Idén jelentették be, hogy a Warner Bros. hamarosan visszahozza a képernyőkre a Flintstones-t, a Hanna-Barbera páros világszerte ismert kőkorszaki családját, ráadásul ezúttal kifejezetten a felnőtt közönséget tervezik becélozni. Sokan meglepetéssel fogadták a hírt, pedig az igazság az, hogy nem új ötletről van szó. A DC Comics ugyanis már 2016-ban útjára indította a Hanna Barbera Beyond névre keresztelt projektjét, ami az egykori rajzfilmgyártó stúdió több alkotását is modernizálta a képregények lapjain. Ennek a kezdeményezésnek volt a része többek között a Scooby Apocalypse is, ami egészen zseniális módon értelmezte újra a Kotnyeles Kölykök koncepcióját. A Flintstone család újrakevert változata viszont legnagyobb meglepetésemre az egyik legjobb képregény, amihez valaha volt szerencsém hozzájutni. (A cikkben szándékosan a karakterek eredeti, angol nevét használtam.)
És lőn vala az első civilizáció, és jő vele az első család, akiket csak Flintstone néven ismert a világ. Az egykori háborús veterán, Fred Flintstone nem igazán találja helyét a kőkorszakban, ahol az élet és a fejlődés rohamosan felgyorsult. Folyamatosan a bányában gürizik, mégis azon retteg, hogy egy nap majd nem tudja eltartani nejét, a festőművész Wilma-t, valamint tinédzser lányát, Pebbles-t. A hétköznapok okozta stresszt barátjával Barney-val vezeti le, akivel hol bowlingozni jár, hol pedig veterán találkozókra egykori bajtársaikkal. A kőkorszaki szakik kalandjai még sosem voltak ennyire aktuálisak - vajon jót tett az emberiségnek a civilizáció? Vagy jobb lett volna inkább az ősemberek szintjén megmaradni?
Mint azt sokan tudják, az eredeti Hanna Barbera rajzfilm a '60-as évek Amerikájának paródiája volt, a DC képregénye ezzel szemben sokkal inkább a mai világ elé állít görbe tükröt. Annak ellenére, hogy egy nyilvánvaló szatíra az egész, melynek szerves része a humor, a valósággal szembesülni nem mindig vicces. Sőt, sokszor kifejezetten nyomasztó. Az egyik fejezet megnevettet, a következő viszont sokkol valami húsbavágó igazsággal, ami aztán napokig ott motoszkál majd a fejedben. Az író olyan társadalmi és politikai kérdéseket figuráz ki, mint a házasság, a vallás, a mértéktelen fogyasztás, a dolgozók kizsákmányolása, az elavult oktatás, a demokrácia működésének megkérdőjelezhetősége, valamint hogy vezetőink tényleg alkalmasak-e arra, hogy vezessenek minket. És ezzel még nem is mondtam el mindent, rengeteg aktuális téma van, amibe a Flintstones páros lábbal beleállt. Szerencsére!
Fred Flintsone egy sokkal kevésbé zsémbes, szerethetőbb karakter, mint az eredeti rajzfilmekben, ez pedig kifejezetten előnyére vált. Pebbles és Bamm-Bamm tinédzserként való bemutatása is jóval működőképesebb, mintha meghagyták volna őket gügyögő csecsemőknek, talán Barney és Betty karaktere változott a legkevésbé. A Flintstones képregényekben az a jó, hogy nincsenek öncélú, drasztikus torzítások - minden szegmensében fel lehet ismerni az eredeti alapanyagot, és minden amit változtattak, az hozzátett valamit az értékéhez. Ha mostantól valaki kimondja a "modernizálás" szót, akkor tuti ez az alkotás lesz az első, ami eszembe jut majd.
A széria betekintést enged a család "háztartási gépeinek" életébe is - ha valaki emlékszik, a Flintstones rajzfilmekben minden használati tárgy, vagy elektronikai berendezés feladatát valamilyen állat látta el. Elefánt volt a zuhanyzó, madár volt a lemezjátszó... Ez a mulatságos elem a sorozat humorának egyik állandó forrása volt. Na, hát itt nem az. Ez a képregény leges-legnyomasztóbb, életről lehozóbb, legelborultabb, legsötétebb része. Nem Fred háborús emlékei, nem a társadalomkritika, hanem szerencsétlen tárgyiasított kisállatok. Miért kell így bánni szegényekkel? MIÉÉÉÉÉRT? :'((((((
A sorozat nagy részét Steve Pough rajzolta, akit néhány szám erejéig Scott Hanna és Rick Leonardi váltott fel. IMÁDTAM a Flintstones karakterdizájnjait, amik amellett hogy modernebbek, realistábbak és részletesebbek a régi rajzfilmeknél, kifejezetten a képregény médiumhoz lettek igazítva. Az illusztrátorok között azért lehetett érezni a különbséget, közülük egyértelműen Pough tett hozzá a legtöbbet a sorozathoz, akinek a belső oldalak mellett a legjobban sikerült borítókat is köszönhetjük.
Őszintén remélem, hogy a Warnernél készülő Flintstones reboot ennek a sorozatnak a nyomán készül. Ha így lesz, akkor engem máris elkönyvelhetnek a nézők között, ugyanis ez valami egészen parádés volt. Alig várom, hogy többet is megtudjak a produkcióról, addig is mindenkinek - de tényleg, MINDENKINEK ajánlom ezt a képregényt!
Donny Cates Venom sorozata nem először téma a blogon, a képregényt a rajongók és a kritikusok egyaránt a 2019-es év egyik legjobbjának választották, én pedig csak helyeselve bólogatni tudok. Az Eddie Brock és a szimbióta különös kapcsolatát előtérbe helyező szériával lehetetlen betelni, tényleg bármennyit el tudnék viselni belőle.
Nincs többé Venom!? Amikor már azt hittük, hogy a nagysikerű történetet nem lehet tovább fokozni, Donny Cates a feje tetejére állítja Eddie Brock világát - megint! De ezúttal nincsenek sem sárkányok, sem istenek, de még nyaktörő akció sem. Eddie-re ezúttal egy olyan érzelmi zuhanórepülés vár, amire még nem volt példa a Marvel Univerzumban. Miután hősünk hosszú idő után először maradt ténylegesen egyedül, a csend fülsiketítő. Ráadásul egykori otthona, San Fransisco sem tartogat túl sok vidám percet számára, köszönhetően elhidegült apjának és kisöccsének, akinek létezéséről mostanáig nem is tudott! Eddie hazatérése olyan titkokat fed fel, amikről lehet jobb lett volna, ha inkább nem szerez tudomást...
Sokszor csak akkor jövünk rá milyen fontos számunkra valaki, miután elveszítjük. Cates története akár egy könnyfakasztó romantikus dráma is lehetne, csak hogy jelen esetünkben a szerelmes pár egyik fele egy űrbéli parazita. Ennek mi pedig csak örülhetünk, ugyanis az író olyan zseniálisan végigvezette pszichológiailag ezt a furcsa köteléket, hogy egy pillanatra sem hiányoltam az akciót. Eddie és a szimbióta kapcsolata igazából sokkal intimebb, mint bármilyen szerelmi viszony, és pont ezért sokkal szélsőségesebb mélységeket, vagy magasságokat érhet el. Például a szimbióta a legőrültebb barátnőket megszégyenítő módon manipulálhatja "partnerét", ha attól fél, hogy az el akarja hagyni őt.
A történetben Eddie apján és öccsén kívül csak egyetlen mellékszereplő van, ez pedig Maker, akit egykor az Ultimate Univerzum-béli Mr. Fantastic-ként ismertek az olvasók. De ez már jó régen volt, az 1610-es Földről érkezett Reed Richards manapság inkább gonosztevőként tengeti napjait. Az eredmény meglehetősen creepy, annak ellenére is felállt a karaktertől a szőr a hátamon, hogy történetben inkább segítette a főhőst (még ha ez nem is volt mindig egyértelmű). Mindenesetre eldöntöttem, hogy valamikor jobban is utánaolvasok, mert érdekel hogy lett belőle az, ami.
Az illusztrációkat az előző volume-ból is ismert Ryan Stegman, valamint Joshua Cassara és Iban Coello követte el. Észre sem vettem a váltásokat, szeretem, amikor ennyire egymás keze alá dolgoznak a rajzolók, és nem kell új stílust megszoknunk minden fejezetben. A korábban megkedvelt komor látványvilág ezúttal is megmaradt, emellett sikerült a főszereplő vonásait is remekül kihangsúlyozni. Ez az az Eddie Brock, akit szeretünk, kívül-belül!
Donny Cates Venom sorozata kiérdemelte helyét a 2019-es toplistákon, az egyik legszórakoztatóbb olvasmány, amihez az utóbbi időkben szerencsém volt. Nem tudom, hogy vajon tervez-e ebből magyar változatot megjelentetni a Fumax, de én a helyükben fontolóra venném egy HC kiadás lehetőségét, főleg mivel nem ez lenne az első Donny Cates képregény a kiadónál. Venom kalandjai a War of the Realms lapjain folytatódnak, aminek az elolvasását már nem sokáig tudom halogatni, jövőre feltétlenül sort kerítek rá. Addig is kellemes ünnepeket kívánok minden képregény fanatikusnak! 🎄
Míg a világ nagyja épp Star Wars lázban ég, én a többséggel ellentétben úgy döntöttem inkább itthon maradok, és elolvasom minden idők egyik legmeghatározóbb Hulk történetét, a 2006-os Planet Hulk-ot. Meglepődnétek, ha tudnátok hány ehhez hasonló alapművet kell még bepótolnom, de mind közül ezt éreztem az egyik legnagyobb hiányosságnak. A 2017-es Thor: Ragnarök című film ugyanis nem kis százalékban ezen a képregényen alapszik, nekem pedig nem titkoltan az az egyik személyes kedvencem a Marvel Filmes Univerzumból. Azonban ahogy az lenni szokott, az alapanyag és amit a moziban láttunk jelentős különbségeket mutat: A Ragnarök és a Planet Hulk két teljesen eltérő sztori, így egyiket sem érdemes figyelmen kívül hagyni.
Miután a Föld hősei elárulták és száműzték a világűrbe, Hulk a távoli Sakaar bolygón landol, ahol a zsarnok Vörös Király uralkodik. Miután rabszolgasorba taszították, Hulkból lett a bolygó legerősebb gladiátora - ám elnyomói hamarosan rájönnek, hogy a zöld szörnyeteg felett nincs hatalmuk. Hulk és újdonsült gladiátor szövetségei lázadást szítanak, ami megváltja majd a kietlen világot - vagy épp elpusztítja azt!
A magam részéről semmi kifogásom a korai, filmekbe is átültetett, egyszerűbb észjárású Hulkkal, de képregényekben mégis sokkal jobban szeretem a karakter intelligensebb inkarnációit. Greg Pak történetében pontosan ezt kapjuk, és bár a Ragnarök-ben az MCU-féle verzió értelmi szintje is jelentősen megugrott, közelében sincs a Planet Hulk féle változatnak. A történet szempontjából pedig szükség is van erre, ugyanis nem hiszem, hogy a gladiátorok szívesen elfogadtak volna vezérüknek egy dühöngő óriás csecsemőt, legyen az bármennyire is erős. Banner csak pár oldal erejéig tűnik fel, amikor rövid időre sikerül Hulk fölé kerekednie.
A képregény szereplők tekintetében is számos ponton eltér a filmtől, kezdve mindjárt azzal, hogy Mr. Fantastic és Vasember játszotta a legnagyobb szerepet abban, hogy Hulkot kilőtték az űrbe. Mint azt tudjuk, a Fantasztikus Négyes soha nem szerepelt az MCU-ban, mivel a megfilmesítési jogok csak nemrég kerültek vissza a Marvelhez. Emellett a Nagymester és a Vörös Király sem ugyanaz a karakter, még ha ugyanazt a szerepet is töltik be a két történetben. Korg (a sziklaember), aki a filmekben egy egészen mókás figura, a képregényben nagyon is komoly, sőt. a Planet Hulk-ról összességében elmondható, hogy a Ragnarök-el ellentétben mellőzi a vicceskedést. Van továbbá még egy gladiátor, akit külön is kiemelnék, mivel a filmben sajnos egyáltalán nem került kidolgozásra, ez pedig Miek, a hős bogár őslakos, kinek népe szenvedte meg legjobban a Vörös Király kegyetlenségét. Az összes szereplő közül ő volt a legnagyobb favoritom, sajnálom, hogy a Ragnarök nem tudott vele mit kezdeni. Szerepel emellett még az Ezüst Utazó is, Thor viszont csak egy rövid emlék erejéig látható.
Kapunk továbbá egy szerelmi szálat is, ami nem csak hogy nem erőltetett, de ráadásul tök jól bele is illik ebbe a kegyetlen világot bemutató sztoriba. Ha magányosnak érzed magad az ünnepek alatt, gondolj arra, hogy még a Hihetetlen Hulk is talált magának társat. Sőt, bármilyen furcsa, hősünknek kifejezetten kedvére való a Sakaar bolygó, ahol végre békén hagyják az emberek, és nem csak hogy nem ő az egyetlen szörnyeteg, de még csak nem is a legrosszabb. A kötet tartalmaz még két kiegészítést is, nevezetesen az Amazing Fantasy #15 és a Giant-Size Hulk #1 számait, amikben Amadeus Cho (a későbbi Totally Awesome Hulk) kapta a főszerepet, és amik a Planet Hulk folytatását, a World War Hulk-ot teaselik.
A gyűjtemény végén van továbbá egy meglepően hosszú és részletes kalauz, ami bemutatja a Sakaar bolygót. Ebben tényleg mindenre kitérnek, van itt történelem, domborzat, élővilág, bemutatja a birodalmiakat, az őslakosokat, a sztoriban megismert gladiátorokat, még azt is leírja, hogy hol helyezkedik el a bolygó a világűrben. Őszintén bevallom, hogy a kézikönyvet nem olvastam végig, mivel ez már tényleg csak extra. Az alkotók szándékát azonban őszintén értékelem, és ha valakit érdekel, akkor biztosan hozzá fog tenni az élményhez.
A Planet Hulk mindenkinek ajánlott olvasmány, akinek tetszett a Thor: Ragnarök című film. A sztori egyébként magyarul is megjelent a Nagy Marvel Képregénygyűjtemény részeként Hulk Világa címmel. Ezek után izgatottan várom, hogy elolvashassam a folytatást, a World War Hulk-ot, amiben a Föld hőseinek bizony minden okuk megvan, hogy összecsinálják magukat. Semmiképp se hagyd ki!
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én vagyok a legnagyobb legnagyobb Alien fanatikus a világon. A franchise első filmje, magyar címén A nyolcadik utas a Halál ugyanakkor nem csak hogy szerintem is kiérdemelte helyét a kult klasszikusok között, de ráadásul meglepően jól is öregedett a korszak más azonos műfajú alkotásaihoz képest. A folytatások viszont sajnos vagy nem hagytak bennem akkora nyomot, vagy nem is láttam őket, az Alien vs. Predator például teljesen kimaradt az életemből, és amennyire tudom nem is maradtam le túl sok mindenről. A Dark Horse Comics Alien képregényeiről viszont sok jót halottam már, csak idő kérdése volt, hogy kicsit jobban is felfedezzem őket. Nem kellett hozzá más, csak egy hideg téli este, és egy kis borzongás utáni vágy.
2295-öt írunk. Miután egy szörnyű baleset történt egy űrállomáson, egy mérnöknek minden erejét latba kell vetnie, hogy túléljen az emberiség által ismert leghalálosabb lénnyel szemben. Mindössze három eszköz áll rendelkezésére: Egy időzítő, egy szerszámos láda, és a józan esze. A kötet az Aliens: Dead Orbit mind a négy fejezetét tartalmazza.
A képregényt James Stokoe írta és rajzolta, akinek munkásságához most első ízben volt szerencsém. Ez volt életem egyik leggyorsabb olvasmánya, az egész kötet 111 oldal borítókkal/bónusz grafikákkal együtt. A Dead Orbit története egyszerű, mint a faék, kimondottan kiszámítható, ráadásul cselekmény tekintetében kísértetiesen hasonlít az első filmre. Ugyanakkor védelmére szóljon, hogy minden szegmensében hozza az Alien hangulatot. Lehet nem fog sok újdonságot nyújtani azoknak, akik már jobban ismerik a franchise-t, újoncoknak viszont annál inkább. A Dead Orbit ugyanis önálló sztoriként is megállja a helyét, semmilyen előzetes ismeret nem szükséges hozzá. Magyarán akkor is nyugodtan nekivághatsz, ha semelyik Alien filmet nem láttad még, azt viszont garantálom, hogy ezek után kedvet kapsz majd hozzájuk.
Ami viszont kimondottan zavart, hogy a történet sokat ugrál az időben, az író pedig sem felirattal, sem máshogy nem jelzi, hogy most épp a jelenbéli, vagy pár órával korábban történt eseményeket szemléljük. Ez néha megkavart pár másodpercre, az ilyesmit azért szerintem illik az olvasó tudtára adni. Tovább rontják némileg az élményt az erőltetett, keménykedő, macsó dialógusok, amik miatt nem igazán van esélyünk megkedvelni egyik karaktert sem. Bár nem tudom jelen esetben számít-e ez egyáltalán, hiszen a legtöbben úgyis Xenomorph vacsiként végzik.
A kötet látvány terén a legerősebb. A Dead Orbit-ban bőven akadnak a nyugalom megzavarására alkalmas, hátborzongató képsorok, amit egy horror képregény lapozgatásakor el is vár az ember. James Stokoe egyúttal alighanem tudatosan is tisztelegni akart a 2014-ben elhunyt H. R. Giger munkássága előtt, aki a Nyolcadik Utas a Halál vizuális effektusaiért Oscar díjat is kapott. Ez sikerült is, szóval ha tetszett az Alien filmek látványvilága, akkor érdemes lecsekkolnod Stokoe történetét is.
Az Aliens: Dead Orbit összességében nem egy rossz sci-fi/horror képregény, de sok újdonságot azért ne várjunk tőle. Nekem viszont kimondottan meghozta a kedvem, hogy kipróbáljam az Alien: Isolation című videojátékot, amire korábban azért mondtam nemet, mert túlságosan paráztatósnak ítéltem. Azt hiszem ideje legyűrni a félelmeimet!
Durva belegondolni, hogy fél évszázada rajtolt el a Scooby-Doo, merre vagy? című animációs sorozat, ami több generáció gyerekkorát tette felejthetetlenné, többek között az enyémet is. A szériát több reboot, valamint élőszereplős film is követte, a rajongók viszont egyetértenek abban, hogy az eredeti Hanna Barbera rajzfilmeket semmi sem múlhatja felül. Amit viszont sokan nem tudnak, hogy később képregények is születtek - és születnek máig a sorozat alapján, amikből a DC nemrég kiadott egy 50. szülinapi válogatást.
A DC és a Warner Bros. kapcsolata azért nagyszerű, mert két irányban működik - Vagyis míg a Warner előszeretettel filmesíti meg a DC képregényeit, addig a DC örömmel készít képregényeket a Warner tulajdonában lévő karakterekről, jelen esetünkben Scooby-Doo-ról és a kotnyeles kölykökről. Ennek köszönhetően már egészen hajmeresztő ötletek is születtek, a Scooby Apocalypse például teljes mértékben újraértelmezte a koncepciót a felnőtt közönség számára, az eredmény pedig parádésra sikerült. A Scooby-Doo's Greatest Adventures történetei azonban pont az ellenkezőjét teszik, ahelyett, hogy kiforgatnák a szereplőket, meghagyták őket olyannak, amilyennek eredetileg megszerettük őket. A gyűjtemény a Scooby-Doo, a Scooby-Doo Team-Up és a Scooby-Doo, Where Are You? válogatott számait tartalmazza. Mindhárom sorozat különálló, egymástól független, önmagukban is élvezhető epizódokból áll.
A Scooby-Doo és a Scooby-Doo, Where Are You? történetei többnyire nem okoztak túl sok meglepetést. Amellett, hogy a sztorik nagyon rövidek és egyszerűek, néha túlságosan kevés karaktert vonultatnak fel. Sokszor már az első oldalon egy fancsali arckifejezésből tudtam, hogy ki rejtőzik majd az álarc alatt, ütős, váratlan fordulatok pedig nem igazán voltak. Mivel a rejtélyek nem voltak túl rejtélyesek, ezért némileg méltatlannak érzem ezt a nagy múltú franchisehoz, az írók igazán megerőltetették volna magukat kicsit. Akadnak azért kivételek, de a történetek 90%-ára érvényesek a leírtak. Azt azért elismerem, hogy a poénok tényleg megnevettetik az embert, és hogy a szereplőket sikerült jól eltalálni. Bár Scooby-Doo képregények esetén ez talán nem akkora érdem, hiszen meglehetősen egydimenziós karakterekről beszélünk, akik többnyire minden történetben ugyanazt a szerepet töltik be.
A Scooby-Doo Team-Up számai már sokkal érdekesebbek, ezekben a crossoverekben ugyanis más Hanna Barbera karakterekkel és *dobpergés* DC szuperhősökkel és gonosztevőkkel együtt csöppennek rejtélyekbe a srácok. A recept meglepően jól működik, az élmény pedig semmi máshoz nem fogható. Szerepelnek Flintstone-ék, Jetsonék, Batman, Superman, Supergirl, Wonder Woman, Swamp Thing, Solomon Grundy, Harley Quinn, Poison Ivy és még lehetne napestig sorolni. A DC karakterek ebbe a soft, laza hangulatú világba is tök jól beleillenek, sőt, a változatosság kedvéért felüdülés volt kicsit lightosabb képregényekben látni őket.
Az artworkről túl sok szót ejteni nem lehet, az alkotók itt is a hagyományőrzésre törekedtek. A karakterek és a rajzstílus egy az egyben olyan, mint a régi rajzfilmekben, persze a modern technikának köszönhetően a kép tisztább, a színek élénkebbek. Aminek külön örültem, hogy a rosszfiúkat sikerült legalább mérsékelten ijesztőre rajzolni - a cukimukiskodás és a gagyi szörnyek nagy szerepet játszottak abban, hogy a nemrég bejelentett CGI animációs film, a Scoob első előzetese semmilyen pozitív érzelmet nem váltott ki belőlem. Ha a gyűjtemény nem is hibátlan, az azért a védelmére szól, hogy pontosan azt a hangulatot hozza, ami a Scooby-Doo franchisetól elvártam.
A Scooby-Doo's Greatest Adventures nem minden része fogott meg, de összességében véve szórakoztató olvasmány, ami pont arra jó, hogy a komolyabb képregények mellett valami lazábbal is múlasd az idődet. Mivel a gyűjteménybe nem került bele az összes, ezért kénytelen leszek a Scooby-Doo Team-Up többi számát egyenként beszerezni - hiszen rengeteg izgalmas crossover van még, amikben szerepel Flash, a Tini Titánok, Aquaman, Shazam és számtalan más DC és Hanna Barbera karakter. Egyszóval nem most olvastatok utoljára a kotnyeles kölykökről, sőt, a Scooby Apocalypse folytatásával még szintén adósotok vagyok. Persze ezt már csak jövőre, addig is olvassatok sok képregényt és persze Metacomix Blogot! ;)
