Thor by Jason Aaron: The Complete Collection Vol. 1

A Fumax váratlan bejelentéséről mit sem sejtve már hónapokkal ezelőtt megvásároltam a God of Thunder széria jelentős részét eredeti nyelven, ami mostanáig a polcomon pihent. A Complete Collection tartalmazza többek között a hamarosan magyarul is megjelenő God Butcher és Godbomb című sztorikat is. Meglepődve olvastam a Marvel Magyarország oldalán olyan kommenteket, hogy Thor unalmas karakter, valamint hogy csakis és kizárólag a filmeknek köszönhető a népszerűsége. Nos, aki ilyet írt, az még biztosan nem olvasta Jason Aaron képregényeit.

A Mennydörgés Istenét hatalmas dínom-dánom közepén találjuk. Hordószám fogy az ital, a teremben több nő jut egy férfira, mint amennyivel bárki elbírna. Ám nem tart sokáig az öröm: Egy hullát sodor partra a víz. A halott viszont nem akárki, hanem egy isten, akit kegyetlenül lemészároltak. Valaki halhatatlanokra vadászik, Thor arca pedig elsötétül, miközben felrémlik benne egy régi, ám annál élénkebb emlék: Ez csakis Gorr műve lehet! 

Először is, hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy elmeséljem Gorr, az Istenölő (kíváncsi vagyok hogy fordította a Fumax a God Butchert) mennyire zseniálisan kitalált ellenfél. A Thor képregények, mint azt tudjuk, mindig is a skandináv mitológiát vették alapul, így nem újdonság, hogy istenek szerepelnek bennük, de a hit és a vallás kényes kérdését nem érintették komolyabban. Főleg a Comics Code Authority idején erre aligha volt lehetőség, mivel hamar lecsaptak volna rá a cenzorok. Aaron ezzel szemben páros lábbal állt bele a témába: Gorr egyetlen motivációja nem más, mint a színtiszta istengyűlölet, miután úgy érzi azok cserben hagyták őt és népét. Amikor még manapság is olyan hírekkel szembesülünk, hogy a lengyeleknél Harry Potter könyveket égetnek, vagy hogy meghiúsították a Second Coming kiadását, el sem merem képzelni mit szólhattak a vallásfanatikusok a God of Thunder szériához. Az viszont biztos, hogy aki akarna, az bőven találna rajta támadási felületet, szóval csodálom, hogy Aaron munkássága nem generált különösebb tömeghisztériát, vagy ha mégis, én nem tudok róla. Mindenesetre nem hiszem, hogy Gorr valaha is tiszteletét teszi az MCU-ban, mert az arra hajlamosaknál könnyen lehet, hogy kivágná a biztosítékot. Kár, mert a sztori zseniális, elgondolkodtató, mi pedig állati szerencsések vagyunk, hogy a Fumax jóvoltából magyarul is megjelenik. 

A történet egyébként sokat ugrál az időben, láthatjuk a fiatal (a pörölyre még méltatlan) Thort, a jelenbéli Thort, valamint a jövőbéli öreg Thort is, ahogy szembeszállnak az Istenölővel. Support cast nem igazán van, a Mennydörgés Istene ezúttal csak magára számíthat, habár válaszokért kutatva felkeresi Lord Librariant, vagyis a Könyvtárost, aki a Mindentudás Csarnokának őrzője. Ez utóbbi szintén Jason Aaron saját karaktere. A történet végén Thor jövőbeli unokái is felbukkannak.

A folytatásban Aaron elkezdte felvezetni a War of Realms című eventet, ami egyébként egészen elképesztő, tudatos képregényírásból 5-ös. Az író ugyanis már 2014-ban tudta milyen irányba akarja majd terelni az eseményeket 2019-ben. Hogy a Fumax vajon ezeket a sztorikat is kiadja-e, arról sajnos nincs információm, de szerintem érdemes: Malekith ugyanis megszökött a holtak birodalmából, kegyetlenkedésétől még saját népét sem kíméli. A fenyegetésre válaszolva új szövetség születik: A Birodalmak Ligája, amiben minden világból egy harcos képviselteti magát. A történet kifejezetten erős, ráadásul Malekith karakterét és könyörtelenségét is sikerült remekül kihangsúlyozni. 

Az Istenölőről szóló történetek illusztrációt a horvát Esad Ribićnek köszönhetjük, akit a magyar olvasók a korábban szintén Fumax gondozásában megjelent Loki minisorozat révén ismerhetnek. A God of Thunder ebből a szempontból is mestermű, a képek egyszerűen lélegzetelállítóak, gyönyörűek, a kicsit fakóbb színvilág pedig kiválóan passzol a sztorihoz. A fantasy stílus minden kedvelője elégedetten fogja lapozgatni a képregényt, szinte már meg sem érdemeljük (na jó, de). A hatodik fejezetben beköszönt Butch Guice is, ebben a nagyon fontos részben ismerjük meg Gorr eredettörténetét. A váltás a megváltozott környezet miatt egyáltalán nem zavaró, a hetedik fejezettől pedig ismét Ribićnél volt a labda. A tizenharmadik részben, ahol Malekith visszatérése kezdődik Ron Garney ragadott ceruzát, akinél kifejezetten szórakoztatónak éltem meg a különböző mitológiai lények ábrázolását. A tizenkettedik, Once Upon a Time in Midgard című one shot Nic Klein érdeme.

A God of Thunder sorozat a valaha volt egyik legszórakoztatóbb olvasmányom, őszintén remélem, hogy rengeteg fogy majd a keménytáblás Fumax kötetekből, és előbb-utóbb a teljes szériát kiadják. Addig is keresd a Mennydörgés Istenét a kiadó webshopján!

Justice League: No Justice by Scott Snyder, James Tynion IV & Joshua Williamson

Kozmikus eseményt írni bizony nem hálás feladat. Az olvasó egy ilyen történettől olyan mindfuck élményre számít, amitől egy hétig befelé nő a haja, sajnos azonban ennek az elvárásnak csak kevés író tud megfelelni. Amikor az univerzumot összetartó, vagy épp az azt elpusztítani kívánó erők egymásnak feszülnek, amikor a szemünk előtt íródnak át a világegyetem működésének törvényei, amikor átlépjük az emberi képzelőerő és felfogóképesség határait, sokszor még maguk a karakterek sem értik teljesen mi történik körülöttük, és lehet mi is csak második olvasásra érjük el a várva várt megvilágosodást. A gond akkor kezdődik, amikor maguk a készítők sem tudják mit akartak kihozni a saját sztorijukból. Ilyenkor van az, hogy nem úgy állsz fel a könyv mellől, hogy "wow, ez zseniális volt", hanem hogy "jaj, mi ez a káosz?". 

A Scott Snyder, James Tynion IV és Joshua Williamson nevével fémjelzett Justice League: No Justice közvetlenül a Dark Nights: Metal eseményei után játszódik. Ez volt Snyder első kozmikus eventje, és már itt is éreztem, hogy ez nem biztos, hogy az ő műfaja. Félreértés ne essék, a Dark Nights telis-tele volt jó ötletekkel: A sötét multiverzum koncepciója zseniális, az onnan kiszabadult gonosz Batmanek még annál is inkább, viszont elkövette azt a hibát, amibe az ilyen történeteknél legtöbbször beletörik az írók bicskája: Túl sokat akart egyszerre, annyi szálon futott a történet, hogy gyakran csak kapkodtam a fejemet, ráadásul az egész sztori hagyott egy betöltetlen űrt maga után, amiket csak a tie-inekkel lehetett betömni, és amik nélkül nem is volt érdemes nekivágni a Dark Nights-nak. Ráadásul ezeket a kiegészítő történeteket sokkal jobban is élveztem, mint magát a main eventet, amire bizony nagyon ráfért a foltozás. 

A Dark Nights és a No Justice között fontos különbség, hogy az utóbbiban sajnos sem izgalmas koncepció nem volt, sem érdekes ellenfelek, sem pedig tie-inek, amik javítanák a temérdek javítani valót. Pedig amúgy a történet nem is indult rosszul: Brainiac összeszedte a Liga és a Tini Titánok tagjait, valamint néhány válogatott gonosztevőt, hogy segítsenek megmenteni a bolygót, amiről származik. A Dark Nights során ugyanis megrepedt az univerzum fala, amitől felébredt négy ősi kozmikus entitás, az Omega Titánok, akiktől az élet származik: Rejtély, Csoda, Bölcsesség és Entrópia (igen, tényleg ilyen béna nevük van), és akik most úton vannak a Colu bolygó felé, hogy elpusztítsák az életet. Ha ott végeztek, a Föld a következő. 

Itt már kezdett bűzleni az egész, ugyanis az "űristenek" azért célozták meg a Colut, mert vonzzák őket ezek a mágikus fák, amik róluk kapták a nevüket, és amik az Omega Titánokéval megegyező energiát bocsátanak ki. Minden titánra jut egy, itt is van Rejtély, Csoda, Bölcsesség és Entrópia. Nyugalom, nem veled van gond, ha nem érted miről beszélek, ugyanis tényleg egy merő katyvasz az egész. Mármint mi az a "Csodafa?" Mi az a "Rejtély energia"? Mi volt az elképzelés? Ezután már csak lefelé volt, ugyanis kizárólag a fák segítségével lehetett megállítani a behemót lényeket, akikről azt gondolnád, hogy ilyen hangzatos nevekkel biztos nagyon szimbolikusak, de valójában semmit nem szimbolizálnak. Nagyok, buták, jönnek, jönnek, és még mindig jönnek, nem szólnak semmit, de meg kell állítani őket, különben vége mindennek. Szóval innentől kezdve az összes szereplő a fák körül baszakodik (sajnálom, de tényleg nincs rá jobb szavam), hogy elkerüljék az elkerülhetetlent. 

Ha valami megmentette a képregényt, azok a rajzok, valamint maguk a karakterek. Francis Manapaul illusztrációi nagyon szépek, a Hi-Fi Design színezőcsapata pedig abszolút kihozta magából, és a digitális technikából a maximumot. Hogy azért az íróknak se csak a savat öntsem a nyakába elismerem, hogy legalább a szereplőket sikerült jól visszaadni. A dialógusok rendben voltak, és ha valamire jó volt a No Justice, az az, hogy új, izgalmas szövetségek születtek, amik a jelenleg futó képregényekre is hatással vannak. 

A Justice League: No Justice tipikus példája annak, amikor a készítők túl nagy fába vágják a fejszéjüket, és végül emiatt fullad káoszba az egész. Az Omega Titánokkal való kaland után egyébként megnyomták a relaunch gombot, és 2018-ban ismét első számmal érkezett az Igazság Ligája, viszont némi aggodalomra ad okot, hogy az új széria szintén Snyder és Tynion IV munkája. Remélem az első, The Totality című epizód majd élvezhetőbb lesz, és nem próbáltak meg nagyobbat harapni, mint amit meg tudnak rágni. Hiszen az írók korábban már bizonyították, hogy külön-külön tehetségesek, bízok benne, hogy azóta sikerült együtt is megtalálni a közös hangot.