Beavis and Butt-head #2, #4, #6 by various

Általában nem igazán szoktam füzetek formájában beszerezni képregényeket, mivel a TPB-k és a digitális formátum többnyire költségkímélőbb, könnyebben hozzáférhető és nem kell attól félnem, hogy egy rossz mozdulattal elszakítom őket. Nemrég viszont rájöttem, hogy a továbbiakban nem kerülhetem tovább a füzeteket, mivel van egy rakás olyan cím, amit csak így tudok legális úton beszerezni. Ilyenek többek között a Beavis and Butt-Head képregények is, amik a Marvelnél jelentek meg a '90-es években. A mycomicshop.com-on sikerült kifognom néhány nagyon jó állapotú példányt, darabját kb. 4 dollár körüli áron. Legnagyobb meglepetésemre ezek a füzetek nem tartoznak az értékesebb képregények közé, még majdnem tökéletesnek mondható állapotban is csak 13 dollár körül mozognak. A CGC által 9,8-asra minősített darabok is max 120-130 dollárt érnek. 

A képregények kora csak akkor tudatosult igazán bennem, amikor szembesültem vele, hogy a bennük elhelyezett reklámokban olyan dolgokat promóznak, mint a Guns N' Roses Spaghetti Incident című lemeze, vagy a Street Fighter 2 Super Nintendo játék. Itt már tudtam, hogy durva időutazós tripben lesz részem, és hogy elég jó vásárt csináltam. Sajnos nem tudtam az első számmal kezdeni, mivel az momentán épp nem volt a bolt kínálatában, ahogy a harmadik és az ötödik sem. Így jobb híján a másodikat, a negyediket és a hatodikat vettem meg, viszont itt szerencsére nem gáz, ha nem követed a sorrendet. A tv sorozathoz hasonlóan a képregények is epizodikusak, ráadásul ugyanarra a történetmesélési stílusra épülnek. Mindössze annyi a különbség, hogy a képernyő helyett papíron heherésznek kedvenc tuskóink.

Az általam birtokolt három számban bizony nem volt hiány hülyeségből: Beavis és Butt-head a maga sajátos módján megismerkedett a halál gondolatával, hazavágtak egy temetést, női iszapbirkózáson vettek részt, ellátogattak egy csúszdaparkba, valamint tanultak egy keveset a Függetlenség napjáról is. A füzetek hátulján mindig találhatunk egy kis oktatóanyagot is, melyekből megtanulhatjuk, hogy miképp legyünk olyan idegesítőek, mint ők. Hogyan szívózzunk emberekkel éttermekben, strandon, vagy igazából akárhol. Ezeket a felettébb hasznos tippeket ráadásul az olvasók küldték be a szerkesztőknek, akik összeválogatták közülük a legjobbakat, és a főszereplőkön keresztül bemutatták őket. 

Amit viszont talán a legjobban imádtam, az a tv sorozat egyik legnagyobb jellegzetessége, amit a készítők zseniálisan a médiumhoz igazítottak. Ha emlékeztek, Beavis és Butt-head mindig a tévé előtt ült, ahol az MTV-n sugárzott videoklipeket nézték, és azokat kommentálták. Na, itt is van ilyen, csak klipek helyett a Marvel akkoriban kiadott képregényeiről fejtik ki felettébb magvas gondolataikat. A srácok ebben a három számban olyan címeket lapoztak fel, mint a Wolverine, az X-Men, Daredevil, vagy éppen She-Hulk.

Nem maradhatnak ki persze az ismert mellékszereplők sem, például a hippi tanár, a második világháborús veterán szomszéd, vagy épp Daria "Diarrhea" Morgendorffer. Emellett az írók remekül a főszereplők szájába adták a gyökérebbnél gyökérebb beszólásokat, sőt, szerencsére ezekre fektették a legnagyobb hangsúlyt. Oké, most biztos azt gondolod, hogy ez nem lehetett túl nehéz feladat, de sajnos sok példát láttam már, amikor a készítőknek az elronthatatlant is sikerült elrontania. Én szinte biztos vagyok benne, hogy ennyi hülyeséget nem tudnék kitalálni, ilyen viccesen tálalni meg aztán pláne nem. Bár itt biztos könnyített a helyzeten, hogy az íróknak csak egy előre bejáratott receptet kellett követnie.

Ha Beavis és Butt-head rajongó vagy, akkor azt kell mondjam, hogy érdemes beszerezned ezekből a képregényekből. Sőt, egészen biztos, hogy én is betárazok belőlük annyit, amennyit csak tudok. Pontosan azt az élményt kaptam tőlük, amit vártam, minden megvolt bennük, amiért szeretem ezt a két idiótát. Ráadásul tényleg majdnem minden oldalon akadt valami, amin elröhögcséltem. Őszintén remélem, hogy egyszer összegyűjtik ezeket a számokat valami nagyobb kiadásba, azt pedig pláne, hogy a nemrég bejelentett Comedy Central reboot sikeres lesz.

Egy szó mint száz... höhöhö, höhö... Ez a képregény király!

Batman: City of Bane Part 1-2 by Tom King

Tom King Batman sorozatáról több alkalommal is volt már szerencsém szót ejteni a blogon. Az író bőven kapott hideget és meleget egyaránt a rajongóktól, amiért teljesen új szemszögből közelítette meg az egész Sötét Lovag mítoszt, ezzel nem kicsit felforgatva Bruce Wayne világát. 

Bár nekem túlnyomórészt tetszett amit olvastam, nem mindenki fogadta jól az olyan újításokat, mint a mentális zavarok, vagy éppen a romantikus szálak fókuszba helyezése. Míg magyarul csak nemrég kezdték el kiadni a King szériát, eredeti nyelven már 2019 decemberében véget ért, a finálét pedig nemrég jelentették meg két csinos hardcover kötet formájában. A City of Bane első és második része tartalmazza a 2016-ban indult Batman sorozat számait #75-85-ig, valamint a 2019-ben megjelent Annual #4-et.

Miután Bane ismét megtörte Batmant, uralma alá hajtotta Gotham összes bűnözőjét, és vasmarokkal irányítja a várost. Ha bárki ellenáll neki, annak Thomas Wayne-el, vagyis a Flashpoint Univerzum Batmanjével kell szembenéznie. Az új Sötét Lovagnak ráadásul nincs szabálya az öldöklésre, így jaj annak, aki az útjába kerül. Mindeközben Bruce Selina segítségével lábadozik és felkészül, hogy egyszer és mindenkorra szembenézzen ellenfeleivel...

Bár a storyline címe City of Bane, sajnos szomorúan tapasztaltam, hogy éppen ő kapta a legkevesebb szerepet. Ez már csak azért is fura, mert King hosszú időn át teaselte és készítette elő a nagy leszámolást, ami aztán gyakorlatilag egy nagy nulla lett. Emellett szerintem Bane kicsit ki is esett a karakterből. Mint azt sokan tudjátok, a figurát Chuck Dixon teremtette meg a Batman: Knightfall oldalain, később pedig Gail Simone volt az, akinek sikerült elmélyítenie a Secret Six-ben. Itt viszont kicsit az a kellemetlen érzésem volt, mintha ez nem ugyanaz a Bane lenne, akikkel az imént felsorolt képregényekben találkoztam. Ez ugyanakkor nem végzetes hiba, hiszen viszonylag hamar egyértelművé vált, hogy itt valójában nem is ő a fő ellenfél. De akkor kicsoda?

Bizony nem más, mint a Flashpoint Univerzum Batmanje, Thomas Wayne. És bizony teljesen jogos a kérdés, miszerint miért akarná Bruce édesapja tönkretenni a saját fiát? Thomas motivációi egyszerre logikusak és teljesen logikátlanok, és végül nincs rájuk más ésszerű magyarázat, minthogy teljesen becsavarodott. Az ő világában ugyanis Bruce halt meg a sikátorban, ami után ő lett Batman és Martha Wayne lett Joker (bármilyen klisé is ez.) Mivel ő pontosan tudja, hogy micsoda teher nehezedik a fiára, gyakorlatilag bármire hajlandó, hogy Brucenak soha többet még csak eszébe se jusson felvenni a jelmezt. És a bármit jelen esetben tényleg azt jelenti, hogy bármit, még ha ezzel árt is neki. Batmannek lenni átok, Thomas pedig mindent megtesz, hogy "megmentse" fiát ettől a sorstól.

A történet legfontosabb része ezúttal is a Bruce/Selina közti szerelemi szál, ami ha eddig nem tetszett, akkor ezután sem fog. Nekem ez még bőven az a nyál mennyiség, ami belefér, bár megértem, ha valaki szerint nem erről kell szólnia egy Batman képregénynek. King gyakorlatilag ebben a két kötetben vonta le az egész sorozat tanulságát: Batman igenis lehet boldog és nem szükségszerűen a saját nyomorából kell táplálkoznia a karakternek. Sőt. Azzal, hogy talált maga mellé egy szerető társat, még erősebbé is vált, és együtt talán olyanokra is képesek, amikre külön nem.

Nem lehet viszont szó nélkül elmenni amellett a bizonyos gyilkosság mellett, amivel kapcsolatban talán már bele is futottál spoilerekbe, ha nemzetközi szinten követed a képregényes híreket. Sőt, ami azt illeti, elég a második kötet hátulján elolvasnod a leírást, hogy tudd kiről van szó. Mert bizony, a Batman franchise egyik legfontosabb karaktere veszett oda ezeken az oldalakon, King pedig egészen biztosan szerzett magának néhány ellenséget ezzel a húzással. Főleg mivel a szóban forgó szereplőnek igazából csak azért kellett ilyen brutális hirtelenséggel meghalnia, hogy sokkolja valamivel az olvasókat. Bár ez elsőre bosszantónak és értelmetlennek tűnhet, az író nálam jóvátette azzal, hogy gyönyörű és megható módon búcsúztatta el a karaktert. 

Az illusztrációk túlnyomórészt nagyon jól sikerültek, némelyik közülük talán a legszebb, amivel Batman képregények oldalain találkoztam. Természetesen ezúttal is Mikel Janín vitte el a prímet, aki bár szintén búcsúzik a sorozattól, remélem, hogy még sokszor lesz alkalma lerajzolni a Sötét Lovagot. A tengerpart, ahol Bruce és Selina készült az összecsapásra egyenesen festői részletességű, ami a színekkel együtt valósággal megelevenedik a szemünk előtt. Sajnos azonban John Romita Jr. és Jorge Fornés rajzait korántsem élveztem annyira, és nem szükségszerűen azért, mert rosszak, hanem mert Janín munkásságához képest sehol sincsenek.

Mindent egybevéve szerintem ez egy tisztességes lezárása volt King Batman sorozatának, még akkor is, ha nem volt hibátlan. A magam részéről nagyra értékelem, amit az író adni szeretett volna ezzel a szériával, bár azért kicsit remélem, hogy ezután visszatérhetünk a hagyományosabb hangvételű Batman sztorikhoz. Egy biztos, ez volt minden idők talán legmegosztóbb Sötét Lovag sorozata. És bár ezért sokan lesznek, akik még egy ideig utálni fogják Kinget, az biztos, hogy ő egy merész, újító szellemű és ambiciózus író! 

Punk Rock Jesus by Sean Murphy

A következő cikk valószínűleg ki fogja verni néhány embernél a biztosítékot, bár ezt beleszámoltam a megírásakor. Sokáig rugóztam rajta, hogy beleálljak-e ilyen témákba a blogon, mivel ezzel gyakorlatilag célkeresztet rajzolok a saját hátamra. Még mielőtt azonban bárki istenkáromlónak bélyegezne, leszögezném, hogy nem én írtam a szóban forgó képregényt, csupán egy kritikát róla, és csak annyit viszek bele a saját nézeteimből, amennyit feltétlenül szükséges. Bár azért némileg árulkodik az álláspontomról, hogy egyáltalán ilyesmit olvasok. MINDENESETRE NYOMATÉKOSAN MEGKÉREK MINDENKIT, AKINEK A VALLÁS ÉRZÉKENY TÉMA, HOGY ITT HAGYJA ABBA AZ OLVASÁST!

Beszéljünk inkább kicsit arról, hogy én mennyire szeretem a punk rockot, és hogy annak világszemlélete amúgy egyáltalán nem áll messze tőlem. Imádom a Ramonest, a Bad Religion pedig konkrétan életem egyik legnagyobb hatású zenekara. A No Control című lemezük sok szarságon átsegített a 20-as éveim közepén, amikor egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a bennem fortyogó dühvel és szorongással, ők meg konkrétan kimondták helyettem azt, amit éreztem. És akkor már úgy vélem, hogy nem maradhat ki ebből a felsorolásból a Pennywise nevű csudálatos banda sem, ha pedig mostanában megyek valahova, akkor leginkább Exploited szól a fülemben. Na de elég volt belőlem, beszéljünk inkább a képregényről!

Sean Gordon Murphy nevével biztosan sokan találkoztatok már, hiszen nem is olyan rég jelent meg nálunk egyik legnagyszerűbb munkája, a 2017-es Batman: Fehér Lovag. Ez minden kétséget kizáróan az egyik legjobb Batman/Joker macska-egér sztori, ami valaha napvilágot látott, Murphy ráadásul nem csak írta, de rajzolta is a képregényt. A Punk Rock Jesus korábban, 2012-ben indult, emellett itt is ő követte el mind a történetet, mind az illusztrációkat. 

A sztori a nem túl távoli jövőben, az Egyesült Államokban játszódik, ahol káoszt szült egy valóságshow, melyben Jézus Krisztus klónja a főszereplő. A műsor neve J2, a klónt pedig egyszerűen csak "Chris"-nek hívják, mivel az hasonlít leginkább a "Christ"-ra. Mindez megosztja a vallásos csoportokat, egy részük gyűlöli a showt, mások úgy vélik, hogy ez a második eljövetel. A politikusok aggódva figyelik, hogy milyen hatással lesz ez az egész a nemzetre, a tudósok pedig megkérdőjelezik, hogy helyes dolog-e egyáltalán embert klónozni, nem még magát Isten fiát.

Thomas McKael, a klón testőre, az IRA egykori tagja viharos múltja ellenére vállalta, hogy megvédi az új Jézust. A fiút, aki magával ragadta a világot, csak hogy aztán egy dühös tinédzserré cseperedjen.

Miután a csatorna elválasztja Christől édesanyját, a fiú megtagadja vallási örökségét, hogy punk rock zenekart alapítson. Ami Thomas számára bébiszitter melónak indult, az epikus küzdelemmé vált, miközben Jézus háborút indít a médiacsoport ellen, mely megalkotta őt...

Mikor először hallottam a képregényről azt hittem, hogy Murphy elsősorban a híveknek állított görbe tükröt, ám kiderült, hogy ez csak a legkisebb része a történetnek. Az író ugyanis inkább a vallást, mint eszmét kritizálja, azt is inkább dühösen, mintsem gúnyosan. Nem csak a keresztény vallást, hanem az összes többit is. Sőt. Egész Amerikát, híveket és nem híveket egyaránt, de legfőképpen a média gátlástalanságára próbálja felhívni a figyelmet. Emellett olyan témákat is érint, mint a terrorizmus, vagy épp a globális felmelegedés.

A mellékszereplők szintén nagyon érdekesek, főképp Thomas, akinek több ponton is betekintést nyerünk tragikus múltjába, és akitől Chris átveszi az egész punk rock attitűdöt. És bár ez nem szuperhősös képregény, azért innen sem hiányozhatott egy velejéig romlott antagonista. Ő Slate, aki egy személyben testesíti meg azokat a médiát uraló pszichopatákat, akik a nézettségért gyakorlatilag bármire képesek. Például elhitetik a közönséggel és magával a főszereplővel is, hogy isteni csodatétel történt. 

De miért lázadt fel Chris és miért ment szembe a vallással? Mert ha nincs vallás, nem lett volna szükség erre az egész műsorra, amit valójában csak azért hoztak létre, hogy cirkuszi majomként mutogassák őt. Fogolyként tartották fogva a szigeten, ahol a J2-őt forgatták, dogmákkal tömték a fejét, és kb. nem hagytak neki mást olvasni, csak a Bibliát, hogy felkészítsék arra, hogy ő legyen az új megváltó. Csoda, hogy mindez rosszul sült el? Ironikus módon a végeredmény az lett, hogy őt kiáltották ki az antikrisztusnak, holott a keresztény tanítás nagy szerepet játszott abban, hogy minden úgy alakult, ahogy. Végül hősünk arra a következtetésre jutott, hogy a világ számára csak az jelenthet megváltást, ha a vallás, mint olyan megszűnik létezni. 

Mindent egybevéve nekem nagyon tetszett ez a sztori, bár már az elejétől fogva meglehetősen kellemetlenül éreztem magam olvasás közben. Hiszen ez az egész J2 cirkusz egész egyszerűen embertelen, függetlenül attól, hogy vallásos-e az ember, vagy sem. Szerintem ha embert klónoznának a valóságban, az valószínűleg pont ugyanilyen felhajtással járna, sőt. Megkockáztatom, hogy talán már meg is tették, csak részben emiatt nem verték nagydobra. A képregény rendesen megosztotta a közönséget is, többen kritizálták Murphy nihilista látásmódját, vagy titulálták gyerekesnek az egészet. Őszintén szólva nem tudom mégis mit várt bárki egy olyan képregénytől, aminek az címe, hogy Punk Rock Jesus, hiszen a punk és a nihilizmus mindig is kéz a kézben jártak.

Az egyetlen dolog, ami tényleg zavart, az az artwork. A képregény ugyanis elejétől a végéig fekete-fehér aminek nyilván megvan a maga helye, viszont sajnos én itt kimondottan hiányoltam a színeket. Murphy egyedi rajzstílusát egyszerűen imádom, de a kötet végére került borítókon is látszik, hogy fel lehetett volna dobni az egészet pár árnyalattal. Remélem egyszer megjelenik majd egy felturbózott, színezett kiadás is, el tudom képzelni, hogy benevezek rá.

A Punk Rock Jesus értelemszerűen nem mindenkinek való olvasmány, szóval ennek tudatában vágjatok neki. Mindezek után remélem, hogy nem szednek darabokra a cikkemért, de akárhogy is, nem most érintettük utoljára a vallást, mint témát. 

Merch Mánia #6 - Skeletor különkiadás

Aki követi az alternatív trendeket, az biztosan találkozott már a Killstar nevű ruhamárkával, ami az egyik legjobb választás, ha talpig feketében éled az életed. A feleségem rendszeresen vásárol tőlük, elég jó minőségűek a cuccaik, bár a legtöbb termékükkel úgy voltam, hogy nem igazán passzolnak az én stílusomhoz. Egészen mostanáig, ugyanis nemrég dobtak piacra egy Skeletoros kollekciót, amiben nem csak pólók és ruhák, de táskák és egyéb kiegészítők is vannak. Fiúk/lányok egyaránt válogathatnak kedvükre, én most csak a kínálat töredékéről hoztam nektek egy rövidke bemutatót. 

"Not Nice" póló

100% pamut, szitanyomással készült póló. A minta élőben is pont olyan élénk, mint a képen, kézzel jól tapintható, kb. külön réteget képez a ruhán. Tapasztalatból tudom, hogy a mintáik tartósak, nem kopnak, szóval biztos, hogy jó ideig hordhatod őket. Persze azért vedd figyelembe, hogy csak hideg vízben, 30 fokon mosható, szárítógépbe rakni pedig nem ajánlott. Mi alacsony hőfokon azért szoktuk szárítani őket, és eddig semmi bajuk nem lett. A nejemnek van néhány Killstar pólója, amik évek óta megvannak, de még ma is újnak látszanak.

Zokni 

Kevertszálas anyagból készült, 69% pamut, 26% nylon, 5% elasztán. Csak egy méretben kapható, ami elvileg mindenkinek jó kell legyen. Ezt teszteltük is, nekem 41-es lábam van, a feleségemnek pedig 35-ös, mindkettőnknek jól áll.

Bögre

Mosogatógépben mosható kerámia bögre. Óriási, 450ml folyadék fér bele. Kávézáshoz, teázáshoz, vagy amihez csak akarod. Ha van MOTU rajongó ismerősöd, ez kiváló ajándék is lehet. Nem ez az első bögrénk tőlük, a régebbiek is remekül bírják, csak ajánlani tudom.

Kérlek vegyétek figyelembe, hogy a kollekció limitált, ha valami elfogyott, nem lesz belőle utánpótlás. Ennek fényében én a helyetekben sietnék, szóval katt IDE a vásárláshoz. 💀 

Transformers: War for Cybertron Trilogy - Siege (Netflix sorozat)

Aki rendszeresen követi a MetaComixot az tudja, hogy nem igazán szoktam filmekkel és sorozatokkal foglalkozni. Van temérdek más oldal, akik megteszik ezt helyettem, a magam részéről én továbbra is első sorban a képregényekre szeretnék fókuszálni. Persze a Facebookon én is le szoktam hozni olykor filmes híreket, de akkor is inkább azokra az animációs cuccokra szeretek rámenni, amik nem a nagyközönségnek, hanem sokkal inkább a rajongók keménymagjának készülnek. 

A Netflix új Transformers szériája bizony pontosan ebbe a kategóriába tartozik, szóval úgy döntöttem, hogy kivételesen megszegem a saját szabályomat. A készítők a mostanra már nagyon elfáradt élőszereplős filmek helyett elhatározták, hogy inkább visszatérnek a gyökerekhez, és megörvendeztetik a G1 és az IDW képregények rajongóit egy animációs trilógiával. Szerencsére realizálták azt is, hogy a célközönségük már nem gyerekekből áll, hiszen a legtöbb Transformers fanatikussal leginkább a 40-es korosztályban találkozhatunk. Ha nem hiszed, nézz körül bármelyik TF figurák gyűjtésével foglalkozó csoportban! 

A trilógia első felvonása a Siege, ami hat, kb. húsz perc hosszúságú epizódból áll. A történet elejétől a végéig Cybertronon játszódik, amivel én máris megkaptam azt, amiért évek óta könyörögtem: Nincsenek emberek, sem az Űrdongó filmben tapasztalt felesleges tini-dráma. Csak mechanoid űrlények, egy kietlen bolygó, és egy könyörtelen háború, ahol nincsenek győztesek. Az Autobotok közül alig maradt már valaki életben, patkányként bujkálnak az Álcák elől, energiaforrásaik pedig vészesen megcsappantak. Megatron attól sem riad vissza, ha csak népirtás árán nyerheti meg a háborút, Optimus pedig akár a bolygót is hajlandó feláldozni, ha ezzel megmentheti bajtársait. 

A sztori nem túl csavaros, és igazából sok újdonságot nem fog nyújtani azoknak, akik átfogóbban ismerik a franchise-t. A lényeg sokkal inkább a tálalásban rejlik: Ugyanis az Autobotok és az Álcák harca a képregényeken kívül talán még sosem volt ilyen dark, és ami azt illeti, nagyon ráfért ez a kis vérfrissítés kedvenc robotjainkra. Bár a Siege sokat merít a G1-ből, annak bugyutaságát teljesen maga mögött hagyta, az egész alaphangulat elejétől a végéig kimondottan nyomasztóra sikerült. 

A sorozat egyik legnagyobb erőssége, hogy mélységet adott a karaktereknek, és nagy hangsúlyt fektet azok egymással való kapcsolatára is. Külön kiemelném Űrdongót, aki hála istennek kicsit sem hasonlít a Michael Bay féle kis cuki-muki robothoz, vagy Optimust, akinek vezetői képességei több ponton is megkérdőjelezhetők, miután elkeseredésében hibát hibára halmoz. Az összes szereplő közül talán a legnagyobb kedvencem a fembot Elita-1, aki zseniális reprezentálása az erős női karaktereknek, miközben egy pillanatra sem áraszt magából erőltetett feminizmus szagot. 

Furcsa módon az egyik legnagyobb negatívum a széria kapcsán éppen az, amiről a bevezetőben is beszéltem, és amit általában pont, hogy pozitívumként szoktam megélni: A Siege túlságosan is a fanatikusokat célozta be, az átlag sorozatnézőnek közel sem lesz akkora élmény, mint az ős-rajongóknak. Ha nem ismered a G1-et, akkor lehet, hogy a felénél megunod az egészet, és keresel valami mást, ami nem követeli meg már az elejétől a rajongásodat. Főleg, hogy van egy rakás easter egg, ami felett így simán el fogsz siklani, holott az utalások teszik teljessé az élményt. Mintha nem láttad volna az eredeti Star Wars trilógiát, és úgy próbálnád megnézni a Zsivány Egyest. 

Az animáció szerintem valami egészen elképesztő lett, zseniálisan ötvözi a CGI-t a klasszikus rajzfilmek látványvilágával. Iszonyat jól néz ki, ahogyan meghagyták a szereplők körvonalait, amitől az eredmény egyszerre lett hyper-modern és iszonyat retro. A karakterdizájnok ismerősek lesznek azoknak, akik gyűjtik a Transformereket, hiszen a Takara/Hasbro már a trilógia megkezdése előtt is forgalmazta a Siege figurákat. A játékok modelljeit egy az egyben fogták, és belerakták a sorozatba, és azt kell mondjam brutális feelingje van, amikor a polcomon pihenő robotok egyszer csak mozgásba lendülnek a képernyőn. Sajnos egy ponton azonban kiütközik a készítők lustasága: A háttérkarakterek dizájnjai (akiket egy élőszereplős filmben statiszták alakítanának) pontosan ugyanúgy néznek ki, mint a főszereplők, csak más színt kaptak. Copy-paste, Ctrl C/Ctrl V. Legalább a fejeket lecserélhették volna, hogy ne legyen ilyen szembetűnő. Tudjuk jól, hogy a Transformers figuráknál mindig is divat volt az átfestés, de egy ilyen szintű produkcióban sajnos elég kínos volt ezt így látni, igazán megerőltethették volna magukat egy kicsit.

Sokan panaszkodtak arra, hogy a sorozatban látható alt-modeok túlságosan is földi járművekre hasonlítanak, és miért van ez, amikor még el sem hagytuk Cybertront. A válasz egyszerű: MERT ÍGY TUDJÁK A LEGTÖBB FIGURÁT ELADNI. Lássuk be, senki nem venne meg olyan Transformereket, amik valami alaktalan, autókra/repülőkre kicsit sem emlékeztető izékké alakulnak át. A Transformers első sorban mindig is egy toy brand volt, a War for Cybertron pedig valójában egy nagy gonddal elkészített akciófigura reklám. Ez mindig így nézett ki, szóval kár is fennakadni rajta. Egyébként ha már logikus magyarázatot akarsz: Azért hasonlítanak földi járművekhez, mert vannak más, kisebb robotok, akik nem autókká/repülőkké alakulnak. Márpedig ha ők utazni akarnak, akkor ahhoz elengedhetetlen egy utastér, és akkor már miért ne hasonlíthatnának az ottani autók a földiekéhez? 

Bár én is elismerem, hogy a Siege nem tökéletes, a károgók között van egy típus, akiket egyszerűen ki nem állhatok. Ők azok, akik azért húzták le a sorozatot, mert nem Peter Cullen és Frank Welker kölcsönözték Optimus és Megatron hangját. Béláim! Ezek a szinkronszínészek 70-80 évesek! Hadd menjenek már nyugdíjba, szerintem megszolgálták az idejüket. Ennyi idősen én örülök, ha majd egyedül fel tudom húzni a nadrágomat, és nem kell pelenkát hordanom. A magam részéről egyáltalán nem zavartak a szinkronok, Soundwave esetén kicsit állítottam volna még a vokóderen, meg Irohidenak jobban állt volna valami mélyebb, izmosabb hang, de ennyi. Ami inkább fura volt, az az, hogy a szereplők végig iiiiisszonyaaat laaaassaaaan beszééélteeeek. Ezzel próbálták fokozni a drámai hatást, de egy idő után sajnos elég erőltetett volt, hogy minden mondatnak csigatempóban kellett elhangzania. 

Egy szó mint száz, a War for Cybertron Trilogy - Siege-nek megvannak a hibái, ugyanakkor messze ez a legjobb dolog, ami a franchise-al történt az IDW képregények és a War for Cybertron videojátékok óta. Az irány jó, és ami engem illet, alig várom a trilógia második felvonását, ami az Earthrise alcímet viseli majd. Addig is nézzetek szét a figurák kínálatában, mert higgyétek el nekem, manapság már csak azok miatt megéri Transformers rajongónak lenni!