The Flash Vol. 9: Reckoning of the Forces by Joshua Williamson

Új nap, újabb Joshua Williamson kötet és ismét egy The Flash kritika, amiből valószínűleg csak azok fognak bármit is érteni, akik már eddig is követték a szériát. Persze mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy érthetően elmagyarázzam mi történt ebben a sztoriban, de nem lesz egyszerű. Emellett bár minden hibája ellenére én kifejezetten szeretem ezt a sorozatot, most első ízben éreztem azt, hogy most már kezd egy kicsit... Nem is tudom. Sok lenni. 

Miután Barry és Wally kis versenyfutásának köszönhetően megrepedt a multiverzum fala, új, a sebességmezőhöz hasonló kozmikus erők szabadultak a világra. Ezeket megpróbálom a lehető legérthetőbben lefordítani és elmagyarázni, hogy mi is a lényegük:
- A nyugalmi mező (still force): Aki hozzá tud férni ehhez az erőhöz, az képes megállítani a körülötte lévő világot.
- Az erő mező (strenght force): Brutális fizikai erővel ruházza fel a használóját.
- A szellemi mező (sage force): Megnöveli az intelligenciát pszichikus erők, többek között telepatikus és telekinetikus képességek kíséretében. 
Barry szinte semmit sem tud ezekről az új, rejtélyes erőkről, így összehívta az összes Flash-t mind az 52 világból remélve, hogy talán ők okosabbak ezen a téren. Mindeközben az erő és a szellemi mező elszabadult, és véletlenül épp a Zsiványok két tagját fertőzték meg...

Szóval ja, mint mondtam, nem igazán lehet értelmesen beszélni erről a sztoriról, kb. úgy érzem most magam, mintha a nagymamámnak próbálnám meg mindezt elmagyarázni. Az az óriási gondom, hogy Williamsonnak szerintem kicsit elszállt a képzelőereje, és egyszerűen nem tudta átültetni úgy az ötleteit a valóságba, mint azt szerette volna. Mindemellett durván túl is tolta ezt az egész sztorit: A kedvencem az volt, amikor azt kellett néznem, ahogy Barry a szellemi mezővel megfertőzött Heatwave elméjében rohangászik, és akkor még nem is beszéltünk az erő mezőtől felturbózott, izomagyú Flashről, amire aztán tényleg semmi szükség nem volt. Legalábbis nem hiszem, hogy bárki azon morfondírozott volna, hogy "Hm. Vajon milyen lenne Barry Hulk testével?", de ha mégis, akkor most megkapod a választ. Igazából már akkor sejtenem kellett volna, hogy ebből orbitális káosz lesz, amikor képbe kerültek a megmagyarázhatatlan kozmikus erők, az ilyesmi nagyon ritkán szokott jól elsülni. Ráadásul olvasás közben végig az járt a fejemben, hogy mennyire röhejesen festene ez az egész, ha megpróbálnák adaptálni mondjuk az élőszereplős CW The Flash sorozatba, ami sokak szerint már így is a trash kategória.

Mindennek ellenére azért nem mondanám, hogy minden rossz volt ebben a kötetben. Az artwork például ezúttal is jó, a jövőből itt ragadt Commander Cold karakterét pedig kifejezetten csípem, aki sok tekintetben szöges ellentéte Flash ellenfelének, Captain Coldnak, de közben mégis ugyanolyan. Emellett Irisnak kezdenek eszébe jutni az emlékei a korábbi életéből, vagyis még a Flashpoint előtti korszakból, amiben azért látok lehetőséget. Viszont kicsit aggódom, mivel a soron következő kötetek még mindig ezekkel az új erőkkel foglalkoznak, és perpillanat nehezen tudom elképzelni, hogy ebből a koncepcióból még túl sok jót ki lehet hozni. Viszont az a baj, hogy túl nagy Flash rajongó vagyok ahhoz, hogy ne olvassam el a folytatást, szóval... Ha rossz, akkor így jártam.

Kicsit szomorú vagyok, mert ez bizony határozottan nem lesz a kedvenc Flash sztorim. Ez volt az első alkalom, hogy kifejezetten gyengének éreztem Joshua Williamson munkáját, remélem ezek után sikerült visszatérnie a sorozat korábbi színvonalához.

Ultimate Spider-Man Vol. 5-6 by Brian Michael Bendis & Mark Bagley

Az Ultimate Spider-Man életem talán legmeghatározóbb képregénysorozata annak ellenére, hogy máig nem sikerült a végére érnem. A 2000-es évek elején a Semic kiadónak köszönhetően gyerekként eljutottam a 25. számig, aztán valahogy félbemaradt. A dologok alakulásában valószínűleg közrejátszott az is, hogy valamilyen teljesen megmagyarázhatatlan okból nem volt előfizetésem a szériára. A szüleim nem foglalkoztak ezzel, nekem meg eszembe sem jutott, hogy ez egyáltalán opció, mi tagadás, nem voltam túl leleményes kölök. Akárhogy is, felnőttként elhatároztam, hogy pótolni fogom a sorozat hátralévő részét, ehhez azonban fel kellett elevenítenem mindazt, amit csaknem két évtizede (jesszus) olvastam. Az újrázás mellé természetesen kritikát is írtam, amit ide kattintva tudsz elolvasni, most pedig végre valahára azokra a részekre is rátértem, amiket annak idején kihagytam. 

Peter Parkerre bizony rájár a rúd mostanság. A Zöld Manóval való összecsapást követően a párkapcsolata válságba jutott, ráadásul egyre nehezebben titkolja el a körülötte élők előtt, hogy szabadidejében piros-kék sztreccs-ruciban himbálózik a város felett. A kettős élete az iskolai teljesítményére is kihat, és ha mindez nem lenne elég, felbukkant a semmiből egy imposztor, aki Pókembernek öltözve követ el rablásokat. A legrosszabb viszont csak ezután jött, ugyanis az eddigi egyik legrosszabb rémálmával, Venommal is szembe kell néznie...

A Hálófej jóhírének nyilvánvalóan nem tett jót, hogy egy félőrült bűnöző az ő jelmezében randalírozik, viszont képzeljétek el, hogy az öreg J.J. mennyire örült a szenzációnak. A rendőrség természetesen körözést adott ki Pókember ellen, aki nem is úszta meg teljesen ép bőrrel a dolgot. Mindemellett és Peter szokásos magánéleti drámáján felül viszont nyilvánvalóan Eddie Brock első itteni felbukkanása volt az, amire igazán kíváncsi voltam. 

Az Ultimate univerzum Venomja ugyanis teljesen más eredettörténetet kapott, mint a 616-os Földön élő megfelelője. Kezdve mindjárt azzal, hogy a szimbióta itt nem az űrből származik, hanem egy laboratóriumban hozták létre, ráadásul épp Peter édesapja volt az egyik tudós, aki annak idején megalkotta. Eddie már az első perctől fogva nagyon ellenszenves, és akkor is egyből éreztem volna, hogy valami nem oké vele, ha nem tudtam volna előre, hogy pár számmal később belőle lesz Venom. Az sem tette különösebben rokonszenvessé, hogy egyetemistaként a szemünk láttára mozdult rá egy 15 éves lányra, ami lássuk be, elég creepy.

A történetben ezúttal is kiemelt szerepet kaptak a karakterek személyes problémái, amik sok esetben nagyon életszerűvé teszik a képregényt annak ellenére, hogy ez továbbra is egy szuperhősös sztori. Persze a Pókember képregényeknek mindig is ez adta a varázsát, de Bendis tényleg tökéletesre járatta a receptet. Mary Jane épp poszttraumás stressztől szenved, és most tudatosult benne először, hogy Peter igazából bármelyik nap fűbe haraphat. Gwen Stacy családi élete egy másodperc alatt omlott össze, és különösen szívszorító, hogy az anyja tudomást sem akar venni róla. Szóval van itt dráma bőven, amivel szerintem sokan tudnak majd azonosulni, vagy párhuzamot felfedezni akár a saját életükben is. 

A rajzokat ezúttal is a zseniális Mark Bagley követte el, aki már a sorozat korábbi számaiban is brillírozott. Számomra ami azonnal feltűnt, hogy Peter apja, aki pár emléknek köszönhetően sokat szerepelt a történetben kiköpött mása a 616-os Földön élő Peter Parkernek. Apró felfedezés, de nekem sokat dobott az élményen, egyszerűen imádom az ilyen kis easter eggeket. Ezen felül az illusztrációk nyilván hozták ugyanazt a minőséget és félreismerhetetlen stílust, ami bárhol azonnal felismerhetővé teszi ezt a szériát. 

Kicsit megkésve ugyan, de azért örülök, hogy végre eljutottam eddig ebben a nagyszerű képregénysorozatban. Valószínűleg még fogtok hallani a MetaComix-on az Ultimate Spider-Man-ről, ugyanis tartozom magamnak annyival, hogy végigolvasom a teljes szériát. Addig is biztos lesz még más Pókember-related content, sőt. Meglehet, hogy a soron következő nyereményjátékunknak is köze lesz hozzá...

Green Lantern by Geoff Johns Book 3: The Sinestro Corps War

Geoff Johns már eddig is a legeslegkedvencebb képregényíróm volt, és a mai cikkem írása előtt arra jutottam, hogy talán soha nem is lesz senki, aki az én szememben képes lesz őt valaha túlszárnyalni. Amiről most szó lesz, az bizony minden idők egyik legfontosabb és legjobb DC története, melynek elolvasása után még mindig csak hápogok, hogy mégis hogyan képes valaki egy ekkora sztorit összehozni. 2019-ben elkezdték 300-400 oldalas TPB kiadásokba gyűjteni az író legendás, 2005-ben indult Green Lantern sorozatát, az első két volumeról írt kritikámat ide kattintva tudjátok elolvasni. A kötet címe kicsit csalóka, hiszen Geoff Johns nem egyedül hozta össze mindezt, de tagadhatatlanul ő volt a mérnök, akinek olyan alkotók dolgoztak a keze alá, mint Peter J. Tomasi, Dave Gibbons és Sterling Gates. A gyűjtemény tartalmazza a teljes Sinestro Corps War sztorit, amit őszintén szólva nem tudom mivel lehetne ezek után felülmúlni, de biztos vagyok benne, hogy a sorozat még bőven tartogat számomra meglepetéseket. 

Miután kiderült, hogy Sinestro zsarnokság árán tartott rendet a szülőbolygóján, a Zöld Lámpások vezetői, az Őrzők kizárták őt a rendből, és száműzték az antianyag univerzumba. Itt viszont nem maradt tétlen: Megalkotta a saját alakulatát, a sárga gyűrűket viselő Sinestro Corps-t, akik a Zöld Lámpásokkal ellentétben nem az akaraterőből, hanem a félelemből merítenek erőt. A bukott lámpás valóságos hadsereget állított fel olyanokból, akik képesek másokban rettegést kelteni, és eltökélte, hogy bosszút áll a Zöld Lámpás alakulaton. A háború egy másodperc alatt szétterjedt a világűrben, ami hamarosan valóságos mészárlásba csapott át, hiszen Sinestro hordájával ellentétben a Zöld Lámpások nem vethetnek be halálos erőt. Az Őrzőknek nincs választása, ha el akarják hárítani a veszélyt, nekik is változtatniuk kell a szabályokon... 

A sztoriban felbukkan a Lámpások színe-java, természetesen Hal Jordan mellett John Stewart, Kyle Rayner és Guy Gardner, vagyis a Földön született lámpások kapták a főszerepet. Miután a háború elérte a Földet, az Igazság Ligája is beszállt a buliba, de az ellenséges oldalon még ennél is izgalmasabb volt a felhozatal. Sinestro ugyanis tényleg brutális erőt toborzott, élen a Hal Jordant egykor megszálló Parallax-al, az Anti-Monitorral, Cyborg Supermannel és Superboy Prime-al utóbbit épp a Zöld Lámpások börtönéből szabadították ki. Parallaxnak a félelem élő megtestesüléseként nyilván nincs szüksége gyűrűre, a többiek viszont, akik már amúgy is komoly ellenfélnek számítottak, mind kaptak, szóval ha csak egyet is ismertek az említett karakterek közül, úgy képzelhetitek, hogy mennyire súlyos volt a kialakult helyzet. 

Mindemellett most kezdem csak igazán megérteni, hogy Sinestro miért a DC Univerzum egyik legzseniálisabb gonosztevője. Konkrétan csak azért csinált mindent ebben a történetben, hogy gúnyt űzzön a Zöld Lámpásokból, és bebizonyítsa, hogy azok semmivel sem jobbak nála. Ráadásul ha valamire rávilágított ez a sztori, az az, hogy a nagy és bölcs Őrzők sem olyan okosak, mint azt magukról hiszik. Konkrétan van egy prófécia a szent könyvükben, ami előre megjósolta a háborút (és még sok más szörnyűséget, ami később következik), ők mégis úgy döntöttek, hogy nem veszik figyelembe a jövendölést. Miért? Mert rettegtek az igazságtól. Sőt. Olyannyira féltek magától a félelemtől, hogy inkább megfosztották magukat az érzelmektől, aztán azzal hitegették magukat, hogy ettől jobb lesz a józan ítélőképességük. Magyarán épp az Őrzők voltak azok, akikből hiányzott a Zöld Lámpások legnagyobb erénye: Hogy képesek úrrá lenni a félelmen. Mert azzal, hogy elzárták, szőnyeg alá söpörték, még nem kerekedtek felül rajta. A kis Hupikék Törpikék (ahogy Guy Gardner hívja őket) arroganciája és gyávasága alighanem sokkal több halálhoz vezetett, mint amennyi Sinestro lelkén szárad. Hiába nem közvetlenül az ő kezükhöz tapad a vér, hiába vezérelte őket nemes szándék, mindez elkerülhető lett volna, ha nem dugják homokba a fejüket. 

Emellett a történet azért is fontos, mert az alkotók első ízben leplezték le a többi lámpás alakulatot, akik az érzelmi spektrum más és más elemeiből nyerik erejüket. A Zöld Lámpásokon és a Sinestro Corps-on kívül vannak még Vörös Lámpások, Kékek, Rózsaszínek, Narancssárgák, már magam sem tudom hányféle. Számomra mind közül a Vörösek a legizgalmasabbak, akik a harag érzését fókuszálják a gyűrűiken keresztül, és akik épp a következő felvonásban, a Rage of the Red Lanterns című negyedik kötetben bukkannak majd fel először. Ne feledkezzünk meg természetesen a rettegett Fekete Lámpásokról sem, ugyanis az események lassan, de biztosan és elkerülhetetlenül haladnak a Blackest Night című event felé.

Ezek után azt kell mondjam, hogy Geoff Johns Green Lantern sorozata valószínűleg mindig toplistás lesz nálam, pedig még messze vagyok a végétől. Annyira epic az egész, hogy arra szavak nincsenek, minden DC rajongónak kötelező cucc. Alig várom, hogy írhassak a következő kötetről, addig viszont még tartogatok számotokra pár finomságot. Ha nem akartok lemaradni róla, kövessétek a MetaComix blogot! :)

Darth Vader by Greg Pak Vol. 2: Into the Fire

Greg Pak Darth Vader sorozatáról már volt korábban szó a blogon, az első kötetről írt kritikámat ide kattintva tudod elolvasni. Idő közben a Szukitsos srácok belengették a magyar nyelvű fordítást is, szóval úgy döntöttem megpróbálok egy lépéssel előttük járni, hogy nagyjából tudjátok mire számítsatok. Ezt nyilván nem tudom minden aktuális Star Wars címnél garantálni, de a Darth Vader esetében igyekszem majd tartani. Bár az első volume tagadhatatlanul az egyik legjobb Star Wars képregény volt, amit valaha olvastam, a második kicsit visszaesésnek tűnik hozzá képest, ami ugyanakkor még közel sem jelenti azt, hogy kimondottan rossz lenne. 

A fájdalom félelmet szül, a félelem dühöt, a düh pedig... Erőt. Az Uralkodónak egyáltalán nem tetszik, hogy Vader Nagyúr mindenféle magánakciókba kezd a háta mögött, és elhatározza, hogy emlékezteti őt a Sith tanításra. Miután szétroncsolta tanítványa robot végtagjait, kidobja őt a Mustafaron, épp azon a helyen, ahol az Obi-Wannal vívott harc után összeégett. Vader Nagyúrnak túl kell élnie a kietlen lávabolygón, ráadásul Palpatine megtiltja neki, hogy az erőt használja. És ha mindez nem lenne elég, a Sithek orgyilkosát is utána küldi... 

Az Into the Fire telis-tele van hamisíthatatlanul badass Vader pillanatokkal. Kezdve azzal, hogy a bolygón talált ócskavasból építi újjá magát, és hogy még ennek ellenére sincs senki, aki az útjába állhatna. Ráadásul ahogy Palpatine emlékezteti a Nagyurat arra, hogy ő csak egy eldobható eszköz, na az valami hihetetlenül rideg. A legnagyobb gondom ezzel az egésszel az, hogy maga a sztori kicsit összecsapott érzést kelt. Pedig az Uralkodóval nyíltan szembeszegülő Vader remek ötlet. Olyannyira, hogy szerintem hiba volt hat számba beletuszkolni. Ez a sztori sokkal jobb is lehetett volna, ha kicsit jobban elnyújtják, bevonnak még pár karaktert és hagytak volna időt Vadernek felkészülni Palpatine legyőzésére, csak hogy aztán így is, úgy is elbukjon. Így viszont úgy érzem nem sikerült kellően kibontani ezt a koncepciót, ami kár, mert ezek után nem hiszem, hogy erről szól majd a sorozat. Legalábbis azok után, amit Vader kapott, szerintem nem lesz bátorsága ismét lázadozni. Ráadásul nem viccelek, szerintem az egész kötetet fél óra alatt elolvastam, azért reméltem, hogy kicsit tovább le fog kötni.

A Sithek orgyilkosa nem más volt, mint Ochi (teljes nevén Ochi of Bestoon), aki számomra eddig ismeretlen karakter volt, mivel ha minden igaz, a Rise of Skywalkerben tűnt fel először (amit én nem láttam és nem is tervezek megnézni, nem idegesítem magam feleslegesen). Nem tudom a filmben mennyire számított izgalmas karakternek, a képregényben egész vicces volt, ráadásul Pak kimondottan sok szerepet szánt neki a történetben. Bár valószínűleg senki nem forgolódott este az ágyban azon morfondírozva, hogy Ochi vajon miképp vesztette el a szeme világát, de ha mégis, akkor ebből a sztoriból megtudod. 

Bár az Into the Fire nem hozta a sorozat első kötetének szintjét, azért én bízok Greg Pak képességeiben, és abban, hogy fel tudja még rázni a szériát. A harmadik kötetről szóló cikket akár borítékolhatjátok is, sőt. Lassacskán ideje lecsekkolni a High Republic-ot is! :)

Superman: Up in the Sky by Tom King & Andy Kubert

Mikor először hallottam, hogy Tom King Superman képregényt írt, voltak fenntartásaim. Félre ne értsetek, nem azért, mert kimondottan rossznak tartom az író munkásságát. Sokkal inkább azért, mert nem éppen a pozitív hangvételéről ismert, és hajlamos olyan sötét témákba is nyakig merülni, mint a depresszió, a poszttraumás stressz és társaik. Alapvetően szívesen olvasok ilyesmiről, viszont abban biztos voltam, hogy az Acélember karakterénél nem működne ez a fajta megközelítés. Mert akárhonnan nézem, Superman (normál körülmények között) a remény szimbóluma kell legyen. Ha bármilyen okból nem ő testesíti meg a fényt az alagút végén, akkor:
A.) A sztori egy párhuzamos világban játszódik
B.) Valami totál félrement a DC Univerzumban
C. ) Az írónak egyszerűen fogalma sincs hogyan kell sztorit írni a karakterről.
Az első két variációval semmi bajom, viszont kicsit féltem tőle, hogy King története a C.) kategóriába esik majd. Végül ez nem csak hogy nem így lett, de az írónak egy egészen új és felemelő oldalát ismertem meg ennek a csodálatos képregénynek köszönhetően. 

Kérdés: Milyen messzire menne el Superman, hogy megmentsen egyetlen életet? Miután az idegenek elraboltak egy kislányt, Batman Clark segítségét kéri, hogy keresse meg, és mentse meg őt. Az Acélember a világmindenséget kutatva keményebbnél keményebb kihívásokkal szembesül, ráadásul a távollétében Metropolis is védtelen maradt. Vajon megérte ekkorát kockáztatni a gyermekért? Képes lesz-e megtalálni egyáltalán, vagy ezúttal kénytelen elfogadni, hogy az igyekezete hiábavaló volt? 

Az Up in the Sky egy zseniális karakterrajz, a dekonstrukciója mindannak, ami Supermant azzá teszi, aki. Egyúttal tökéletes példája annak is, hogy az összes szuperhős közül talán az ő felelőssége a legnagyobb. Egy hihetetlenül megható és inspiráló sztori arról, hogy mindig van remény, és hogy bármilyen rossznak tűnik is a helyzet, nem szabad feladni. Egészen elképesztőnek tartom, hogy egy fiktív karakterről írt kitalált történet is milyen motiválóan tud hatni az emberre, azt meg pláne, hogy Tom King képes volt egy ilyet összehozni. Az ilyen sztorik miatt érdemes szuperhősös képregényeket gyűjteni, néha csak ennyi kell, hogy visszatérjen a világba vetett hitünk. Biztos vagyok benne, hogy még ha nem is tud róla, King életet mentett ezzel a sztorival. 

Az egyik legemlékezetesebb fejezetben az író Superman és Clark Kent kettősségét helyezte előtérbe, és azt, ahogy a két személyiség kiegészíti egymást. Az egyik gyengesége a másik erőssége: Ami emberré teszi Clark Kentet, az teszi igazi hőssé Supermant. A történet vége felé az elrabolt lány és Clark párbeszéde is mély nyomot hagyott bennem, és derekasan bevallom, hogy ki kellett törölnöm a szememből pár könnycseppet. És bár az elején tényleg voltak aggályaim, azt kell mondjam, hogy King nem szokványos írói stílusa remekül illett ehhez az egész koncepcióhoz. Többször is előszedhetné ezt a pozitív énjét! 

Andy Kubert rajzaival túlnyomó többségben elégedett voltam, bár előfordultak itt-ott furán megrajzolt arcok. A kötet borítója viszont olyannyira telitalálat, hogy arra szavak nincsnek. Egyszerűen tökéletesen jelzi, hogy mire is számíthatsz ettől a képregénytől, és igazából már ezt látva is sejthettem volna, hogy ez nem semmi olvasmány lesz. 

A Superman: Up in the Sky kötelező minden Superman rajongónak, kicsinek és nagynak. Mostanság szokásommá vált, hogy a legtöbb elolvasott képregényemet tovább passzolom, de ez bizony megtartós lesz. Tom King előtt pedig emelem kalapom, remélem még sok hasonló olvasmánnyal megörvendeztet minket.

King in Black + Venom #31-34 by Donny Cates, Ryan Stegman & Iban Coello

Donny Cates már 2018 óta készítette elő a King in Black című öt számos eventet a Venom lapjain, és most végre valahára elérkeztünk a várva várt összecsapáshoz a föld hősei és Knull, a szimbióták istene között. Több évnyi munka betetőzését láthatjuk ezeken az oldalakon, és most az is kiderül, hogy vajon megérte-e ennyit várni a gigászi ütközetre. Ha mindez számodra újdonság, akkor keresd vissza a korábbi kritikáimat az említett Venom szériáról, melynek ismerete nélkül nem is érdemes nekivágnod a King in Black-nek. Bevallom, néhány filler volume nekem is kimaradt, de az első pár kötetet muszáj elolvasnod ahhoz, hogy értékelni tudd ezt az eventet. Fontos megemlítenem, hogy a King in Black vásárlásakor az európai Panini Comics-féle kiadást választottam, ami a Venom néhány utolsó számát is tartalmazza, és amik tagadhatatlanul sokat hozzátettek a sztorihoz. 

A szimbióták istene tehát elérkezett a földre, a helyzet súlyosságát pedig mi sem szemléltethetné jobban, mint hogy a Marvel Univerzum egyik legerősebb karaktere csak pár másodpercig bírta ellene. Knull a szó legszorosabb értelmében feketébe borítja a világot, a föld hősei pedig hiába veszik fel a kesztyűt, senki sincs, aki megállíthatná. Venom, a Bosszúállók, a Fantasztikus Négyes, az X-ek - Mindenki összegyűlt, hogy a sötétség útjába álljanak, ám félő, hogy ezúttal nem a fény győzedelmeskedik... 

A King in Black főhőse a rengeteg ismerős karakter ellenére nyilvánvalóan Eddie Brock kellett legyen, ám van még rajta kívül egy fontos kulcsfigura, kinek szerepét már szintén régóta teaselte az író. Így ha az előzményeket ismered, bizonyára nem lep meg, hogy az ifjú Dylan Brockról, azaz Eddie fiáról van szó, aki nem mellékesen egy ember/szimbióta hibrid, és aki így egészen rendkívüli képességekkel bír. Mindemellett szerintem sokan örülnek majd Flash Thompson, aka. Agent Venom visszatérésének, aki 2011 és 2013 között volt a Venom képregények főszereplője. Muszáj megemlítenem továbbá Pókembert, akinek imádtam a monológjait ebben a sztoriban, és újfent több ízben megmutatta, hogy miért is ő az egyik legemberibb szuperhős. Van viszont valami, ami nekem kissé csalódást okozott, mégpedig az, hogy Hulk konkrétan semmi szerepet nem kapott az eventben. Pedig még a main coveren is rajta van, jelen volt az eseményeknél, csak épp semmit nem láttunk belőle. Külön beszerezhető ugyan egy 34 oldalas Immortal Hulk tie-in, de azért az mégsem ugyanaz, mintha a fő attrakcióból is kivette volna a részét. Minden hasonszőrű Marvel eventnél várom, hogy a zöld behemót majd egyszer csak előkerül, aztán az esetek 90%-ban nem lesz belőle semmi. Na mindegy, lapozzunk.

Ezt a kis apróságot leszámítva azt kell mondjam, hogy a King in Black egy nagyszerű Marvel event. Sötét, de mégis reménnyel teli, epikus, ráadásul Eddie Brock végre méltóvá vált arra, hogy tényleg szuperhősnek lehessen nevezni. Cates emellett nem esett bele abba a gyakori hibába, hogy túl sok karaktert tuszkolt a sztoriba, akik közül mindenkit ugyanannyira fontosnak próbál feltüntetni, csak hogy aztán egy merő káosz legyen az egész. Az egyetlen dolog, amin szerintem pár olvasónál elhasalhat a történet, az az, hogy az író a deus ex machina módszerrel tett pontot az események végére - lényegében szó szerint isteni beavatkozás történt, és bár máshol lehet én is belekötnék ebbe, szerintem ennél az eventnél kifejezetten jól működött. 

Mindent egybevéve a King in Black méltó befejezése - vagy inkább betetőzése a 2018-as Venom szériának, viszont semmiképp sem ajánlom, hogy csak úgy fejest ugorj a közepébe. A megfelelő kontextus hiányában nem fogod különösképpen élvezni, a jó hír azonban, hogy csak pár kötetet kell előtte elolvasni ahhoz, hogy minden fontos infóval tisztában legyél. Ha érdekel a karakter, mindenképp vágj neki, csak kezdd az elején, a Venom: Rex című sztorival! :)

Requiem Vampire Knight #1-11 by Pat Mills & Olivier Ledroit

Ma alighanem a legfurább dologról lesz szó, amit valaha bemutattam a blogon. Az igazat megvallva mostanáig magam sem hallottam erről a sorozatról, és talán sosem bukkanok rá, ha nem keresek valami kifejezetten Castlevania jellegű gothic horror képregényt. És bár értem, hogy az internet népe miért ajánlotta, ez a széria sokkal, de sokkal súlyosabb, mint a Castlevania. A Requiem Vampire Knight a brit képregények keresztapjaként is emlegetett Pat Mills és a francia illusztrátor, Olivier Ledroit szentségtelen szerelemgyermeke, ami 2000-ben indult, és amiből mostanáig 11 volume jelent meg. A széria azonban 2011 óta parkolóvágányon van, és bár többször belengették már a folytatást, egyelőre semmi nem lett belőle. Előre jelzem, hogy erősen 18+-os tartalomról beszélünk, és sokakat sokkolhatnak majd ezek a kötetek, ugyanakkor én pontosan ezért imádtam őket. 

Történetünk a pokolban játszódik, ahol az idő visszafelé telik, a rossz a jó, a fejlődés helyett a hanyatlást hirdetik és ahol mindenre az ópium a megoldás. "Hősünk" egy Heinrich nevű, második világháborús német katona, aki a földön elkövetett szörnyűségei miatt abban a megtiszteltetésben részesülhetett, hogy vámpírként született újjá Requiem néven. Miközben felfedezi új, "csodálatos" lakhelyének borzalmait, lényeit és egymással szembenálló nemzetségeit, nem tudja kiverni a fejéből Rebeccát, a zsidó lányt, akibe még életében beleszeretett. Kiderül azonban, hogy Rebecca is a pokolban van, ám nem lehetnek együtt egy olyan helyen, ahol a szeretet érzése aberrációnak számít...

Sokaknál már az kiverheti a biztosítékot, hogy a főszereplő egy kicseszett náci, ám alighanem ez a képregény legkevésbé megbotránkoztató része, és Requiem még így is a pokol egyik legkevesebb lakójának számít. Na de beszéljünk inkább arról, hogy mitől annyira meredek ez a széria: A Requiem Vampire Knight egyik legfontosabb témája a sátánizmus, amit a készítők abszolút poénnak fogtak fel, ám sajnos köztudott, hogy nem mindenki érti a viccet. Ha valaki nem jön rá, hogy ez egy szatíra, sőt, szándékos polgárpukkasztás, az jó eséllyel meg fog botránkozni rajta. Az egész gonoszság téma szándékosan túl van tolva a történetben, és bár a képregénynek csak egy részét teszi ki a humor, épeszű ember szerintem nem vesz semmit komolyan, amit ezeken az oldalakon lát. Biztos ami biztos, azért inkább rejtsd el mélyen a vallásos ismerőseid elől, hogy elejét vedd a kínos magyarázkodásnak. 

Ebben a bizarr Rómeó és Júlia történetben talán Rebecca az egyetlen, aki a szó klasszikus értelmében szerethető, és akinek valójában semmi keresnivalója sincs a pokolban. A sors fintora azonban, hogy mindenki ide kerül, függetlenül attól, hogy ki hogyan élte az életét, ráadásul minél gonoszabb dolgokat követett el, annál erősebb lényként születik újjá az illető. A sztoriból természetesen nem hiányozhat Drakula, a vámpírok fejedelme, aki ellen nem mellékesen a fél pokol puccsot tervez. Most meg van lepve bárki!? A pokolban kár is hűséget keresni. Szerepelnek továbbá olyan valós személyek is, mint Aleister Crowley, Néró, Báthory Erzsébet, akik ugyancsak egytől egyig velejéig romlott, lelketlen, gonosz szörnyetegek. Mint szinte mindenki más is a sztoriban. Mindennek ellenére nem volt nehéz kiválasztani a kedvenc karakteremet Lord Cryptos személyében, aki csecsemőként valóságos aggastyánnak számít a vámpírok között, és aki annyira groteszk figura, hogy egyszerűen képtelen voltam nem imádni. Vannak azonban olyan veszélyes vámpírok is, mint például Hitler, akik egyszerűen túl erősek, és akiket pont ezért inkább hibernáltak. 

Ha az eddig leírtak nem győztek meg, hogy fellapozd Requiem kalandjait, akkor vess egy pillantást Olivier Ledroit rajzaira. Soha életemben nem láttam még olyan képregényt, ahol az illusztrációk ekkora művészeti értékkel bírtak, minden egyes oldal egy újabb és újabb bizarr műalkotás. Kicsit arra emlékeztet, mint amikor általánosban felfedeztem a metált, és elkezdtem koponyákat, démonokat, meg mindenféle egyéb ocsmányságot rajzolni. A Requiem Vampire Knight ennek az érzésnek a teljeskörű kimaxolása, ha annakidején ügyesebb lettem volna, pontosan ilyeneket rajzoltam volna én is. Van itt gore, sátánista motívumok, meztelenség és persze mindenféle aberrált, istentelen erkölcstelenség. Nyugi, semmi igazán pornográf nincs, de azért ne is mutogasd egy babazsúron. Mindent egybevéve aki csípi az ilyet, annak egyszerűen muszáj lecsekkolnia, hihetetlenül egyedi alkotásról van szó.

Ha bírod a metált, a vámpírokat, a Sátánt, Lucifert és a jóságos Belzebubot, akkor a Requiem Vampire Knight-ot egyenesen imádni fogod. Ha viszont ezek bármelyikének a puszta említésénél is keresztet vetsz, akkor inkább kerüld el. Bízok benne, hogy egy nap még befejezik a sorozatot, de legyünk reálisak, azért a 72 éves Pat Mills sem lesz már fiatalabb. Hacsak újjá nem születik a pokolban. Én szurkolok neki.