Pár hónappal ezelőtt kicsiny országunkban is óriási médiavisszhangot váltott ki Tom Taylor Superman képregénysorozata, az Acélember fiát előtérbe helyező Superman: Son of Kal-el, melyben az ifjú Jonathan Kent biszexuálisként coming outolt. A különböző hírportálok természetesen rögtön kaptak a lehetőségen, hogy egymásnak ugrasszák kicsit az embereket, ezzel alaposan megpörgetve maguknál az algoritmust. A kommentszekciókat egyből elárasztották a gyűlölködő, unintelligens kommentek, és ezúttal is nyilván azok voltak a leghangosabbak, akik egyébként még életükben nem láttak testközelből képregényt. Sőt, a legtöbben addig sem jutottak el, hogy nem az eredeti Supermanből terveznek meleg karaktert csinálni, de olyan is volt, aki azt sem fogta fel hogy képregényről, nem pedig filmről van szó. Arról meg már ne is beszéljük, hogy Clark Kentet még csak nem is lecserélik, hanem csak egy új, időszakos status-quot állítottak fel, és hogy a Son of Kal-El-el párhuzamosan ugyanúgy jönnek ki Action Comics füzetek a 100%-ig hetero Supermannel a főszerepben. Mindez ráadásul hazai fronton nem is jöhetett volna rosszabbkor, hiszen a kormány kb. pont ezzel egyidőben szavazta meg a homoszexualitást és a pedofíliát egybemosó törvényt. Megmondom őszintén, hogy eleinte egyáltalán nem terveztem foglalkozni a Son of Kal-El-el, de az internetes reakciók és úgy ámblokk a jelenlegi országos LMBTQ feszkó után úgy éreztem, hogy egyszerűen nem lehet megkerülni ezt a szériát. Ezúttal is szeretném megköszönni a nagyszájú homofóbok vállalhatatlan viselkedését, ha ők nincsenek, akkor simán kihagytam volna az utóbbi idők egyik legjobb képregénysorozatát. Egyébként a haterek kb. csak azt érték el a hisztivel, hogy a Son of Kal-El ötödik száma lett 2021 egyik legtöbbet eladott képregényfüzete, szóval ez nagyon a visszájára sült el srácok. Esetleg ha még nem tettétek meg, kicsit fenyegessétek meg halálosan Tom Taylort, ugyanis az író minden ilyen után a gyűlölködő üzenetek íróinak nevében küld adományokat az LMBTQ támogató szervezeteknek.
Jon tudta, hogy egyszer eljön a nap, amikor édesapját máshova szólítja a kötelesség, és nem lehet tovább a Föld védelmezője. Az egykori Superboyból lett tehát az új Superman, ám senki nem készíthette fel őt arra, hogy micsoda űrt kell majd betöltenie az örege után. Mindeközben furcsa dolgok történnek: Ismeretlen, elszabadult szupererejű poszt-humánok bukkantak fel, akik szemmel láthatóan nem tudják kordában tartani képességeiket, ráadásul fogalmuk sincs hogy kerültek oda, ahol akaratukon kívül pusztítást okoztak. Úgy tűnik, hogy valaki fegyverként használja ezeket a szerencsétleneket, és ez a valaki nem nézi jó szemmel az új Superman ténykedését...
Olvastam már korábban képregényeket azokból az időkből, mikor Jon még csak gyerek volt, és őszintén szólva akkor sokkal inkább az apuka Supermanért rajongtam, mint érte. Azóta viszont sok víz lefolyt a Dunán, a kisfiúból tinédzser lett, ami már önmagában is egy sokkal izgalmasabb életszakasz, hát még így. Itt ez a csupa szív, végtelenül szeretnivaló srác, aki mindenkin segíteni akar, fél kézzel felemel egy tankhajót, de közben semmi másra nem vágyik, csak hogy normális tini lehessen. Ami persze nem lehet, hiszen konkrétan az egész világ súlya nehezedik a vállára, és mostanáig bele sem gondoltam abba, hogy MENNYIRE ISZONYATOSAN PARA LEHET SUPERMAN FIÁNAK LENNI. Mármint őszintén, hogy lehet ilyen szintű tökéletességhez felérni? Minderre csak rátesz egy lapáttal, hogy az Acélember titkos személyazonossága már egy ideje nem titok, így Jon valódi kilétével is mindenki tisztában van. Tom Taylor valami hihetetlenül érzelemdúsan tálalta az új Supermanre nehezedő óriási nyomást, valamint saját magával szembeni magas elvárásait, és annak ellenére szerettette meg velem egy másodperc alatt a karaktert, hogy azelőtt jóformán teljesen érdektelen volt számomra.
Az író egyébként nem csak az ifjabb, hanem az idősebb Superman jellemére is parádésan ráérzett. Van itt néhány olyan iszonyatosan zseniális és megható apa-fia pillanat, hogy még most is keresem az államat, sőt: A teljes Superman franchise néhány legfontosabb gondolata hangzik el ezekben a párbeszédekben, amik olyan szinten kiragadták a karakter lényegét és alapozták meg egyben az új sorozatot, hogy az egyszerűen fenomenális. Taylor már csak ezért önmagában megérdemelne egy Eisner díjat, amit ha így folytatja gyanítom, hogy hamarosan be is fog zsebelni.
A Son of Kal-El-nek egyébként teljesen nyilvánvalóan van egy liberális politikai üzenete (felőlem nevezheted propagandának is, nekem mindegy), ezt kár is lenne tagadni. A sorozat nem csak az LMBTQ témába áll bele, hiszen felmerülnek olyan aktuális kérdések is, mint a klímaváltozás, a menekültválság, vagy a XXI. századi diktatúrák. Viszont ha ez bárkit meglep, az sajnálom, de szerintem nem igazán érti miről is szól a Superman karaktere. Mert Superman egy ideál, aki nem fog azon gondolkozni, hogy akit épp megment, annak milyen a bőrszíne, vallása, vagy szexuális beállítottsága. Arról nem beszélve, hogy ő maga az ultimate bevándorló, hiszen eleve egy másik bolygóról származik, és pontosan ezért úgy érzi, hogy kívülállóként egyszerűen nincs joga beavatkozni a Föld dolgaiba. Jontól már csak ezért is más jellegű tettekre számíthatunk, hiszen ő már itt született, ráadásul nagyon is eltökélt abban, hogy megmentse a világot önmagától. Még akkor is, ha ezért összetűzésbe kerül a hatóságokkal, vagy ha más nemzetek vezetőinek céltáblájává válik.
Na, de akkor térjünk rá arra, ami mindenkit érdekel, ez pedig nem más, mint az a bizonyos szerelmi szál. Jon fiúja, Jay titokban egy névtelen híroldal, a Truth szerkesztője, aki emellett véletlenül hősünkkel egy iskolába jár. Mondhatni ő Superman "székes csávója" (igen, ez egy Pókember filmes utalás volt), akinek ráadásul szintén van szuperképessége. Megígértem, hogy azt is megírom, ha ez a kis románc erőltetettnek hat és hááát... Talán nem is az erőltetett szót használnám, inkább az elhamarkodottat. Szerintem ugyanis kicsit korán csattant el az a bizonyos csók, elvégre még nem ismerték annyira egymást a szereplők, hogy indokolt legyen. Jobb lett volna, ha Taylor több időt szán ennek a szálnak a felvezetésére, hogy mélyebb kapcsolat alakuljon ki a két karakter között. Nyugodtan várhatott volna ezzel akár egy évet is, vagy előszedhette volna a 2022-es Pride alkalmával, mert így kicsit tényleg izzadtságszagúnak hat az egész - szexuális beállítottságtól függetlenül, egy hetero szerelmi szál esetén is ugyanezt gondolnám. Egyéként ez összességében annyira aprócska negatívum, hogy voltaképpen semmit nem von le a képregény élvezhetőségéből. Jay alapvetően nem rossz karakter, szóval látok bennük potenciált, akit pedig eddig zavart két smároló fiú látványa, az valószínűleg menthetetlen, és ugyanúgy ki fog borulni ezen is.
Mellékszereplők terén szintén erős a széria: Jon anyja, Lois Lane Pulitzer-díjas újságíróként természetesen nyomban ráfeküdt a fülesre, hogy egy őrült diktátor élő emberekből állít elő tömegpusztító fegyvereket, emellett nyilván nem hiányozhatnak a nagyszülők sem, Kent Mama és Kent Papa, akik már meg sem lepődnek olyan semmiségeken, mint hogy a házuk egy szempillantás alatt a földdel lett egyenlővé. Felbukkannak az Igazság Ligájának fontosabb tagjai, valamint Batman fia, Damian Wayne is, aki Jon legjobb barátjaként kifejezetten örül az ifjabb Superman újdonsült boldogságának.
Bizonyára felmerült bennetek a kérdés, hogy Clark miért nem tudja ellátni feladatait, és hogy miért kellett Jonnak a helyébe lépnie? Az idősebb Superman ezzel párhuzamosan a messzi világűrben épp azon ügyködik, hogy felszabadítson egy idegen világot az elnyomás alól. Ez a storyline, ami a Warworld Saga címet kapta jelenleg is tart az Action Comics füzeteiben, és az eddigi vélemények alapján ennek a sorozatnak is minden esélye megvan rá, hogy minden idők egyik legjobb Superman szériája legyen. Erről még biztosan lesz szó a blogon.
A képregényeket illusztráló John Timms, szerintem remek választás volt a sorozathoz, bár helyenként azért érezhető, hogy néhol bezavartak a határidők. Akad pár furcsán összecsapott arc, amik kifejezetten rosszul mutatnak, de összességében a Son of Kal-El egy szépen megrajzolt széria.
Sorry haterek, de az van, hogy egyszerűen imádom az ifjú Jon Kent kalandjait, és ezúton szeretném ismét megköszönni a kirohanásaitokat, másképp talán sosem fizetek elő erre a képregénysorozatra. Remélem egyszer félre tudjátok tenni az ellenérzéseiteket, és adtok egy esélyt ennek a szériának - higgyétek el nekem, érdemes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése