabb helyen futottam bele. A Madame Tussauds múzeumról már biztos mindenki hallott, a hírességek élethű viaszszobrait bemutató komplexum az egyik legjobb élményem volt ottlétem során. A kiállítás végén levetítettek egy 4D-s, Marvel animációs rövidfilmet, melyben Rozsomák barátunk is szerepelt. A moziteremből az ajándékboltba terelték a látogatókat, ahol többek között ilyen menő cuccokat is be lehet vásárolni. Próbafülke viszont emlékeim szerint nincs, szóval nem árt, ha tisztában vagy a méreteddel. A póló anyaga 100% pamut, jó minőségű, 30 fokon mosható. A mintát látva kicsit reménykedtem, hogy világít a sötétben, de sajnos nem. Ettől persze még remek kis találat, szóval ha jársz a múzeumban, mindenképp csekkold le a boltot kifelé menet.

Courage the Cowardly Dog póló

A múltkori Cartoon Network képregények után nem tudom mi mással képviselhetném jobban a generációmat, mint néhány mókás CN témájú pólóval. Ezt a darabot az Amazonról bányásztam, hivatalos Cartoon Network merch. A póló anyaga 100%, kifejezetten durva tapintású pamut, feltételezem azért választottak ilyet, hogy a minta tartósabb legyen. Felvéve egyáltalán nem zavaró, de ha az lenne is hordanám. A címke szerint csak hideg vízben mosható. 7.493 Ft-ba került, a szállítás kb még egyszer ennyi, így csak hosszas mérlegelés után vettem meg. Persze mikor megjött egyből tudtam, hogy jó vásárt csináltam. Ha sokallod a szállítást, érdemes a UK Amazonon is körülnézned, mivel ott is vannak CN pólók, bár sanszos, hogy ugyanilyet nem fogsz találni.


Ez volt mára a Merch Mánia, legközelebb folytatjuk a többi Londonban lootolt tutisággal, valamint egy külföldi pólónyomó márka licenszelt termékeivel. Addig is olvassatok sok képregényt, és persze MetaComix blogot! ;)

He-Man and the Masters of the Universe Omnibus

Végre! Majdnem egy éve tervezem már, hogy megírom a cikket erről a vaskos kötetről, és csak azért tolódott el idáig, mert egyszerűen képtelenség volt egyben ledarálni az egészet. Hiszen közben azért mást is olvastam, hogy legyen tartalom a blogon, ha csak erre fókuszáltam volna, akkor valószínűleg hetekig nem tudtam volna miről írni. Most viszont végre elérkezett az idő, hogy nagyító alá vegyük a Masters of the Universe Omnibust, ami a DC Comicsnál megjelent összes He-Man képregényt tartalmazza 1982-től 2017-ig. De előbb következzen egy kis He-Man történelem!

A Mattel 1982-ben rukkolt elő a Masters of the Universe ötletével, miután a játékgyártó cég 1976-ban elutasította a Star Wars figurák gyártását. Miután látták a Star Wars sikereit persze rájöttek, hogy mekkora hülyeséget csináltak, viszont ezzel egy egészen újfajta versengés indult az akciófigurák piacán. A '80-as években több pletyka is szárnyra kapott, miszerint He-Man karakterét Conan a Barbár ihlette, valamint hogy a Mattel szerződést is kötött a film készítőivel. Ám végül sosem kerültek gyártósorra a Conan figurák, mivel a cég el akarta kerülni a vádaskodást, hogy meztelenséget és erőszakot bemutató filmeken alapuló játékokat készítenek gyerekeknek. Hangsúlyozom, hogy ezek csak pletykák, nem tények. Az viszont biztos, hogy a Conan jogainak birtokosai, a CPI beperelte a játékgyártó céget és azzal vádolta őket, hogy lemásolták a karaktert. A bíróság viszont a Mattel javára döntött, akik megnyerték a pert. Bár van hasonlóság, akkor is tagadhatatlan, hogy a Masters of the Universe alapjaiban más, mint a Conan, mind karakterek, mind az őket körülölelő világ tekintetében. Ráadásul a MOTU a fantasy elemek mellett egy jókora adag science fiction dózist is kapott, ezzel igazán eredetivé téve Eterniát. A Mattel a figurák gyártása mellett szerződést kötött a DC Comics-al, akik a képregényekért feleltek, de az igazi áttörést a kultikus 1983-as rajzfilmsorozat hozta meg. Ezt követően született egy nem túl szerencsés élőszereplős feldolgozás is, majd csaknem 20 évvel később, 2002-ben egy animációs reboot is napvilágot látott. Ez utóbbi volt az első találkozásom a Masters of the Universe világával, Adam herceggel, Skeletorral és a többiekkel, és alighanem ez az egyik legjobb emlékem a Cartoon Network fénykorából. Noha a fordításokért kijárt volna néhol egy tockos a szinkronstúdiónak, azért összességében elmondható, hogy egész jó munkát végeztek. 



Amikor tavaly bejelentette a Netflix, hogy animét csinálnak a Masters of the Universe-ből úgy ujjongtam, mintha megint tíz éves lennék, aztán még annál is inkább, mikor megtudtam, hogy Kevin Smith és a Castlevania animátorai állnak a projekt mögött. Menet közben bejelentettek egy másik, CGI animációs sorozatot is, amiről azt nyilatkozták, hogy valamivel családbarátabb produkció lesz, amivel a fiatalabb közönséget szeretnék bevonzani. Régóta tudjuk már azt is, hogy egy újabb élőszereplős film is tervben van, amiről ritkán szállingóznak csak a hírek, és akkor is csak annyi, hogy rosszul haladnak a munkálatok. Engem ez utóbbi személy szerint teljesen hidegen hagy, szerintem a MOTU amúgy sem igazán live-action alapanyag, a magam részéről minden bizalmam Kevin Smithben és csapatában van. Már csak az a kérdés, hogy tud-e még 2020-ban is releváns lenni a Masters of the Universe? Az Omnibus kötet után egyértelmű igen a válasz.

Mielőtt mélyebben belemennénk a tartalomba, ejtsünk pár szót a könyv dimenzióiról: A Masters of the Universe Omnibus egy 1496 oldalas, 4,3 kilós szörnyeteg (nem vicc, lemértem), ami mellett nagyanyáink képes bibliájának deluxe kiadása sem tűnik már annyira vastagnak. Szinte már nevetségesen nagy, amit csak tetéz azzal, hogy a legtöbb Omnibus kiadáshoz hasonlóan szélességét és magasságát tekintve is termetesebb, mint a current size képregényméret. Ezekből adódóan nem kimondottan a legkényelmesebb olvasmány, ráadásul a brutális oldalszám miatt erősen tartok tőle, hogy egyszer majd megadja magát a kötés, és búcsút int egymásnak a könyv és a borító. A kiadó helyében én 2 részre bontottam volna ezt a Omnibust, szerintem úgy is lett volna rá kereslet, de azért valahol megértem, hogy így döntöttek. Ha csak ránézel a kötetre, egyből tiszteletet parancsol és érzed, hogy a készítők bizony nem szarral gurigáztak. A porvédő borításon hősünk a régi intrókból is ismert, klasszikus pózban látható, a kemény fedél pedig egy epikus, Skeletorral vívott harc zseniálisan elkapott pillanatát örökítette meg festői részletességgel.

A kötet tartalmazza a He-Man and the Masters of the Universe, a DC Universe vs. Masters of the Universe, az Eternia has Fallen, a He-Man: Eternity War, A He-Man/Thundercats, valamint az eredeti '82-es képregények összes számát. A történeteket olyan íróknak köszönhetjük, mint Geoff Johns, Keith Giffen, Rob David, Dan Abnett, és még sorolhatnám. A rajzolók listája még ennél is hosszabb, de most nem sorolnék fel mindenkit egyenként, mert sosem érnék a cikk végére.

A kötet a tartalmazza a karakterek jelentős részének erdettörténetét, bevallom, nekem ezek tetszettek a legkevésbé. És ezzel nem azt mondom, hogy rosszak, mert az a durva, hogy nem igazán van az Omnibusban olyan rész, amit ne szerettem volna. Miután sok sok év kihagyás után visszarázódtam Eternia világába, és végignéztem az első grandiózus He-Man vs. Skeletor összecsapást, a dolgok a DC Universe vs. Masters of the Universe crossovernél kezdtek igazán izgalmassá válni. A címből könnyen ki lehet következtetni, hogy pontosan miről is van szó, ami pedig őszintén meglepett, hogy milyen jól működik a két világ keresztezése. A sztori bővelkedik izgalmas karakterekben, emlékezetes pillanatokban, bármennyit el tudnék viselni még hasonló crossoverekből.

A kötet fénypontja egyértelműen az Eternity War, melyben a főgonosz szerepében ezúttal nem Skeletor, hanem Hordak tetszeleg, kinek hatalma még az övét is meghaladja. Sőt: Skeletor az Omnibus jelentős részében sokkal inkább antihős, mintsem gonosztevő, csak hogy aztán később ismét kivillantsa foga fehérét. Az Eternity War eseményeiben fontos szerepet játszik She-Ra is, aki nem más, mint He-Man testvére. Annak idején neki is volt saját sorozata, amit én személy szerint nem ismerek, a képregények viszont kifejezetten megszerettették velem a karaktert.

A He-Man/Thundercats crossoverről szerintem mindent elmond, hogy annak ellenére is imádtam, hogy soha életemben nem láttam egyetlen Thundercats epizódot sem. Ezek után viszont kifejezetten kedvet kaptam hozzá! A történetben Skeletor és a Thundercats legnagyobb gonosztevője egyesítik erőiket, hogy megszerezzék Grayskull erejét. He-Man és a macskák vezére, Lion-O összefognak, hogy megállítsák őket, amiből igazán nagyszerű kis kaland kerekedik. A Cartoon Network egyébként épp mostanában igyekszik kiherélni a Thundercats franchise maradékát egy gyalázatos reboot keretében. Nem tudom hogy, kinél vannak pontosan a jogok, de én a helyükben inkább hasonszőrű képregények felé venném az irányt, mert ez viszont nagyszerű volt!

A gyűjteményre általánosságban jellemző, hogy tele van remekül megírt csavarokkal. A szereplők előszeretettel szúrják hátba egymást, máskor pedig pont abból lesz szövetséges, akiről nem is gondolnánk. A karakterek fejlődése szintén példátlan, Grayskull várának védelmezői hosszú utat tesznek meg a több, mint 1000 oldalon, de ez épp ugyanúgy igaz ellenségeikre is. Az egész kötet egy óriási, epikus utazás a modern fantasy/sci-fi világába, ahol a jó és a rossz harca soha nem ér véget. Máshol ezt a két végletre egyszerűsített koncepciót egyáltalán nem biztos, hogy szeretném, hiszen nem lehet minden fekete-fehér. A Masters of the Universe viszont olyan zseniálisan tálalja, hogy inkább legendákba illő, mintsem elcsépelt. Amellett, hogy a karaktereket is sokkal jobban megismerjük, Eternia világáról és annak történetéről szerzett ismereteink is jelentősen bővülnek. Továbbá megtudtuk azt is, hogy a klasszikus képregények, a modern DC-féle Masters of the Universe, valamint a különböző animációs sorozatok mind külön univerzumok - magyarán mind eltérnek kontinuitás szempontjából. A multiverzum koncepciója tehát a MOTU világában is létezik, ami nagyon fontos, hiszen nemrég indult a Masters of the Multiverse című képregénysorozat, ami ebbe a kötetbe értelemszerűen nem került bele, mivel még jelenleg is fut.

A Masters of the Universe Omnibus az egyik leggyönyörűbben illusztrált képregénygyűjtemény, amit életemben láttam. Eternia még sosem volt ilyen szép, a számtalan felvonultatott művész pedig mind hozzátett valamit a maga stílusában. A csatajelenetek lélegzetelállítóak, a színek káprázatosak, szerintem az alkotók is imádtak ezeken az illusztrációkon dolgozni. A preview képekkel ezúttal nagy bajban voltam, hiszen majd 1500 oldal anyagából kellett válogatnom, legszívesebben csak az arcotokba tolnám az egész kötetet. A '80-as évekből megmaradt képregények természetesen látványra is nagyon retrók, ugyanakkor pont emiatt kimondottan szórakoztatóak.

Ha annak idején láttál részeket bármelyik Masters of the Universe rajzfilmsorozatból, és tetszett a koncepció, úgy érdemes ennek a termetes Omnibusnak a vásárlásán elgondolkodnod. Ha pedig kifejezetten rajongsz He-Man világáért, egy pillanatig ne habozz tovább, garantálom, hogy ez lesz a könyvespolcod egyik legnagyobb ékköve. Ár/érték arány szempontjából is ez a kötet a legjobb választás, sokkal jobban megéri, mint külön-külön levadászgatni a TPB-ket/füzeteket, majd még időrendbe is tenni őket. Nem lesz olcsó befektetés, de hidd el nekem, hogy minden pénzt megér. Ha Kevin Smith anime sorozata csak feleennyire epikus lesz, akkor azt hiszem bátran kijelenthetem: Most igazán jó He-Man rajongónak lenni!

Ja és persze, majd elfelejtettem:

"BY THE POWER OF GRAYSKULL! I HAVE THE POWEEEER!"

The Flash Vol. 5: Negative by Joshua Williamson

Joshua Williamson Flash sorozata az egyik kiemelt favoritom a DC Comics Rebirth korszakából amellett, hogy Flash általánosságban véve az egyik legkedvencebb szuperhősöm. Viszont az elmúlt időkben olyan sok olvasmányt halmoztam fel, hogy hónapokig hozzá sem nyúltam a polcomon pihenő Negative című volumehoz, pedig nagyon is érdekelt merre terelte az író az eseményeket. Most viszont újult lelkesedéssel vetettem bele magam a szériába, ami ismét feltüzelte a rajongásomat.

Miután Flash és legádázabb ellensége, Eobard Thawne legutóbb összecsaptak, Barry megfertőződött az úgynevezett "negatív sebességmezővel", ami nemezise gyorsaságának forrása. Ezzel egy sor új, kiszámíthatatlan képességre tett szert, melynek sajnos elmaradhatatlan mellékterméke a pusztítás. Hősünk ezúttal kénytelen lelassítani, ha nem akarja romba dönteni a várost, ráadásul mindez kihat az egészségére és laborosként végzett munkájára is. És ha ez még nem lenne elég, valaki bizonyítékokat lopkod a rendőrség raktárából. De vajon kicsoda és miért? 

A Flash képregényekben azt szeretem igazán, hogy az íróknak rendszerint meg kell erőltetniük magukat, hiszen nem lehet mindig egy újabb karakterrel előállni, aki gyorsabb, mint a főhős. Ezért aztán mindig van valami váratlan helyzet, melynek megoldásához ész kell, és nem elég szimplán fénysebességgel rohangászni. A Negative-ban pontosan ez történt, az új status quo rendesen próbára teszi a főhős idegeit, ráadásul ezúttal Iris Westre sem számíthat. Persze azért így is van kire támaszkodnia, többek között Kid Flash személyében.

A másik dolog, amivel meg lehet bolondítani a receptet, azok az új, furcsa képességekkel megáldott gonosztevők, akiknek legyőzéséhez szintén nem árt résen lenni. A kötetben debütált egy új karakter, név szerint Bloodwork, akinek egészen különleges szuperereje van: Irányítani tudja a vért saját, valamint mások testében is. Az új szereplőnek egyedül a nevével nem vagyok kibékülve - Bloodwork helyett szerintem sokkal jobb lett volna a Bloodstream - még magyarul is milyen jól hangzik, hogy Véráram! Mindenesetre érdekes ellenfél, remélem, hogy a jövőben is lesz még alkalma borsot törni hősünk orra alá. 

Az illusztrációkat az előző részekből is ismert Carmine Di Giandomenico, valamint Christian Duce és Neil Googe követte el. Negative Flash karakterdizájnjával nehezen tudok betelni, a fekete/skarlát kombó kimondottan ütős látványt nyújt az oldalakon. A rajzolók stílusában érezhető eltérés, de nem zavaró mértékben. Mellesleg említettem már, hogy kimondottan kedvelem Carmine munkásságát? Továbbra is az ő lazasága, egyedisége illik legjobban Williamson történeteihez, a jövőben biztosan több tartalmat osztok meg a művésztől.

Joshua Williamson Flash képregényeivel nem nagyon nyúlhatsz mellé, ha szeretnél többet olvasni a karakterről. Ha eddig nem tetted meg, kezdj bátran a Vol. 1-el, az események előrehaladtával minden egyre csak jobb lesz. Ha pedig már letudtad az előző részeket, akkor semmiképp se most hagyd abba, hiszen rengeteg izgalmat tartogat még a széria. Persze az is lehet, hogy te jóval előttem jársz, elvégre már a 10. Volume-on is túl van a sorozat. Igyekszem én is behozni a lemaradásomat, mert ha van képregény, aminél érdemes naprakész lenni, az a Flash! ;)

Birds of Prey (1999-2009): Of Like Minds by Gail Simone

"Már csak napok választanak el minket a Ragadozó madarak és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása premierjétől..."

Valami ilyesmi szöveggel kellett volna megosztanom ezt a cikket a Facebookon, de egyszerűen nem vitt rá a lélek. Őszintén szólva az eddig látottak alapján a legkevésbé sem hozott lázba a DCEU legújabb produkciója, a magam részéről biztos vagyok benne, hogy hatalmas bukás lesz a film. Amellett, hogy a "csodasztikus" szótól feláll a szőr a hátamon, a casting rettenetes, a jelmezek még annál is inkább, a DC pedig kétségbeesetten próbál meggyőzni minket arról, hogy márpedig nekünk erre a filmre van szükségünk. Ráadásul Harley Quinn pont annyira hiányzik egy Birds of Prey moziból, mint lónak a hátúszás, nem hogy még ő legyen a főszereplője. Tudom, tudom, most biztos megint sokan azt gondolják, hogy én vagyok a toxikus fan, és hogy miért ítélkezek egyáltalán, ha még nem is láttam a filmet. Azt viszont leszögezném, hogy nekem egyáltalán nem érdekem, hogy az arcán landoljon a produkció, és nem azért írom ezt, mert utálom a DC-t, vagy bármi ilyesmi. Épp ellenkezőleg! Túlságosan is szeretem a DC-t ahhoz, hogy azt nézzem miképp ölnek dollármilliókat rossz filmekbe, melyek kártékony hatása még évekkel később is érezhető, és amikkel igazából csak maguk alatt vágják a fát. Nekem pedig kifejezetten az az érdekem, hogy sikerüljön valami minőségit kitermelniük, hiszen az az én blogom látogatottságát is felpörgeti. Ha az ember lát egy jó képregényfilmet, úgy nagy az esély rá, hogy érdeklődni kezd a source material felé is. Egy szó, mint száz, ha másra nem is jó ez az időszak, arra mindenképp, hogy ejtsünk pár szót a Birds of Prey képregényekről, azoknak is a legnépszerűbb korszakáról, a Gail Simone éráról. 

A Birds of Prey elsősorban Chuck Dixonnak köszönheti népszerűségét, aki 1999-ben kezdte el írni a csak női tagokból álló szuperhőscsapat első saját képregénysorozatát. A széria kifejezetten sikeresnek volt mondható, ám sok kritika érte amiatt, hogy Dixon érezhetően férfi perspektívából közelítette meg a dolgokat. 2003-ban ez megváltozott, amikor Gail Simone vette át a Ragadozó Madarak kalandjait, aki máig a legnépszerűbb női képregényírók egyike. Az ő nevéhez fűződik a Secret Six című szupergonoszokat előtérbe helyező sorozat is, amiről korábban már ejtettem pár szót a blogon. Emellett a Wonder Woman és a Batgirl képregényei is népszerűek.

Fekete Kanári veszélyben! Miután egy zsaroló kelepcébe csalta, fogva tartja Dinah-t és komoly árat kér a szabadon bocsátásáért cserébe. A követelés azonban nem mérhető pénzben: Nem kisebb dolgot akar kicsikarni Oracle-ből, mint Batman titkos személyazonosságát! Barbara bármennyire szíveli is a Kanárit, vonakodik eleget tenni a kérésnek, helyette inkább a Vadásznő segítségét kéri...

Ha van igazán nyomós érvem amellett, hogy miért nem hiszek a DCEU közelgő filmjében, az Barbara Gordon karakterének hiánya. BARBARA NÉLKÜL NINCS BIRDS OF PREY, ő a legfontosabb szereplő ebben az egészben. Az egykori Batgirl a Killing Joke eseményei után tolószékbe kényszerült és "Oracle" álnév alatt a számítógép mögül segítette a szuperhősöket. Mindenki más nélkülözhető ebben a történetben, de ő nem. És ezt úgy mondom, hogy Fekete Kanári simán a legkedvencebb női szuperhősöm (sorry Wonder Woman). Simone ráadásul remekül hozza Barbara karakterét, végig éreztem rajta, hogy ez ugyanaz a lány, aki egykor denevérnek öltözve háztetőkön ugrándozott. Ha Kanáriról akarsz olvasni, akkor is jó választás ez a sztori, remek példája annak, hogy Dinah miért az egyik legtökösebb csaj a DC Univerzumban. Vadásznő itt még nem volt hivatalos tagja a csapatnak, de a történet után hamar megértjük, hogy később miért lesz az.

Ha a fent említett karakterek bármelyikét akár csak név alapján ismered, úgy szerintem a Birds of Prey #56 jó belépési pont. Nem árt elolvasni a Dixon sztorikat, de nem kötelező. Pozitívum, hogy bár a főszereplők mind nőneműek, attól ez még nem egy "csajos" sorozat, bárki nyugodtan nekivághat. Ugyanakkor ez valahol negatívum is, hiszen sajnos érezhető, hogy bizonyos szempontból főleg a férfiak voltak a célközönség. 

Ed Benes illusztrációi ugyanis kissé szexisták és túlságosan is nagy hangsúlyt fektetnek a női idomok kiemelésére, különös tekintettel a seggekre és a combokra. Akkoriban ez volt a trend, mostanra azért érezhetően visszavettek ebből a rajzolók. Nem azt mondom, hogy egy női szuperhős ne legyen vonzó, vagy ne legyen kidolgozott teste, de itt szerintem egy kicsit átestek a ló túloldalára, és a végeredmény túlságosan is nyálcsorgatós lett.

A Simone era Birds of Prey az egyik legjobb girl power képregénysorozat, amihez hozzájuthatsz, de vizuális szempontból azért némileg kifogásolható. Mindenesetre a történet élvezhetőségéből ez nem sokat vesz vissza, szóval valamikor mindenképpen sort kerítek a folytatásra is!