Justice League Infinity #1-7 by J.M. DeMatteis, James Tucker & Ethen Beavers

Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, akinek a 2000-es évek Igazság Ligája rajfilmsorozata nagy mértékben megalapozta a képregények iránti szenvedélyét. Máig kiráz a hideg, ha meghallom azt a bizonyos főcímzenét, vitán felül minden idők talán legjobb animációs produkcióját hozta össze annak idején a DC/Warner páros. Nem volt kérdés tehát, hogy beszállok-e a buliba, mikor megtudtam, hogy a képregények hasábjain folytatják a szériát. A Justice League Infinity egy hét számos minisorozat James Tucker és J.M. DeMatteis jóvoltából, előbbi a rajzfilmsorozat producere, utóbbi pedig az egyik forgatókönyvírója volt. A képregények közvetlenül a Justice League Unlimited eseményei után veszik fel a fonalat, amire bár külön szériaként szoktak hivatkozni, a gyakorlatban az eredeti Igazság Ligája rajzfilmsorozat harmadik, negyedik és ötödik évadját értjük alatta. 

A történetben Professor Ivo szuper-androidja, Amazo a világűrt kutatja az élet értelme után, utazása során elért egészen az univerzum legvégéig. Egy rejtélyes hang hívására azonban kozmikus katasztrófát idézett elő: A multiverzum fala megrepedt, az általa elválasztott világok egybeolvadni látszanak. Ennek eredményeképp furcsa dolgok történnek: Emberek tűnnek el a mi világunkból, csak hogy aztán helyet cseréljenek egy másik univerzum-béli önmagukkal. Az Igazság Ligájának tagjai közül sokan szintén a multiverzum egy másik Földjén landoltak, és nem feltétlen jószándékúak azok, akik felbukkantak helyettük... 

Szóval a koncepció egészen parádés, szerintem a készítőknek már ezer éve megvolt ez az ötlete, csak le kellett porolniuk kicsit. Azt nyilván mondanom sem kell, hogy akkor lesz teljes az élmény, ha ismered a rajzfilmek eseményeit, példának okáért Amazo hátterét, vagy épp a Green Lantern és Hawkgirl közti szerelmi szálat, hogy csak párat említsek. Emellett az egyik legjobb húzás volt az írók részéről visszanyúlni az egyik kedvenc Justice League epizódomhoz, ami a "Savage Time" címet viseli. Ebben a részben a Liga tagjai egy alternatív idősíkon találták magukat, ahol a nácik megnyerték a második világháborút, mint később kiderült, Vandal Savage mesterkedése nyomán. A képregény új formában szedi elő ezt az epizódot, és a lehető legjobban használja fel arra, hogy behozza az animációs univerzumba Overmant, vagyis a náci Supermant, aki annak idején nem is szerepelt a rajzfilmekben. 

Ha már fentebb szóba került a szerelmi szál, már korábban elkezdtek teaselni egy nem mindennapi románcot a negyedik szám borítóján, amin Wonder Womant Darkseiddal láthatjuk csókolózni. A megrökönyödés jogos, hisz Darkseid jóformán maga a sátán a DC képregényeiben, ez kb. olyan, mintha a Harry Potterben Hermione Granger Voldemorttal kavarna. Azt hiszem azért annyit elárulhatok, hogy természetesen van csavar a történetben, és hogy ha valamire rávilágítottak ezek a füzetek, az az, hogy a rajzfilmsorozat Wonder Womanje leginkább Batmannel alkothatott volna verhetetlen párost - ha annak idején mindkét fél így akarta volna. 

Szóval az alapötlet nagyszerű, a készítők remekül kiaknázták a szériában rejlő lehetőségeket, de azért korántsem minden tökéletes. A dialógusok például furcsán bénák és erőltetettek, ez még úgy is feltűnő volt, hogy nem az angol az anyanyelvem. Kicsit olyan érzésem volt néha, mintha egy 40 évvel ezelőtti képregényhez írták volna őket, de szerencsére ez a hiba másban nem ütközött ki. A legnagyobb probléma sokkal inkább az, hogy az egész bonyodalom varázsütésre, egy váratlan csodával ért hirtelen véget, ennél pedig sokkal, de sokkal jobb lezárást érdemelt volna ez a sorozat. Sőt, talán le sem kellett volna zárni, hanem a limitált száriát lehetett volna folytatni egy hosszabb ongoing formájában - persze így felmerülne a kérdés, hogy akkor már miért ne támasztanák fel az animációs sorozatot?

A képregényeket illusztráló Ethen Beavers rajzai remekül visszaadják a rajzfilmsorozat látványvilágát, sajnos azonban ez koránt sem mondható el a borítókról. Még a variánsok között sem igazán találtam olyat, ami bármiben azt üzente volna, hogy márpedig ez az animációs univerzum kibővítése szeretne lenni. Nem igazán értem miért nem Beavers csinálta a borítókat is, pedig a belső oldalakon igazán kitett magáért. 

Bár akadnak benne hibák, a Justice League Infinity erősen ajánlott olvasmány mindenkinek, aki szerette az Igazság Ligája rajzfilmeket, vagy aki egy jó kis multiverzális káoszra vágyik sok-sok karakterrel. Remélem kap még folytatást ez a sorozat, igazán ütős dolgok sülhetnének ki belőle.

Ghostbusters Vol. 1-2 by Erik Burnham & Dan Schoening

Számomra a tavalyi év legkellemesebb filmes meglepetése egyértelműen a Ghostbusters: Afterlife volt, ami olyannyira magával ragadott, hogy rendesen sajnáltam, mikor el kellett hagyni a mozitermet. Már korábban is terveztem, hogy valamikor teszek egy próbát az IDW Szellemirtók képregényeivel, de végül ez adta meg igazán a kezdőlökést. Akadt viszont egy kis bökkenő: A jelek szerint az IDW tavaly elvesztette a franchise licenszjogait, ugyanis egyik kötet sincs már nyomtatásban, ráadásul a Comixology digitális könyvtárából is törtöltek minden Ghostbusters képregényt. Mindez azért fura, mert a kiadó semmilyen közleményt nem adott ki ezzel kapcsolatban, pedig szerintem a rajongóknak igazán kijárt volna némi tájékoztatás. Mindezek után egy kisebb vagyont perkáltam ki az Ebayen pár használt TPB-ért (bár nem is maguk a kötetek, hanem inkább a szállítás került sokba). Nem beszerezhetetlenek tehát ezek a képregények, de azért számíts rá, hogy azért a zsebedbe kell nyúlni, ha szeretnéd birtokolni őket. A mai cikkben taglalt első két kötet a 2011-es Ghostbusters ongoing első nyolc számát tartalmazza. 

Elszabadultak a paranormális jelenségek a városban, a Szellemirtók számára pörög az üzlet. Mindeközben viszont Rayt furcsa, látomás-szerű rémálmok gyötrik - Vajon mindez a közelgő apokalipszis előszele, vagy csupán a székrekedés egy nem kívánt tünete? A folytatásban a fiúknak meggyűlik a baja főnökükkel, Walter Peckkel, és a szerződéssel, amit korábban aláírtak neki. A Szellemirtók semmilyen megbízást nem vállalhatnak Peck engedélye nélkül New Yorkban, ám arról egy szó sem esett, hogy nem végezhetik a dolgukat az állam túlsó felében... Végül is csak egy kísértetjárta vidámparkhoz riasztották őket - Ugyan mi baj történhet?

Őszintén szólva mikor már a vicces bevezetőket és az előszót olvastam tudtam, hogy ez nem semmi móka lesz. Erik Burnham humora egyszerűen parádés, a Ghostbusters azon képregénysorozatok egyike, amiken tényleg lehetetlen nem hangosan nevetni. Az író ráadásul direkt felnagyította azokat a jellemvonásokat, amik az eredeti filmekben jellemezték a szereplőket - ez különösen feltűnő Doctor Venkman esetében, aki folyamatosan, megállás nélkül sziporkázik. Épp ezért kijelenthetjük, hogy nem is feltétlenül maga a cselekmény, hanem sokkal inkább a karakterek közti dinamika az, ami megunhatatlanná teszi a képregényt. 

Az első kötet megismétel pár dolgot az eredeti filmekből - még Gozer is újra feltűnik az ikonikus óriás mályvacukor szellem képében, és bár ez elsőre valóban nem tűnik túl fantáziadúsnak, valahogy olyan jól össze van rakva az egész, hogy egy hangyányit sem érdekel. A második volume már sokkal inkább a maga útját járja, szóval ezt a hibát szerintem nyugodtan ki is húzhatjuk és elkönyvelhetjük annak, hogy valahogy meg kellett alapozni a szériát. Érdekesség, hogy a képregények rogyásig vannak easter eggekkel, szóval ha jól ismered a '80-as évek kultikus filmjeit/tévésorozatait, akkor egészen biztosan imádni fogod ezeket. Mindemellett nekem óriási pozitívum az egyik kedvenc Szellemirtóm, Kylie Griffin felbukkanása, akit az Extreme Ghostbusters rajzfilmekből ismerhettek. Számomra ez a tévésorozat alapozta meg a Szellemirtók iránti rajongásomat, az élőszereplős filmeket csak sokkal később, felnőtt fejjel láttam. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen szerepet szánt az író az itt még erősen mellékszereplő Kylienak, de ha minden igaz, ő lett később a Ghostbusters: International egyik fontos figurája. Rajta kívül egyébként más utalások is vannak az Extreme Ghostbusters-re, de természetesen nem lövök le minden poént a cikkben. 

A történet szerves része a Peckkel való állandó konfliktus, és bár nyilvánvalóan IMÁDJUK a főszereplőket, azért felmerül pár kérdés, ami nem feltétlen vet jó fényt rájuk. A Szellemirtók ugyanis monopóliumnak számítanak a saját szektorukban, hiszen nincsenek mások rajtuk kívül, akik paranormális veszélyek elhárítására szakosodtak volna. Ez már csak azért is probléma, mert nyilván nem tudnak minden riasztásnál ott lenni, főleg ha egész New Yorkon át kell kelniük. Mindemellett a technológiájukat sem hajlandóak megosztani másokkal, egy ponton pedig már az is felmerült, hogy ők maguk idézik elő az eseteket, hogy aztán kiállíthassák a számlát a polgármesternek. A város vezetésének bizalma így érthetően megrendülni látszik a Szellemirtókban, és az sem javít különösebben a helyzeten, hogy állandó rendetlenség és pusztítás jár a nyomukban, amit aztán természetesen sosem takarítanak el maguk után. 

A széria könnyed hangulata a látványban is visszaköszön, ugyanis a sorozatot illusztráló Dan Schoening a laza, rajzfilmszerű ábrázolás mellett voksolt, ami egyértelműen a lehető legjobb döntés volt a részéről. Ha bármelyik stúdió rákapott volna, akár animációs sorozat is lehetett volna az IDW Szellemirtók képregényeiből, de igazából jobb, hogy így alakult. Nagyon ötletesek a karakterdizájnok, ráadásul az egész direkt úgy lett kitalálva, hogy egy olyan multiverzális crossover esetén is működjön, ami összeköti a filmeket, rajzfilmeket és a képregényeket. Mert amúgy bizony, a Ghostbusters világában is létezik a multiverzum, ami a Crossing Over című Szellemirtók képregény fő témája. Ez utóbbiról remélem még lesz lehetőségem írni. 

Azt kell mondjam, hogy bár borsos árat fizettem értük, de minden pénzt megértek ezek a Ghostbusters kötetek. Az első két volume mellett a nyolcadikat és a kilencediket sikerült beszereznem - nem tudom, hogy ugorjak-e egyből ezekre, vagy próbáljam meg levadászni valahonnan a hiányzó darabokat. Mert az egészen biztos, hogy nem végeztem még ezzel a parádés sorozattal, amit egyértelműen a valaha volt egyik legszórakoztatóbb olvasmányomként könyveltem el. Remélem az IDW-nál jelenleg is azon ügyködnek, hogy visszaszerezzék a licenszjogokat, nagy kár lenne, ha mindezt veszni hagynák.

MI VOLT EZ A MOSLÉK? Öngyilkos Osztag filmkritika

Aki régóta követi a blogot, az tudja, hogy alapvetően nem igazán szeretek filmkritikákat írni. Van száz másik oldal, akik megteszik ezt helyettem, de ha már mégis belemegyek, akkor is inkább az animációs cuccok felé húz a szívem. Őszintén szólva erre a hétévégére is teljesen másról terveztem írni, ám az elmúlt napok olyan dögunalmasra sikeredtek, hogy a feleségemmel elhatároztuk, megnézünk itthon pár képregényfilmet, amiket tavaly kihagytunk. Főleg azért, mert egyik sem érdekelt minket annyira, hogy fejvesztve rohanjunk jegyet váltani rájuk a moziba, én pedig mivel amúgy is 0/24 képregényeket olvasok, ezért sosincs hiányom szuperhősökből. Mivel James Gunn Suicide Squad... Mi is ez...? Folytatás? Remake? Na mindegy, FILMJE óriási pozitív visszhangot kapott mind a sajtó, mind a közönség részéről, ezért természetesen felkerült a repertoárba, arra viszont egyikünk sem számított, hogy mindketten traumaként éljük meg ezt a 2 óra 12 percet. 

Mert bizony, az Öngyilkos Osztag annyira szar, hogy teljesen értetlenül állok a felhajtás előtt, ami ezt az egész mozit körüllengte. A képregényfilmek nyilván sosem képezték a magaskultúra részét, ami rendben is van így, James Gunn "remekműve" viszont minden szempontból a legalját testesíti meg ennek az egész műfajnak. És amikor azt látom, hogy egy ilyen teljesen nyilvánvaló szemetet ennyien bálványoznak, akaratlanul is görcsbe rándul a gyomrom, mert rögtön azt vizionálom, hogy a szemünk előtt válik valósággá az Idiocracy című film. Ha pedig így van, akkor bizony az olyan alkotások felelőssége, mint amilyen a Suicide Squad, egyáltalán nem elhanyagolható ebben a kérdésben. 

A történet szinte teljesen ugyanúgy kezdődik, mint a hányatott sorsú 2016-os Öngyilkos Osztag. A Belle Reve börtönben Amanda Waller két speciális különítményt szervez különleges képességű elítéltékből, akikért nem kár, ha otthagyják a fogukat a harcmezőn. Az egyik egy elterelő alakulat, kiknek nagyját a film első pár percében lemészárolják, a másik pedig a Task Force X, akiket Waller a rejtélyes "Csillag Projekt" miatt vezérelt ki Corto Maltese szigetére. Okuk van ugyanis feltételezni, hogy egy rendkívüli erejű földönkívüli szörnyeteget tartanak fogva a szigeten, ami az egész világra veszélyt jelent... 

Az első teljesen nevetséges húzás mindjárt Idris Elba karaktere, Bloodsport, aki igazából EGY AZ EGYBEN AZ ELŐZŐ FILMBEN WILL SMITH ÁLTAL ALAKÍTOTT DEADSHOT, RÁADÁSUL TÖK UGYANAZZAL A HÁTTÉRREL. Erre nyilván azért volt szükség, mert Will Smith egyéb elfoglaltságok miatt nem tudott részt venni Gunn projektjében, viszont ha már lecseréltek egy szereplőt, azért egy kicsit talán megerőltethették volna magukat. Igazából mindegy is, ugyanis ez az apróság volt a legkevésbé zavaró a filmben. Sőt. Az első pár percben igazából még volt pár poén, ami után már majdnem elhittem, hogy ez akár még jó is lehet, nem sokkal később viszont már kezdtem kínosan feszengeni. 

A film teljesen feleslegesen alpári és a gyerekesen túltolt gore-on kívül igazából nem szól semmiről. Nem tudom velem van-e a gond, de szerintem én már érettebb vagyok annál, minthogy ezt viccesnek találjam, vagy hogy ennyivel beérjem. Ami viszont képregényrajongóként talán a legfájóbb pont számomra, hogy ismét kaptunk egy olyan filmet, aminek az ég világon semmi DC hangulata nincs. Ha eleve nem ennek tudatában ülök neki, vagy nincs rá pár utalás, akkor lehet sosem jövök rá, hogy ez az az univerzum szeretne lenni. Apropó, ha már az utalásoknál tartunk: Nagyon megmaradt bennem az a rész a film elején, amikor bemutatják a szereplőket, és Waller elmeséli, hogy Bloodsport kómába küldte Supermant egy kriptonit golyóval. Ez nagyszerű, és mikor történt ez pontosan a DCEU-ban? Mert attól, hogy bedobálnak a semmiből ilyen szösszeneteket még kicsit sem sikerült ráerősíteni arra, hogy ez egy egységes univerzum lenne, vagy hogy ez az alkotás bármiben kapcsolódna a korábbi DC mozikhoz. Tudjátok miben rejlik a Marvel sikere? Hogy ha náluk bármi ilyesmit említenek, az biztos, hogy valamelyik másik film eseményeire utal, amit már korábban láttunk. Ez pontosan ugyanígy néz ki máig a képregényekben is, és míg a DC papíron remekül ért az univerzum építéshez, itt ismét totál mellé ment minden ilyen erőfeszítés. 

Ami viszont abszolút a legnagyobb hiányossága a filmnek az az, hogy egy deka szerethető karakter nincs az egészben. Az egyetlen értékelhető szereplő számomra a Menyét volt, aki legalább tényleg vicces, de persze őt mindjárt a film elején ki is írták a sztoriból. Aki maradt, az mind a futottak még kategória. Mindemellett Gunn próbált beleerőszakolni pár meghatónak szánt pillanatot a történetbe, amik olyan szinten nem működnek, hogy az már konkrétan kínos. John Cena karaktere, a Békeharcos fel sem foghatom, hogy hogyan, vagy miért kapott saját sorozatot, de akit legjobban sajnálok ebben az egészben, az nem más, mint Margot Robbie. Az a gond ugyanis Harley Quinnel, hogy ő annak idején egy rajzfilmfigurának lett kitalálva, és szerintem Paul Dini bele sem gondolt, hogy valaha előszedhetik a karaktert egy élőszereplős filmben. De sajnos megették. Nem egyszer, nem kétszer, hanem háromszor. És mi az eredmény? Itt egy észbontóan gyönyörű, hihetetlenül tehetséges színésznő, aki 31 éves fejjel itt bohóckodik és ugrabugrál egy hozzá teljesen méltatlan szerepben. 

A film tele van olyan művészinek szánt, a gyakorlatban ide a legkevésbé sem passzoló megoldásokkal, amik láttán egyértelmű, hogy Gunn maga sem tudta eldönteni, hogy milyen műfajban szeretné elkészíteni a saját filmjét. A kedvenc ilyen jelenetem, amikor Harley két géppuskával a hóna alatt ontja a golyókat, aztán egyszer csak mögüle...? Belőle...? Mindegy, VALAHONNAN elkezdenek záporozni a virágok. Fogalmam sincs ezzel mit szeretett volna a rendező, az viszont biztos, hogy ha összekevered az ilyen pillanatokat a véres-beles ocsmányságokkal, az eredmény nem más lesz, mint egy jó nagy vödör moslék. Van viszont még valami, ami még ennél is rosszabbul működik. Valami, amiről még nem beszéltünk. Van tipped mi az? 

HÁÁÁT PEEERSZE, HOGY STARRO KARAKTERE. Ki az a megveszekedett hülye, aki minden idők egyik legbénább képregényes ellenlábasát, egy ÓRIÁSI TENGERI ŰRCSILLAG IZÉT tesz meg a film legfőbb gonosztevőjének? De várj, ez így kicsit pontatlan... Hiszen Starro itt nem az ellenség! Elvégre elrabolták, éveken keresztül kínozták, VAGYIS Ő A LEGNAGYOBB ÁLDOZAT AZ EGÉSZ TÖRTÉNETBEN! És mindezek után az a film csúcspontja, a legkevésbé sem hősies hősök hősiességének betetőzése, HOGY KINYÍRJÁK AZT AZ EGY KARAKTERT, AKI KONKRÉTAN SEMMIRŐL NEM TEHET. Egy értelmes forgatókönyvben Starro és az Öngyilkos Osztag összefogtak volna, hogy leszámoljanak Wallerrel, és mindenkivel, akik az igazi lelketlen szörnyek a történetben. Az meg már tényleg teljesen mellékes, hogy Starro milyen hülyén néz ki egy élőszereplős filmben, szerintem a képregényekben is elég nehéz őt komolyan venni. 

Ezek után egyáltalán nem állítanám, hogy a 2021-es Suicide Squad bármiben jobb lett, mint a 2016-os verzió, sőt. Mondanám, hogy ez az Asylum filmek színvonala, csak az a különbség, hogy az Asylum cuccait legalább tényleg élvezem. Mindenesetre nagyon, de nagyon ijesztő tendenciát mutat, hogy ez volt 2021 egyik legnépszerűbb mozija. Nem tudom, hogy a film alapjául szolgáló John Ostrander képregények is ennyire debilek-e, de gyanítom, hogy nem. Az viszont biztos, hogy ehhez képest az animációs Suicide Squad: Hell to Pay Oscar díjas alkotás, pedig az sem rakta túl magasra a lécet. Idén én már nem akarok semmilyen formában sem hallani az Öngyilkos Osztagról, sem filmben, sem képregényben, sem másban. És ezek után imádkozom, hogy az általam sokkal jobban kedvelt Secret Six-et véletlenül se szedjék elő a Warnernél.

The Immortal Iron Fist: The Complete Collection Vol. 1 by Ed Brubaker & Matt Fraction

Történt nemrég egy sorsfordító dolog az életemben, ugyanis pár hete ellátogattam egy kung fu iskolába, ami alighanem az elmúlt évek egyik legjobb döntése volt a részemről. Bár az edzések olykor (sőt, többnyire) kifejezetten kemények, imádom minden percét, ráadásul a hozzám hasonló türelmetlen embereknek is ajánlom, mert gyorsan lehet benne fejlődni. Természetesen a másik kedvenc elfoglaltságom továbbra is az olvasás, így elkerülhetetlen volt, hogy beszerezzek valami ütős képregényt a témában. Szokásos Google/Reddit kombó után Ed Brubaker és Matt Fraction The Immortal Iron Fist sorozata mellett döntöttem, ami már csak azért is kézenfekvő választás volt, mert mindkét írótól láttam már igazán elképesztő dolgokat. És bár mostanáig az ég világon semmit nem tudtam a karakterről (nem, a tv sorozatból sem láttam egy részt sem), nagyon úgy tűnik, hogy képregényt legalább olyan jól választok, mint testmozgást. Az első 16 számot és a 2007-es annualt egybegyűjtő Complete Collection első kötete masszív darab, 482 oldalon keresztül záporoznak az ütések.

Miután gyerekként elárvult és K'un Lun elveszett városában nevelkedett, Danny Rand visszatért Amerikába, mint a rejtélyes harcművész, a Halhatatlan Vasököl! Ám hiába, a kung fu tudása sajnos nem elég ahhoz, hogy megtalálja helyét a modern világban. Miután megtudta, hogy öröksége sokkal több titkot rejt, mint az álmodni merte volna, Danny meghívást kap egy versenyre, ahol a hozzá hasonló halhatatlan fegyverekkel kell megküzdenie. Mindeközben barátja élete, valamint K'un Lun városa is veszélyben forog... 

Mielőtt tovább megyünk, jöjjön egy kis háttérinfó azoknak, akiknek fogalma sincs mi fán terem a The Immortal Iron Fist! A Vasököl K'un Lun, vagyis a menny hét fővárosának egyikének halhatatlan fegyvere. Mind a hét város rendelkezik egy ilyen bajnokkal, mind más-másból nyeri az erejét. A Vasököl hatalmát úgy lehet elnyerni, ha valaki megküzd Shou-Laoval, a halhatatlan sárkánnyal, legyőzi őt, és annak szívét megérintve feltöltekezik a chi-jével. Viszont a jogot arra, hogy egyáltalán bárki szembenézzen Shou-Laoval, szintén ki kell érdemelni, így K'un Lun harcosai időről időre megküzdenek egymással ezért a lehetőségért. A hét főváros a földi világtól és egymástól is elzárva létezik, azok együttállásakor viszont, vagyis 88 évente rendeznek egy olyan harcművészeti versenyt, mint amit most is láthatunk, és ahol a halhatatlan fegyverek összemérhetik tudásukat. K'un Lun, bár mennyországnak nevezik, a valóságban messze áll tőle. Kifejezetten barátságtalan hely, ahol ráadásul a zsarnok Nu-An az úr.

Mivel a képregényben minden, főképp maguk a karakterek teljesen újak voltak számomra, így elkerülhetetlen volt, hogy pár ponton ismét felcsapjam a Google-t, hogy megtudjam ki kicsoda pontosan, milyen kapcsolatban állnak egymással a szereplők, és így tovább. Miután ez megvolt, már sokkal tisztábban láttam, és azt kell mondjam, hogy Ed Brubaker és Matt Fraction sorozata egyáltalán nem rossz belépési pont. Viszont kicsit másra számítottam, ugyanis bár a képregénynek szerves része, de korántsem központi témája a kung fu - ami egyébként egyáltalán nem negatívum. A fő sztorivonal mellett az alkotók sok kitérőt tesznek, hol Danny apjával foglalkoznak, hol pedig fejest ugranak a Vasököl legendákba, hogy bemutassanak pár figurát, akik Danny előtt birtokolták a sárkány erejét az évszázadok során. Kis szösszenetek, amik szerencsére nem csak hogy nem vonják el a figyelmet a lényegről, hanem inkább ki is egészítik a képet. 

A történetben ezúttal a Hydra kapta a legfőbb ellenlábasok szerepét, én pedig kifejezetten örültem a jelenlétüknek. Részben azért, mert nem számítottam rájuk egy kung fu képregényben, másrészt mert ennél jobban semmi sem tarthatta volna a Marvel világában az abból némileg kilógó sztorit - értem ezalatt, hogy ez közel sem a klasszikus szuperhősködős vonal. Vezetőjük, Mr. Xao egy igazi pszichopata, és bár a valódi motivációja nem derült ki a sztoriból, azért lehet sejteni, hogy bosszú áll a háttérben. Ám korántsem ő Danny legizgalmasabb ellenfele, hiszen itt van Davos, az Acél Kígyó is, kinek ellentéte a Vasököllel generációkra nyúlik vissza, és amiről rengeteget meg lehet tudni ezeken az oldalakon. Hősünknek vannak természetesen segítői is, hiszen itt van Vasököl egykori mestere, Lei Kung a Mennydörgő, aki máris a kedvenc figurám a sorozatból, emellett Danny barátai, a Heroes for Hire tagjai is besegítenek. 

A kötet befejeztével csak az járt a fejemben, hogy még többet akarok, és őszintén szólva nem számítottam rá, hogy ennyire megszeretem az Iron Fist képregényeket. Danny hihetetlenül jó arc, az hogy kőgazdag, totál mellékes számára, egyszerűen végtelenül laza és önzetlen figura, akiről bármikor szívesen olvas az ember. Hihetetlenül izgalmasak voltak mind a mellékszereplők, mint a bejárt helyszínek, ráadásul a Fraction/Brubaker páros nagyon jól ért ahhoz, hogy meghozza a kedvet a folytatáshoz. Az egyetlen negatívum, amit a The Immortal Iron Fist kapcsán fel tudok hozni, hogy a harci jelenetekbe kicsit több energiát is fektethettek volna a rajzolók. Azért ez mégiscsak egy kung fu képregény, a kung funál látványosabb harcművészeti ág pedig szerintem nemigen létezik. Szerettem volna, ha ezt kicsit jobban visszaadták volna az illusztrációk, többet tanulmányozták volna a különböző pózokat/állásokat/rúgásokat, vagy legalább megpróbálták volna részletesebben ábrázolni azokat. Viszont ez lehet csak engem zavar, a történet élvezhetőségéből pedig igazából nem sokat von le. 

Ha már kicsit csömöröd van az A listás szuperhősöktől, akkor ez most remek alkalom, hogy nyiss a kevésbé ismert karakterek felé. A The Immortal Iron Fist kiváló választás ehhez, ajánlom mindenkinek, aki szeretne feltöltekezni egy kis chi-vel. Idén még egészen biztosan olvashattok Danny Randről a blogon, és ki tudja. Talán a te kedvedet is meghozza majd, hogy kipróbáld magad a harcművészetekben.