Ghost Rider by Benjamin Percy #1-6

2022. december 30., péntek

Mielőtt belekezdenék a mai kritikába, szeretném megköszönni a türelmet, Nektek, kedves olvasók. 2022 nem volt egyszerű év számomra és muszáj voltam kicsit eltűnni az elmúlt hónapokban, hogy rendbeszedjem magamat és az életemet. Most viszont visszatértem, és igyekszem ismét ontani magamból a képregényajánlókat, még ha nem is olyan rendszerességgel, ahogy azt annak idején megszokhattátok. 

"2022 a Szellemlovas éve lesz." Ezzel az ígérettel állt elő tavaly a Marvel, és sokan, köztük jómagam is fenntartásokkal kezeltem ezt az állítást, mivel a kiadó legutóbbi Ghost Rider képregénysorozata összesen 7 számot élt meg, mielőtt kaszát kapott. Ezek után a mostanság főként X-Men címek révén ismert Benjamin Percy kapott esélyt, hogy megmutassa miért is szeretjük annyira ezt a bőrszerkós, lángoló halálfejes fazont, és bár bőven vannak más Marvel képregények, amik sokkal nagyobbat mentek idén, mint a Ghost Rider, így is emelem kalapom a szerző előtt. 


Johnny Blaze-t egy csendes amerikai kisvárosban találjuk, ahol látszólag minden tökéletes: Hősünk immár feleségével és gyerekeivel él együtt, mindene megvan, amire csak vágyhat. Johnnyt azonban szörnyű rémálmok és látomások gyötrik, és minduntalan hatalmába keríti az a szörnyű érzés, hogy egy szörnyeteg akar kitörni belőle. Hamarosan kiderül, hogy a kisváros bizony nem a földi mennyország, hanem sokkal inkább börtön... 

Percy egy jól irányzott hátraarccal visszatért az alapokhoz, vagyis azokhoz az elemekhez, ami mindig is a Szellemlovas erőssége volt, ez pedig nem más, mint a kőkemény horror. Bőven van itt vér, gore, démonok és más pokolbéli szörnyetegek, igazából minden, amit a műfaj kedvelői egy ilyen képregénytől elvárnak. Az író viszont szerencsére nem felejtette el, hogy ez továbbra is a Marvel Univerzum, és a 6. számban mindjárt meg is örvendeztetett minket Wolverine karakterével, aki bizony maga is megjárta már a poklot, és akivel ezen felül is rengeteg közös vonása van Johnny Blaze-nek. 


Mindeközben az FBI paranormális jelenségekkel foglalkozó különítménye is Johnny Blaze után kutat, mivel a Szellemlovasnak valahogy remek érzéke van ahhoz, hogy mindig ott bukkanjon fel, ahol épp emberáldozatot mutatnak be, vagy más istentelen módon alakul ki vérfürdő. Nem, nem Mulder és Scully lohol a Lovas nyomában, bár tagadhatatlan, hogy azt is szívesen megnézném, helyettük a mindig panaszkodó Whilmer és az ördögi Warroad ügynökök vezetik a nyomozást.

A sorozat első 6 számának illusztrációit Cory Smith-nek és Brent Peeples-nek köszönhetjük, és bár eddig mindkét név ismeretlen volt számomra, biztos, hogy az eszembe vésem őket. A kivitelezés sokszor zseniálisan undorító lett az általam különösen kedvelt body horror elemeknek köszönhetően, így ha hozzám hasonlóan csíped az ilyen gusztustalanságokat, akkor mindenképp lapozd fel a 2022-es Ghost Rider szériát. 

Mindent egybevéve nagyon kellemes meglepetés volt számomra ez a sorozat és alig várom, hogy a kezembe vehessem a következő számot. Örülök, hogy a visszatérést pozitív kritikával indíthattam és remélem, hogy a Marvel nem tervezi elkaszálni még jó ideig ezt a sorozatot. Túl sok lehetőség van ebben a szériában, bízok benne, hogy a kiadónál is hasonlóképp látják ezt.

X-Force #1-12 by Benjamin Percy

2022. április 11., hétfő


Ha valamiért különösen megérte előfizetnem a Marvel Unlimited-re, az az, hogy így végre lehetőségem nyílt egyesével ledarálni a
House of X/Powers of X utáni Dawn of X címeket anélkül, hogy mélyebben a zsebembe kéne nyúlnom. És bizony bőven van mit behoznom és tagadhatatlan, hogy az applikáció nélkül valószínűleg sosem szántam volna rá magam ilyen tetemes mennyiségű kontent elolvasására. X-MenMarauders, Excalibur, Wolverine, Hellions... Megszámolni se tudom hány sorozat indult az elmúlt években és kicsit aggódom is amiatt, hogy egyszerűen nem lesz időm mindenen átrágni magam, ami érdekel. Az X-Men után úgy döntöttem, hogy a Benjamin Percy által írt X-Force lesz a következő, aminek nekivágok, és perpillanat nehezen tudom elképzelni, hogy ennél jobban választhattam volna. 

A történetben Xavier professzor merénylet áldozata lett Krakoa szigetén, ám mivel a mutánsok rájöttek hogyan cselezhetik ki a halált, így szerencsére nem kellett sokáig nélkülözniük őt. Az viszont számtalan kérdést felvet, hogy a támadók miképp voltak képesek landolni a szigeten, kijátszva a szó legszorosabb értelmében vett élő és lélegző védelmi hálót. Az ügy felettébb kényes, ráadásul hőseinknek anélkül kell megtalálniuk a válaszokat, hogy egy nemzetközi konfliktus kirobbanását kockáztatnák. Épp ezért ismét megalakul az X-Force: Egy válogatott mutánsokból álló különleges egység, akik képesek anélkül végrehajtani bármilyen akciót, hogy akár csak egyetlen nyomot is hátrahagynának... 


Az újraalakult X-Force lényegében nem más, mint a mutáns C.I.A., akiknek legalább annyira feladata a hírszerzés, mint az, hogy szép csendben kiiktassanak bármilyen fenyegetést, ami Krakoa nemzetére veszélyes, vagy ártalmas lehet. Mindenképp muszáj megemlítenem, hogy mennyire imádom a szereplőket és a köztük végbemenő csapatdinamikát: Az X-Force vezetője Bestia, aki Sage segítségével a szigetről irányítja az alakulatot, melynek tagjai Rozsomák, Domino, Kid Omega és Jean Grey. Mindemellett olyan karakterek is meghatározó szereplői a történetnek, mint Black Tom Cassidy, Forge, vagy épp Kolosszus. 


Hőseink azonban nem tudják mibe másztak bele, ugyanis a merényletért a Xeno nevű mutánsellenes terrorista csoport a felelős, akik ráadásul biológiailag módosított szuperkatonákkal szállnak szembe Krakoka lakóival. Lényegében két lábon járó szuper-Frankenstein szörnyetegekről beszélünk, akiket direkt úgy raktak össze, hogy képesek legyenek mutánsokat gyilkolni. A történet előrehaladtával számos sötét titokra fény derül, és örömmel konstatálom, hogy a Percy-féle X-Force kellőképpen brutális, véres és pezsdítően erőszakos. Minderre még rátesz egy lapáttal a kellemesen trippy látványvilág, ami a többi Dawn of X címet is jellemzi. Őszintén szólva ezt a szériát sokkal jobban élvezem, mint a Jonathan Hickman által írt, zászlóshajónak számító X-Men-t, Percy stílusra ugyanis sokkal olvasóbarátabb és itt lényegesen több jut az akcióból. 

Az olvasást pont az X of Swords nevezetű event előtt fejeztem be, ami összeköti az addig megjelent, párhuzamosan futó Dawn of X címeket. Mielőtt azonban arra rátérek, szeretnék többet is elolvasni a már említett szériákbó
l - a Marauders és a Wolverine például kifejezetten csábító. Ugyanakkor nagyon jókat hallottam a Hellions és az Excalibur számairól is - ha te már olvastad ezek közül bármelyiket, írd meg Facebookon, hogy melyik volt a kedvenced! ;)



X-Men: Schism by Jason Aaron

2022. április 3., vasárnap


Sikeresen megszegtem az újévi fogadalmam, ugyanis nem csak hogy azóta sem folytattam Chris Claremont klasszikus X-Men képregényeit, de azt sem bírtam megállni, hogy közben ne lapozzak fel valami modern sztorit a Marvel mutánsainak főszereplésével. És bármennyire is értem miért istenítik máig Claremont történeteit, egyszerűen nem bírom sokszor elviselni azt a végtelenül idejétmúlt és terjedelmes stílust, ami a '70-es/'80-as évekbeli munkásságát jellemzi. És ez a bökkenő az X-Mennel: Hiába ismered az alapkoncepciót, nagyon sok sztori kíméletlenül megköveteli, hogy tisztában legyél a franchise és annak karaktereinek csaknem 60 éves és végtelenül bonyolult történelmével, másképp egy csomó mindent nem fogsz érteni. Szép lassan viszont kezdek rájönni, hogy ez olyasmi, amit el kell fogadni. Mert bármennyire szeretném, egyszerűen nincs kapacitásom több száz füzetnyi retro képregényen átrágni magam, amiket már annyira megkoptatott az idő, hogy örülök, ha csak a felét élvezem. De hogy ezért egyáltalán ne olvassak X-Ment? Ugyan már. Kiválasztottam hát azt az eventet, amivel már amúgy is elég régóta szemeztem, és el se hiszem, hogy mennyire ráhibáztam: A Schism című sztorinál ugyanis keresve sem találhattam volna jobb belépési pontot, ha fel akarok zárkózni a 2010 után megjelent X-Men képregények terén, ráadásul mindezt anélkül, hogy olvasás közben akár csak egyszer is a Google segítségével próbálnék meg értelmet nyerni az egészből. 


A történetben Küklopsz és Rozsomák egy fegyverkezési konferencián vesznek részt, ahol a világ legtöbb országa képviselteti magát. Scott beszédében felszólalt a mutáns-gyilkos őrrobotok leszerelése mellett, ám ekkor a lehető legrosszabb dolog történt: Váratlanul felbukkant egy pszichikus képességekkel bíró mutáns-terrorista, aki nem csak hogy belemászott a világ vezetőinek fejébe, de az összes mocskot kimondatta velük, amit ott talált, mindezt persze kamerák előtt. Küklopsz tervei egy másodperc alatt romba dőltek, a világon ismét eluralkodott a pánik, újult erővel lángolt fel a gyűlölet a mutánsok ellen, ráadásul az évek óta porosodó őrrobotokat is újra aktiválták. Az X-ek szerte a bolygón felveszik a kesztyűt az elavult gyilkológépek ellen, ám Scott bizonyos döntései ismét kiélezik az ellentétet közte és Rozsomák között... 

Végtelenül imádtam ezt az egész koncepciót, azt pedig különösen, hogy végre egy olyan X-Men képregényt tartottam a kezemben, ami egyszerűen követhető, akciódús, és hogy az összes fontosabb karakterrel találkoztam már valamilyen formában. Azt nem tudom még most sem eldönteni, hogy nevetséges, vagy inkább zseniális, hogy a szálakat végig egy 12 éves gyerek mozgatja, aki ráadásul a Hellfire Club új Fekete Királya is lett, de igazából mindegy is. Az egész sztori teljesen magával ragadott és összességében pontosan ezt az élményt keresem, amikor fellapozok egy X-Men képregényt - és amit ennek ellenére sajnos csak ritkán kapok meg.


Az egyszerűsége ellenére egyébként fontos vízválasztó a Schism, ugyanis a képregény eseményei végül az X-Men kettészakadásához vezettek. A csapat egyik fele megmaradt Küklopsz vezetése alatt Utópia szigetén, míg a másik Rozsomákot követte, aki titokban újra megnyitotta a Xavier intézetet. Megjegyzem, számomra a sztori egyik tetőpontja volt, ahogy az író feltépte a már begyógyultnak hitt régi sebeket a két karakter között, hiszen itt jóval többről van szó, mint hogy Scott és Logan stratégiai kérdésekben nem értenek egyet. A két csapat 2011-ben két különálló címet is kapott, az egyik a szintén Jason Aaron által írt Wolverine & the X-Men, a másik pedig a Kieron Gillen nevével fémjelzett The Uncanny X-Men.

Nem is szaporítom tovább a szót, hanem kerek perec kimondom: A Schism egy tökéletes X-Men képregény mind látvány, mind történet szempontjából. Ha még csak ismerkedsz a Marvel mutánsaival, és inkább a modern történeteket preferálod a klasszikusokkal szemben, akkor ezt a sztorit neked találták ki. A folytatásról mindenképp hallani fogsz még a blogon, így már csak az a kérdés, hogy te kinek az oldalán állsz? Küklopsz, vagy Rozsomák?

The Flash: Vol. 11: The Greatest Trick of All by Joshua Williamson

2022. március 25., péntek


Ha valaki rendszeresen követi a blogot, az tudja, hogy imádom Joshua Williamson Flash sorozatát. A széria persze nem mindig tökéletes, vannak jobb és rosszabb pillanatai egyaránt, viszont összességében elmondható, hogy az író rengeteget hozzáadott a Flash mítoszhoz. Igazából be kell valljam, hogy a mai cikkben taglalt The Greatest Trick of All című sztoritól nem vártam túl sokat, de meglepetésemre ez lett az eddigi egyik legnagyobb kedvencem a sorozatból. A 11. volume a 2019-es megjelenésű Flash Annual #2-őt, valamint a The Flash számait tartalmazza #66-69-ig. 

Az annual lényegében egy Heroes in Crisis tie-in, ami első sorban Wally West halálával foglalkozik. Barry még nem volt képes elmondani Irisnek, hogy unokaöccse nincs többé, ráadásul egyszer csak felbukkant a semmiből Godspeed is, akinek egyelőre még nem ismerni a motivációját. Alapvetően szerintem nem volt túl sok értelme ennek az annualnak, ráadásul őszintén szólva már eléggé a könyökömön jön ki a Heroes in Crisis, összességében ez volt az egész kötet leggyengébb része. 


A folytatás már sokkal inkább elnyerte a tetszésemet. Barry ugyanis arra ért vissza Central Citybe, hogy mindenki furán viselkedik. Az embereket majd szétveti a boldogság, ám a vak is láthatja itt valami nem stimmel. Hősünk szembesül vele, hogy az egész mögött James Jesse, vagyis az eredeti Trickster áll, aki nemrég szökött meg az Iron Heights börtönből, és aki a legkevésbé sem örül annak, hogy a világ elfelejtette a nevét. Flash választás elé kényszerül: Megmenti a város lakóit, vagy hagyja kereket oldani Trickstert? 

Sokan lehúzták ezt a kötetet, ami előtt őszintén értetlenül állok, ugyanis EZ VOLT AZ EGYIK LEGPARÁBB Flash sztori, amihez valaha szerencsém volt. Egyszerűen iszonyat creepy, amikor azoknak a karaktereknek is a napfény ömlik a szájából, akiknek eddig a mogorva bunkóság volt a személyisége, akaratlanul is borsódzik tőle az ember háta. Ráadásul ez a sztori bebizonyította, hogy Trickster Flash valaha volt egyik legveszélyesebb ellenfele. Pedig őszintén megmondom, számomra mindig is ő volt Barry egyik legérdektelenebb ellenlábasa, de Williamson most óriásit fordított ezen. Pedig arra számítottam, hogy mindez csak filler lesz a The Flash: Year One előtt, de szerencsére nagyot tévedtem. A sztori egy-két ponton már kis híján pszichológiai horrorba csap át, egy élőszereplős feldolgozáshoz már túlságosan is dark lenne. 

Az annualt és a main Flash sorozat számait is az általam különösen kedvelt Scott Kolins illusztrálta, akinek a neve már évtizedekkel ezelőtt is örökre összefort Flash karakterével. Van egy-két furcsán megrajzolt arc, amikbe bárhol máshol belekötnék, de valahogy itt csak még inkább ráerősítenek arra a zseniálisan kellemetlen hangulatra, ami az egész történeten keresztül borzolja a kedélyeket. Összességében tehát Kolins remek választás volt ehhez a sztorihoz, így már tényleg csak a felesleges annual az egyetlen negatívum a kötetben. 

Egy szó, mint száz, óriási pozitív csalódás volt ez a sztori, és a legjava még hátravan: Ugyanis hamarosan elolvasom végre a várva-várt Flash: Year One-t, ami Barry első évét dolgozza fel azután, hogy szert tett különleges képességeire. Addig is viszont lesz még pár izgalmas kritika - ha nem akarsz lemaradni róluk, tartsd meg azt a jó szokásodat, hogy követed a MetaComix blogot!

Star Wars: General Grievous by Chuck Dixon & Rick Leonardi

2022. március 14., hétfő


Nem sokkal azután, hogy a múltkori cikkemben megemlítettem, hogy több Star Wars contentet szeretnék az oldalon, a Disney ledobta az atombombát a Kenobi trailerrel, és nem tudom ti hogy vagytok vele, de szerintem engem még az életben nem csigázott így fel előzetes. Konkrétan kirázott a hideg, mikor felcsendült a Duel of the Fates, és kis híján szívbajt kaptam, mikor megláttam az inkvizítorokat akció közben. Valószínűleg mondanom sem kell, hogy azóta sem bírom rávenni magam, hogy bármi mást olvassak a Star Wars-on kívül, szóval előre is elnézést azoktól, akik esetleg már unják a messzi-messzi galaxist, de egyszerűen muszáj most meglovagolnom ezt a hullámot, nem tudom mikor voltam utoljára bármiért ennyire lelkes. 

A mai kritikában célszerűnek éreztem, hogy visszatérjünk a Klónháborús időkbe, és előszedjük az egyik legkedvencebb karakteremet a franchise-ból. A General Grievous egy négy számos minisorozat, ami 2005-ben jelent meg Chuck Dixon jóvoltából, akit én elsősorban DC képregények révén ismerek. A széria a Dark Horse Comics égisze alatt látott napvilágot, vagyis most már nem része a Star Wars kánonnak, ennek ellenére persze érdemes elolvasni, ha érdekel a karakter. Mindenesetre nem árt ha tudod, hogy Grievous nem főszereplője, hanem fő ellenlábasa a sorozatnak. 


A történet hőse ugyanis egy Flynn Kybo nevű Jedi padawan, kinek mesterét Grievous maga mészárolta le egy félresikerült mentőküldetés során. Kybo ezek után a Jedi tanács színe elé járult, hogy felvázoljon egy tervet, mellyel reményei szerint egyszer és mindenkorra végezhetnek a tábornokkal, ám ők hallani sem akartak a bosszúszomjas ötletről. Miután ráeszmélt, hogy nem ő az egyetlen, aki hajlandó kockára tenni mindent, Kybo többedmagával útra kelt, hogy a tanáccsal szembeszegülve leszámoljon a szeparatista gyilkológéppel, mielőtt még több Jedinek kell meghalnia...

A General Grievous határozottan a jobb Legends sztorik közé tartozik, ráadásul az itt bemutatott karakterek is sokkal érdekesebbek, mint azt más EU képregényekben tapasztaltam. Kybo és társai ugyanis pontosan tudták, hogyha a tanács háta mögött kezdenek magánakcióba, az bizony a Jedi rendből való kizárást vonja maga után, és úgy döntöttek, hogy ennek ellenére is megteszik, amit kell. A sztori kiválóan rávilágít arra, hogy hogyan voltak képesek a Sithek leszámolni a Jedikkel, hiszen még a saját becsületkódexük is ellehetetleníti, hogy érdemleges csapást mérjenek az ellenségre. Az, hogy a tanács tagjai még ilyen kritikus időkben sem voltak képesek szakítani a saját törvényeikkel és drasztikus döntéseket meghozni, bizony nagyban hozzájárult a bukásukhoz. 


Mindemellett az író ráerősített arra, amit igazából már eddig is tudtunk: Grievous tábornok egy igazi lelketlen szörnyeteg, és nyoma sincs annak, hogy valaha is egy érző lény élt volna a gép testben. Lelkiismeretfurdalás nélkül, egyetlen parancsszóval kiirtott egy fél populációt, és simán a legszörnyűbb kínoknak vetette volna alá a fiatalabb Jedi növendékeket, csak hogy olyan torz gyilkológépekké váljanak, mint ő. A karaktertől tehát pontosan azt kaptam, amit vártam, és mindezekkel együtt ez akár az egyik legjobb Star Wars képregény is lehetne... Ha nem lenne bűn ronda. 


Rick Leonardi rajzai ugyanis egyenesen botrányosak, esküszöm, hogy ez az egyik legocsmányabb képregény, amit életemben láttam. Szerencsétlen Yoda mesterrel bánt el legjobban a "művész úr", csórikám úgy néz ki, mintha önmaga flash animációval készült paródiája lenne. Eltartott pár másodpercig, amíg rájöttem, hogy a nagy feketeség előtt meredező alaktalan valamik űrhajók szerettek volna lenni, és összességében nagyon, de nagyon nem méltó ez a színvonal a franchise-hoz. Kár, mert a történet tényleg bejött, de ez bizony jelentősen rontott az élményen. 

Röviden: Ha szeretnél többet olvasni Grievous tábornokról és a Klónok Háborújáról, akkor érdemes lecsekkolnod ezt a képregényt, de számíts rá, hogy néhány rajz láttán legszívesebben Cloroxot öntenél a szemedbe. Vagy azéba, aki csinálta őket. A munkája ennél rondább úgy sem lesz.

Star Wars (2020) #1-12 + War of the Bounty Hunters Alpha + War of the Bounty Hunters #1-5 by Charles Soule

2022. március 7., hétfő


Tisztában vagyok vele, hogy mostanság az utolsó dolog, amiről bárki hallani akar, az a háború, így nem is voltam benne teljesen biztos, hogy időszerű-e megírni ezt a cikket. De végül is miért ne lenne, elvégre ha valamiről elmondható, hogy jobb hely lett tőle a világ, az a Star Wars. Sőt. Ki merem jelenteni, hogy ez minden idők legfontosabb filmtörténeti mérföldköve, még ha maguk a filmek nem is tökéletesek. George Lucas viszont valami egészen elképesztő világot teremtett, amiben 40 év elteltével is rengeteg lehetőség van, főleg ha olyanok kezében van a franchise, akik ki is tudják aknázni ezeket. És ha valami biztos, akkor az az, hogy a Marvelnél piszkosul értenek ehhez. 

Charles Soule neve több ízben szerepelt már az oldalon, ugyanis többek között neki köszönhetjük a 2017-ben indult Darth Vader: Dark Lord of the Sith című képregénysorozatot is, ami messze az egyik legjobb Star Wars széria, amihez szerencsém volt a médiumon belül. A cím nem túlzott, ugyanis tényleg az egyik legsötétebb, legszemélyesebb Vader sztorit szolgáltatta nekünk az író, 2020-ban pedig megkapta a mai cikkben taglalt main Star Wars szériát is, ami egyfajta zászlóshajója a Csillagok Háborúja képregényeknek. És képzeljétek: Megint megcsinálta! Soule immár második ízben hozta össze a franchise egyik legjobb képregénysorozatát, ami ezúttal is zseniálisan tölti ki a filmek közötti hézagokat. 


A Birodalom Visszavág eseményeit követően hőseink épp sötét időszakot élnek át, a Hoth bolygón elszenvedett vereségük után a lázadó sejtek meggyengülten szóródtak szét a világűrben. Luke Skywalker nemcsak hogy elvesztette a kezét és a fénykardját, de azt is megtudta, hogy milyen szálak fűzik valójában Darth Vaderhez. Ráadásul ha ez nem lenne elég, Han Solot karbonitba fagyasztották, és a fejvadász Boba Fett épp azon igyekszik, hogy leszállítsa a hibernált csempészt Jabba palotájába. Hőseink megpróbáltatásai azonban ezzel koránt sem érnek véget: A birodalmiak ugyanis rájöttek hogyan törjék fel a lázadók kódolt üzeneteit, és azonnal rájuk találnak, ha megpróbálnak kapcsolatba lépni egymással... 

A koncepció tehát egészen pazar, Soule sorozata kiválóan bemutatja, hogy milyen komoly áldozatokkal tud járni a háború. Ez utóbbi tény egyébként a legkevésbé sem nyerte el Lando Calrissian tetszését, akinek alaposan meg is ingott a hite a lázadásban. A történetben megismerünk egy új alakulatot is, az elit pilótákból álló Starlight Squadront, akik azt a speciális küldetést kapták, hogy kutassák fel, mentsék meg és egyesítsék újra a Lázadó Flottát. Természetesen közel sem megy minden simán, az egység sokszor már túl későn próbálta menteni a menthetetlent, a veszteségek iszonyatosak. Az alakulat bizonyos tagjait már ismerhetitek más képregényekből/filmekből/sorozatokból, és bár fontos szerepet játszanak az eseményekben, szerencsére nem lopják el a rivaldafényt a franchise népszerű karaktereitől. 


Az új karakterek legizgalmasabbika viszont egyértelműen Ellian Zahra, aki a rettegett csillagromboló, a Tarkin's Will parancsnoka. A hajó eredetileg a Yavini csatában is részt vett, de a felrobbant Halálcsillagból szétrepülő törmelék súlyos károkat okozott a hajótestben. Ezek után ki akarták vonni a csillagrombolót a szolgálatból, ám Zahra nem csak hogy átnevezte és használni kezdte a hajót, de meg is hagyta a sérült állapotban, hogy a lázadók azonnal felismerjék, és rettegjék azt. Egy csillagromboló már eddig is elég ijesztő látvány volt, épp ezért iszonyatosan imádom az ötletet, hogy a Tarkin's Will még erre is megpróbál rátenni egy lapáttal. Zahrát különleges kapcsolat fűzte mentorához, Tarkin admirálishoz, aki a Halálcsillag felrobbanásakor vesztette életét, így értető okból hajtja előre a bosszúvágy, ráadásul különösen pikkel a történtekért Leia hercegnőre. 

Mindeközben Luke komoly belső vívódáson megy keresztül, hiszen rájött, hogy Yoda és Obi-Wan hazudott neki apja haláláról. Ezek után érthető, ha olyasmiket érez, amiket egy Jedinek nem lenne szabad, sőt - kis híján át is billent a sötét oldalra, ám szerencsére hamar visszatalált a helyes útra. Szerez magának egy új fénykardot is, ami mondjuk a legbénább sárga színével nekem a legkevésbé sem nyerte el a tetszésemet, de hát ízlések és pofonok ugye. 


Az egyetlen hiba, ami miatt akaratlanul is összeráncoltam a szemöldököm az volt, amikor az egyik számban hőseink Coruscant felé vették az irányt, hogy ellopjanak egy droidot, ami reményeik szerint megoldja a kódolt üzenetekkel kapcsolatos problémát. Mármint nem ezzel volt a gond, hanem hogy a Millenium Falcon fedélzetén közelítették meg a fővárost. Maga az író is rávilágított korábban, hogy a Falcon ekkor konkrétan a legismertebb lázadó hajó volt a galaxisban, így teljességgel kizárt, hogy a szigorú ellenőrzések mellett bejusson az egyik legkeményebben őrzött bolygó légterébe, ami ráadásul az Uralkodó székhelye is egyben. Nem, ezt nem veszem be, de igazából még így is annyira fölényben vannak a pozitívumok a negatívumokkal szemben, hogy ennyi logikátlanság bőven belefér.

Mindez tehát már eddig is kifejezetten kedvemre való volt, de a legjava csak ezután jött. Az események ugyanis elkerülhetetlenül robogtak a War of the Bounty Hunters című event felé, ami összekötötte a Marvel összes jelenlegi Star Wars képregénysorozatát, amik az eredeti trilógia idején játszódnak. Boba fett megbízásával ugyanis korántsem ment flottul minden: A karbonitba fagyasztott Han Solot ellopta a már letűntnek hitt Crimson Dawn nevű szindikátus, akik árverésre akarják bocsátani. Az eseményre meghívták a galaxis legnagyobb bűnszervezeteit, valamint pár birodalmi tisztet is. Aki a legtöbbet fizet, az viheti Solot. Mivel a csempész a fél galaxist magára haragította már valamivel, ezért nyilván sokan kapnak az alkalmon, hogy megfizessenek neki, de ez még nem minden: Az aukción ugyanis már mindenki hátbaszúrt legalább egy valakit, aki meghívást kapott, lényegében az egész árverés egy óriási puskaporos hordó, ami a legkisebb szikrától is berobbanhat. Mikor pedig már azt hinné az ember, hogy nem lehet tovább fokozni a feszültséget, akkor BUMM! Egyszer csak megjelenik a semmiből Darth Vader. 


El sem tudom mondani mennyire imádtam ezt az eventet. Boba Fett egy igazi badass, ráadásul ez az egész aukció végtelenül zseniális ötlet volt az író részéről. És aminek különösen örültem, hogy a történetben a huttok is fontos szerepet játszottak, akik voltak annyira tökösek (vagy inkább ostobák), hogy nyíltan szembeszálljanak a Birodalommal. Felbukkant az aktuális képregények összes húzókaraktere, volt űrcsata is, egyszóval tíz pontos az egész elejétől a végéig. Az event mellett elolvastam párat a tie-inek közül is, de őszintén szólva nem éreztem, hogy bármit is hozzáadtak volna az élményhez, inkább csak elvonták a figyelmet a fő attrakcióról. A main Star Wars sorozat és a Darth Vader kapcsolódó számait mindenképp elolvasom, a többit viszont szerintem skippelem. 

Ha valami kiderült ebből a 12+5 számból, az az, hogy bár a Disneynek voltak az elmúlt években megkérdőjelezhető húzásai, a Marvelnél továbbra is a lehető legjobb helyen vannak a franchise képregényes jogai. Perpillanat nehezen tudom elképzelni, hogy mivel lehetne mindezt tovább fokozni, de azt még kevésbé, hogy ezek után vesztene a minőségéből a sorozat. Charles Soule vitán felül az egyik legjobb író, aki valaha Star Wars képregényekhez nyúlt, nagyon kíváncsian várom mi van még a tarsolyában. A rajzok szintén csodásak, remekül sikerült megörökíteni a filmes szereplők vonásait, bár a színezésbe bele lehet kötni, ha nagyon szőrszálhasogató kedvemben vagyok. Néha kicsit olyan érzésem volt, mintha a karakterek bőrét MS Painttel próbálták volna meg kitölteni, bár ez lehet csak az én tabletemen feltűnő, papíron nem. 

Végezetül annyit, hogy nemrég csináltam egy Marvel Unlimited előfizut, így reményeim szerint hamarosan az eddigieknél is jobban megugrik a Star Wars content az oldalon, sok mással egyetemben. Ha tetszettek az itt leírtak, ne feledd, hogy Soule képregényeit magyarul is megtalálod a Szukits kiadó jóvoltából, biztos hamarosan bejelentik a War of the Bounty Hunters hazai kiadását is.

The Batman filmkritika

2022. március 4., péntek

Sokan szörnyülködve felhördülnek majd a most következő kijelentésemen, de szerintem nem létezik igazán jó élőszereplős Batman film. Legalábbis olyan semmiképp, ami tényleg a képregények hangulatát adná vissza, az eddigi próbálkozások közül talán Tim Burton mozijai állnak legközelebb az alapanyaghoz. Szóval ja, nem igazán szeretem a Batman filmeket, még a mindenki által istenített Sötét Lovagot sem, és ennek egyik legfőbb oka az, hogy a képregényekkel ellentétben sehol nem hangsúlyozták ki a főszereplő zseniális nyomozó képességeit. Épp ezért, mikor bejelentették, hogy Robert Pattinson ölti magára legközelebb az ikonikus jelmezt, nem vártam tőle kevesebbet, mint hogy ezúttal tényleg a világ legjobb detektívje elevenedjen meg a filmvásznon. A magas elvárásaimból azóta sem adtam alább, és bár sok szempontból megkaptam, amire vágytam, mégis csalódottan hagytam el a mozitermet. 

A történet, mint az bizonyára senkit nem lep meg, Gothamben játszódik, ahol Batman immáron két teljes éve tevékenykedik. A városban burjánzik a bűnözés, a közbiztonság csapnivaló, ráadásul egy őrült sorozatgyilkos is akcióba lendült, aki a korrupt elit tagjaira vadászik. Gordon felügyelő bevonja a Denevérembert a nyomozásba, aminek kollegái és feljebbvalói a legkevésbé sem örülnek, és hamarosan az is kiderül, hogy Gothamben bizony a fejétől bűzlik az a bizonyos hal... 

Mielőtt nekiállnék ízekre szedni a filmet, kezdjünk inkább a pozitívumokkal: Collin Farrell egyszerűen fenomenális volt Pingvin szerepében, ez volt az egyik legjobb alakítás, amit mostanában láttam, a maszkmesterek előtt is le a kalappal. Zoë Kravitz szintén brillírozott, messze ő az eddigi legjobb élőszereplős Macskanő, amihez nyilvánvalóan a Year One című Frank Miller képregény adta az ihletet. Az Iceberg Lounge-ban játszódó jelenetek szerintem nagyon ütősre sikeredtek, és különösen értékelni fogják őket azok, akikhez közel áll a német techno klubok hangulata. És igen, Matt Reeves tagadhatatlanul megtolta a detektív szálat - cserébe viszont elvett mindent, ami egy szuperhősfilmet szuperhősfilmmé tesz. 


És igen, ezzel kezdődik az első komoly problémám: Ismét elkövették azt az óriási hibát, hogy túlságosan is komolyan akarták venni az egész koncepciót, én viszont elég nehezen tudom komolyan venni a drámai részeket úgy, hogy mindig belibben a képbe egy BDSM ruhás goth csávó hegyes fülekkel, akinek igazából semmi keresnivalója a saját filmjében. Mert igen, ez amúgy egy tök jó akció dráma lehetne, viszont egy ilyen komoly koncepcióhoz szerintem annyira nem passzol ez az egész jelmezes szuperhősködés, hogy az valami hihetetlen. Matt Reeves számomra ismét csak azt bizonyította be, hogy ami valamiért tök jól működik képregényekben, vagy animációs filmekben, az egyáltalán nem biztos, hogy egy élőszereplős feldolgozásban is megállja a helyét. Ütik egymást az elemek, ráadásul ezt a kellemetlen érzést tovább erősítette, hogy megint csak egy nagyon földhözragadt alkotást kaptunk, amivel el is érkeztünk a második ponthoz: 

Ismét előkerült a Nolan filmekből ismert realista megközelítés, ami engem őszintén szólva egyetlen film erejéig nem zavart volna, viszont most már nyilvánvaló, hogy a folytatásban sem akarnak ezen változtatni. A The Batman világába ugyanis egyértelmű, hogy nem férnek bele sem Supermanek, sem metahumánok, se semmi, ami a DC Univerzumot azzá teszi, ami. Ez azt jelenti, hogy a folytatásban is jóformán csak azokra a karakterekre hagyatkozhatnak, akiket már amúgy is ezerszer láttunk a filmvásznon, és akik biztos, hogy nem fognak az orrunk előtt repkedni, vagy autókat emelgetni fél kézzel. Pedig én iszonyatosan megnéznék egy modern élőszereplős filmet olyan karakterekkel, mint Mister Freeze, Man-Bat, vagy Clayface (utóbbival iszonyat creepy body horrort lehetne csinálni) ehelyett viszont, ahogy az a film végéből kiderült, ismét Joker lesz az, aki a jövőben borsot tör majd a Denevérember orra alá. Igen, mááár megint. So new, so original. 

Aztán nem tudok szó nélkül elmenni amellett sem, hogy sokak szerint Pattinson mekkorát alakított, és hogy milyen jó volt a szerepben, HOLOTT UGYANAZT A SZOMORÚ, EMÓS KISKUTYA FEJET VÁGTA HÁROM TELJES ÓRÁN KERESZTÜL. Az egyetlen pillanat, amikor színészi játék nyomait véltem felfedezni az volt, amikor a kisfiú szemébe nézett, aki épp akkor vesztette el a szüleit, és látszott, hogy a maszk és a smink alatt is könnybe lábad a szeme. És mielőtt bárki megvádol vele, semmi bajom Pattinsonnal és nem, nem utálom azért, mert anno eljátszott egy szerepet az Alkonyatban, aminek ráadásul nyilvánvalóan nem én voltam a célközönsége. Kifejezetten jó színésznek tartom, és én sajnálom legjobban, hogy a tehetségéből itt jóformán semmit nem tudott megmutatni. Pedig mekkora lett volna, ahogy belibbent volna az elkényeztetett, playboy milliárdos Bruce Wayne egy elegáns partira három topmodell társaságában, és játszotta volna az eszét a sok fekete seggű, kétes alaknak, akiket aztán meglephetett volna később abban a bizonyos denevér jelmezben. 


Olvastam továbbá olyan véleményeket is, miszerint Matt Reeves micsoda storytelling géniusz, holott tapasztaltabb képregényfanok bizonyára észrevették, hogy ez a film egy az egyben a Long Halloween, csak alaposan át lett írva, meg kicseréltek (vagy inkább kiszedtek) belőle egy rakás karaktert. Ráadásul míg a Marvelnek megvan az a jó szokása, hogy ha leporol régebbi képregényeket egy film kedvéért, akkor azért biztos csavarnak rajta egy nagyot, hogy ne lehessen ugyanannak a sztorinak nevezni. Itt azonban szó sem volt ilyenről, nem éreztem azt, hogy bármi értéket sikerült volna hozzáadni az alaphoz, amire a The Batman felépült. A három óra játékidő ráadásul teljesen indokolatlan volt, több ponton is azon kaptam magam, hogy unatkozom, és bizony ha kevesebb lett volna a roppant mélynek szánt, ám a gyakorlatban csak feleslegesen elnyújtott jelenet, úgy máris sokkal jobb lett volna a helyzet. 

Sajnos a technikai megvalósítással is komoly problémák vannak, ugyanis még nem igazán pipáltam olyat, hogy egy film látványvilága arra épül, hogy nem látsz semmit. Az első képkockától az utolsóig olyan sötét volt a kép, hogy sokszor hunyorognom kellett, ha pedig felkapcsolták volna a villanyt, az ég világon semmit nem láttam volna az egészből. Mindemellett valakinek az a zseniális ötlete támadt, hogy az egyik jelenetben betolja a kamerába Batman motorjának világító reflektorját, ami az előbbiek után képzelhetitek mennyire esett jól a szememnek. Volt azért pár jól kinéző rész, pl. a már fentebb említett klubos jelenetek, vagy amikor a fegyverek villanása stroboszkópként működött a vaksötétben, de hogy a teljes film ilyen legyen, az szerintem túlzás. 

Ereszkedjünk le tehát a realitás talajára, a The Batman közel sem egy 10 pontos film, viszont tagadhatatlan, hogy még így is ez a legjobb az eddigi Denevéremberes mozik közül. Ennek fényében az ítéletem 6 pont, de egy tizeddel sem több. 

Shazam (2021) #1-4 by Tim Sheridan & Clayton Henry

2022. február 23., szerda


Billy Batson kétség kívül minden idők egyik legszerethetőbb szuperhőse. Nem csak azért, mert olyan erős, mint Superman, vagy mert mókásan néz ki a piros ruciban, hanem mert mindemellett legbelül ő csak egy átlagos tizenéves gyerek, aki ártatlansága, bátorsága és végtelen optimizmusa miatt méltó is erre az óriási hatalomra. Legnagyobb örömömre David F. Sandberg 2019-es mozija is tisztelettel nyúlt a karakterhez, melynek eredményeképp minden idők egyik legjobb és legképregényhűbb élőszereplős DC filmjét kapták a rajongók. A tavalyi Infinite Frontier névre keresztelt képregényes soft reboot után azonban eddig sajnos csak egy 4 számos minisorozat jelent meg a karakterről, ami ráadásul nem is teljesen önálló sztori, hanem a napokban elkaszált Teen Titans Academy kiegészítése. Ez utóbbiból én egy számot sem olvastam, és amúgy nem is igazán érzem a hiányát, a Shazam-hoz elég, ha az alapkoncepciót ismered. 

A történetben Billy Batson a Teen Titans Academy tanulója, egy iskoláé, amit az eredeti Titánok hoztak létre, hogy kikupálják a szuperhősök új generációját. Billy egy ideig próbálja rejtegetni társai elől, hogy ő Shazam, ám jelenleg ennél nagyobb problémája is van: Az ereje ugyanis egy ideje rendetlenkedik, megbízhatatlanná vált, és mindig a lehető legrosszabbkor hagyja őt cserben. Ami viszont ennél is rosszabb, hogy már nem tudja családjával megosztani hatalmát, többek között Freddyvel sem, aki halálos betegségben szenved. Billy mindent megtesz, hogy visszaszerezze erejét és ezzel megmentse fogadott testvérét, még ha ezért szó szerint a poklot is kell megjárnia... 


Az író, Tim Sheridan remekül ráérzett Billy karakterére, pontosan érti miről is kell szólnia, és bár egy négy számra limitált sorozatban szerintem aligha lehet igazán nagyot, vagy maradandót alkotni, azt kell mondjam, hogy egészen élveztem ez a sztorit. A humor, ami a képregény legnagyobb húzóereje kifogástalan. Az alaphangulat pont olyan könnyed, mint amit az ember elvár a karakter esetében, de közel sem annyira, hogy az egész súlytalan legyen. Egyébként ha valamire jó volt ez a négy szám, az pont az, hogy egy kicsit meghozza az érdeklődésemet a Teen Titans Academy fellapozásához, viszont mivel az kaszát kapott, így nem tudom mennyire éri meg belekezdeni. 

Mivel az akadémián tanítanak, így felbukkannak az eredeti Titánok, vagyis Nightwing, Beast Boy, Starfire, Raven és Cyborg, emellett  Doctor Fate, sőt, az új Superman, Jon Kent is, akivel hősünknek ráadásul első ízben volt szerencséje találkozni. A sztori vége felé szerepel Black Adam is, habár közel sem abban a formában, mint megszokhattuk. Bár a képregény valamelyest elmagyarázza hogy lett Black Adamből... izé... Csak ADAM, így sem teljesen értem, mivel ha minden igaz, a Future State című event hasábjain rejlik a válasz. Hogy ez utóbbit nem olvastam, sokkal inkább zavaró tényezőnek bizonyult, mint hogy kihagytam a Teen Titans Academy számait, viszont a Future State alapötlete olyannyira bukásra volt ítélve már az elejétől, hogy nem is tervezem pótolni ezt a hiányosságot. 


Nem tökéletes tehát Tim Sheridan Shazam minije, jobb lett volna ezt az egészet standalone sztoriként megcsinálni, de ami még sokkal jobb lett volna, az egy hosszabb ongoing sorozat ahelyett, hogy csak négy nyamvadt számot, meg egy bukott képregénysorozatot áldoztak erre a nagyszerű karakterre. Billy Batson ennél többet érdemel, és hiába volt alapvetően jó az irány, ez így nekem kicsit kevés. Kár, mert Clayton Henry rajzai is gyönyörűek - mióta elindult az Infinite Frontier, gyakorlatilag egyetlen csúnya képregénnyel sem találkoztam az újak közül. 

Röviden: Ha hozzám hasonlóan az egyik kedvenc DC karaktered Shazam, vagy csak idáig pörgetted a Teen Titans Academy-t akkor adhatsz egy esélyt a sorozatnak, ha viszont ezek egyike sem igaz rád, akkor nyugodtan kihagyhatod. Kicsit aggódom amiatt, hogy milyen szerepet szánnak még Billynek az Infinite Frontier során - bízok benne, hogy nem hagyják sokáig a kispadon ülni.


Professional Idiot: A Memoir by Stephen "Steve-O" Glover

2022. február 17., csütörtök


A mai cikkem elég erősen elüt a blog témájától, hiszen nem képregényről, mégcsak nem is regényről, hanem életrajzi könyvről lesz szó, viszont mivel nemrég kijött az új Jackass film, úgy éreztem muszáj beszélnünk róla. Mert csessze meg a jó élet, IMÁDOM A JACKASST. Semmi szórakoztatóbbat nem tudok annál elképzelni, mint ahogy ez a rakás marha minden józan észre és erkölcsi normára fittyet hányva őrültebbnél őrültebb faszságokat csinál, akár saját testi épségük árán is, csak hogy a többiek röhöghessenek. Amit ők művelnek, az az igazi rock and roll életérzés, ráadásul óriási szerepük volt abban, hogy a 2000-es években a deszkás kultúra betörjön a mainstreambe, még ha mostanra már sehol nincs is az akkori mánia. Mindeközben viszont amíg Amerikában egyből az idei év legnagyobb bevételt hozó filmje lett a
Jackass Forever, addig nálunk egyetlen moziban sem vetítik, ami nem tudom miért van, mindenesetre szégyenletes. Igény pedig biztosan lett volna rá, így viszont kénytelenek leszünk kivárni a DVD megjelenést, vagy amíg valamelyik streaming szolgáltatón elérhető lesz. 

Steve-O, polgári nevén Stephen Gilchrist Glover, aki már az elejétől fogva a Jackass szerves része, számomra egy hihetetlenül szerethető figura. A Youtube csatornáján és a stand-up műsoraiban gyakran mazsolázik őrültebbnél őrültebb történeteiből, de ha igazán részletekbe menően szeretnél belátni a műsor kulisszái mögé, akkor ezt a könyvet keresed. A saját példányomat a feleségemtől kaptam ajándékba, Steve-O honlapján pedig minden darab, így az enyém is dedikált, de ha lusta vagy, hangoskönyv formájában is elérhető. Olvastam már pár tizennyolcas karikás életrajzi könyvet, főleg híres rockzenészekét (Slash, Nikki Sixx, stb.), de azt kell mondjam, hogy ez mindegyiken túltesz. Steve-O "fénykorában" egy személyben rosszabb volt, mintha összezártad volna egy hétre a Mötley Crüe-t és a Guns 'N' Rosest, és az is biztos, hogy drogfogyasztás terén is felvette velük a versenyt. Az, hogy Steve még él, már önmagában csoda, de hogy 2008-ban sikerült kijózanodnia, és hogy azóta sem esett vissza, az már igazán tapsot érdemel. Nekem is meggyűlt a bajom a függőségekkel, amit nem rejtek véka alá, ugyanakkor nem is bocsátkoznék részeletekbe, viszont tény, hogy engem már sokkal, de sokkal kevesebb is taccsra vágott sokkal rövidebb idő alatt. 


A kötetben Steve-O egészen gyerekkorától meséli el az életét 2014-ig bezárólag (ekkor jelent meg a könyv), megtudjuk mit csinált a Jackass előtt, mi vezetett addig, hogy Jeff Tremaine-al (a Jackass rendezője) és Johnny Knoxville-el közösen megcsinálják a műsort, illetve hogy miért döntöttek végül úgy barátai, kollegái és családja, hogy muszáj közbelépést szervezniük, és bezárni őt a pszichiátriára. Alapvetően nagyon vicces és motiváló a könyv: Steve-O egy feltűnési viszketegségben szenvedő elvetemült állat volt már a Jackass előtt is, aki mindig is tudta, hogy többre hivatott annál, minthogy hétköznapi állásokban robotoljon. És bármilyen kilátástalan volt is a helyzet, bármennyire hülyének nézte is őt a környezete, végül összehozta az élet a hozzá hasonlókkal, és tényleg sikerült felhúznia egy karriert pusztán abból, hogy őrültként viselkedik. Nem kell szeretned a Jackasst, sőt, Steve-O-t sem, de meglepődnél, ha tudnád milyen kemény munka árán és milyen hosszú idő alatt jutott el oda, hogy ma röhöghessünk a marhaságain. Ő az az arc, aki sosem adta fel, és ha ezért nem érdemel tiszteletet, hát akkor semmiért. 

Ahogy az viszont lenni szokott, a hírnév és a mértéktelen drogfogyasztás végül a legrosszabbat hozta ki Steve-O-ból, aki az opiátokat leszámítva mindent - köztük egészen meglepő dolgokat is kipróbált. Mivel ekkor sem bírta ki, hogy ne videózza le életének minden másodpercét, ezért a legvállahatatlanabb pillanatok közül is számos meg lett örökítve - amiket Steve-O meg sem próbál rejtegetni, részben mert utólag valahol viccesek, részben mert elég jók elrettentő példának. Ezeket máig megtalálod a Youtube csatornáján, és én bizony láttam már embereket szétcsúszott állapotban, de ilyet még soha. Érdekes, hogy a hírnévre is ugyanúgy rá lehet függni, mint a kokainra, ezt pedig mi sem mutatja jobban, mint hogy Steve-O a második Jackass film után konkrétan bármire képes volt, hogy releváns maradjon, és hogy kicsit vele foglalkozzon a média. Röviden és tömören egy kezelhetetlen, önző faszkalappá vált, amit utólag már be is ismer, azóta pedig számos embertől bocsánatot kért botrányos viselkedése miatt. Mindemellett rengetegszer le is tartóztatták, viszont annyi pénze volt a Jackassből, a Wildboyzból és más műsorokból, hogy röhögve kifizette az óvadékot, majd ugyanott folytatta az ámokfutást, ahol korábban abbahagyta. 

Nem minden vicces tehát a kötetben, sok részlet kifejezetten nyomasztó, és sok mindenki megszólal a könyvben, akik látták a legjobb és a legrosszabb állapotában is Steve-O-t. Köztük a már fentebb említett Johnny Knoxville, Jeff Tremaine, Chris Pontius, Steve nővére, valamint édesapja is, utóbbi meglepő módon hihetetlenül jó arc - talán túlságosan is, hiszen sokszor nem volt képes azzal az atyai szigorral illetni fiát, amivel kellett volna. A Jackasses srácokat egyébként szintén nem kellett félteni, ha bulizásról volt szó, ők is benne voltak az összes létező marhaságban, drogokban, szexben, piában, de senki nem lépte át annyira azt a bizonyos vonalat, mint Steve-O. Minden elismerésem Jeff Tremaine-nak a végtelen türelméért, és hogy képes volt összetartani egy ilyen elvetemült brigádot, mindezt ráadásul úgy, hogy azért ő is nyíltan kivette a részét mindenből. 

Ha van tanulsága ennek a memoárnak, akkor az két dolog: Az első, hogy nem számít mekkora hülyeségnek tűnik is az álmod, ha elég kitartó vagy és elég keményen dolgozol érte, akkor előbb-utóbb valóra válik. A másik, hogy ha Steve-O képes volt kijózanodni, akkor bárkinek sikerülhet. Bizonyára van e sorok olvasói között is olyan, akinek függőségi problémái vannak, vagy ismer olyat, akivel elszaladt az a bizonyos ló. Ha viszont egyszer elhatározod magad, vagy mint ahogy Steve-O esetében történt, a körülötted lévők felfogják a zuhanásodat, akkor bármilyen szar is a helyzet, fel lehet belőle állni. Steve-O-nak persze óriási szerencséje volt, hogy ilyen barátai vannak (a Jackass 3 forgatásáról konkrétan csak miatta kitiltották a piát és a drogokat) és tudom, hogy ez sok mindenkinek nem adatik meg. Ha úgy érzed, hogy a környezetedben élők csak rontanak a helyzeteden, akkor muszáj lesz drasztikus lépésekre elhatároznod magad, mint ahogy anno én is tettem: Szakíts meg minden kapcsolatot ezekkel az emberekkel, mindegy hogy családtagok, barátok, vagy kollegák. Egyedül te számítasz, és ha ezt mások nem értik meg, netán még olajat is öntenek a tűzre, hát kapják be, nem kár értük. 

Ha szereted a Jackasst, akkor azt javaslom mindenképp szerezd be ezt a könyvet, valamint nézz szét Steve-O Youtube csatornáján, ha látni is szeretnéd milyen az, amikor valaki tényleg vállalhatatlanul szét van esve. Ne feledjétek srácok, mindent csak mértékkel, ha pedig úgy érzitek, hogy kezd kicsúszni a kezetekből a gyeplő, akkor jobb ott és akkor kiszállni. Mindemellett bízok benne, hogy a könyvben leírtakat senki nem próbálja ki otthon, és abban is, hogy legális forrásból nézitek meg a remélhetőleg hamarosan DVD-n és Blu-Ray-en is megjelenő Jackass Forever-t. Higgyétek el, ezek a srácok megérdemlik.

Catwoman: Selina's Big Score by Darwyn Cooke

2022. február 15., kedd


A 2016-ban elhunyt Darwyn Cooke vitán felül minden idők egyik legnagyobb képregényrajzolója volt. Egyedi, klasszikus és könnyed stílusa bárhol felismerhetővé teszi munkásságát, amiért máig rengetegen rajonganak. A mai cikkemben taglalt történetet a Batman: Ego and Other Tails című kötet részeként olvastam, ami több más Cooke által írt rövidebb sztorit is tartalmaz, de úgy érzem a Selina's Big Score megérdemli, hogy külön is beszéljünk róla. Az egész nem több 90 oldalnál, viszont aligha lehet megkerülni, ha valaki a karakter mélyére akar ásni. Amit bevallom, én egyáltalán nem terveztem, főleg a Batman sztorik miatt vettem meg a gyűjteményt, de legnagyobb meglepetésemre ez a történet volt az, ami leginkább megfogott. 

Selina Kyle-t mindenki halottnak hiszi. Állítólag a Macskanő megölte őt, viszont azt senki sem tudja (vagy legalábbis csak kevesen) hogy igazából ő maga a Macskanő. Mivel viszont pénzszűkébe került, nincs választása, mint hogy visszatérjen Gothambe, és valami hozzá illő meló után nézzen. Úgy tűnik rá is mosolygott a szerencse: A fülébe jutott ugyanis, hogy a helyi maffia több millió dollárnyi mocskos pénzt igyekszik kijuttatni vonattal a városból. Ez viszont nyilvánvalóan túl nagy falat egy ilyen kis cicus számára, így hát egyértelmű, hogy egy csapatra is szüksége lesz... 


Cooke tehát megragadta a Macskanő esszenciát, és egy vérbeli rablásos noir krimit hozott össze ezeken az oldalakon, ami akár egy remek film is lehetne. Nincs az ég világon semmi szuperhősködés, és ami a legjobb, hogy bár a történet jelentős része Gothamben játszódik, Batman egy másodpercre sem tűnik fel, hogy ellopja a rivaldafényt. Vannak rá utalások persze, de szerencsére ennyiben is maradt a dolog. A történet megértéséhez nem igazán kell semmilyen különösebb előismeret, de azért én örültem, hogy annak idején elolvastam a Batman: Year One című Frank Miller sztorit, és kicsit többet is láttam azokból az időkből, mikor Selina még egy egyszerű prostituált volt. Ugyanis a Selina's Big Score rogyásig van visszaemlékezésekkel, amiket szerintem így jobban tudtam értékelni, mintha nulla kontextus mellett vágtam volna neki a sztorinak. 

A mellékszereplők közül az ég világon senkit nem ismertem, egyedül a Falcone név az, amit nem kellett bemutatni, lévén ők Gotham leghíresebb maffia családja, akik számos más sztoriban is szerepelnek. A történetben elhangzik egy mondat, miszerint "az olaszokkal nem packázunk", és hát nyilván lehet sejteni, hogy egy ilyen jellegű melónál garantáltan félre fog siklani valami. Legyen szó akár filmekről, regényekről, vagy képregényekről, a rablásos krimik bevett eszköze, hogy nem hagyjuk csak úgy simán terv szerint alakulni a dolgokat. 
A kérdés már csak az, hogy vajon Selina hajlandó-e megfizetni a gazdagság árát? 


A történet egyik kulcsfigurája Macskanő egykori mentora, Stark (nem Tony, sicc!), aki hamar a kedvenc szereplőm lett, és aki meglepő módon semmilyen más képregényben nem szerepelt ezen kívül. Ő a már megöregedett, de tehetséges tolvaj, aki visszavonulása után már csak a tengerparti napsütésben tengeti napjait, de persze a zsákmány mértéke miatt nem kell sokat győzködni, hogy elvállalja a melót. Mivel egykor több is volt közte és Selina között, így a címszereplő apakomplexusa erősen kiütközik a történetben, kettejük nem szokványos viszonya egyértelműen a képregény egyik legnagyobb húzóereje.

Mindezt olvasva felmerülhet benned a kérdés, hogy mitől különleges ez a sztori, hiszen láttunk már ilyet ezerszer. A válaszom az, hogy semmitől, és ez rendben is van így. Cooke nem vállalt semmi többet, mint hogy ír egy szimpla rablásos krimit, annak minden létező kliséjével, viszont azt jól. Nincs itt semmi forradalmi, semmi világot megváltó újdonság, csak egy ezer éves, jól bejáratott recept, ami ugyanakkor tagadhatatlanul működik mind a mai napig. Ennyi, se több, se kevesebb. Viszont ha ennek tudatában vágsz neki, netán pont ilyesmire vágysz, akkor szerintem remekül fogsz rajta szórakozni.

Superman: Son of Kal-El #1-6 by Tom Taylor

2022. február 5., szombat

Pár hónappal ezelőtt kicsiny országunkban is óriási médiavisszhangot váltott ki Tom Taylor Superman képregénysorozata, az Acélember fiát előtérbe helyező Superman: Son of Kal-el, melyben az ifjú Jonathan Kent biszexuálisként coming outolt. A különböző hírportálok természetesen rögtön kaptak a lehetőségen, hogy egymásnak ugrasszák kicsit az embereket, ezzel alaposan megpörgetve maguknál az algoritmust. A kommentszekciókat egyből elárasztották a gyűlölködő, unintelligens kommentek, és ezúttal is nyilván azok voltak a leghangosabbak, akik egyébként még életükben nem láttak testközelből képregényt. Sőt, a legtöbben addig sem jutottak el, hogy nem az eredeti Supermanből terveznek meleg karaktert csinálni, de olyan is volt, aki azt sem fogta fel hogy képregényről, nem pedig filmről van szó. Arról meg már ne is beszéljük, hogy Clark Kentet még csak nem is lecserélik, hanem csak egy új, időszakos status-quot állítottak fel, és hogy a Son of Kal-El-el párhuzamosan ugyanúgy jönnek ki Action Comics füzetek a 100%-ig hetero Supermannel a főszerepben. Mindez ráadásul hazai fronton nem is jöhetett volna rosszabbkor, hiszen a kormány kb. pont ezzel egyidőben szavazta meg a homoszexualitást és a pedofíliát egybemosó törvényt. Megmondom őszintén, hogy eleinte egyáltalán nem terveztem foglalkozni a Son of Kal-El-el, de az internetes reakciók és úgy ámblokk a jelenlegi országos LMBTQ feszkó után úgy éreztem, hogy egyszerűen nem lehet megkerülni ezt a szériát. Ezúttal is szeretném megköszönni a nagyszájú homofóbok vállalhatatlan viselkedését, ha ők nincsenek, akkor simán kihagytam volna az utóbbi idők egyik legjobb képregénysorozatát. Egyébként a haterek kb. csak azt érték el a hisztivel, hogy a Son of Kal-El ötödik száma lett 2021 egyik legtöbbet eladott képregényfüzete, szóval ez nagyon a visszájára sült el srácok. Esetleg ha még nem tettétek meg, kicsit fenyegessétek meg halálosan Tom Taylort, ugyanis az író minden ilyen után a gyűlölködő üzenetek íróinak nevében küld adományokat az LMBTQ támogató szervezeteknek. 


Jon tudta, hogy egyszer eljön a nap, amikor édesapját máshova szólítja a kötelesség, és nem lehet tovább a Föld védelmezője. Az egykori Superboyból lett tehát az új Superman, ám senki nem készíthette fel őt arra, hogy micsoda űrt kell majd betöltenie az örege után. Mindeközben furcsa dolgok történnek: Ismeretlen, elszabadult szupererejű poszt-humánok bukkantak fel, akik szemmel láthatóan nem tudják kordában tartani képességeiket, ráadásul fogalmuk sincs hogy kerültek oda, ahol akaratukon kívül pusztítást okoztak. Úgy tűnik, hogy valaki fegyverként használja ezeket a szerencsétleneket, és ez a valaki nem nézi jó szemmel az új Superman ténykedését... 

Olvastam már korábban képregényeket azokból az időkből, mikor Jon még csak gyerek volt, és őszintén szólva akkor sokkal inkább az apuka Supermanért rajongtam, mint érte. Azóta viszont sok víz lefolyt a Dunán, a kisfiúból tinédzser lett, ami már önmagában is egy sokkal izgalmasabb életszakasz, hát még így. Itt ez a csupa szív, végtelenül szeretnivaló srác, aki mindenkin segíteni akar, fél kézzel felemel egy tankhajót, de közben semmi másra nem vágyik, csak hogy normális tini lehessen. Ami persze nem lehet, hiszen konkrétan az egész világ súlya nehezedik a vállára, és mostanáig bele sem gondoltam abba, hogy MENNYIRE ISZONYATOSAN PARA LEHET SUPERMAN FIÁNAK LENNI. Mármint őszintén, hogy lehet ilyen szintű tökéletességhez felérni? Minderre csak rátesz egy lapáttal, hogy az Acélember titkos személyazonossága már egy ideje nem titok, így Jon valódi kilétével is mindenki tisztában van. Tom Taylor valami hihetetlenül érzelemdúsan tálalta az új Supermanre nehezedő óriási nyomást, valamint saját magával szembeni magas elvárásait, és annak ellenére szerettette meg velem egy másodperc alatt a karaktert, hogy azelőtt jóformán teljesen érdektelen volt számomra. 


Az író egyébként nem csak az ifjabb, hanem az idősebb Superman jellemére is parádésan ráérzett. Van itt néhány olyan iszonyatosan zseniális és megható apa-fia pillanat, hogy még most is keresem az államat, sőt: A teljes Superman franchise néhány legfontosabb gondolata hangzik el ezekben a párbeszédekben, amik olyan szinten kiragadták a karakter lényegét és alapozták meg egyben az új sorozatot, hogy az egyszerűen fenomenális. Taylor már csak ezért önmagában megérdemelne egy Eisner díjat, amit ha így folytatja gyanítom, hogy hamarosan be is fog zsebelni. 

A Son of Kal-El-nek egyébként teljesen nyilvánvalóan van egy liberális politikai üzenete (felőlem nevezheted propagandának is, nekem mindegy), ezt kár is lenne tagadni. A sorozat nem csak az LMBTQ témába áll bele, hiszen felmerülnek olyan aktuális kérdések is, mint a klímaváltozás, a menekültválság, vagy a XXI. századi diktatúrák. Viszont ha ez bárkit meglep, az sajnálom, de szerintem nem igazán érti miről is szól a Superman karaktere. Mert Superman egy ideál, aki nem fog azon gondolkozni, hogy akit épp megment, annak milyen a bőrszíne, vallása, vagy szexuális beállítottsága. Arról nem beszélve, hogy ő maga az ultimate bevándorló, hiszen eleve egy másik bolygóról származik, és pontosan ezért úgy érzi, hogy kívülállóként egyszerűen nincs joga beavatkozni a Föld dolgaiba. Jontól már csak ezért is más jellegű tettekre számíthatunk, hiszen ő már itt született, ráadásul nagyon is eltökélt abban, hogy megmentse a világot önmagától. Még akkor is, ha ezért összetűzésbe kerül a hatóságokkal, vagy ha más nemzetek vezetőinek céltáblájává válik. 


Na, de akkor térjünk rá arra, ami mindenkit érdekel, ez pedig nem más, mint az a bizonyos szerelmi szál. Jon fiúja, Jay titokban egy névtelen híroldal, a Truth szerkesztője, aki emellett véletlenül hősünkkel egy iskolába jár. Mondhatni ő Superman "székes csávója" (igen, ez egy Pókember filmes utalás volt), akinek ráadásul szintén van szuperképessége. Megígértem, hogy azt is megírom, ha ez a kis románc erőltetettnek hat és hááát... Talán nem is az erőltetett szót használnám, inkább az elhamarkodottat. Szerintem ugyanis kicsit korán csattant el az a bizonyos csók, elvégre még nem ismerték annyira egymást a szereplők, hogy indokolt legyen. Jobb lett volna, ha Taylor több időt szán ennek a szálnak a felvezetésére, hogy mélyebb kapcsolat alakuljon ki a két karakter között. Nyugodtan várhatott volna ezzel akár egy évet is, vagy előszedhette volna a 2022-es Pride alkalmával, mert így kicsit tényleg izzadtságszagúnak hat az egész - szexuális beállítottságtól függetlenül, egy hetero szerelmi szál esetén is ugyanezt gondolnám. Egyéként ez összességében annyira aprócska negatívum, hogy voltaképpen semmit nem von le a képregény élvezhetőségéből. Jay alapvetően nem rossz karakter, szóval látok bennük potenciált, akit pedig eddig zavart két smároló fiú látványa, az valószínűleg menthetetlen, és ugyanúgy ki fog borulni ezen is. 

Mellékszereplők terén szintén erős a széria: Jon anyja, Lois Lane Pulitzer-díjas újságíróként természetesen nyomban ráfeküdt a fülesre, hogy egy őrült diktátor élő emberekből állít elő tömegpusztító fegyvereket, emellett nyilván nem hiányozhatnak a nagyszülők sem, Kent Mama és Kent Papa, akik már meg sem lepődnek olyan semmiségeken, mint hogy a házuk egy szempillantás alatt a földdel lett egyenlővé. Felbukkannak az Igazság Ligájának fontosabb tagjai, valamint Batman fia, Damian Wayne is, aki Jon legjobb barátjaként kifejezetten örül az ifjabb Superman újdonsült boldogságának. 


Bizonyára felmerült bennetek a kérdés, hogy Clark miért nem tudja ellátni feladatait, és hogy miért kellett Jonnak a helyébe lépnie? Az idősebb Superman ezzel párhuzamosan a messzi világűrben épp azon ügyködik, hogy felszabadítson egy idegen világot az elnyomás alól. Ez a storyline, ami a Warworld Saga címet kapta jelenleg is tart az Action Comics füzeteiben, és az eddigi vélemények alapján ennek a sorozatnak is minden esélye megvan rá, hogy minden idők egyik legjobb Superman szériája legyen. Erről még biztosan lesz szó a blogon.

A képregényeket illusztráló John Timms, szerintem remek választás volt a sorozathoz, bár helyenként azért érezhető, hogy néhol bezavartak a határidők. Akad pár furcsán összecsapott arc, amik kifejezetten rosszul mutatnak, de összességében a Son of Kal-El egy szépen megrajzolt széria. 

Sorry haterek, de az van, hogy egyszerűen imádom az ifjú Jon Kent kalandjait, és ezúton szeretném ismét megköszönni a kirohanásaitokat, másképp talán sosem fizetek elő erre a képregénysorozatra. Remélem egyszer félre tudjátok tenni az ellenérzéseiteket, és adtok egy esélyt ennek a szériának - higgyétek el nekem, érdemes.

Justice League Infinity #1-7 by J.M. DeMatteis, James Tucker & Ethen Beavers

2022. január 31., hétfő

Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, akinek a 2000-es évek Igazság Ligája rajfilmsorozata nagy mértékben megalapozta a képregények iránti szenvedélyét. Máig kiráz a hideg, ha meghallom azt a bizonyos főcímzenét, vitán felül minden idők talán legjobb animációs produkcióját hozta össze annak idején a DC/Warner páros. Nem volt kérdés tehát, hogy beszállok-e a buliba, mikor megtudtam, hogy a képregények hasábjain folytatják a szériát. A Justice League Infinity egy hét számos minisorozat James Tucker és J.M. DeMatteis jóvoltából, előbbi a rajzfilmsorozat producere, utóbbi pedig az egyik forgatókönyvírója volt. A képregények közvetlenül a Justice League Unlimited eseményei után veszik fel a fonalat, amire bár külön szériaként szoktak hivatkozni, a gyakorlatban az eredeti Igazság Ligája rajzfilmsorozat harmadik, negyedik és ötödik évadját értjük alatta. 


A történetben Professor Ivo szuper-androidja, Amazo a világűrt kutatja az élet értelme után, utazása során elért egészen az univerzum legvégéig. Egy rejtélyes hang hívására azonban kozmikus katasztrófát idézett elő: A multiverzum fala megrepedt, az általa elválasztott világok egybeolvadni látszanak. Ennek eredményeképp furcsa dolgok történnek: Emberek tűnnek el a mi világunkból, csak hogy aztán helyet cseréljenek egy másik univerzum-béli önmagukkal. Az Igazság Ligájának tagjai közül sokan szintén a multiverzum egy másik Földjén landoltak, és nem feltétlen jószándékúak azok, akik felbukkantak helyettük... 


Szóval a koncepció egészen parádés, szerintem a készítőknek már ezer éve megvolt ez az ötlete, csak le kellett porolniuk kicsit. Azt nyilván mondanom sem kell, hogy akkor lesz teljes az élmény, ha ismered a rajzfilmek eseményeit, példának okáért Amazo hátterét, vagy épp a Green Lantern és Hawkgirl közti szerelmi szálat, hogy csak párat említsek. Emellett az egyik legjobb húzás volt az írók részéről visszanyúlni az egyik kedvenc Justice League epizódomhoz, ami a "Savage Time" címet viseli. Ebben a részben a Liga tagjai egy alternatív idősíkon találták magukat, ahol a nácik megnyerték a második világháborút, mint később kiderült, Vandal Savage mesterkedése nyomán. A képregény új formában szedi elő ezt az epizódot, és a lehető legjobban használja fel arra, hogy behozza az animációs univerzumba Overmant, vagyis a náci Supermant, aki annak idején nem is szerepelt a rajzfilmekben. 


Ha már fentebb szóba került a szerelmi szál, már korábban elkezdtek teaselni egy nem mindennapi románcot a negyedik szám borítóján, amin Wonder Womant Darkseiddal láthatjuk csókolózni. A megrökönyödés jogos, hisz Darkseid jóformán maga a sátán a DC képregényeiben, ez kb. olyan, mintha a Harry Potterben Hermione Granger Voldemorttal kavarna. Azt hiszem azért annyit elárulhatok, hogy természetesen van csavar a történetben, és hogy ha valamire rávilágítottak ezek a füzetek, az az, hogy a rajzfilmsorozat Wonder Womanje leginkább Batmannel alkothatott volna verhetetlen párost - ha annak idején mindkét fél így akarta volna. 

Szóval az alapötlet nagyszerű, a készítők remekül kiaknázták a szériában rejlő lehetőségeket, de azért korántsem minden tökéletes. A dialógusok például furcsán bénák és erőltetettek, ez még úgy is feltűnő volt, hogy nem az angol az anyanyelvem. Kicsit olyan érzésem volt néha, mintha egy 40 évvel ezelőtti képregényhez írták volna őket, de szerencsére ez a hiba másban nem ütközött ki. A legnagyobb probléma sokkal inkább az, hogy az egész bonyodalom varázsütésre, egy váratlan csodával ért hirtelen véget, ennél pedig sokkal, de sokkal jobb lezárást érdemelt volna ez a sorozat. Sőt, talán le sem kellett volna zárni, hanem a limitált száriát lehetett volna folytatni egy hosszabb ongoing formájában - persze így felmerülne a kérdés, hogy akkor már miért ne támasztanák fel az animációs sorozatot?


A képregényeket illusztráló Ethen Beavers rajzai remekül visszaadják a rajzfilmsorozat látványvilágát, sajnos azonban ez koránt sem mondható el a borítókról. Még a variánsok között sem igazán találtam olyat, ami bármiben azt üzente volna, hogy márpedig ez az animációs univerzum kibővítése szeretne lenni. Nem igazán értem miért nem Beavers csinálta a borítókat is, pedig a belső oldalakon igazán kitett magáért. 

Bár akadnak benne hibák, a Justice League Infinity erősen ajánlott olvasmány mindenkinek, aki szerette az Igazság Ligája rajzfilmeket, vagy aki egy jó kis multiverzális káoszra vágyik sok-sok karakterrel. Remélem kap még folytatást ez a sorozat, igazán ütős dolgok sülhetnének ki belőle.