Terminator: Sector War by Brian Wood

A Terminator franchise különösen kedves a szívemnek, az Ítélet Napja (szerintem) az összes hibájával együtt minden idők egyik legjobb - ha nem a legjobb - science fiction filmje. A dobogó második fokát, némi szorongással ugyan, de a 2009-es 4. résznek, a félelmetesen alulértékelt Megváltásnak ítélem, melynek népszerűtlensége előtt a mai napig értetlenül állok. Tagadhatatlan, hogy Christian Bale, mint John Connor nem volt a legjobb szereposztás, hiszen kicsit sem hasonlított a korábbi, fiatalabb verziókra. Mégis olyan jól működött a recept, hogy a mozi után még hetekkel is a film hatása alatt voltam, azóta pedig számtalanszor újra is néztem, máig az egyik legnagyobb kedvencem. A 2008-as Sarah Connor Krónikái TV sorozat nagyszerűen indult, és bőven volt benne lehetőség, az alacsony nézettség miatt viszont sajnos a második évad után kaszát kapott, a folytatás reménye pedig már tíz éve elúszott. 2015-ben kaptunk egy 5. részt is, a Genisyst, ami szerintem az eddigi leggyengébb próbálkozása volt a szériának, még Schwarzenegger sem tudta megmenteni a filmet, bár az tény, hogy az a kevés jó pillanat egyedül neki köszönhető. Ezek után jött a hír, hogy idén érkezik a Terminator 6. része, mégpedig James Cameron rendezésében, akinek az első két részt is köszönhetjük. Emellett egy váratlan bejelentésre is sor került: Az ősszel érkező Sötét Végzet ignorálni fog minden filmet, amit az Ítélet Napja után forgattak, mintha azok meg sem történtek volna. Magyarán az új epizód a 2. rész után veszi majd fel a fonalat, és sem a Gépek Lázadása, sem a Megváltás, sem a Genisys eseményei nem lesznek rá hatással. Ez sokak szerint tiszteletlenség Cameron részéről, hiszen utódai nem azért csináltak filmet, hogy utána azokat semmibe vegyék. Ugyanakkor tudjuk azt is, hogy a Terminator filmeknek mindig is fontos eleme volt az időutazás, így ki lehet magyarázni azzal, hogy a 2. és 6. rész közötti filmek alternatív idővonalakat dolgoztak fel. Hogy milyen fogadtatást kap majd a Sötét Végzet, egyenlőre lehetetlen megmondani, addig is a feszült várakozásban a képregények lapjain igyekeztem adagolni magamnak a megfelelő Terminator dózist.

1984-et írunk. Miközben egy terminátor Sarah Connort üldözi Los Angelesben, egy másik T800-as egység New Yorkba érkezik, hogy megöljön egy helyi rendőrnőt, Lucy Castrot, aki a város egyik legrosszabb körzetébe van beosztva. Miután erősítésre nem számíthat, Lucy egyedül száll szembe a könyörtelen T800-assal, ám hamarosan kénytelen a helyi bűnözőktől segítséget kérni. Vajon túléli Lucy az éjszakát? 

Mi a gond a Sector War-al? Leginkább az, hogy már a bevezetőben minden benne van, amit tudnod érdemes. Nincsenek világmegváltó ötletek, nincs semmi új, szóról szóra ennyi az egész történet és sok tekintetben pofátlanul lemásolta az első filmet. A minisorozat összesen négy fejezetből áll, ami kb. 80 oldal, ez pedig nem volt elegendő ahhoz, hogy Wood mélyebb, kidolgozottabb sztorit rakjon össze. Az egészet ledaráltam kb. fél óra alatt, szóval ez tényleg csak amolyan villám olvasmány kategória, amivel kitöltesz egy szünetet a melóban, vagy az iskolában. 

Az art sokkal erősebb része a képregénynek, mint a sztori. Mind a négy szám illusztrációit Jeff Stokelynek köszönhetjük és ha másért nem, hát ezért érdemes belelapozni. Nem tudom miért, de mindig is imádtam a terminátorok fém csontvázát, a pirosan világító szemeket, van bennük valami iszonyat para, amitől futkos a hideg a hátamon. Egy T800-as alighanem az egyik utolsó dolog, amivel szeretnék szembekerülni, Stokely pedig ügyesen kiragadta azt a valamit, amitől a halálosztó robotok a frászt hozzák az emberre.

A Sector War sajnos kevés ahhoz, hogy visszaállítsa a Terminator széria régi dicsőségét, tényleg csak akkor ajánlom, ha igazi die-hard fanatikusnak tartod magad, és muszáj elütnöd valamivel 30 percet. Jó tudni viszont, hogy a Dark Horse még törődik valamelyest a címmel, nem tartom kizártnak, hogy a jövőben még fogunk kapni Halálosztó képregényeket. Abban viszont biztos vagyok, hogy ez csak akkor lehetséges, ha a Sötét Végzet jól teljesít ősszel a mozikban, másképp nem hiszem, hogy a kiadó bevállalná. Addig is nem tehetünk mást, bízzunk benne, hogy James Cameron tudja mit csinál és hogy sikerül valami olyat leraknia az asztalra, ami méltó utódja lesz az első két filmnek. 

Thor by Jason Aaron: The Complete Collection Vol. 1

A Fumax váratlan bejelentéséről mit sem sejtve már hónapokkal ezelőtt megvásároltam a God of Thunder széria jelentős részét eredeti nyelven, ami mostanáig a polcomon pihent. A Complete Collection tartalmazza többek között a hamarosan magyarul is megjelenő God Butcher és Godbomb című sztorikat is. Meglepődve olvastam a Marvel Magyarország oldalán olyan kommenteket, hogy Thor unalmas karakter, valamint hogy csakis és kizárólag a filmeknek köszönhető a népszerűsége. Nos, aki ilyet írt, az még biztosan nem olvasta Jason Aaron képregényeit.

A Mennydörgés Istenét hatalmas dínom-dánom közepén találjuk. Hordószám fogy az ital, a teremben több nő jut egy férfira, mint amennyivel bárki elbírna. Ám nem tart sokáig az öröm: Egy hullát sodor partra a víz. A halott viszont nem akárki, hanem egy isten, akit kegyetlenül lemészároltak. Valaki halhatatlanokra vadászik, Thor arca pedig elsötétül, miközben felrémlik benne egy régi, ám annál élénkebb emlék: Ez csakis Gorr műve lehet! 

Először is, hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy elmeséljem Gorr, az Istenölő (kíváncsi vagyok hogy fordította a Fumax a God Butchert) mennyire zseniálisan kitalált ellenfél. A Thor képregények, mint azt tudjuk, mindig is a skandináv mitológiát vették alapul, így nem újdonság, hogy istenek szerepelnek bennük, de a hit és a vallás kényes kérdését nem érintették komolyabban. Főleg a Comics Code Authority idején erre aligha volt lehetőség, mivel hamar lecsaptak volna rá a cenzorok. Aaron ezzel szemben páros lábbal állt bele a témába: Gorr egyetlen motivációja nem más, mint a színtiszta istengyűlölet, miután úgy érzi azok cserben hagyták őt és népét. Amikor még manapság is olyan hírekkel szembesülünk, hogy a lengyeleknél Harry Potter könyveket égetnek, vagy hogy meghiúsították a Second Coming kiadását, el sem merem képzelni mit szólhattak a vallásfanatikusok a God of Thunder szériához. Az viszont biztos, hogy aki akarna, az bőven találna rajta támadási felületet, szóval csodálom, hogy Aaron munkássága nem generált különösebb tömeghisztériát, vagy ha mégis, én nem tudok róla. Mindenesetre nem hiszem, hogy Gorr valaha is tiszteletét teszi az MCU-ban, mert az arra hajlamosaknál könnyen lehet, hogy kivágná a biztosítékot. Kár, mert a sztori zseniális, elgondolkodtató, mi pedig állati szerencsések vagyunk, hogy a Fumax jóvoltából magyarul is megjelenik. 

A történet egyébként sokat ugrál az időben, láthatjuk a fiatal (a pörölyre még méltatlan) Thort, a jelenbéli Thort, valamint a jövőbéli öreg Thort is, ahogy szembeszállnak az Istenölővel. Support cast nem igazán van, a Mennydörgés Istene ezúttal csak magára számíthat, habár válaszokért kutatva felkeresi Lord Librariant, vagyis a Könyvtárost, aki a Mindentudás Csarnokának őrzője. Ez utóbbi szintén Jason Aaron saját karaktere. A történet végén Thor jövőbeli unokái is felbukkannak.

A folytatásban Aaron elkezdte felvezetni a War of Realms című eventet, ami egyébként egészen elképesztő, tudatos képregényírásból 5-ös. Az író ugyanis már 2014-ban tudta milyen irányba akarja majd terelni az eseményeket 2019-ben. Hogy a Fumax vajon ezeket a sztorikat is kiadja-e, arról sajnos nincs információm, de szerintem érdemes: Malekith ugyanis megszökött a holtak birodalmából, kegyetlenkedésétől még saját népét sem kíméli. A fenyegetésre válaszolva új szövetség születik: A Birodalmak Ligája, amiben minden világból egy harcos képviselteti magát. A történet kifejezetten erős, ráadásul Malekith karakterét és könyörtelenségét is sikerült remekül kihangsúlyozni. 

Az Istenölőről szóló történetek illusztrációt a horvát Esad Ribićnek köszönhetjük, akit a magyar olvasók a korábban szintén Fumax gondozásában megjelent Loki minisorozat révén ismerhetnek. A God of Thunder ebből a szempontból is mestermű, a képek egyszerűen lélegzetelállítóak, gyönyörűek, a kicsit fakóbb színvilág pedig kiválóan passzol a sztorihoz. A fantasy stílus minden kedvelője elégedetten fogja lapozgatni a képregényt, szinte már meg sem érdemeljük (na jó, de). A hatodik fejezetben beköszönt Butch Guice is, ebben a nagyon fontos részben ismerjük meg Gorr eredettörténetét. A váltás a megváltozott környezet miatt egyáltalán nem zavaró, a hetedik fejezettől pedig ismét Ribićnél volt a labda. A tizenharmadik részben, ahol Malekith visszatérése kezdődik Ron Garney ragadott ceruzát, akinél kifejezetten szórakoztatónak éltem meg a különböző mitológiai lények ábrázolását. A tizenkettedik, Once Upon a Time in Midgard című one shot Nic Klein érdeme.

A God of Thunder sorozat a valaha volt egyik legszórakoztatóbb olvasmányom, őszintén remélem, hogy rengeteg fogy majd a keménytáblás Fumax kötetekből, és előbb-utóbb a teljes szériát kiadják. Addig is keresd a Mennydörgés Istenét a kiadó webshopján!

Justice League: No Justice by Scott Snyder, James Tynion IV & Joshua Williamson

Kozmikus eseményt írni bizony nem hálás feladat. Az olvasó egy ilyen történettől olyan mindfuck élményre számít, amitől egy hétig befelé nő a haja, sajnos azonban ennek az elvárásnak csak kevés író tud megfelelni. Amikor az univerzumot összetartó, vagy épp az azt elpusztítani kívánó erők egymásnak feszülnek, amikor a szemünk előtt íródnak át a világegyetem működésének törvényei, amikor átlépjük az emberi képzelőerő és felfogóképesség határait, sokszor még maguk a karakterek sem értik teljesen mi történik körülöttük, és lehet mi is csak második olvasásra érjük el a várva várt megvilágosodást. A gond akkor kezdődik, amikor maguk a készítők sem tudják mit akartak kihozni a saját sztorijukból. Ilyenkor van az, hogy nem úgy állsz fel a könyv mellől, hogy "wow, ez zseniális volt", hanem hogy "jaj, mi ez a káosz?". 

A Scott Snyder, James Tynion IV és Joshua Williamson nevével fémjelzett Justice League: No Justice közvetlenül a Dark Nights: Metal eseményei után játszódik. Ez volt Snyder első kozmikus eventje, és már itt is éreztem, hogy ez nem biztos, hogy az ő műfaja. Félreértés ne essék, a Dark Nights telis-tele volt jó ötletekkel: A sötét multiverzum koncepciója zseniális, az onnan kiszabadult gonosz Batmanek még annál is inkább, viszont elkövette azt a hibát, amibe az ilyen történeteknél legtöbbször beletörik az írók bicskája: Túl sokat akart egyszerre, annyi szálon futott a történet, hogy gyakran csak kapkodtam a fejemet, ráadásul az egész sztori hagyott egy betöltetlen űrt maga után, amiket csak a tie-inekkel lehetett betömni, és amik nélkül nem is volt érdemes nekivágni a Dark Nights-nak. Ráadásul ezeket a kiegészítő történeteket sokkal jobban is élveztem, mint magát a main eventet, amire bizony nagyon ráfért a foltozás. 

A Dark Nights és a No Justice között fontos különbség, hogy az utóbbiban sajnos sem izgalmas koncepció nem volt, sem érdekes ellenfelek, sem pedig tie-inek, amik javítanák a temérdek javítani valót. Pedig amúgy a történet nem is indult rosszul: Brainiac összeszedte a Liga és a Tini Titánok tagjait, valamint néhány válogatott gonosztevőt, hogy segítsenek megmenteni a bolygót, amiről származik. A Dark Nights során ugyanis megrepedt az univerzum fala, amitől felébredt négy ősi kozmikus entitás, az Omega Titánok, akiktől az élet származik: Rejtély, Csoda, Bölcsesség és Entrópia (igen, tényleg ilyen béna nevük van), és akik most úton vannak a Colu bolygó felé, hogy elpusztítsák az életet. Ha ott végeztek, a Föld a következő. 

Itt már kezdett bűzleni az egész, ugyanis az "űristenek" azért célozták meg a Colut, mert vonzzák őket ezek a mágikus fák, amik róluk kapták a nevüket, és amik az Omega Titánokéval megegyező energiát bocsátanak ki. Minden titánra jut egy, itt is van Rejtély, Csoda, Bölcsesség és Entrópia. Nyugalom, nem veled van gond, ha nem érted miről beszélek, ugyanis tényleg egy merő katyvasz az egész. Mármint mi az a "Csodafa?" Mi az a "Rejtély energia"? Mi volt az elképzelés? Ezután már csak lefelé volt, ugyanis kizárólag a fák segítségével lehetett megállítani a behemót lényeket, akikről azt gondolnád, hogy ilyen hangzatos nevekkel biztos nagyon szimbolikusak, de valójában semmit nem szimbolizálnak. Nagyok, buták, jönnek, jönnek, és még mindig jönnek, nem szólnak semmit, de meg kell állítani őket, különben vége mindennek. Szóval innentől kezdve az összes szereplő a fák körül baszakodik (sajnálom, de tényleg nincs rá jobb szavam), hogy elkerüljék az elkerülhetetlent. 

Ha valami megmentette a képregényt, azok a rajzok, valamint maguk a karakterek. Francis Manapaul illusztrációi nagyon szépek, a Hi-Fi Design színezőcsapata pedig abszolút kihozta magából, és a digitális technikából a maximumot. Hogy azért az íróknak se csak a savat öntsem a nyakába elismerem, hogy legalább a szereplőket sikerült jól visszaadni. A dialógusok rendben voltak, és ha valamire jó volt a No Justice, az az, hogy új, izgalmas szövetségek születtek, amik a jelenleg futó képregényekre is hatással vannak. 

A Justice League: No Justice tipikus példája annak, amikor a készítők túl nagy fába vágják a fejszéjüket, és végül emiatt fullad káoszba az egész. Az Omega Titánokkal való kaland után egyébként megnyomták a relaunch gombot, és 2018-ban ismét első számmal érkezett az Igazság Ligája, viszont némi aggodalomra ad okot, hogy az új széria szintén Snyder és Tynion IV munkája. Remélem az első, The Totality című epizód majd élvezhetőbb lesz, és nem próbáltak meg nagyobbat harapni, mint amit meg tudnak rágni. Hiszen az írók korábban már bizonyították, hogy külön-külön tehetségesek, bízok benne, hogy azóta sikerült együtt is megtalálni a közös hangot.

The Amazing Spider-Man: The Gauntlet (teljes)

A The Gauntlet (magyarul Vesszőfutás) több különálló történet összefoglaló neve, az Amazing Spider-Man számait #612-től 633-ig értjük alatta, amik egyébként a Kingpin füzeteiben is megjelentek. Ez az eseménysorozat a 2010-es Grim Hunt című sztorinak volt hivatott megágyazni. A brand alatt futó történetek öt kötetre lettek felbontva (a Grim Hunt-al együtt hat) és olyan alkotók közreműködésével készültek, mint Dan Slott, Mark Waid, Joe Kelly és még sorolhatnám. A cím találó, falmászó hősünkre ugyanis rájár a rúd: Régi ellenfelei egymás után térnek vissza, ami Pókember és Peter Parker életét egyaránt felforgatja. Mit sem sejtve arról, hogy ez a Kravinoff család mesterkedésének köszönhető, Pókember minden összecsapás után egyre és egyre kimerültebb... 

A Gauntlet első része Electrora és a Homokeberre fókuszál, a kötet utolsó harmadában pedig felbukkan Norman Osborn is, aki a Dark Reign című történet óta a Vas Patrióta szerepében tündököl. Az Electro sztori kifejezetten erős: Ugyanis Max Dillon, aki a 2008-as gazdasági válság során mindenét elvesztette, forradalmat hirdet az elit ellen, miután a csőd szélére jutott Hírharsonát közpénzből próbálták megmenteni. Így lett Electro gonosztevőből az utca emberének hőse, valamint egy rakás fontos következménye lesz a történetnek, amik a későbbi eseményekre, és azzal együtt Peter Parker életére is kihatnak. 

A második felvonásban Rhino és Mysterio került a középpontba, az előbbiről szóló történet pedig az egyik legnagyobb személyes kedvencem. Aleksei visszavonult a bűnözői élettől, tisztességes állása van, gyakorlatilag mintha kicserélték volna. Minden rendben is megy egészen addig, amíg egy új Rhino fel nem bukkan, akinek az a rögeszméje, hogy legyőzze a régit, és ezzel átvegye a helyét. A sztori azért végtelenül zseniális, mert nagyon emberi módon mutatja be Alekseit, és többek között rávilágít, hogy egyáltalán nem az a buta izomagy, akinek sokan hiszik. Ezek után egy bandaháború kellős közepén találjuk magunkat, ahol Mr. Negative és a Maggia nevű bűnszervezet összecsapásának lehetünk szemtanúi. Mint kiderül, Mysterionak is köze van az eseményekhez, és hamarosan azt is megértjük, hogy miért ő a megtévesztés mestere... 

A folytatásban Pókember Morbius nyomába ered, aki a tudta nélkül megszerzett egy ampullát a véréből. Aggódva, hogy ebből semmi jó nem sülhet ki, Peter nyomozni kezd Michael holléte után, ám hamarosan egy másik vérszívó is az események része lesz... Később a Keselyű  (nem Adrian Toomes, hanem Jimmy Natale) kiszabadul a börtönből, ahol fogva tartották. Az emberre már alig emlékeztető Keselyű útnak indul, hogy kiderítse, ki csinált belőle szörnyeteget... Ezt követően pedig Rhino története is folytatódik, ami az előző kötetben félbemaradt. 

A negyedik részben valami aláhullott az égből, és a Central Parkban ért földet. Mint kiderül ez nem valami, hanem valaki, egészen pontosan Cain Marko, más néven a megállíthatatlan Buldózer. Csakhogy ezúttal nagyon is megállították, mi több, alaposan kiütötték, Pókember pedig megpróbálja kideríteni ki rendelkezhet akkora erővel, hogy képes legyen ilyesmire. A kötet egyébként tartalmazza az 1982-es "Nothing Can Stop The Juggernaut" című Roger Stern sztorit is, ami Pókember és Buldózer legelső összecsapását örökítette meg (The Amazing Spider-Man #229-230). 

Az utolsó kötetben Dr. Curt Connors, vagyis a Gyíkember elveszti az önkontrollt, és ismét szörnyeteggé változik. Pókember igyekszik megállítani, ám ez az átváltozás most más, mint az eddigiek. Az események végül szörnyű tragédiába torkollanak... 

Az rajzokról nehéz bármit írni, mivel a Gauntlet meglehetősen hosszú időn keresztül, több illusztrátor keze alatt futott, ezért ha nem muszáj nem is elemezném mindet külön-külön. Habár azt megjegyezném, hogy Paul Azaceta stílusa némileg amatőrnek tűnik a többiekéhez képest, valamint hogy nálam Max Fiuamara vitte el a pálmát a Rhino sztorival, ami artwork szempontjából is a kedvencem lett. 

A Gauntlet nagyon fontos szakasz Pókember életében, ráadásul ezek a történetek a karakter ellenségeit is a lehető legjobban örökítették meg.  Durva belegondolni, hogy ez a storyline már tíz éves, bizony repül az idő. Kötelező olvasmány, amit legalább egyszer minden rajongónak érdemes ledarálni. Így a film körüli hajrában alighanem ez az egyik legjobb dolog, amit ajánlhatok, szóval ha még nem olvastad ess neki mihamarabb, mert ezt egyszerűen nem hagyhatod ki! 

The Amazing Spider-Man Epic Collection: Return of the Sinister Six by David Michelinie & Charles Vess

A Marvel Epic Collection névre keresztelt sorozata a kiadó hőseinek meghatározó kalandjait hivatott egybegyűjteni 300-500 oldalas TPB-k formájában, melyek természetesen digitálisan is megvásárolhatók. A Return of the Sinister Six című kötet David Michelinie néhány izgalmasabb történetét tartalmazza, egészen pontosan az Amazing Spider-Man számait 334-től 350-ig. Michelinie máig a Marvel egyik legnagyobb jelentőségű írója, hiszen olyan karaktereket köszönhetünk neki, mint Venom, Vérontó, Hadigép, a Hangya és még sorolhatnám. A '80-as, '90-es években ő követte el Pókember néhány legfontosabb kalandját, amiket a rajongók máig a legjobbak között tartanak számon. 

A kötet elején helyet kapott egy Spirits of the Earth című történet is, amit nem Michelinie, hanem Charles Vess írt és rajzolt. Nem szépítem, egyszerűen DÖGUNALOM. A sztoriban M.J. örökölt egy házat megboldogult nénikéje után, így Peter és ő ellátogatnak a skót felföldre. Nem, ez sajnos nem egy Hegylakó crossover, hiába kívántam, hogy bár az lenne. A plot ugyanis sajnos rettenetesen érdektelen, a karakterek még annál is inkább, egyszerűen nem is értem miért került bele a gyűjteménybe. Nagyon ritka, hogy valamit átlapozok, most viszont kénytelen voltam, mert egyszerűen nem bírtam végigszenvedni. Kár, mert a rajzok egyébként nem csak szépek, de meg is előzték a korukat. 

A gyenge start után következett az, amiért megvásároltam a gyjteményt, ugyanis Doctor Octopus nem csak hogy rosszban sántikál, hanem valami egészen nagy dobásra készül. Méghozzá annyira, hogy terveihez összehívja a Baljós Hatos tagjait, azonban nem mindenki örül a csapat újraegyesítésének. Az eredeti Hatosból szerepel Mysterio, Homokember, Electro, Keselyű, Kraven helyét pedig a Vészmanó vette át. Igazi klasszikus Pókember sztori annak legjobb ellenségeivel, egyszerűen hibátlan.

Ezzel még nincs vége, hiszen a történet, ami a kötet címét kölcsönözte csak kis része a gyűjteménynek, a folytatásban Pókember a Femme Fatales nevű, női szupergonoszokból álló csapattal csapott össze. A zsoldosok mögött azonban Pókember egyik régi ellensége áll, de vajon kicsoda? Az ízig vérig '90-es évek hangulatát tükröző történet ma már kicsit megmosolyogtatja az embert, amiről főként a Femme Fatale tagjainak mókás megjelenése tehet. A sztoriban feltűnik Skorpió, Fekete Macska, és még sokan mások. 

Ezt követően debütált egy új szereplő, név szerint Cardiac, akiről elsőként nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy melyik csapatban játszik, főleg mivel olyan gonosztevők segítségét is igénybe veszi, mint Rhino. Ráadásul egy régi közönségkedvenc karakter is visszatért: Venom, aki alig várja a visszavágót Pókemberrel. Az összecsapás elkerülhetetlen, ráadásul ezeken az oldalakon teaselik először Vérontó születését. 

Az utolsó történetben Pókember a Fekete Róka nevű öreg tolvaj nyomába ered, aki nyugdíjas évei megalapozásához öltötte fel ismét a jelmezt. Sajnos azonban olyasmit tulajdonított el, amit nem kellett volna, hamarosan nem kis kalamajkában találja magát, ráadásul egy olyan ellenséggel szemben, aki ellen az ő képességei aligha érnek valamit. 

Az artwork Eric Larsen és Mark Bagley munkája, utóbbi különösen meghatározó szerepet töltött be Pókember ezen időszakában. A minőség ugyanakkor kissé felemás, akadnak kimondottan furcsán megrajzolt arcok, amiket lehet ma már inkább visszaküldenének, mert rontják az összképet. Azért szerencsére nem ezek vannak többségben, egészen biztosan mindenki tud majd választani legalább egy kedvenc panelt, ami a lehető legjobban visszaadja kedvenc falmászó hősünket. A borítók között szintén akadnak legendás darabok, amikkel lehet csak szimplán a neten böngészve is találkoztál már, pl. az Amazing Spider-Man #347, amin Venom egy Pókember maszkos koponyát tart a kezében. 

Az első 80 oldalt leszámítva a Return of the Sinister Six-t nagyon is megéri megvenni, hiszen van benne további 420 oldalnyi tömény, klasszikus Pókember akció. Ha érdekel a folytatás, a következő a sorban a Carnage Classic című kötet, amiben az első Pókember vs. Vérontó képregényeket gyűjtötték össze. Igaz, nem árt ha tudod, hogy a két kötet között 11 szám kimaradt, ha ezek is érdekelnek, keresd meg őket külön a Comixology oldalán.