Justice League Dark Vol. 1: The Last Age of Magic + Wonder Woman & The Justice League Dark: The Witching Hour by James Tynion IV

Nemrég megkérdeztünk titeket, hogy milyen képregényekről olvasnátok szívesen, és a többség egyhangúan a Justice League Dark mellett voksolt. James Tynion IV 2018-ban megkezdett sorozatának első része már egy ideje szerepel a gyűjteményemben, ugyanakkor ezidáig nem volt alkalmam nekivágni. 
Amit viszont nem tudtam, hogy a Wonder Woman & The Justice League Dark: The Witching Hour című sztori nélkül nem is érdemes elkezdeni a szériát, mivel a két történet jelentősen összefügg. Ha nem olvasod őket a megfelelő sorrendben, akkor bizony bőven lesznek majd olyan részek, amiknél csak vakarni fogod a fejedet, mert egy csomó fontos infóról lemaradtál. Őszintén szólva nem is értem, hogy miért nem tudták ezt a két sztorit egy sorozatba belesűríteni, elvégre még a szereplők is teljesen ugyanazok, bár tény, hogy a Witching Hour erősen Wonder Woman központú. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy a két kötetet érdemes egy cikkben kivesézni. A helyes olvasási sorrend: Justice League Dark #1-3, Wonder Woman & The Justice League Dark: The Witching Hour (összes), végül pedig Justice League Dark #5-6 (A 4. számot tartalmazza a Witching Hour). 



Fontos továbbá, hogy a szóban forgó Justice League Dark sorozat a Justice League: No Justice eseményeiből robbant ki, ami a Dark Nights: Metal című 2017-es event folytatásaként értelmezhető. A No Justice Scott Snyder és James Tynion IV közös munkája, és nem szépítem, egyszerűen borzalmas. A képregényről írt korábbi cikkemet itt olvashatjátok, de elég ha annyit tudtok, hogy egy élvezhetetlen katyvasz az egész, és semmi értelme nem volt azon kívül, hogy újraszervezték a Ligát, valamint a Sötét Igazság Ligáját is. Mindez okot adott arra, hogy megnyomják a relaunch gombot, melynek köszönhetően a Justice League és a Justice League Dark is ismét első számtól indult. Ugyanakkor ez is több sebből vérzik, hiszen a relaunchnak pont az lenne a lényege, hogy egyszerű belépési pontot kínáljon az új olvasóknak. Ezzel szemben a Justice League és a Justice League Dark is megköveteli, hogy ha csak nagyjából is, de tisztában legyél az elmúlt évek eseményeivel. Ráadásul az újraindított Justice League első, The Totality című sztorijához már volt "szerencsém", és legnagyobb elképedésemre még a No Justice-nál is sokkal, de sokkal rosszabb. Nagyon ritka, hogy egy képregényt képtelen vagyok néhány számnál tovább olvasni, de itt pontosan ez történt, és mivel egyszerűen nem bírtam átrágni magamat rajta, így tisztességes kritikát sem tudtam róla írni. Erről a sorozatról tudni érdemes, hogy szintén Tynion IV és Snyder tollából származik, ugyanakkor a Justice League Dark-hoz utóbbinak nincs köze. Mindebből azt a következtetést vontam le, hogy itt bizony Scott Snyder a probléma forrása, ugyanis a Justice League Dark-tól, bár a fentiek miatt eleinte komolyan tartottam, legnagyobb meglepetésemre nagyon élvezetes. Ami nem kis teljesítmény, tekintve hogy Tynion IV a korábbi romhalmazra építette fel az egészet. 

De mi is az a Justice League Dark? A Sötét Igazság Liga egy különálló egység a Ligán belül, akik olyan küldetésekre specializálódtak, amikkel a hagyományos szuperhősök nem bírnak el. Ide tartozik minden paranormális, mágiával kapcsolatos és természetfeletti ügy. A csapat első saját sorozata 2011-ben debütált a New 52 relaunch részeként, és bár már korábban is feltűntek Swamp Thing képregényekben, akkor még nem használták a Sötét Igazságliga nevet. 2017-ben a DC Animációs Univerzum is megörvendeztette a rajongókat egy Justice League Dark filmmel. 



Tynion IV történetében, miután a No Justice eseményei során meghasadt a multiverzum fátyla, valamint gyökeret vert a Földön a titokzatos "csodafa", a mágia irányíthatatlanná és veszélyessé vált. A változást minden mágus érzi, ám konok módon úgy döntenek, hogy a problémát nekik kell megoldaniuk, nem holmi varázstalan kívülállóknak. Wonder Woman épp ezért hiába igyekszik csapatot toborozni, a legtöbben elfordulnak tőle. Ám hamarosan a fenyegetésnek már neve is lesz: Ők a "Másfajták", élükön a gonosz és ijesztő "Fejjel Lefelé Emberrel". Egykor ők birtokolták teljes egészében a mágiát, és most eljönnek, hogy visszavegyék, ami az övék. Ráadásul, ha mindez nem lenne elég, Wonder Woman rejtélyes és irányíthatatlan erőre tesz szert, ami komolyan megrémíti társait. Mint kiderül, hatalmának forrása egy Hecate nevű boszorkány istennő, aki a Másfajtákhoz hasonlóan szintén nem kíván lemondani hatalmáról. Hőseinknek egymás után két mágikus katasztrófát kell elhárítaniuk, ha nem akarnak búcsút inteni világuknak, és minden lelki erejükre szükségük lesz, ha mindezt ép ésszel át akarják vészelni. 

A The Last Age of Magic és a The Witching Hour olvasása során kicsit az a kellemetlen érzésem volt, mintha Tynion IV megpróbálta volna belesűríteni a sztorijába még egyszer ugyanazt a történetet, csak rövidebben. Miután azonban a végére értem a két kötetnek, rájöttem, hogy a hasonlóságok nem véletlenek, és hogy bár az alapkoncepció sok mindenben egyezik, a kivitelezés számos ponton eltér. Ráadásul a Másfajták történetének még közel sem értem a végére, szóval el tudom képzelni, hogy az író teljesen más irányba terelte az eseményeket a következő kötetben. Tynion IV harmadik személyként, regényszerűen narrálja az eseményeket, ami az egyik legnagyobb hibája volt a fentebb említett, katasztrofális Justice Leauge: The Totality című képregénynek, és amit ebben médiumban egyáltalán nem szoktam kedvelni. Épp ezért meglepődve tapasztaltam, hogy itt nem csak hogy remekül működik, de az író ráadásul tényleg nagyszerűen bánik a szavakkal. 



Ne legyenek kétségeink továbbá afelől, hogy a Justice League Dark vérbeli horror cucc. A Másfajták érkezését és a mágia világának felborulását mindenféle iszonyatos, földöntúli borzalmak kísérik, amik rémálmaikban kísértik a szereplőket, és persze az olvasókat. Tynion IV emellett remek kis csapatot szedett össze a sorozathoz, akik közül mindenkiben van valami érdekes. A Justice League Dark hivatalos tagjai ebben a két kötetben Wonder Woman, Detective Chimp, Zatanna, Man-Bat, valamint Swamp Thing. Feltűnnek továbbá a régi New 52 sorozat karakterei is, akik bár segítik hőseinket, hivatalosan nem részei a csapatnak. Ilyen például John Constantine, aki ennek ellenére fontos szereplője a történetnek, valamint Deadman, Frankenstein, Phantom Stranger, Black Orchid és a vámpír Andrew Bennett is. Fontos szereplő a DC Univerzum egyik legnagyobb varázserővel bíró karaktere, Doctor Fate is, akit nem véletlenül nem a szövetségesek között említettem, bár fogalmam sincs Tynion IV milyen szerepet szán neki a későbbiekben. 

Annak ellenére, hogy már rettenetesen unom, hogy egyik multiverzumot megrengető esemény követi a másikat az Igazság Ligája képregényekben, azt kell mondjam, hogy a Justice League Dark tisztességes alkotás. Újoncoknak azonban semmiképp sem ajánlom, csak azoknak, akik tudják mi történt az elmúlt években a DC képregényeiben. Ebben az esetben viszont kimondottan kellemes élményben lesz részed, főleg ha hozzám hasonlóan neked is kijutott a main Justice League füzetek okozta szenvedésből. Bízz bennem, ez sokkal jobb lesz, vágj neki bátran!

Merch Mánia #5 Transformers különkiadás

A gyűjtögetők világában saját kis szubkultúrája alakult ki a Transformers figurák szerelmeseinek, az interneten/közösségi médián számtalan oldalt lehet találni, ami csak ezekkel foglalkozik. Jómagam sokáig szemeztem kedvenc Autobotjaim és Álcáim átalakítható másaival, de csak nemrég kezdtem el beszerezni őket. 
A hivatalos figurák gyártásának jogait jelenleg a Takara Tomy nevű japán cég licenszeli a Hasbrotól, fontos viszont tudni, hogy a termékeiket rendszeresen hamisítják. Ezek az úgynevezett K.O., vagyis "knockoff" figurák, amik az eredeti Takara/Hasbro robotok másolatai. Ezeknek a koppintásoknak a legnagyobb része Kínában készül, épp ezért a Hasbro nem igazán tud velük mit kezdeni, mivel odáig már nem ér el a kezük. Ha szerencséd van, az eladók/gyártók feltüntetik, hogy K.O. figurát árulnak, sokszor viszont csak utólag derül ki a turpisság. Érdekesség, hogy ennek ellenére sokan arról számolnak be, hogy némelyik K.O. figura jobb minőséget produkál, mint az eredeti Takara/Hasbro darabok, ugyanakkor ez mindig nagyon lutri. Épp ezért én nem tanácsolok olyat, hogy bárki vegyen, vagy ne vegyen K.O. Transformert, ezt mindenki döntse el maga. Azt viszont előre leszögezném, hogy a blogon nem fogunk koppintásokkal foglalkozni. 
Létezik ugyanakkor egy másik fogalom a gyűjtők között, mégpedig az úgynevezett third party gyártóké. A third party robotok gyakran szintén a Transformers franchise karaktereit ábrázolják, viszont nem hamisítványok, hanem minden esetben saját, egyedi tervezésűek. Ugyanakkor amíg nem használják az eredeti neveket/logókat, a Takara/Hasbro nem igazán foglalkozik velük, sőt. A third party gyártók kifejezetten erősítik a versenyt, mindig előrukkolnak valami újdonsággal, és tovább éltetik az emberek rajongását az alakváltó robotok felé. Ezeknek a nem hivatalos figuráknak a gyűjtése épp ezért jóval elfogadottabb, mint a koppintásoké, a mai cikkemben a Takara termékek mellett egy ilyet is be fogok bemutatni. A gyűjtői kategóriájú Transformerek átalakítása sokszor hihetetlenül komplex, szóval ha valami nem megy, vagy esetleg nem érted a full japán kezelési útmutatót, akkor mindenképp állj meg, és keress rá YouTube-on, hogy mi a következő lépés. Idővel én is tervezek majd videó bemutatót ezekről, addig is igyekszem a lehető leginformatívabban leírni nektek a személyes tapasztalataimat. 
Ha igazán megbízható forrásból szeretnél rendelni, akkor a cikk végén találsz majd egy listát a legjobb webshopokról is. Továbbá azt javaslom, hogy ha hozzám hasonlóan kicsi a lakásod a gyűjtögetéshez, akkor tárold a figuráidat alt mode-ban! Így ugyanis kevesebb helyet foglalnak, mintha mindenféle látványos pózokba helyeznéd őket a polcodon. A figurákhoz mellékelt útmutatókat minden esetben őrizd meg! 

Takara Tomy Transformers Masterpiece MP-13 Soundwave

"Ha már csináljuk, csináljuk nagyban." - gondoltam én, így az első Transformers figurámat mindjárt a gyűjtők körében szentnek számító Masterpiece sorozatból választottam ki. Mondanom sem kell, hogy ezekből létezik a legtöbb K.O. verzió, szóval ha ilyet veszel, mindenképp győződj meg róla, hogy az eredeti termékért fizetsz-e. Ezek a darabok borsos árúak, cserébe viszont pont olyanok, mintha most léptek volna ki a kultikus G1 rajzfilmsorozatból. Ami igazán elképesztő teljesítmény, tekintve, hogy át is alakíthatóak. Mivel ő az első számú kedvenc TF karakterem, Soundwave egyértelmű választásnak bizonyult. Az alt mode-ja természetesen a '80-as években ikonikussá vált kék kazetta lejátszó, melynek köszönhetően ő az Álcák legjobb kémje. Ami jár hozzá:

- Átalakítható Laserbeak kazetta tokkal

- Megatron alt mode pisztoly 

- Kábító fegyver

- Energon kocka

- Mellkas kijelző
- Kézi rakétavető
- Gyűjthető kártya 

  

Amit nem árt ha tudsz, hogy a Masterpiece figurákat bizony meg kell szokni, már ami az átalakítást/pózolhatóságot illeti. Soundwave lábai például csak hangos kattanások kíséretében mozgathatók előre-hátra, ami nekem kifejezetten ijesztő volt, komolyan féltem tőle, hogy eltörik. Az ágyék rész, ahol a gombok vannak szintén nem akart, csak nagyobb erő hatására a helyére pattanni. A kézfejét is meglehetősen nehéz kifordítani a csuklójából, úgy kellett valami erre alkalmas, szigorúan életlen eszközzel kipiszkálni, mivel még kicsit szorosak az illesztések. Egyszóval van pár ilyen, elsőre frusztráló dolog, ami közben végig attól rettegsz majd, hogy nehogy hazavágd a figurát. Viszont miután sokadszorra átalakítottam, meglepődve tapasztaltam, hogy sokkal többet bír, mint azt először gondoltam volna. És a Masterpiece figuráknál bizony pontosan ezt fizeted meg: A gondos tervezést, valamint a minőségi alapanyagokat, melyeknek köszönhetően a robotok bírják a gyűrődést. Ettől viszont nem elpusztíthatatlanok, vannak Transformers Masterpiece figurák, amik kifejezetten hajlamosak a törésre, és amiket épp ezért ajánlott elkerülni. Soundwave viszont remek figura, robot és alt mode-ban egyaránt gyönyörű, és nagyon élvezetes átalakítani. A többi MP figurához képest kimondottan egyszerű, szóval remek első választás. 



A vállán található gomb nyitja a lejátszót, az enyémhez csak egy Laserbeak kazetta járt, de Rumble, Ravage, Frenzy és Buzzsaw külön megvásárolhatók (ők is mind kazettává alakulnak). Létezik továbbá egy MP-13B kiadás is, amihez Laserbeak helyett Ratbat jár a dobozban. Összesen négy kazettát tud egyszerre tárolni a mellkasában. A festés parádés, az ujjai mozgathatók, a kábító fegyver viszont szerintem nem illik annyira a a kezébe, szóval inkább a Megatron pisztollyal állítottam ki. Létezik ebből egy korábbi Hasbro változat is, aminek sárga a szeme, a Takara verziónak piros, akárcsak a rajzfilmben volt. 
A figurát a japán Amazonon vásároltam, ahol más országokhoz képest ritkák a K.O. figurák, de azért bele lehet futni, szóval csak óvatosan. Az ára amerikai retailerekhez képest is egész baráti, ¥12.000, azaz kb. 36.000 Ft volt, + szállítás. A rendelés rekord idő, kb. egy hét alatt ideért, ami azért szerintem elképesztő. Persze kicsit aggódtam, hogy nehogy egy koppintást fogjak ki, szóval utánajártam, hogy ezeknek a figuráknak az esetében miről lehet felismerni, ha nem eredeti Transformerről van szó. A K.O. figurák doboza többnyire olcsó, fakó, fénytelen, a nyomtatás kevésbé minőségi. Az Aututobot/Álca logót érdemes alaposan szemügyre venni, ha ezekkel nem stimmel valami, vagy teljesen hiányoznak, akkor biztos lehetsz benne, hogy a figurád hamisítvány. A legtöbb K.O. Soundwave robot esetében az ujjak külön mozgathatók, míg az eredeti Takara/Hasbro verzió középső, gyűrűs és kisujja egybe van forrasztva. Lehetnek ezeken kívül más eltérések is, de többnyire ezek a leginkább jellemzőek. Ha biztosra akarsz menni, akkor költs rá egy kicsit többet, és a cikk végén található forrásokból rendelj! 

Takara Tomy Transformers Generations 35th Anniversary War for Cybertron WFC-S66 Classic Animation Megatron 

A hazai gyűjtők között a War For Cybertron: Siege és Earthrise Transformerek a legelterjedtebbek, melyek kisebbek, kevésbé komplexek és kedvezőbb árúak, mint a komolyabb Masterpiece robotok. A dobozon az áll, hogy nyolc éves kortól ajánlják őket, ami számomra egészen megdöbbentő, ugyanis én biztosan hazavágtam volna bármelyiket ennyi idősen. Nyolc év körüli kölköknek én előbb vennék egy Cyberverse figurát, ami szerintem sokkal inkább a gyerekjáték kategória, mintsem gyűjtői cucc. Amit erről a Megatronról tudni érdemes, hogy ez az egyik a franchise 35. évfordulójának alkalmából megjelent figurák közül, és mint olyan, Walmart exkluzív. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem lehet hozzájutni a neten, példának okáért az Amazonon. A Siege/Earthrise figurákra tudtommal nem jellemző a hamisítás, szerintem ezeket bárhonnan nyugodtan beszerezheted. A kialakítás egy az egyben ugyanaz, mint a Magyarországon is kapható WFC-S12 Siege Voyager Megatron esetében, a különbség annyi, hogy a WFC-S66 különleges, rajzfilmszerű festést kapott. 



A dizájn főként a G1 rajzfilmsorozatból merített ihletet, még ha nem is pontosan ugyanolyan, elvégre az továbbra is a Masterpiece figurák kiváltsága. Pózolhatóság terén viszont simán felveszi a versenyt a nagyokkal, a robot mód minden szempontból nagyon impozáns. A figura tankká alakul, ami nagyon jópofa, viszont nem annyira stabil. Ha ujjal rátámaszkodsz, kis érintéstől is "összecsuklik", mivel az első felét nem rögzíti semmi. A tank csöve a figura karjára rögzíthető ágyúból és a kezébe adható kardból áll össze, ami tök ötletes megoldás. 
Az átalakítás viszonylag egyszerű, de azért egy nyolc éves kölökre semmiképp sem bíznám rá. Mindent egybevéve szerintem szállítással együtt 15.000 Ft-ért nagyon megéri ez a figura, ha nem akarsz egyből a drága Masterpiece kategóriára költeni, akkor a Siege/Earthrise robotokat bátran ajánlom. 

X-Transbots: MM-VI Boost (Cartoon Ver.2)

Következzék most a két Takara után végre egy third party figura is, melyre az egyik nemzetközi TF csoportban vetettem szemet. Boost valójában a G1 rajzfilmsorozatból ismert Windcharger, viszont mivel ez nem hivatalos Transformer, így sem az Autobot logót, sem a valódi nevét nem használhatták. Ami járt hozzá: 

- Pisztoly
- Kézre erősíthető "mágnes fegyver"
- Cserélhető arc
- Gyűjthető kártya

A robot mód remekül visszaadja a G1 karaktert, az alt mode-on viszont csavartak egy nagyot a tervezők. Míg a rajzfilmben Windcharger egy kis piros fantázia sportautóvá alakul, addig Boostból olyan gyönyörű Pontiac Trans A.M. lesz, hogy azt a modellautó gyűjtők sem hagyhatják figyelmen kívül. Még a lámpák is felnyithatóak az elején, mennyire menő már!? 
A figurát a BigBadToyStore-tól rendeltem, akik a járvány miatt kicsit elcsúsztak a feladással, de ez benne volt a pakliban. Tudtam ugyan, hogy Boost egy minibot, de így is meglepett, amikor a futár a kezembe nyomta a kicsi, pehelykönnyű csomagot. A figura autó módban érkezett, méretét tekintve kb. akkora, mint az 1/43-as Bburago modellek. Ha van bármilyen autóvá alakítható Masterpiece figurád, akkor jobb ha tudod, hogy azoknál valamivel kisebb lesz, szóval nem lesz meg a "scale". Olvastam továbbá azt is, hogy az átalakítás szivatós, és erről első kézből is volt szerencsém meggyőződni. A lábfej különösen rémálom kategória, meg kellett néznem egy YouTube videót hozzá, mert egyszerűen nem értettem, hogy mit akar tőlem az útmutató. A tetőből/ablakokból egy hátizsák szerű cucc lesz, talán az összes elem közül ezek tűnnek a legsérülékenyebbnek. 



A visszaalakítás még rosszabb, ugyanis a leírás csak azt közli veled, hogy miképp alakítsd autóból robotba, azt nem, hogy miképp csináld vissza. Épp ezért jobb híján követtem lépésről lépésről visszafelé az útmutatót, de így is vagy egy órát szarakodtam vele. Ráadásul több olyan rész is van a folyamatban, ami a legjobb indulattal sem érezhető természetesnek, például amikor az ajtóként funkcionáló karokat a helyükre kellett erőszakolnom. Ha a Takara Soundwavenél féltem, hogy eltöröm a figurát, akkor itt nem tudom mit éreztem, de egészen meglepő módon végül minden sérülés nélkül a helyére került. Közben azért leestek párszor a karok, illetve a spoiler a láb részről, ami bosszantó, viszont szerencsére csak helyükre kellett pattintani/illeszteni őket. 
Boost többféle színvariációban megjelent, amik között csak kis eltérés van, én a kék-fehér-piros cartoon verziót választottam. Bár nem bántam meg a vásárlást, ezt a figurát csak haladó Transformers gyűjtőknek, és persze erős idegzetűeknek ajánlom. Én szóltam! 


Ez volt a Merch Mánia Transformers különkiadása, de biztosíthatlak, hogy nem ez volt az utolsó ilyen bemutató az oldalon. Ugyanis teljesen függővé tettek ezek a zseniális robot figurák, több rendelésem is van, ami még meg sem érkezett. 

Megbízható webshopok: 
BigBadToyStore 
TFSource 
Toy Dojo 
The Chosen Prime 
Robotoybase 

Aquaman by Geoff Johns Vol. 1-2

Mivel korábban sosem olvastam szóló Aquaman képregényeket, úgy döntöttem, hogy ez az időszak most pont alkalmas arra, hogy pótoljam ezt a hiányosságot. Néhány tapasztaltabb véleményt figyelembe véve a 2011-es New 52 sorozatnak vágtam neki, ami kedvenc íróm, Geoff Johns egyik legnépszerűbb munkája. Aki otthon van a képregények világában, az tudja, hogy a New 52-őt máig sok kritika éri, amiért a korábbi kontinuitást kukába hajítva gyakorlatilag újraírták a DC Univerzumot, és sok esetben drasztikusan módosítottak a karaktereken. A többség ennek ellenére egyetért abban, hogy Aquamanre nagyon ráfért ez az időszak, ami lehetővé tette, hogy Arthur ismét komolyan vehető szuperhőssé váljon. Az elmúlt napokban a The Trench és a The Others című TPB-ket volt szerencsém elolvasni, melyek a sorozat első 13 számát tartalmazzák.

Mielőtt továbbmegyünk, nem árt tisztázni, hogy Aquaman miért is lett nevetség tárgya a való világban. A '70-es években a Super Friends című Hanna-Barbera rajzfilmsorozat meglehetősen méltatlan módon ábrázolta a karaktert, ami alapján az terjedt el róla, hogy ő a legbénább szuperhős, aki delfinek hátán szörfözik, halakkal beszélget, és a szárazföldön gyakorlatilag semmi haszna nincs. Később olyan más műsorokban is kiparodizálták, mint a Spongyabob, a Family Guy, valamint a South Park, ami szintén nem sokat javított Aquaman megítélésén. Miért lényeges mindez? Mert ez a The Trench című sztori egyik fontos témája. Arthurt ugyanis a képregényekben is utolérte a rosszindulat, és a legkevésbé sem örül annak, hogy kinevetik/gúnyolják az emberek. Geoff Johns ezúton foglalt állást a témában, miszerint ez az előítélet teljesen alaptalan, és Aquaman nagyon is menőnek számít a DC szuperhősei között. 



A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor a 2018-as filmből is ismert ijesztő és rejtélyes ároklakók feljönnek a felszínre, hogy belakmározzanak az emberekből. A DCEU mozija érezhetően sok mindent átemelt a New 52 képregényekből, de történet terén csak nagyon kis mértékben egyeznek. Arthur és Mera egészen a tenger fenekéig követik a szörnyeket, hogy megállítsák őket, ám váratlanul találnak valamit, ami mindent megváltoztat arról, amit Atlantisz történelméről hittek. Ezt követően Aquaman régi csapatát, a "többieket" összehozza egy szörnyű gyilkosság, ami mögött kiderül, hogy csakis Back Manta állhat... 

A New 52 képregényei a fiatalabb Arthurra fókuszálnak, fontos viszont, hogy nem eredettörténetről van szó. Ennek ellenére ha nagyjából tisztában vagy a fontosabb karakterekkel, akkor a Trench című sztori remek belépési pont. Itt első sorban Arthurra, Merára és Black Mantára gondolok, a többi szereplőről minden szükséges információt rendelkezésre bocsát a képregény. A sztoriban feltűnik Dr. Stephen Shin is, a tudós, aki nagy szerepet játszott abban, hogy Arthur megtanuljon bánni különleges képességeivel. 

Ha valamit megtanultam ezekből a képregényekből, az az, hogy Aquaman sok szempontból legalább annyira antihős, mint amennyire szuperhős. Arthur ugyanis forrófejű, bosszúszomjas, és egyáltalán nem riad vissza az öldökléstől. Ráadásul ha az ártatlanok védelme és a rosszfiú elkapása mellett kell döntenie, akkor nem biztos, hogy az előbbit választja. Fontos szerepet kap a Black Mantával kialakult kapcsolata is, ami mindkét oldalon a gyűlöleten alapszik. Nekem már eleve furcsa, hogy egy szuperhős ilyen szinten átadja magát ilyen heves, sötét érzelmeknek, viszont hazudnék ha azt mondanám, hogy nem tetszik, vagy hogy nem teszi érdekesebbé a karaktert. 

A képregény illusztrációit Ivan Reis követte el, a végeredmény pedig hihetetlenül intenzív és szemet gyönyörködtető. Imádom, amikor ilyen könnyű dolgunk van a preview képek kiválasztásánál, kb. a fél képregényt belerakhattuk volna a cikkbe. Az összecsapások hihetetlenül látványosak, a karakterek remekül el lettek találva, ráadásul tényleg a legutolsó vízcseppig ki vannak dolgozva a rajzok, amire csak még egy lapáttal rátesz a profi kihúzás/színezés. A The Trench és a The Others vizuális szempontból talán a legnagyobb kedvencem azokból a képregényekből, amiket volt szerencsém a New 52-ből elolvasni. Ha bárki Aquaman tetkót tervez, én a helyében fellapoznám ezeket a köteteket. 

Tagadhatatlan, hogy a New 52-nek voltak hibái, de a magam részéről sosem fogom tudni bukásnak elkönyvelni. A kedvenc DC képregényeim jelentős része ebben a korszakban született, és most már Geoff Johns Aquaman sorozata is erősíti ezt a mezőnyt. Ha szeretnél többet olvasni a karakterről, úgy bátran vágj neki ennek a szériának, nem fogod megbánni.

Ultimate Spider-Man Vol. 1-4 by Brian Michael Bendis

Brian Michael Bendis Ultimate Spider-Man sorozatát életem egyik legfontosabb olvasmányaként tartom számon. A képregények iránti rajongásom nem kis százalékban ennek a szériának köszönhető, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy csaknem két évtizeddel később (jesszus, de öreg vagyok) megszülessen a MetaComix. A 2000-es évek elején én még főként a Fox Kidsen sugárzott Spider-Man rajzfilmsorozatnak köszönhetően ismertem Peter Parker karakterét, ami annyira magával ragadott, hogy szinte sorszerű volt, hogy előbb-utóbb megvegyem a helyi újságos bódéban az első Pókember füzetemet, amiket akkoriban még a Semic kiadó jelentetett meg itthon. Elsőre sikerült kifognom egy különszámot, ami még a 616-os Földön játszódott, másodjára viszont már az Ultimate Univerzumba ugrottam fejest. Itt jött a felismerés, hogy ez a Pókember egészen más, mint amit korábban a rajzfilmekből megszokhattam. És tudjátok mit? Egy kicsit sem bántam. 

Az Ultimate Spider-Man ugyanis új volt, modern és egyszerűen hihetetlenül menő. A készítők pedig pontosan ezt a hatást akarták elérni, a sorozat nem titkolt célja az volt, hogy bevonzzák a hozzám hasonló új, fiatalabb olvasókat. Az eredettörténettől kezdve újramesélték Pókember kalandjait, a legtöbb esetben azonban csavartak némileg a sztorin, hogy az élmény egyszerre legyen új, de mégis ismerős. Emellett a karaktereket is korszerűsítették, például az Ultimate Univerzum-béli Peter Parker jóval cingárabb volt, mint a 616-os Földön élő megfelelője, Ben bácsi hippi volt a '60-as években, Gwen Stacyből pedig igazi zűrös csajt csináltak, aki simán kést rántott az első iskolai napján. 

Az elmúlt hónapokban az Ultimate Spider-Man első négy TPB-jét volt szerencsém újraolvasni eredeti nyelven, így most ezekről szeretnék több szót ejteni. A gimnazista Peter Parkert az Oscorpnál tett osztálykirándulás során éri baleset, melynek következtében ő lett Pókember. Ben bácsi halála hamar megtanítja rá, hogy a nagy erővel nagy felelősség jár, ráadásul Norman Osborn is tudomást szerez különleges képességeiről. Norman Peter esetén felbuzdulva úgy dönt, hogy magán folytat kísérleteket, és beadja magának az OZ szérumot, amit azon a bizonyos pókon teszteltek... 

Ha valamiért igazán zseniálisnak tartom az Ultimate Spider-Mant, azok az ok-okozati összefüggések. Bendis ugyanis valóságos láncreakciót indított be az Oscorpban történt balesettel, és szinte minden későbbi esemény visszavezethető ahhoz az egy pillanathoz, amikor Petert megcsípte a pók. Pókembernek rá kell jönnie, hogy attól még hogy szuperereje van, és sztreccs szerkót húz még nem lesz mindjárt szuperhős. A kezdeti időszakban rengeteg amatőr hibát vét, amik természetesen nem maradnak következmények nélkül. Bendis továbbá remekül kihangsúlyozta, hogy Peter és barátai még csak a kamaszkorukat élik, ami kicsit sem könnyíti meg hősünk helyzetét, ráadásul megpróbáltatásai közel sem sem érnek véget Ben bácsi halálával.

Az első négy TPB-ben bőven kerülnek újra-bemutatásra klasszikus Pókember ellenfelek, köztük Doctor Octopus, Kingpin, Electro, Kraven, a fő antagonista viszont mindvégig a Zöld Manó marad. Az Ultimate Univerzum-béli Norman Osbornnál ijesztőbb és gonoszabb karakterrel nem sokszor találkoztam képregények lapjain. A 616-os Föld-béli megfelelőjével ellentétben nem húz maszkot, az OZ szérum ugyanis valódi zöld szörnyeteget csinált belőle. A formula növeli az erejét, mellékhatásként viszont teljesen becsavarodott tőle. Bendis zseniálisan reprezentálta a karaktert, talán még jobban is szeretem ezt a változatot, mint az eredetit, akit Stan Lee álmodott meg a '60-as években. Emellett itt találkoztam először a fiatalabb Nick Furyval, akit Samuel L. Jacksonról mintáztak, és aki már jóval azelőtt feltűnt a képregényekben, hogy a színész eljátszotta volna a szerepet. 

Az Ultimate Spider-Man túlnyomó részét Mark Bagley illusztrálta, aki már korábban is rajzolt Pókember képregényeket. Azonban itt vizuális szempontból is ki kellett emelni, hogy ez az Ultimate univerzum, és hogy ez a Pókember más, mint a 616-os Földön élő megfelelője. Ennek köszönhetően az Ultimate Spider-Man teljesen egyedi látványvilággal és karakterdizájnokkal rendelkezik, ami szintén növelte a sorozat népszerűségét. Ha ezer képregényes rajz közül kéne kiválasztanom, hogy melyik származik az Ultimate Spider-Manből, akkor is felismerném.

Az Ultimate Spider-Man a valaha volt egyik, ha nem a legjobb Pókember képregénysorozat, ami egyaránt bővelkedik humoros, akciódús, drámai és sötét pillanatokban. Ráadásul húsz év elteltével is épp ugyanolyan szórakoztató, mint amikor először megjelent, kicsit sem érezni elavultnak. Kezdj neki bátran, garantálom, hogy nem tudod majd letenni.

Star Wars Vol. 2: Showdown on the Smuggler's Moon by Jason Aaron

Jason Aaron rendszeres visszatérő az oldalon, az író vitán felül az iparág egyik legtehetségesebb alkotója, akinek munkásságát a hazai kiadók is előszeretettel jelentetik meg. Legutóbb a Thor: A mennydörgés istene című képregénye kápráztatta el a magyar olvasókat, emellett Star Wars történeteinek jelentős része is elérhető már itthon. Immáron sokadik alkalommal volt szerencsém meggyőződni róla, hogy a Disney filmtrilógiájával ellentétben a Marvel Star Wars képregényei jóval az elvárt szint fölött teljesítenek. Ha hozzám hasonlóan az elmúlt években megingott a franchiseba vetett hited, akkor különösen érdemes fellapoznod néhány Marvel kötetet, garantálom, hogy igazi felüdülés lesz. A cikkben taglalt képregény magyarul Leszámolás a csempészek holdján címmel jelent meg. 

A kötet elején Obi-Wan visszaemlékezéseibe nyerünk betekintést. Lukenak hátrahagyott naplójában elmeséli, hogy milyen volt az élete a Tatooinon, valamint hogy milyen nehéz volt hátrahagynia jedi múltját, és nem felfednie magát. A történet után valóságos csodának tűnik, hogy Obi-Want nem őrjítette meg teljesen a remete lét. Aaron remekül kitöltötte ezt a hézagot a Sithek Bosszúja és az Új Remény között, ha érdekel mit csinált a jedi mester ebben az időszakban, akkor imádni fogod ezt az egyrészest. 

A folytatásban Luke elhatározza, hogy ellátogat Coruscantra, hogy válaszok után kutatva felkeresse az egykori jedi templomot. Csakhogy a főváros a galaxis talán legőrzöttebb pontja, a be és kijutás egyaránt komoly problémát jelent. Épp ezért úgy dönt, hogy előbb a Shaddát veszi célba, más néven a csempészek holdját, ahol azt reméli talál majd olyan elvetemült gazfickót, aki képes lesz őt átjuttatni az ellenőrző pontokon. Természetesen hősünk hatalmas kalamajkába keveredik, miután a dolgok nem éppen terv szerint alakulnak. Mindeközben Han és Leia lehetséges helyet keresnek az új lázadó bázisnak, ám hamarosan egy egészen váratlan ellenfélbe botlanak: Sana Soloba, aki azt állítja, hogy ő Han felesége... 

Higgyétek el, nálam jobban senki sem örülne, ha végre búcsút inthetnénk a Skywalkereknek, és végre olyan Star Wars filmeket kapnánk, ahol még csak meg sem említik őket. Épp ezért értetlenül állok a tény előtt, hogy Jason Aaron képregényei mindennek ellenére ilyen szinten képesek magukba szippantani. Ennek legfőbb oka, hogy bár 1000%-ban hozzák az eredeti trilógia hangulatát, ugyanakkor mégsem a nosztalgiára építenek. A Leszámolás a csempészek holdján egy hihetetlenül kreatív, kalandos, sosem látott történet, amit minden rajongónak kötelező elolvasnia. 

A sztoriban szerepel egy érdekes ellenfél, név szerint Grakkus a hutt, aki bár sok tekintetben hasonlít Jabbára, mégis számtalan dologban különbözik tőle. Grakkus a galaxis legnagyobb jedi ereklye gyűjtője, ami ugyanakkor nem jelenti azt, hogy tisztelné is a jedi lovagokat, vagy azt, amiért küzdöttek. A gyűjtemény szerves részét képezik a titokzatos jedi holocronok is, amik információkat tárolnak a rendről és annak tanairól. Persze ahogy azt sejteni lehet, a Birodalom nem nézi túl jó szemmel Grakkus tevékenységét, aki gyakorlatilag egy időzített bombán ücsörög. 

A gyűjtemény rajzait és borítóit is Stuart Immonen készítette, akit főként X-Men, Pókember és Superman képregények révén ismerhetnek az olvasók. A vérbeli Star Wars hangulat az illusztrációkon is visszaköszön, ráadásul a karakterek küllemét is sikerült nagyszerűen elkapni. Külön kiemelném a bevezető sztoriból a már korosodó, de még nem aggastyán Obi-Want, valamint a kisfiú Luke-ot, aki egyszerre hasonlít felnőtt önmagára és a Baljós Árnyakból megismert Anakin Skywalkerre is. A készítők érezhetően remek összhangban voltak a képregény készítésekor, mindig öröm látni az ilyesmit. 

Ha eddig nem kezdted el beszerezni a Marvel Star Wars képregényeit, akkor húzz bele, mert érdemes. A Leszámolás a csempészek holdján nagyszerű történet, amit nem csak hogy évekkel később is élmény lesz újraolvasni, de ráadásul a Star Wars kánonba is remekül passzol. Hogy a filmekhez miért nem képesek ilyen tehetséges írókat találni, teljesen érthetetlen számomra, ugyanakkor továbbra is azt mondom, hogy amíg ilyen képregényekkel kényeztetnek minket, addig nem igazán van okunk panaszra.