Nemrég be kellett látnom, hogy kb. felesleges modern X-Men képregényeket olvasnom addig, amíg nem ismerem átfogóan Chris Claremont munkásságát. Kicsit olyan ez, mintha úgy akarnék leérettségizni, hogy közben kimaradt az első és második osztályos tananyag. Túl sok a hiányzó infó, túl sok a karakter, akiknek a hátteréről szinte semmit nem tudok, így elhatároztam, hogy most jól bepótolom a házi feladatot. És minő szerencse, hiszen a Képkocka Kiadónak hála 2017 óta magyar nyelven is hozzá lehet jutni ezekhez a sztorikhoz - habár meglepően alacsony példányszámban adták ki őket itthon, mostanra jóformán csak használtan lehet őket beszerezni. Mindenképp muszáj megemlítenem, hogy a Marvel Klasszikusok kötetei meseszépek, olyannyira, hogy külföldön is bármikor megállná a helyét ez a minőség. Bizonyára nem is volt olcsó az előállításuk annak ellenére, hogy az általam jobban kedvelt puhafedeles kiadást választották a keménykötésű helyett, még a tintán is látszik, hogy a legmagasabb színvonalra törekedtek a nyomtatáskor. Egyébként a Képkocka kötetek tartalmukat tekintve megegyeznek az eredeti nyelvű Masterworks kiadványokkal, szóval ha bármilyen okból nem tudod beszerezni a magyar változatot, akkor még mindig ott az angol.
Ha valaki esetleg nem tudná, Chris Claremont volt az, akinek sikerült óriásit fordítania az X-Men népszerűségén 1975-ben, mindezt úgy, hogy előtte öt éven át egyetlen új X-Men képregény sem jelent meg az érdeklődés hiánya miatt. Nélküle kedvenc mutánsaink valószínűleg eltűntek volna a süllyesztőben, ráadásul számos ikonikus karaktert nem is ismerne a világ. Az első Képkocka kötet tartalmazza többek között a sorsfordító Gian Size X-Men #1-et is, melyben Xavier professzor új csapatot szervez, hogy megmentsék a régi X-eket, akik rejtélyes körülmények között eltűntek Krakoa szigetén.
A folytatás, vagyis az Uncanny X-Men korai számai főképp arra fókuszáltak, hogy az olvasók és maguk az X-ek is megszokják az új felállást, ami utóbbiaknak nem volt épp zökkenőmentes. Claremont például már okosan, az elején elkezdte kiélezni a Rozsomák és Küklopsz közötti ellentétet, ami mint tudjuk, még évtizedekkel később is számos konfliktus forrása volt. Számomra viszont akkor kezdett csak igazán izgalmassá válni a helyzet, mikor az új csapat először szállt szembe olyan ismertebb ellenfelekkel, mint Buldózer, vagy Magneto, illetve amikor Jean Grey végre valahára kapcsolatba került a híres és rejtélyes Főnix Erővel, ami később minden idők egyik legfontosabb X-Men sztoriját eredményezte. Bevallom, hogy egyébként a második kötetet jobban élveztem, mint az elsőt, a végére ugyanis már érezhetően sokkal jobban összeállt az egész koncepció.
Bár soha egy másodpercig sem vitatnám ezeknek a sztoriknak a jelentőségét, mégsem tudok elmenni amellett, hogy a narratíva mostanra már nagyon elavult. Az egész sokszor rettenetesen túl van írva, amitől nekem bizonyos részek inkább kaotikus, mintsem élvezetes benyomást keltettek. A szereplők egyik harcból csöppennek a másikba, egy ponton pedig még ők maguk is felteszik a kérdést, hogy miért is küzdenek valójában? Hőseink még egy békésnek induló karácsonyi számot sem élvezhettek anélkül, hogy ne üssenek rajtuk az őrrobotok, és nem hittem, hogy valaha ilyet mondok, de egyszerűen TÚL SOK AZ AKCIÓ. Ami alapvetően nem lenne gond, csak hát nem igazán van mellette más. Ráadásul nem hiszem, hogy a magyar nyelvű fordítás jót tett ezeknek a képregényeknek. A Képkockás srácok szerintem sok mindent szóról szóra le akartak fordítani, amitől furcsán természetellenes hatást kelt a szöveg. Olvasás közben végig az járt a fejemben, hogy az ég világon soha, senki, semmilyen körülmények között nem beszél úgy, mint az X-ek a képregényben, ráadásul bizonyos neveket szerintem kár is lefordítani, mert mindenhogy hülyén hangzanak.
Számomra a két kötet legjobb része egyértelműen a látvány volt, ami egyszerűen pazar mai szemmel nézve is. Akár a Képkocka-féle verziót, akár valamelyik külföldi kiadást választod, készülj fel, hogy brutális színkavalkádban lesz részed. Nem hiába, hiszen olyan legendás rajzolók működtek közre a képregények illusztrálásánál, mint John Bryne, vagy épp Dave Cockrum, így a sorozat sikere legalább annyira az ő érdemük is, mint Claremonté.
A végére tényleg egészen megkedveltem ezt a kis retro X-Men kalandtúrát, de hazudnék ha azt mondanám, hogy ezek után nem vágyom iszonyatosan valami modern képregényre. Az viszont biztos, hogy valamikor még tovább olvasom Claremont munkásságát, bár azt nem ígérem, hogy magyar nyelven teszem. Akárhogy is, ha idén már nem találkozunk, úgy Boldog Új Évet kívánok minden kedves olvasómnak, várlak titeket jövőre is itt, a MetaComix blogon.
