Shazam! (2018-) #5-10 by Geoff Johns

Ritka, amikor egy frissen indult képregényszéria olyannyira lázba hoz, hogy meg sem várom a TPB megjelenést, hanem füzetnyi fejezetenként (single issue) kezdem el darálni. Geoff Johns Shazam! sorozatánál viszont pontosan ez történt, az első 4 számról már ejtettem is pár szót a blogon, a napokban pedig újult lelkesedéssel vetettem bele magam Billy Batson és a Shazam család kalandjaiba. Furcsaság egyébként, hogy az első 6 fejezetet tartalmazó hardcover sem Amazonon, sem a Book Depository-n nem elérhető. Valószínűleg nem nyomtattak eleget és szétkapkodták a készletet, szóval ha most rögtön akarsz nekivágni a mókának, akkor szerintem a Comixology erre a legjobb választás. Nézzük mi történt a 4. szám után a következő 6 fejezetben! 

Veszélyben a srácok! Billy, Darla, Eugene, Freddy, Mary és Pedro szétszóródtak a mágikus birodalmakban, amik sokkal veszélyesebbek, mint amilyennek elsőre látszanak. A Szörnyföldére vezető járat egyenlőre még zárva, de vajon meddig, és milyen borzalmakat rejt? Doctor Sivana és Mister Mind mesterkedésének köszönhetően minden a feje tetejére állt, de vajon mit nyernek ők mindezen? Ráadásul a káosz közepette Billy apja is felbukkant a semmiből! Vajon miképp fogadja hősünk a viszontlátást, miután ő élete nagy részét árvaházakban töltötte? És ha már visszatérés: Lehetséges, hogy a varázsló, aki kiválasztotta Billyt életben van? 



Mister Mindra utaltam burkoltan a korábbi cikkemben, de akkor nem neveztem meg konkrétan. Most viszont ejtek pár szót a karakterről azok kedvéért, akik nem ismerik: Mr. Mind egy pirinyó kis hernyó (nem vicc), aki sokkal veszélyesebb, mint amilyennek elsőre gondolnánk. Legfontosabb képessége az agykontroll, ami miatt felmerül a kérdés, hogy Sivana vajon teljes mértékben önszántából cselekszik-e, vagy irányítás alatt áll. Ha tippelnem kell, szerintem az előbbi, de hátha érnek még meglepetések! Mister Mind az alapítója a Monster Society of Evil nevezetű szervezetnek, ami a képregénytörténelem legelső szupergonoszokból álló csapataként vált ismertté. Ha velem együtt olvasod Geoff Johns aktuális sorozatát, úgy biztosan hallani fogsz még róluk! 

A korábbi cikkben kivesézett 4. szám Black Adam felbukkanásával ért véget, amivel az író durván kiéheztetett a folytatásra. Egyenlőre nem tudni, hogy milyen szerepet szán Johns a bukott bajnoknak, akinek szintén nem érdeke, hogy Sivana és Mind felforgassák a mágia világát. Őszintén remélem, hogy a folytatásban láthatunk majd egy Black Adam/Shazam társulást, az eddigiek alapján egyáltalán nem tartom kizártnak. Mindemellett Billy apjának karaktere is egészen meglepő, szívmelengető fordulatot vett, ami után hősünk világa biztos, hogy nem lesz többé ugyanaz! 

Az eddig leírtak után kicsit olyannak tűnhetek, mint a kissrác a YouTube videón, aki a '90-es években Nintendo 64-et kapott karácsonyra. Bevallom, úgy is érzem magam, és ezért nem lehetek elég hálás. A most futó Shazam! messze az egyik legjobb, legszerethetőbb sorozat, amihez az utóbbi x időben szerencsém volt. Több szálon fut a történet, de egyszerűen követhető, hihetetlenül okosan van megírva és nincs egy karakter, aki ne lenne vagy imádnivaló, vagy izgalmas. Geoff Johns a valaha volt legkedvencebb képregényíróm, és most újra eszembe juttatta, hogy miért. Ez a hihetetlenül fantáziadús történet a legkőszívűbb felnőttből is kihozza az ujjongó gyereket, szerintem sikerült a tavalyi David F. Sandberg film alapjául szolgáló New 52 sztorit is felülmúlni. Vicces, izgalmas, kalandos, misztikus, megható és végtelenül laza. A pozitív jelzőket napestig tudnám sorolni, negatívat viszont semmit nem tudok rá mondani.

A sorozat elsőszámú művésze továbbra is Dale Eaglesham, akit Scott Kolins és Marco Santucci segített a képregény elkészítésében. A Shazam! egy szemet gyönyörködtető, szédítő, varázslatos színkavalkád. Az alkotók kihozták a maximumot a mágikus birodalmakból, szuperhős ruhákból, mindenből, amiből csak lehetett. A cikk tetején látható 5. szám borítója személyes kedvencem, nem bánnám, ha lenne belőle egy dedikált példányom. 

Ha a jelenleg futó Shazam! sorozat tartja ezt a szintet, és a DC megjelentet belőle valaha egy Omnibus HC kiadást, tuti ész nélkül fogom előrendelni. Türelmetlenül várom merre halad tovább a sorozat, ha igazán jó aktuális DC képregényt keresel, ennek bátran nekivághatsz. Csillagos ötös!

Heroes in Crisis by Tom King

Végre. Ez a nap is elérkezett. Nem tagadom, iszonyatosan vártam, hogy megírhassam ezt a cikket, hiszen a Heroes in Crisis 2019 legmegosztóbb - sőt, talán leggyűlöltebb képregénye. A dühös rajongók egyenesen a DC rákfenéjének kiáltották ki az írót, Tom Kinget, aki mostanra már valószínűleg hozzászokott ehhez, hiszen a nemrég véget ért Batman sorozata is hasonló fogadtatást kapott. Megjegyzem, hibái ellenére én kifejezetten szeretem King Batmanjét, ami egy teljesen új perspektívából közelítette meg a Sötét Lovagot, és helyezte előtérbe a karakter mentális problémáit. A Heroes in Crisis koncepciója hasonló és olyan témát boncolgat, amit a volt CIA ügynök King nagyon is jól ismer: A poszttraumás stresszt. Szerencsére engem sosem diagnosztizáltak PTSD-vel, ellenben ismerek olyat, akit igen és biztos, hogy nem lennék a helyében. Azt viszont magam is megtapasztaltam, hogy milyen a gödör alján lenni, ahonnan én is csak külső segítséggel tudtam kimászni és úgy sem volt épp egyszerű menet. A mentális zavar nem tréfa és épp ezért nagyon érdekesnek ígérkezett az ötlet, hogy végre a képregények oldalain is láthatjuk miképp birkóznak meg kedvenc hőseink az őket ért traumákkal. Mert bizony, nekik aztán főleg kijutott belőlük, még akkor is, ha foggal körömmel ragaszkodunk az ideálokhoz, és mindenképpen tökéletesnek akarjuk látni őket. A napokban végre volt szerencsém elolvasni King történetét, a kérdés csak az, hogy vajon tényleg megérdemli-e a sárdobálást?

Köszöntünk a Szentélyben, egy eldugott kórházban, ahol a mentális problémákkal küzdő szuperhősöket kezelik. Az intézményt Batman, Superman és Wonder Woman hozta létre titokban és egy kriptoni technológiával működő mesterséges intelligencia kezeli a betegeket. Hőseink itt teljes diszkréció mellett könnyíthetnek a lelkükön, hogy aztán újult erővel térjenek vissza megmenteni a világot.
Valaki azonban meggyalázta a Szentélyt: Gyilkosság történt az intézményben, a két gyanúsított pedig nem más, mint Harley Quinn és az időutazó Booster Gold! Batman, Superman és Wonder Woman minden erejükkel igyekeznek elkapni a tettest, ám közben valaki kiszivárogtatta a kórház titkait a világnak...

A Heroes in Crisis egy nem éppen szokványos gyilkossági rejtély sztori, ahol az események csak nagyon lassan bontakoznak ki. A képregény sava-borsát adja, hogy végignézhetünk egy rakás felvételt, amit a Szentély számítógépe rögzített. Ezeken a videókon az itt ápolt hősök kezeléseit láthatjuk, ahogy teljesen megnyílnak a "terapeuta" felé, tudván, hogy ami ott elhangzik, az nem jut ki a szobából. Részben ezeknek a foszlányoknak köszönhető, hogy a Heroes in Crisis az elejétől fogva beszippantott és meggyőzött róla, hogy ennek a képregénynek bizony lelke van. Beleláthatunk kedvenc karaktereink fejébe úgy, ahogy még soha azelőtt, szinte már olyan, mintha nekünk próbálnák meg kiönteni a szívüket.

Bár Batman, Superman és Wonder Woman fontos szereplői a történetnek, a képregény nem őket helyezi előtérbe. A sztori legfontosabb karakterei Harley, Booster Gold, Poison Ivy, Batgirl és Wally West. King ott vétette az első hibát, hogy a szereplők sokszor nem önmaguk, és furcsán viselkednek. Ezt különösen Batgirl esetében éreztem, ám nála csak a személyisége volt az, ami nem igazán stimmelt. Wally viszont egy új, furcsa képességre is szert tett, ráadásul mindezt bármiféle magyarázat nélkül. Legalábbis én nem emlékszem, hogy a DC szupergyors karakterei képesek lennének beleszáguldani egy számítógép kiberterébe, hogy onnan nézzék át az ott tárolt adatokat. A sebességmező soha nem működött így, szerintem King sem tudna értelmes magyarázatot adni rá, hogy ezt miért éppen így oldotta meg, utólag viszont már nem lehet változtatni rajta.

A másik hiba az volt, hogy az író beletuszkolta a sztoriba az időutazást, ami miatt a végére kicsit szétesett a történet. King ugyanis létrehozott egy furcsa időhurkot, amit hiába próbáltam meg a képregény elolvasása után logikusan végigvezetni, csak belefájdult a fejem. Az író igyekezett ugyan a szereplőkön keresztül megmagyarázni, hogy mi történt, de ettől kicsit sem lett kevésbé kaotikus az egész. Persze lehet én vagyok a hülye, hogy a Bosszúállók: Végjáték után még logikát keresek egy időutazós sztoriban, mostanra már megtanulhattam volna, hogy felesleges.

Minden hiba ellenére a Heroes in Crisis képes volt az elejétől a végéig fenntartani az érdeklődésemet és azt kell mondjam, hogy tele van jó ötletekkel. King valószínűleg ott cseszte el, hogy ismét valami újító, formabontó történetet próbált elmesélni a hétköznapi szuperhős sztorik helyett, viszont pont emiatt beletört néhol a bicskája. Nem arról van itt szó, hogy ő nem tudna populáris, szélesebb körben fogyasztható sztorikat írni, hanem egyszerűen nem akar. Egyébként a történet gyilkossági rejtély része sokban hasonlít az Identity Crisis című Brad Meltzer sztorihoz, ami a maga idejében szintén megosztotta a közönséget.

A képregény rajzainál több művész is közreműködött, akik közül Clay Mann a legjelentősebb. Nem túlzok, a Heroes in Crisis a modern képregényes illusztrációk legmagasabb szintjét hozza, egyszerűen káprázatos az egész. Ez a kézzel készült rajzok és a digitális technológia találkozásának egyik ékköve, már csak emiatt is érdemes belelapozni. A karakterek szemének csillogása, a tájak, a színek, a fények... Komolyan mondom, ez az egyik legszebb képregény, amit valaha láttam. Ha ez a jövő, én örömmel nézek elébe.

A Heroes in Crisis-nek tagadhatatlanul vannak hibái és az is biztos, hogy nem való mindenkinek. Ha osztályoznom kéne, akkor 4-es alát adnék rá, amibe azért jócskán beleszámítanak a vizuális elemek is. Ha a cikkben leírtakat tudomásul vetted, és ezek után még mindig érdekel a sztori, szerintem érdemes adnod neki egy esélyt. Az ötlet jó, csak a kivitelezéssel vannak problémák.

Secret Invasion by Brian Michael Bendis

Brian Michael Bendisre rájár a rúd mostanság, ugyanis mióta átigazolt a Marveltől a DC-hez, azóta bőven kijutott neki mérges rajongókból. A gondok nem is a váltással kezdődtek, hanem azzal, hogy átvette a Superman/Action Comics képregényeket Peter J. Tomasi és Dan Jurgens íróktól. Az egyhangú negatív visszhang miatt még én sem mertem belelapozni Bendis Superman történeteibe, így nem is tapasztaltam első kézből, hogy pontosan mivel vívta ki a nép haragját. Annyit viszont tudok a számtalan dühös kommentelőnek köszönhetően, hogy az író nemes egyszerűséggel kukázta az elődei által gondosan, évek alatt felépített karakterfejlődést, csak mert az egyszerűen nem illett az ő elképzeléseihez. Ilyen esetben azt kell mondjam, hogy bizony jogos a harag, mindenesetre szeretném valamikor kideríteni, hogy tényleg ennyire rossz-e a helyzet, vagy szimplán csak túlreagálják a rajongók, amire volt már azért példa. Elvégre merész kijelentés lenne azt állítani, hogy Bendis rossz író, hiszen már nem egy alkalommal bizonyította az ellenkezőjét. Neki köszönhetjük minden idők egyik legnépszerűbb Pókember sorozatát, az Ultimate Spider-Mant, ő alkotta meg Miles Moralest és Jessica Jonest, ő írta a 2015-ös Bosszúállók film alapjául szolgáló Ultron Korát, a Mutánsvilágot, valamint aktuális cikkünk témáját, a 2008-as megjelenésű Titkos Inváziót is.

Az alakváltó űrlények, ismertebb nevükön a skrullok beszivárogtak a világ összes szupererővel bíró szervezetébe, és egyetlen céljuk van: A teljes megszállás! Az invázió napja elérkezett, a Skrullok pedig ördögi tervük részeként egymás ellen fordították a szuperhősöket! Vajon kiben bízhatnak a Föld védelmezői? Készüljetek fel sokkoló pillanatok egész sorozatára, ugyanis ezek után a Marvel Univerzum soha többé nem lesz ugyanaz! 



Bevallom őszintén, Marvel képregények esetén sokkal jobban szeretem az emberközelibb, egy főhősre fókuszáló szóló kalandokat, mint az ehhez hasonló giga crossovereket. A Titkos Invázió az egyik legerősebb kivétel ez alól, Bendis hihetetlenül pörgős sztorit hozott össze, ahol tényleg minden oldalon történik valami, ennek ellenére mégis egyszerűen követhető. A történet, ahogy az a preview képeken is látszik, brutális mennyiségű karaktert vonultat fel, akiket pont ezért nem is kezdenék el egyenként felsorolni. Ugyanakkor a képregény egyik nagy előnye, hogy nem szükséges hozzá mindenkit ismerni, bőven elég, ha az A listás (legismertebb) szuperhősökkel nagyjából tisztában vagy. Emellett a sztori a saját lábán is megáll, vagyis nem szükséges száz korábbi képregényen átrágnod magad ahhoz, hogy élvezetes legyen. Az egyetlen, amit esetleg nem árt ha elolvasol előbb, az a Polgárhárború, de az sem kimondottan kötelező.

Bendis tényleg a maximumot kihozta a skrullok alakváltó képességéből, ami a történet sava-borsát adja. Ugyanis fogalmunk sincs róla, hogy vajon kik a beszivárgók, vagy hogy mióta lehetnek a Földön a percre várva, amikor támadásba lendülhetnek. Ráadásul vannak skrull alvó ügynökök is, akik maguk sem tudják, hogy igazából skrullok. Lehet, hogy a melletted álló is egy skrull. Sőt! Lehet, hogy a családod tagjai és a barátaid is skrullok. Hát nem eszelős? Mindez természetesen teljes bizalmatlanságot, vádaskodást és elkerülhetetlen összecsapásokat eredményez, csakhogy aztán kiderüljön, hogy hőseink nem is azokkal harcolnak, akivel kellene. Vagy mégis? Ebben a káoszban nehéz megmondani, hiszen tényleg bárki bőrében ott lapulhat ellenség. Lehet, hogy épp te vagy az? 

A Secret Invasion illusztrációit Leinil Francis Yu követte el, akinél erre a feladatra szerintem keresve sem találhattak volna jobb művészt. A képregény csordulásig tele van dupla oldalas, gigászi, a Végjátékot megszégyenítő csatajelenetekkel, amik láttán újra és újra elállt a lélegzetem. Ha háttérképet keresel a gépedre, akkor itt biztos találsz olyat, ami megtetszik. Emellett bekerültek a gyűjteménybe a crossovert népszerűsítő Marvel reklámok is, amik egy fiktív kampányt mutatnak be. A köztünk élő skrullokká photoshoppolt vidám felnőttek és gyerekek egyszerűen kicseszett creepyk, ha nem tudnám, hogy ez egy képregényreklám, akkor is felkeltette volna az érdeklődésemet.

A Titkos Invázió egy nagyszerű Marvel crossover képregény, legalább egyszer minden rajongónak érdemes sort kerítenie rá. A történet Január 30-án magyarul is megjelenik a Nagy Marvel Képregénygyűjtemény részeként. Ne hagyd ki!

Elvira: Mistress Of The Dark Vol. 1 by David Avallone

Nemrég volt szerencsém látni az Elvira: A Sötétség Hercegnője című 1988-as filmcsodát, amit nem is értem hogy sikerült elkerülnöm mostanáig, ugyanis egy időben előszeretettel hódoltam a trash horrorok bűnös élvezetének. Nem beszélve arról, hogy tinédzserként nekem is megvolt a "darkos" korszakom, amire mai fejjel már némileg kínos érzéssel gondolok vissza, ugyanakkor ha visszamehetnék az időben sem csinálnám másképp. Elvira az én születésem előtti "darkosok" paródiája, amire nagy mértékben hatással volt az akkori heavy metal kultúra és a "normális emberek" közti ellentét. A karakter már a puszta megjelenésével is képes kivívni a nép haragját, az ebből adódó feszültséget pedig rendszerint szemérmetlen, csípős humorával próbálja oldani. A horrornak álcázott komédia szándékos gagyisága, a kicsit sem ijesztő megoldások és persze a főszereplő majd kiugró mellei csak tovább fokozzák a mókás hangulatot, az egész produkcióból üvölt, hogy "IGEN, EZEK A '80-AS ÉVEK!!!". Mindezek után álmomban sem gondoltam volna, hogy Elvira még ma is releváns tud lenni, azt meg pláne nem, hogy épp a képregények lapjain fog újat mutatni.

Elvira egy forgatási szünetben a lakókocsijába ment kinyújtózni, ahol ez egyik kellék koporsó több, mint aminek látszik! A Sötétség Úrnője akaratán kívül visszautazott a múltba, ahol első kézből lehet tanúja a horror műfaj születésének! Csakhogy a kirándulás nem veszélytelen, ugyanis a valaha ismert legijesztőbb szörnyeteg üldözi őt téren és időn át! Vajon Elvirának sikerül megmenekülnie? És mégis hogy, vagy miért kötött ki a múltban!? 



A képregény címszereplője tényleg történelmi utazást tesz, ugyanis a support karakterek egytől egyig valós személyek, akik a maguk idejében mind hozzátettek valamit az irodalomhoz, nem egy közölük a horror műfajhoz is. Elvira találkozik Mary Shellyvel, a Frankenstein írójával, Edgar Allan Poe-val és Bram Stokerrel is, akinek Drakula gróf karakterét köszönheti a világ. Szerepel továbbá Lord Byron és Percy Shelly is, akik a romantikus költészet meghatározó alakjaiként voltak ismertek. Természetesen vannak a történetben gonosztevők is, ők viszont olyan kitalált személyek, akik már sok-sok éve élnek a köztudatban. Az ő kilétüket, spoilereket kerülendő, nem szeretném felfedni.

A narratívát némileg megbolondították azzal, hogy Elvira pontosan tudja, hogy ő épp egy képregény főszereplője. Nem egyszer kikacsint az író, vagy éppen az olvasók felé, még azt is összefoglalja, hogy mi történt az előző számban, ha esetleg valaki lemaradt volna róla. Természetesen itt is elsősorban felnőtteknek szánt humoros és szarkasztikus megjegyzéseivel borzolja a kedélyeket. David Avallone előtt pedig le a kalappal, a sztori maga tényleg izgalmas és őszintén nem gondoltam volna, hogy ennyire le fog kötni ez a képregény. 



Dave Acosta rajzoló szintén dicséretet érdemel, hiszen az egyébként komolytalan koncepció ellenére az illusztrációkat nagyon is komolyan vette. A képregény meghökkentően szép, igényes és annyira goth, hogy épp csak nem repülnek ki belőle denevérek, mikor fellapozod. A színek is annyira jól el lettek találva, egyszerűen tényleg káprázatos az egész. A kötet természetesen rengeteg borítóvariánst is tartalmaz, amiken az Elvirát játszó színésznőről, Cassandra Petersonról készült valódi fotók is helyet kaptak. Csak óvatosan, nehogy összeragadjanak a lapok!

Az Elvira: Mistress of the Dark igazi meglepetés számomra, remekül áll a karakternek a képregényes médium. Szinte biztos, hogy a folytatásra is benevezek, ne maradjatok le róla!

Gotham Central Book 2: Jokers and Madmen by Ed Brubaker & Greg Rucka

A Gotham Central első kötetéről már írtam egy korábbi cikkemben, a Greg Rucka/Ed Brubaker páros detektív noir képregényét nem tudtam nem az egekig magasztalni. Ennek a szériának a mintájára készült a Fox Gotham című tévésorozata, ami ugyanakkor egészen más, mint a Central, csak az alapötlet az, ami megegyezik. Amellett, hogy karakterek és történet tekintetében teljes mértékben elkülönülnek, ott van a tény is, hogy Rucka és Brubaker egészen egyszerűen mindent sokkal jobban csinált, mint a Fox. De tényleg, mindent. Most, hogy már a második könyvet is elolvastam a szériából, úgy érzem, hogy egyáltalán nem túlzás ez a kijelentés. A tévésorozatot én személy szerint kimondottan élveztem, tagadhatatlanul voltak nagyszerű húzásai, ám legnagyobb sajnálatomra szép lassan teljesen maguk mögött hagyták az eredeti koncepciót. Ami a fiatal Jim Gordon küzdelmeinek bemutatásának indult, az szép lassan Batman eredettörténetébe fulladt, ami nagy szerepet játszott abban, hogy az utolsó évadra teljesen elvesztettem az érdeklődést. A Gotham Centralnak ezzel szemben nincs szüksége origin sztorikra, hiszen egy már meglévő, gondosan felépített univerzum eseményeit meséli el. Ráadásul Batmant tudatosan háttérbe szorította, ez pedig bármilyen furán hangzik, a lehető legjobb döntés volt a készítők részéről. A szuperhősök világának átlagos rendőrei pont attól izgalmasak, hogy hétköznapi emberek, akik éppen ezzel teszik igazán életszerűvé a képregényt. Történeteik ráadásul akkor is megállják a helyüket, amikor épp semmi sem utal rá, hogy ez a DC Univerzum, és a hekusok valami olyan ügyet próbálnak megoldani, ami bármikor megtörténhetne a valóságban is. Persze kétség sem fér hozzá, hogy a DC karakterekre épülő sztorik a legizgalmasabbak, ebben a kötetben pedig több közönségkedvenc is tiszteletét tette.

A Soft Targets című történetben nem sokkal karácsony előtt járunk, ám úgy néz ki Gotham városában idén sem telnek békésen az ünnepek. Egy rejtélyes mesterlövész tartja rettegésben a várost, aki szemmel láthatóan nem válogat: Politikusok, rendőrök, civilek, senki sincs biztonságban! Vajon ki lesz a következő áldozat? A rendőrség számára pedig csak rosszabb lesz a helyzet, mikor kiderítik, hogy ki áll az események mögött...

A Life is Full of Disappointments című fejezetben egy halott nőt találtak egy szemeteskonténerbe hajítva, halálának körülményei felettébb gyanúsak. Kedvenc detektívjeink nyomozásba kezdenek, a nyomok végül egy helyi gyógyszergyártó céghez vezetnek...

Az Unresolved című sztoriban Driver Nyomozó egy túszdrámába csöppen, ami nem éppen a forgatókönyv szerint ért véget. Halála előtt az elkövető egy korábbi bűntényről beszélt: Egy szörnyű tömeggyilkosságról, ahol egy egész iskolai futballcsapatot felrobbantottak. Driver engedélyt kér felettesétől, hogy a megoldatlan ügyet újra megnyissa, ám fontos akták hiányoznak az esetről. Hamarosan kiderül, hogy aki legutóbb kivette ezeket a dokumentumokat, nem volt más, mint sokunk kedvenc rossz zsaruja, Harvey Bullock!

A Soft Targets című sztori elkövetője számomra már csak a borító miatt sem volt olyan rejtélyes, szerintem nem nehéz kitalálni, hogy Jokerről van szó. Az igazi feszültség a hajtóvadászattal kezdődik, amikor megpróbálják kézrekeríteni, és csak fokozódik, mikor rájönnek: A Bűn Bohóc Hercege az orránál fogva vezeti az egész testületet. Kimondottan érdekes egyébként a rendőrök szemszögéből látni, ahogy egy Joker kaliberű bűnözővel próbálnak meg szembeszállni, elvégre még a tapasztaltabb detektíveknek is ez a legrosszabb rémálma. A finálé, a csattanó, a poén pedig nem marad el, csak hogy ezúttal csak az az egy ember nevet, aki mesélte a viccet. Joker motivációiból egyértelműen kiderül, hogy Rucka és Brubaker tényleg maximálisan érti a karakter lényegét. Nem tudom olvastad-e a nemrég publikált cikkemet Todd Phillips filmjéről, de meg kell mondjam, hogy azok után igazi felüdülés volt ez a sztori. Kedves Warner Bros., kedves Hollywood, EZ AZ A JOKER, AKIRE SZÜKSÉGÜNK LENNE! De nagyon!

A Life is Full of Disappointments című klasszikus detektív történet ékes példája annak, amiről az első bekezdésben beszéltem. Nincsenek szuperhősök, nincsenek szupergonosztevők, mégis sikerült egy érdekes történetet kreálni, ami pont azért izgalmas, mert a DC világán kívül is bármikor megtörténhet. Szerintem mindent elmond a sorozatról, hogy anélkül is fenn tudja tartani az érdeklődést, hogy valaki kívül hordott alsógatyában és köpenyben ugrándozna a képeken.

Bevallom, az Unresolved című történet a legkedvesebb számomra a kötetből, nagyon vártam már, hogy egy igazán ütős Harvey Bullock sztorit olvassak. Rucka és Brubaker sokszorosan felülmúlták a várakozásaimat: Remekül bemutatták, hogy milyen mentális következményekkel jár, ha 20 évig szolgálsz a GCPD-nél, majd kihajítanak, mintha az évtizedek alatt felgyűlt poszttraumás stressz nem lenne épp elég. Persze jogosan rúgták ki, az öreg Harvey tényleg túllőtt a célon, mégis iszonyatosan szántam szegényt ebben a történetben. Bullock akkor is jó zsaru, ha a módszerei rosszak, és az is biztos, hogy nincs hozzá fogható sem a DC Univerzumban, sem máshol. Ha csak egy sztorit elolvasol a karakterről, ez legyen az!

Az illusztrációkat a már előző kötetből is ismert Michael Lark, valamint Greg Scott, Brian Hurt és Stefano Gaudiano követte el. A stílus nem sokat változott, a karakterdizájn mellett viszont nem tudok szó nélkül elmenni. Külön kiemelném Joker realisztikusabb, élettel telibb megközelítését az általam sokszor tapasztalt, már-már hullaszerű ábrázolás helyett. Kifejezetten jót tett a karakternek ez a kis frissítés, nem bánnám, ha ez ma is követendő példa lenne.

Kockázatos kijelentést teszek, de azt kell mondjam, hogy a Gotham Central a legjobb detektív krimi, amit ismerek. Sokat gondolkoztam, hogy ebben vajon benne van-e a DC Univerzum felé táplált elfogult rajongásom, de szerintem a korábban írt cikkeimmel már bizonyítottam, hogy nem nyelek le bármit, csak mert rajta van a DC logó. Sem képregényben, sem más médiumban nem tudok jobbat ebben a műfajban, de ha bárki igen, az kérem ossza meg velem kommentben, őszintén érdekel! :)

Dexter's Laboratory: Dee's Day by Derek Fridolfs

A múltkori Powerpuff Girls: Super Smash-Up nem az egyetlen Cartoon Network képregény, amit mostanában vásároltam, a rám törő nosztalgia őrületet egyszerűen képtelen voltam annyival letudni. Ha te is ezeken a rajzfilmeken nőttél fel, úgy mindenképp érdemes elolvasnod a korábbi cikkemet, hiszen a csatorna hányatott történetéről is ejtettem pár szót benne.
A Dexter Laboratóriuma nem kevésbé ikonikus sorozat, mint a Pindúr Pandúrok, szerintem ha bárkit megkérdeznék, hogy melyik a kedvenc Cartoon Network rajzfilmje, a többségnek biztosan benne lenne a top 3-ban. Derek Fridolfs Dee's Day című képregénye 2014-ben jelent meg az IDW gondozásában, a sztorival pedig a széria egyik kedvenc témájához tért vissza:

Dexter és Dee-Dee, avagy a teremtés és pusztítás örök körforgása. A kölyök zseni nővére már megszámlálhatatlan alkalommal tette tönkre kisöccse találmányait és vette el a legújabb tudományos áttörés sikerélményét. Dexter minden tőle telhetőt megtett, hogy Dee-Dee mentessé tegye a labort, ám sajnos úgy tűnik, hogy mindezidáig szélmalomharcot vívott. Hiába a folyamatosan upgradelt high-tech biztonsági rendszer, Dee-Dee-t szemmel láthatóan semmi sem tarthatja távol. Most viszont úgy tűnik Dexternek végre sikerült megtalálnia a megoldást... 

A Dee's Day tipikus példája a "vigyázz mit kívánsz" sztoriknak, amikben a főhős meggondolatlanul azt mondja "ó, bárcsak...", a kívánság valóra válik, az élete a feje tetejére áll, majd keresi a megoldást, hogy miképp állítsa vissza a dolgokat a normális kerékvágásba. Mindez nagyon szórakoztató, a hamisítatlan Dexter Laboratóriuma élmény garantált, kb. olyan, mintha a rajzfilmsorozat egyik epizódját egy az egyben átültették volna a képregényes médiumba. Viszont míg a múltkori Powerpuff Girls: Super Smash-Up egy semmi máshoz nem fogható crossover történetet prezentált, addig a Dee's Day teljesen szóló kaland, így semmi olyat nem fogsz látni benne, ami túl sok újdonsággal kecsegtet. Ez persze nem negatívum, pontosan erre számítottam, csupán azért írom le, hogy senkinek ne legyenek irreális elvárásai a képregénnyel szemben. Tekintsük annak ami: Múltidéző cucc a '90-es/2000-es évek kölkeinek, annak pedig bizony tökéletes. 

A Dee's Day rajzait Ryan Jampole készítette, a múltkori Powerpuff Girls-el ellentétben ebben a képregényben csak ez az egy illusztrátor ragadott ceruzát. Ennek köszönhetően az eredmény végig egyenletes és egy az egyben visszaadja a rajzfilmsorozat hangulatát, ami persze Jeremy Colwell színező érdeme is. 

A Dexter's Laboratory: Dee's Day remek nosztalgia kellék azoknak, akik annak idején hozzám hasonlóan Cartoon Network függők voltak, és jó érzéssel gondolnak vissza erre a korszakra. A magam részéről nem is tervezek még egyhamar leállni a csatorna klasszikus rajzfilmjein alapuló képregényekkel. 
Addig is, amíg sort kerítek a következőre, esetleg elárulná valaki, hogy ez a gomb mire való? 💥

Superman: Red Son by Mark Millar

Mark Millar neve nem először szerepel a blogon, a skót származású írónak olyan jelentős képregényeket köszönhetünk, mint az Ultimates, vagy a Civil War, amik nem mellékesen a Marvel Moziverzum több filmjét is inspirálták. 2003-ban jókorát csavart az Acélember eredettörténetén: A Red Son azóta is a valaha volt egyik legnépszerűbb Superman sztorik egyike, amiből Februárban animációs film is megjelenik. Ez egy úgynevezett "Elseworlds" történet, ami annyit tesz, hogy nem része a fő kontinuitásnak, valamint nem hat ki annak eseményeire, más szóval nem kánon. Az ehhez hasonló sztorik sokáig az azonos nevű imprint alatt futottak, egy ideje viszont a DC Black Label gondozásában jelennek meg. Sok korábbi Elseworlds képregény új Black Label kiadást is kapott. A kontinuitástól való függetlenség nagyobb szabadságot biztosít az íróknak, mivel nem kell azzal foglalkozniuk, hogy más képregényekben mi történt, vagy történik éppen, így semmi sem szabhat határt a kreativitásnak. Ennek köszönhetően rengeteg közönségkedvenc, vagy épp a közönséget megosztó történet látott napvilágot az Elseworlds égisze alatt, amik a mai napig komoly jelentőséggel bírnak. Az ilyen képregények nem ritkán alternatív valóságokat dolgoznak fel.

Mi lett volna, ha Superman űrhajója nem az Egyesült Államokban, hanem a Szovjetunióban ért volna földet az 1950-es években? Az Acélember felbukkanása új szintre emelte a hidegháborút, valamint az azzal járó versengést, miközben ő maga a munkások szimbólumává nőtte ki magát. Mindez drasztikusan megváltoztatta a 20. század történelmét, ami kicsit sem hasonlít ahhoz, mint amit mi ismerünk. Kal L beteljesítette a szovjet utópiát, de Amerika és néhány lázadó sejt továbbra is ellenáll... 

A Red Son világára a DC multiverzumának 30-as számú Földjeként szoktak hivatkozni. A történet az alapkoncepció mellett azért nagyon érdekes, mert nem csak a világ, hanem a szuperhősök és hozzátartozóik életét is egész más irányba terelte, mint amit a fő kontinuitásból ismerünk. Az egyik legmeredekebb ilyen változtatás, hogy a sztoriban Lois Lane nem Superman, hanem Lex Luthor felesége lett. Luthor karaktere egyébként egészen zseniális a történetben, Millarnak sikerült páratlan módon kihangsúlyoznia az intelligenciáját. Ugyanez vonatkozik Brainiacre is, aki fontos szerepet játszik a kommunista rezsim fenntartásában. Wonder Woman és a Zöld Lámpás szintén kulcsfigurái a sztorinak.

A 30-as Föld Batmanje külön bekezdést érdemel, talán ő különbözik legjobban a szélesebb körben ismert Prime Earth verziótól. Az biztos, hogy nem amerikai és nem Bruce Wayne-nek hívják. Valódi kiléte ismeretlen, az eredettörténetében viszont akadnak hasonlóságok: Szüleit a rendszer ellenségeinek nyilvánították, majd erre hivatkozva kivégezték őket. Batman azon a napon esküt tett, hogy minden erejével Sztálin és a Szovjetunió ellen harcol, módszerei miatt viszont sokkal inkább terrorista, mintsem szuperhős. A nincs öldöklés szabály számára ismeretlen. Mark Millar története szerintem azon kevés kivételek egyike, ahol egy gyilkolászó Batmannek van létjogosultsága, hiszen ilyen méretű hatalom ellen nem lehet kesztyűs kézzel harcba szállni. 

Már a sztori elolvasása előtt is feltettem magamban a kérdést: Hogy lehet a kommunizmus alapeszméjének számító egyenlőség szimbóluma valaki, aki mindenkinél felsőbbrendű? Ráadásul még csak nem is orosz, hanem egy űrlény? Millar hasonlóképp gondolkodott, az Acélembernek szembe kellett néznie a az ebből adódó konfliktusokkal, amik a történet végkimenetelét is jelentősen befolyásolták. Az író egyúttal arra is rávilágít, hogy ez a Superman valójában nem különbözik sokban a szélesebb körben ismert változattól: Más neveltetést kapott, másak a politikai elvei, drasztikusabbak a módszerei, de neki is az ártatlanok védelme - illetve jelen esetben - jóléte az első. Legyen a bajba jutott szovjet, vagy amerikai, az Acélember a világ végéről is ott terem, hogy segítsen. 

A Red Son illusztrációit Dave Johnson, Andrew Robinson, Killian Plunkett és Walden Wong követte el. Az eredmény káprázatos, sok helyen érezhető, hogy a történelemkönyvekből is ismert szovjet propaganda plakátok adták az ihletet. Ez különösen igaz Dave Johnson borítóira, az általam olvasott New Edition main cover-je szintén az ő érdeme. A hamarosan megjelenő Black Label kiadáson ennek a
grafikának egy átalakított verziója kap majd helyet, nekem személy szerint jobban tetszik, ami az én példányomra került fel. A karakterdizájnok zseniálisra sikerültek, a 30-as Föld Supermanjénél elegánsabb megjelenésű Acélemberrel valószínűleg nem fogunk egyhamar találkozni. Az usankás Batmant szintén nehéz szó nélkül hagyni, le a kalappal a készítők előtt, akik minden kreativitásukat bevetették ennél a nagyszerű képregénynél. 

A Superman: Red Son a valaha volt egyik legjobb alternatív DC történet és kiváló alapanyag egy komolyabb hangvételű animációs feldolgozásához. Őszintén szólva amíg ilyen rajzfilmekkel kényeztetnek minket, felőlem úgy vágják haza az élőszereplős produkcióikat, ahogy akarják. A film Február 27-től lesz megvásárolható digitálisan, valamint Március 17-től DVD-n és Blu-Rayen is. Ha lesz olyan jó, mint a képregény, szerintem jó ideig nem lesz okunk panaszra.

Joker - A szomorú bohóc tragédiája

Joaquin Phoenix Golden Globe díjat nyert a Jokerben nyújtott alakításáért, amihez őszintén gratulálok neki, ugyanis szerintem max az ő színészi játéka miatt érdemes megnézni a filmet. Nem tagadom, kb. azóta nem érzem Todd Phillips mozija körül a hype-ot, hogy egy éve bejárták az internetet az első látnivalók, amiken a "főhős" a legkisebb mértékben sem hasonlított önmagára. Rólam tudni érdemes, hogy a Batman: A rajzfilmsorozaton nőttem fel, és hogy számos képregényt elolvastam, amiben szerepel a karakter, ennél fogva nagyon kényes vagyok arra, amikor illetéktelen kezek próbálnak meg hozzányúlni. A többséggel ellentétben nem is rohantam fejvesztve jegyet váltani a premierre, viszont azóta volt alkalmam megnézni itthon a filmet. Sajnos a látottak semmit sem változtattak a korábbi véleményemen. Szokásos pro-kontra kritika helyett úgy döntöttem inkább pontokba szedem, hogy mi is a bajom a Jokerrel: 

• A készítők hozzáállása a közönséghez 

Nálam valahol ott szakadt el igazán a cérna, amikor egy külföldi lapnak azt nyilatkozták a készítők, hogy ez egyébként nem képregényfilm, és hogy ők valójában ki nem állhatják ezt a műfajt. Ez már önmagában paradox dolog kicsit, hiszen hogy lehet valami nem képregényfilm, ha közben felhasználják hozzá a képregényes karaktereket/helyszíneket? Sajnos itt azonban nem álltak meg, bátorkodtak hozzátenni azt is, hogy amúgy gyerekesnek tartják a képregényrajongókat. Na itt álljunk meg egy kicsit! Csak szerintem gusztustalan ez? Belerángatjuk a filmünkbe a DC Univerzum karaktereit a magasabb bevétel miatt, aztán pedig kritizáljuk az igazi fanatikusokat? És lássuk be, kit érdekelt volna ez a film, ha nem kapcsolódik valamilyen formában a mostanában trendinek mondható képregényvilághoz? A "Szomorú bohóc tragédiája" feleennyi bevételt sem hozott volna, nevezzük inkább Jokernek, kiegészítjük az álcát pár Batman karakterrel és bumm! Kész az év legjobban várt filmje! Hát nem zseniális? Ez az egész egy igazán ravasz, de annál kevésbé szimpatikus marketing fogás volt. Ráadásul a készítők pontosan tudták, hogy az úgynevezett fanok többségének rajongása már nem terjed el addig, hogy tényleg el is olvassanak bármit ezekről a karakterekről. A Joker minden tiszteletet mellőz a source material és a kisebbségben lévő képregénygyűjtők felé, mégis állva tapsolt hozzá mindenki. Miért? Mert a többségnek már az is bőven elég volt, hogy látták Nolan, vagy Zack Snyder filmjeit. Ezt semelyik másik franchise esetében nem merték volna megcsinálni. Ha annak idején ilyen szinten kiforgatták volna pl. a Harry Pottert, ott nem takarózhattak volna azzal a készítők, hogy "dehát ez a mi újraértelmezett verziónk, aminek amúgy semmi köze a könyvekhez és különben is, az olvasás béna!". Ízekre szedtek volna bárkit ennek a feléért is. Todd Phillips azonban jól tudta, hogy a közönség nagy részének más filmeken kívül nincs semmilyen összehasonlítási alapja, de ami még rosszabb, hogy valószínűleg neki sincs. 

• Nolanizmus 

Nekem ne mondja senki, hogy Todd Phillipsnek nem a Sötét Lovag Trilógia, és annak "realizmusa" adta a legnagyobb ihletet a Joker készítésénél. És persze, fel lehet tenni a kérdést: Mégis miért várok képregényhű alkotást, amikor ez nem képregényfilm? Ezzel viszont ismét csak visszajutunk a korábbi paradoxonunkhoz: Ha ez nem képregényfilm, akkor miért kellett felhasználni a képregényes karaktereket? 
Tagadhatatlan, Christopher Nolan filmtörténelmet írt a Sötét Lovag trilógiával, ám a kérdés, hogy vajon tényleg jót tett-e ezzel nekünk? A probléma ugyanis az, hogy sem a Warner, sem Zack Snyder, sem pedig Todd Phillips nem tud elszakadni a 10 évvel ezelőtti DC filmektől. Máig annak sikerét próbálják meglovagolni, míg végül egy nap már nem ad több tejet a csontsoványra fogyott tehén. A jövőben sokkal inkább szeretnék olyan lazább hangulatú, képregényhűbb alkotást látni, mint a Shazam, minthogy valami nagyon mélynek álcázott, bullshit mondanivalóval telepakolt, "realista" filmet nézzek. 

• Nevetségesen rossz sztori 

Rendben, oké, vonatkoztassunk el minden képregénytől, filmtől, animációs sorozattól, mindentől ami Batman, DC, vagy bármi, ami ezekhez kapcsolódik. Nehéz lesz, de megpróbálom, nézzük most csak a sztorit. 

A városban egyre jobban kezd elmérgesedni a helyzet az átlagember és az elit között. A többség számára (teljesen érthetetlen okból) a polgármesteri címért kampányoló Thomas Wayne szimbolizálja az őket kizsákmányoló felső réteget, pusztán azért, mert gazdag. Tudnék egy rakás embert mondani, akit ilyen szituációkban százszor előbb előszednék, kezdve az Egyesült Államok elnökével, vagy legalább egy olyan polgármesterrel, aki már be is töltötte a hivatalát. Thomas Wayne ezzel szemben még csak meg sem lett választva, teljesen indokolatlannak érzem, hogy bárki bármiért őt tegye felelőssé. Mindeközben Arthurnak elgurul a gyógyszere, kinyír három gyereket a metrón amit az emberek valamiért úgy kezelnek, mintha legalább korunk legnagyobb hőstettét hajtotta volna végre. Ha még tényleg valami pénzeszsák úrigyerekekkel bánt volna el, akiket annyira gyűlöl a dühös tömeg, de lássuk be, az igazán kitömött arcok nem metróval utaznak. Mindenesetre ez nagyon tetszik a népeknek, szóval mindenki Pagliaccinak maszkírozva forradalomnak álcázott vandalizmusba kezd, aminek az ég világon semmi értelme, de azért kitöltötték vele a film azon részeit, ahol nem a főszereplő nyomorát kellett néznünk. A nézők pedig bólogatnak, hogy "hát igen, a mai társadalom, meg a gazdagok/szegények közötti ellentét", én pedig csendesen sírva a kezembe temetem az arcomat, hogy egyáltalán hogy képes bárki bekajálni ezt a borzalmas sztorit, vagy a való világban élő társadalom helyzetéhez mérni. És akkor jött a sokak számára előre nem látható csavar: LEHET HOGY JOKER ÉS BATMAN TESTVÉREK. Komolyan? Ennyi? Ezt sikerült kitalálni? EZ A LÉTEZŐ LEGISZONYATOSABB, LEGBÉNÁBB, LEGSZÁNALMASABB KLISÉ, AMIVEL FILMEKBEN VALAHA TALÁLKOZTAM. És persze a hab a tortán, amit már a film megjelenése előtt hónapokkal megjósoltam: ISMÉT VÉGIG KELLETT NÉZNÜNK THOMAS ÉS MARTHA WAYNE HALÁLÁT. Mááár megint. Oh Jézusom. *csendesen zokog* 

• Arthur Fleck, a bűnözőzseni? 

Joker eredettörténetétől legalább annyit elvárna az ember, hogy bemutassa miképp lett belőle igazi criminal mastermind, aki mindig egy lépéssel előtted jár. Todd Phillipsnek ez sajnos nem sikerült, ugyanis a film megnézése után egy percig nem tudom elhinni, hogy Arthur akár csak egyetlen bankrablást is meg tudna tervezni. Azt pedig még inkább nem, hogy egy ilyen figura valaha is problémát jelentene Batman számára. Amellett, hogy Joker alapvető jellemvonásait nem sikerült semmiben sem visszaadni, az intelligenciája is súlyos csorbát szenvedett. Most őszintén, mondjon bárki egy értelmes magyarázatot arra, hogy Arthur mégis mivel lenne képes összerántani egy működőképes alvilági szervezetet, ahol ő lenne a góré, és nem lépne egyből valaki a nyakára? Na ugye. 

• A film elvette a karakter lényegét 

Ami végképp meggyőzött róla, hogy Todd Phillipsnek fogalma sincs mibe nyúlt bele, az az, ahogyan megpróbálta elmélyíteni a címszereplőt és megmagyarázni, hogy ő miért olyan, amilyen. Ezzel nem is lett volna gond, csak hát ehhez nem ártott volna ismerni is a karaktert. Joker azért csinálja amit csinál, mert csak szórakozik! Nem azért mert a világ olyan rideg és kegyetlen, vagy mert nem törődik vele senki, és brühühü. Neki. Ez. Csak. Móka. Ettől veszélyes, ettől kiszámíthatatlan, mert fogalmad sincs mi jár éppen a fejében. És nem, nem azért nevet, mert tourette szindrómája van, hanem mert viccesnek tartja a káoszt és a szenvedést, amit okoz. Azzal, amit Phillips csinált, számomra értelmét vesztette a karakter, hiszen pont az a lényege, hogy a tetteire nincs ésszerű magyarázat. 

Mindent egybevéve a Joker szerintem a 2019-es év legtúlértékeltebb filmje, és ami számomra a legfájóbb, hogy a közönség és a szakma nem csak hogy jóváhagyta, de még díjazta is a készítők ignoráns hozzáállását. Őszintén remélem, hogy a DC-nek is sikerül hoznia még egyszer azt, amit a Marvelnek, hogy egyszerre képes megszólítani a hozzám hasonló, véres kezű, mindent ízekre szedő képregényrajongókat és azokat is, akik egyszerűen csak kikapcsolódni ültek be a moziterembe. 
A Metacomix blogon egyébként mindig a képregények lesznek előtérben, soha nem a filmek, így őszintén remélem, hogy egy ideig most nem is nagyon kell foglalkoznom velük. Viszont annyira túlzásnak éreztem a Joker körüli eszement felhajtást, hogy lehetetlennek éreztem nem beleállni a témába. Legközelebb a szokásos képregénykritikával készülök, már ha ezek után marad még olvasóm. :)

Powerpuff Girls: Super Smash-Up by Derek Charm

Pár hónapja az egyik belvárosi pláza gyorséttermében jártam, ahol egy kb. velem egykorú srác vette fel a rendeléseket. Az úriember karja tele volt színes tetoválásokkal, amik mind Cartoon Network karaktereket ábrázoltak. Lelkesedésemet ha akartam volna sem tudtam volna visszatartani, hiszen én is ezeken a rajzfilmeken nőttem fel. A srác azóta már nem dolgozik ott, de ha esetleg valaki felismeri leírás alapján, az kérem küldje el neki a cikket, nélküle ugyanis nem születhetett volna meg ez az írás.

Az eset után szöget ütött a fejemben, hogy annyi mindenből csináltak már képregényt, pont a Cartoon Network karakterek maradtak volna ki? Rövid keresgélés után felfedeztem, hogy bizony vannak a jobb napokat is látott csatorna rajzfilmjein alapuló kötetek, amik fellapozása után nagyon nehezen álltam meg, hogy ne egy émelyítően szentimentális cikket írjak a gyerekkoromról, és arról, hogy mennyi emlékem fűződik ezekhez a sorozatokhoz. Azt viszont muszáj leírnom, hogy kimondhatatlanul hálás vagyok azokért az időkért, amikor még nem nézték hülyének a gyerekeket, és mertek felnőtt szemmel is vicces, elmeroggyant, marhaságokkal teli rajzfilmeket gyártani. Ha lenne kölköm, biztos százszor előbb néznék vele Dexter Laboratóriumát, mint az idegtépő, gülüszemű kis Minyonokat, vagy az Emoji filmet. 

Sajnos azonban lehetetlen nem szót ejteni a Cartoon Network zuhanórepüléséről. Bizonyára sokan tapasztaltátok, hogy a csatorna már régóta csak árnyéka önmagának, és hogy az elmúlt évtizedben legyártott műsoraik túlnyomó része meg sem közelíti a klasszikusokat. Hogy mi minden vezetett a rajzfilmek minőségbeli romlásához, arról könyvet lehetne írni, de megpróbálom röviden összefoglalni:

Fennállása óta több csere is történt a Cartoon Network vezetőségében: 2001-ben az alapító elnök, Betty Cohen helyét Jim Samples vette át, akinek ideje alatt a csatorna valóságos aranykorát élte. A már meglévő rajzfilmek mellett olyan új sorozatok kerültek képernyőre, mint a Samurai Jack, a Billy és Mandy kalandjai a Kaszással, valamint a Codename: Kids Next Door. Az ő nevéhez fűződik a Cartoon Network-öt késő este leváltó, felnőtt rajzfilmeket sugárzó Adult Swim, valamint a csak igazi klasszikusokra fókuszáló Boomerang is. Samples azonban sajnos lemondott a 2007-es bostoni bomba pánikot követően, amit egy félresikerült gerillamarketing váltott ki. Az Adult Swim egyik sorozatát városszerte elhelyezett, villogó kis LED mütyürökkel próbálták népszerűsíteni, amik a műsor egyik figuráját ábrázolták. A baj csak az volt, hogy az emberek nem tudták mire vélni őket, és robbanóeszközre gyanakodtak. Az eset nagy port kavart, de a legrosszabb csak ezután jött. 

Az igazi pusztítást Samples utódja, Stuart Snyder okozta, akinek első dolga volt levenni a műsorról az olyan rajzfilmeket, mint a már említett Billy és Mandy, valamint megszüntette a népszerű anime blokkot, a Toonamit is. Itt azonban nem állt meg, ugyanis megpróbálta iszonyatosan kínos, élőszereplős tini sorozatokkal felhígítani a csatornát. Snyder azóta már nem dolgozik a CN-nél, de ámokfutása után máig nem igazán sikerült talpra állniuk. Mindezen nem segített a nemrég lemondott elnök, Christina Miller munkássága sem, akinek olyan műsorokat köszönhetünk, mint a nem túl népszerű Teen Titans Go.
Tovább rontotta a már amúgy is katasztrofális helyzetet, hogy időközben a streaming szolgáltatók lettek a piac urai, amikkel a kábel csatorna már nem igazán tudott versenyezni. 

Most, hogy mindezt tisztáztuk, beszéljünk végre a képregényről! 
Nem hiszem, hogy akad olyan a generációmban, akinek be kéne mutatni a Pindúr Pandúrokat, hiszen a Cartoon Network szuperhős paródiája a csatorna valaha volt egyik legikonikusabb rajzfilmje. A sorozatot pár éve megpróbálták feltámasztani, ám hatalmas bukás lett a vége - a reboot jelenleg 3,5 ponton áll az IMDB-n, így ezek után nem sok kedvem volt kísérletezni vele. El sem tudom képzelni, hogy mit lehetett ennyire elrontani, de talán jobb is, ha sosem tudom meg. Mindezek után reménykedtem, hogy legalább az IDW képregényein keresztül újra átélhetem kicsit a klasszikus Cartoon Network hangulatot. Szerencsére nem csalódtam. 

A történetben Utónium Professzor és a lányok kirándulást tesznek Dexter Laboratóriumába, ahol a Prof betekintést nyerhet a kölyök zseni tudományos titkaiba. Ám ahogy az lenni szokott, Dee-Dee ismét galibát okoz, csakhogy ezúttal az egész multiverzum veszélybe kerül... 

A Super Smash-Up igazi fan service az ős-Cartoon Network rajongóknak. Amellett, hogy egy hatalmas nosztalgia bomba az egész, kimondottan vicces és szórakoztató is. A multiverzum koncepciója jelen esetben azt takarja, hogy hőseink egyik CN rajzfilm világából a másikba csöppennek. Ennek köszönhetően szerepel Bátor, Boci és Pipi, ellátogatnak Fosterék házába, valamint a Lazlo Táborba is. A fő sztorit a karakterek rövid, saját kis történetei szakítják meg, csak hogy aztán ismét visszatérjünk az eredeti crossover kalandhoz. Az egyik ilyen kis szösszenetben Billy-t, Mandy-t és a Kaszást is láthatjuk, ami nekem csak azért volt fura kicsit, mert ők egyáltalán nem szerepelnek a multiverzumos sztoriban. De kit érdekel? Ez a Cartoon Network, ami csak a szórakozásról szól. 

Az egyetlen negatívum, amit fel tudok hozni, hogy kissé átverve érzem magam, ugyanis Ed, Edd és Eddy, valamint Johnny Bravo egyáltalán nem szerepeltek a képregényben. Nem tudok értelmes magyarázatot adni rá, hogy ennek ellenére miért kerültek fel a borítóra. Értem én, hogy ők is CN karakterek, de hát akkor is. Pedig nagyon vártam, hogy ők is felbukkanjanak a sztoriban, nem is kellett volna sok ész hozzá, hogy valamilyen módon beleillesszék őket. 

A Super Smash-Up fő történetét és illusztrációt Derek Charmnak köszönhetjük, akinek sikerült remekül visszaadnia a rajzfilmek képvilágát. A kiegészítő sztorikat Jeremy Whitley, Sean E. Williams, Rachel Deering, Ivan Cohen, valamint Mariah Huehner követte el. Billy és Mandy kalandja rajzok tekintetében is kilógott kicsit a sorból, az illusztrátor Christine Larsen a karakterek körvonalait furcsán kriksz-krakszosra vette a rajzfilmhűség helyett. Viszont a tartalom, a poénok és a nosztalgia annyira lekötött, hogy mindez egy fikarcnyit sem érdekelt, a legkisebb mértékben sem vett vissza az élményből. 

A Powerpuff Girls: Super Smash-Up igazi múltidéző nyalánkság, ha a '90-es/2000-es években voltál gyerek, akkor ez neked való cucc. A jövőben tervezek több CN témájú cikket is, remélem, hogy az IDW is előrukkol még néhány hasonló képregénnyel. 

És így a világ újra megmenekült, hála a Pindúr Pandúroknak!