Meglepően gyakran fordul velem elő, hogy pont olyan képregények nem nyerik el a tetszésemet, amiket a rajongók sokszor a legjobbak között emlegetnek. Rengeteg ilyen példát tudnék felhozni, amiket valószínűleg sokan meghökkentőnek vélnének, de hogy spóroljak a karakterekkel, most nem kezdenék bele ilyen jellegű felsorolásba. Talán majd egy külön cikkben, aminek az lesz a címe, hogy "Az X legtúlértékeltebb képregény, amit valaha olvastam". Az viszont biztos, hogy Brian Azzarello és Lee Bermejo képes novellája, a Joker kiemelkedő helyet foglal majd el ezen a listán, a Bűn Bohóc Hercegét középpontba helyező történet sajnos sokkal többet ígér, mint amit teljesíteni tud, ráadásul bőven találtam benne rajongói szemmel kifogásolható részeket. A sztori amúgy az idén indult A Legendás Batman sorozat részeként magyarul is megjelent, de az Eaglemoss ellenszenves üzletpolitikája, valamint a DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény köteteiben tapasztalt hitvány minőség miatt nem rohantam fejvesztve az újságoshoz, + mostanában amúgy is egyre jobban hajlok a digitális képregényolvasás felé. Na de térjünk vissza a Jokerhez!
Jokert kiengedték az Arkham Elmegyógyintézetből, mondván nem szorul több kezelésre (wtf, már az első oldalnál ráncolnom kell a homlokomat?). A kapu előtt az egyik embere vár rá, név szerint Jonny Frost, akinek a szemszögéből követjük végig az eseményeket. Autóba szállnak, és elindulnak, hogy Joker ismét kezébe vegye a város alvilágának irányítását, mindezt persze nem feltétlenül békés keretek között, főleg, hogy a főnök kicsit morcos mindazért, ami a távollétében történt.
Hogy ki volt az a megveszekedett idióta, aki kiengedte Jokert a gyogyóból sajnos nem derül ki, de ez tényleg csak a legkisebb probléma. A sztori igazából abszolút középszerűnek mondható, főleg, hogy Azzarello sokkal inkább a "főhős" karakterrajzára összpontosított ahelyett, hogy egy épkézláb történetet próbált volna meg elmesélni. És persze bekövetkezett az, amitől mindig tartok, ha valaki hozzányúl a karakterhez: Túl-tol-ta. A képregény végtelenül hatásvadász, és minden szegmensében arra emlékeztet minket, hogy ez a Joker mennyire durva arc, mennyire ijesztő, na meg persze mennyire pszichopata, csak hogy ez utóbbit véletlenül se hagyjam ki. Nem azt mondom, hogy ez életem legrosszabb olvasmánya, de ékes példája annak, amikor az író nem érti annak a karakternek a lényegét, akiről írnia kellene. És sajnos nem csak Jokerrel volt ez a helyzet.
A történetben ugyanis szerepelnek más Batman ellenfelek is, például Gyilkos Krok, Pingvin, Kétarc, Rébusz és Harley Quinn. Harley egyáltalán nem tartozik a kedvenc DC karaktereim közé, persze elismerem, hogy egy jó író kezében neki is megvannak a maga pillanatai. A Sean Murphy féle White Knight például a jelenlegi első számú kedvenc Batman sztorim, és ebben Harleynak nem kis szerepe volt. Az általános tapasztalatom ugyanakkor mégis az, hogy legtöbb esetben kifejezetten irritál szegény, viszont azt álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer majd pont ez fog hiányozni. Ugyanis míg a legtöbb történetben Harley be sem tudja fogni a száját és imád idegesítő lenni, Azzarello történetében EGY MUKKOT NEM SZÓL, teljesen felesleges díszítőelemként van csupán jelen, már-már én érzem sértőnek az egészet. Ha valamire jó volt ez a sztori, az az, hogy mostantól sokkal jobban fogok örülni az elviselhetetlen Harleynak, mint korábban bármikor. Aztán ott van még Kétarc, akinek szintén semmi más jellemvonását nem sikerült azonkívül kihangsúlyozni, hogy két arca van, azt meg már végképp nem értettem, hogy Rébusz miért néz ki úgy, mintha összegyúrták volna Kurt Cobaint és Elton Johnt.
Ha valamiért érdemes beszerezni a képregényt, akkor azok Lee Bermejo illusztrációi, a művész tényleg nagyon odatette magát a Joker készítésénél. Sikerült egy nagyon egyedi, komor atmoszférát megteremtenie, amit elsősorban a kontrasztok kihangsúlyozásával ért el. A rajzoló összegyúrta a Heath Ledger és Cezar Romero által játszott verziók jellegzetességeit, ami a végeredményt látva egyáltalán nem volt rossz ötlet. Az alkotópáros esetében amúgy nem példátlan ez a szerencsétlen felállás, legutóbb a Batman: Damned kapott hasonló értékeléseket, miszerint bár nagyon szép, de történet szempontjából nem tud sokat nyújtani.
Ha azt hitted ez lesz a legjobb Joker képregény a világon, hát tévedtél. De ne csüggedj, bőven lesz még olvasnivaló, és az is biztos, hogy a Bűn Bohóc Hercege számtalanszor szerepel majd még a MetaComix blogon.
Hogy ki volt az a megveszekedett idióta, aki kiengedte Jokert a gyogyóból sajnos nem derül ki, de ez tényleg csak a legkisebb probléma. A sztori igazából abszolút középszerűnek mondható, főleg, hogy Azzarello sokkal inkább a "főhős" karakterrajzára összpontosított ahelyett, hogy egy épkézláb történetet próbált volna meg elmesélni. És persze bekövetkezett az, amitől mindig tartok, ha valaki hozzányúl a karakterhez: Túl-tol-ta. A képregény végtelenül hatásvadász, és minden szegmensében arra emlékeztet minket, hogy ez a Joker mennyire durva arc, mennyire ijesztő, na meg persze mennyire pszichopata, csak hogy ez utóbbit véletlenül se hagyjam ki. Nem azt mondom, hogy ez életem legrosszabb olvasmánya, de ékes példája annak, amikor az író nem érti annak a karakternek a lényegét, akiről írnia kellene. És sajnos nem csak Jokerrel volt ez a helyzet.
A történetben ugyanis szerepelnek más Batman ellenfelek is, például Gyilkos Krok, Pingvin, Kétarc, Rébusz és Harley Quinn. Harley egyáltalán nem tartozik a kedvenc DC karaktereim közé, persze elismerem, hogy egy jó író kezében neki is megvannak a maga pillanatai. A Sean Murphy féle White Knight például a jelenlegi első számú kedvenc Batman sztorim, és ebben Harleynak nem kis szerepe volt. Az általános tapasztalatom ugyanakkor mégis az, hogy legtöbb esetben kifejezetten irritál szegény, viszont azt álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer majd pont ez fog hiányozni. Ugyanis míg a legtöbb történetben Harley be sem tudja fogni a száját és imád idegesítő lenni, Azzarello történetében EGY MUKKOT NEM SZÓL, teljesen felesleges díszítőelemként van csupán jelen, már-már én érzem sértőnek az egészet. Ha valamire jó volt ez a sztori, az az, hogy mostantól sokkal jobban fogok örülni az elviselhetetlen Harleynak, mint korábban bármikor. Aztán ott van még Kétarc, akinek szintén semmi más jellemvonását nem sikerült azonkívül kihangsúlyozni, hogy két arca van, azt meg már végképp nem értettem, hogy Rébusz miért néz ki úgy, mintha összegyúrták volna Kurt Cobaint és Elton Johnt.
Ha valamiért érdemes beszerezni a képregényt, akkor azok Lee Bermejo illusztrációi, a művész tényleg nagyon odatette magát a Joker készítésénél. Sikerült egy nagyon egyedi, komor atmoszférát megteremtenie, amit elsősorban a kontrasztok kihangsúlyozásával ért el. A rajzoló összegyúrta a Heath Ledger és Cezar Romero által játszott verziók jellegzetességeit, ami a végeredményt látva egyáltalán nem volt rossz ötlet. Az alkotópáros esetében amúgy nem példátlan ez a szerencsétlen felállás, legutóbb a Batman: Damned kapott hasonló értékeléseket, miszerint bár nagyon szép, de történet szempontjából nem tud sokat nyújtani.
Ha azt hitted ez lesz a legjobb Joker képregény a világon, hát tévedtél. De ne csüggedj, bőven lesz még olvasnivaló, és az is biztos, hogy a Bűn Bohóc Hercege számtalanszor szerepel majd még a MetaComix blogon.
