X-Men Vol. 2 by Jonathan Hickman

Nemrég magyarul is megjelent Jonathan Hickman forradalmi X-Men története, a House of X/Powers of X, ami pár éve új korszakot nyitott a Marvel mutánsainak életében. Ez volt minden utána következő X képregény kiindulópontja, ami felállította az új status-quot, és amivel az író konkrétan a feje tetejére állította az egész franchiset. A House of X/Powers of X után következő első X-Men kötetről már volt szerencsém írni az oldalon, ma pedig ennek a szériának a folytatása lesz terítéken. A második volume #7-től #11-ig gyűjtötte össze az 2019-es X-Men sorozat számait. Ha esetleg lemaradtál, keresd vissza az oldalon a House of X/Powers of X-ről és az X-Men Vol.1-ről írt kritikáimat!

A kötet tagadhatatlanul nagyszerűen indult: Az X-Men #7-ben egy nem hétköznapi beavatási rítus szemtanúi lehetünk, melynek keretein belül azokat a mutánsokat fogadják vissza a közösségbe, akik a House of M című sztoriban elvesztették erejüket. Ám az egykori hatalom visszaszerzésének ára van: A szertartáson résztvevőknek bizonyítaniuk kell, hogy méltók a mutáns létre, cserébe pedig a szó legszorosabb értelmében újjászülethetnek. Az egész jelenet hihetetlenül zseniális: Egyrészt nagyon érdekes látni, hogy az evolúcióban lényegesen előrébb járó mutánsok is mennyire barbárok tudnak lenni, másrészt Küklopsz és Árnyék beszélgetése miatt, amit az olvasónak van szerencséje kihallgatni. Ebben a párbeszédben a legkülönösebb morális kérdések egyike merül fel: Mi van akkor, ha a földi paradicsomot csak szörnyűségek árán lehet felépíteni? Továbbá olyan témákat is érintenek, mint a vallás, hiszen Árnyék életének mindig is fontos része volt a hit, ám amit Krakoa szigetén tapasztal, az gyakorlatilag minden keresztény tanítással szembe megy. 

A folytatásban a sziget lakói két új földönkívüli fenyegetéssel is megküzdenek, az egyik sztoriban az Új Mutánsok, a másikban pedig a Summers klán kapott fontosabb szerepet. És bizony itt kezdett kiütközni az, amitől már az elején tartottam, amikor nekivágtam az X-ek új korszakának: Egy csomó kontextus hiányzott a sztoriból, mivel eddig csak a main X-Men sorozatot olvastam, holott egy rakás fontos esemény más címekben történik. A House of X/Powers of X-ből az X-Men-en kívül öt másik képregényszéria is kirobbant, ezek a Marauders, az Excalibur, a New Mutants, az X-Force és a Fallen Angels. És itt jön a bökkenő: Nem elég csak az X-Men-t járatni ahhoz, hogy átlásd a teljes képet, mindenképp bele kell olvasnod a többi sorozatba is, ha nem akarsz úgy járni, mint én. Nyilván némelyik széria fontosabb, mint a többi, van ami abszolút kihagyható, viszont mivel pl. én még nem olvastam a New Mutants első kötetét, így sokszor csak vakartam a fejemet. Ezt a hiányosságot még hajlandó vagyok pótolni annak ellenére, hogy amúgy full hidegen hagynak az Új Mutánsok, viszont ha nem tetszenek az olvasottak, akkor lehet hagyom ezt az egész Dawn of X korszakot, mert nekem nincs erre kapacitásom. Én igazán hardcore képregényfannak tartom magam, de egyszerűen nem lehet ennyi címet egyszerre járatni, pláne ha mást is szeretnék olvasni mellette. Frusztráló egyébként az is, hogy amikor már azt hiszem, hogy eléggé ismerem az X-Men franchiset ahhoz, hogy nekivágjak ezeknek a sorozatoknak, akkor újra és rá kell jönnöm, hogy valójában semmit nem tudok. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy így is tök nagy lemaradásban vagyok, hiszen Hickman már rég átadta másnak a stafétát, és egy újabb soft reboot után Gerry Duggan lett a sorozat írója. Egyszerűen túl feszes a tempó, esélyem sincs felzárkózni. 

A látszólag egymástól független fejezetek biztos, hogy valahol összeérnek majd, viszont egyelőre nem igazán látom át, hogy hol és mikor. És az a gond, hogy perpillanat már egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy lesz türelmem kideríteni. A Hickman-féle X-Men tagadhatatlanul zseniális, viszont túl nagy elköteleződést kíván. Én személy szerint sokkal jobban szeretek olyan képregényeket olvasni, amik önmagukban is élvezhetők, és nem kell hozzájuk elolvasni még ezer másikat, hogy értelmet nyerjenek. Mindenképp adok még egy esélyt a New Mutants-nak, sőt, talán az X-Force-nak is és bizok benne, hogy valami igazán elmeroggyant dolog történik bennük, ami kicsit visszaadja a lelkesedésemet.

Masters of the Universe: Revelation (Netflix sorozat)

Végre valahára elérhetővé vált az általam legjobban várt idei Netflix produkció, a Masters of the Universe: Revelation, melynek írója és rendezője is a méltán híres Kevin Smith, ám a fogadtatás nem volt épp zökkenőmentes. Az új reboot finoman szólva is megosztóra sikeredett, valószínűleg sokan ezekben a percekben is dühös hozzászólásokat írnak a legkülönbözőbb filmes oldalakon és a közösségi médián. A kritikusokkal ellentétben a nézők jelentős része negatívan értékelte a látottakat, ami sajnos a sorozat pontszámain is meglátszik. De mégis mi siklott ennyire félre? Mivel vívta ki Kevin Smith a nép haragját? Előre bocsátom, hogy LESZNEK SPOILEREK A CIKKBEN, kérlek ennek tudatában olvass tovább!

A történet elején He-Man és Skeletor megvívta utolsó csatáját Grayskull várában, melyben mindketten elestek. Adam herceg apja, Randor király éktelen haragra gerjedt, miután értesült fia haláláról, és megtudta, hogy Adam és He-Man ugyanaz a személy volt. Mindenkit száműzött Eternosból, aki tudott a titokról, ám nem ő volt az egyetlen, akit megrázott a hír. Teela előtt ugyanis szintén rejtve maradt az igazság annak ellenére, hogy mindig vállt-vállnak vetve harcoltak He-Mannel. Gyász és keserű harag kíséretében hagyta hátra egykori életét, ám van valami, amiről nem tud:
Grayskull kardja ugyanis a végső ütközet következtében kettévált, és a két darab magába zárta Eternia varázserejének nagy részét. Az Univerzum azonban nem létezhet mágia nélkül, és szép lassan ugyan, de biztos pusztulás elé néz, hacsak valaki nem tesz valamit. A kard két darabja viszont szétszóródott, az egyik a holtak birodalmába (Subternia), a másik pedig a mennyországba (Preternia). Ismét eggyé kell kovácsolni a legendás fegyvert, hogy úja áthasson mindent a mágia, a közös cél érdekében pedig nem várt szövetségek szövődnek... 

Szóval ja. He-Man és Skeletor AZ ELSŐ EPIZÓDBAN MEGHALTAK, és pár emléket kivéve nem is igazán kerültek elő a történet végéig. A sorozat főszereplője így nem más lett, mint Teela, és röviden összefoglalva ez csapta ki a biztosítékot a rajongóknál. Sokan csak "Teela Shownak" gúnyolják a szériát, mivel nem arra számítottak, hogy háttérbe szorítják majd He-Man karakterét. A helyzeten az sem javít sokat, hogy Kevin Smith hazudott, amikor korábban beszélt a sorozatról, akkori állítása szerint szó sem volt róla, hogy Teela lesz a főhős. Most meg kiderült, hogy mégis, szóval mi tagadás lehetett volna jobb is a kommunikáció a készítők részéről. A Masters of the Universe: Revelation a rossz marketing iskolapéldája: Ha már az elején elárulták volna, hogy Teela lesz a középpontban, most valószínűleg senki sem hőbörögne, és nem egy szégyenteljes 5 alatti pontszám rontaná az összképet az IMDB-n. És bár valahol jogos a felháborodás, erős túlzásnak érzem az olyan fajta fröcsögést, hogy ez az egész micsoda woke szarság, csak mert egy nő lett benne a főszereplő. Értem én, hogy senki nem erre számított, viszont el sem tudom képzelni, milyen parányi mikropénisze lehet annak, aki ilyet leír az interneten, az egész fanbázisra rossz fényt vet ez a hozzáállás. 

Szóval igen, itt egy He-Man sorozat, amiben nem He-Man a főhős. Viszont tényleg rossz lenne? Hát rohadtul nem! Idejét sem tudom mikor szórakoztam utoljára ilyen jól sorozaton, hihetetlenül epikus utazás volt ez az öt epizód. Nosztalgikus, de mégis modern, a történet remekül meg lett írva, Teelának pedig igenis kijárt ennyi reflektorfény. A Masters of the Universe sosem kizárólag He-Manről szólt, nem véletlen, hogy nem csak az ő neve szerepel a címben. Oké, Teela túlságosan maszkulin külseje valószínűleg nekem sem lesz a kedvencem, de gondolom a készítők így akarták kihangsúlyozni, hogy ő azért mégiscsak egy harcos. A hősökkel szövetkező Evil-Lyn nálam totál ellopta a showt, egészen új oldaláról ismertem meg a karaktert, így kicsit sajnáltam is, hogy a történet végén visszatért a gyökereihez. Mindent egybevéve óriási érzelmi hullámvasút volt számomra ez az évad és csak azért tartottam vissza a könnyeimet, hogy a feleségem ne röhögjön ki, amiért egy kicseszett rajzfilmen sírok. Egyébként szegény semmit nem értett az egészből, szóval ne higgy annak aki azt mondja, hogy egyáltalán nem kell ismerned a franchiset ahhoz, hogy értsd mi történik. Ha nem vagy tisztában a karakterekkel, akkor nem érdemes nekivágnod a szériának, mindenképp zárkózz fel a klasszikusokkal.

Nem véletlen írtam évadot az előbb, mert bizony egyértelmű, hogy ez még csak az első felvonás volt. Őszintén szólva nem is értem miért nem látják ezt a hőbörgők, hogy a Revelation igazából valami sokkal nagyobb dolog kezdete, már ha a review bombing után a Netflix enged még bármit is elkészíteni Kevin Smithnek. Én őszintén remélem, hogy igen és biztos vagyok benne, hogy így He-Man is megkapná a neki járó rivaldafényt a későbbiekben. 

Egyetlen igazi negatívumot tudok megemlíteni a sorozat kapcsán, és el sem hiszem, hogy ezt tényleg leírom, de ez a gyenge láncszem nem más volt, mint Mark Hamill. A mester ugyanazt a "gonosz" orgánumot szedte elő, amit pl. Joker szinkronizálásánál is használ, viszont az bökkenő, hogy egyáltalán nem passzol Skeletor karakteréhez. Egyszerűen nem volt hiteles alakítás, pedig tudom, hogy más helyzetekben Hamill mindig brillírozik. Rossz szereposztás, nincs mit magyarázni rajta, lapozzunk. 

Beszéljünk inkább arról, hogy a Powerhouse Animation mennyire istentelenül kitett magáért. A Masters of the Universe: Revelation talán a leggyönyörűbb, legigényesebben kivitelezett rajzfilmsorozat, amit életemben láttam. A színek káprázatosak, elevenek, egyszerűen csodálatos, hogy mit alkottak. Egyébként korábban arra számítottam, hogy lesz itt majd mindenféle gore, meg kaszabolás, hogy egy kicsit a felnőttesebb irányba tolják majd el a franchiset, de semmi igazán durva nem volt, és ez jobb is így. Egy nagyobb gyerekkel szerintem már simán leülhetsz megnézni, biztosan imádni fogja.

Hőbörgés ide, review bombing oda, Kevin Smith és a Netflix igenis büszke lehet a Masters of the Universe: Revelation-re. Bízok benne, hogy lesz még folytatás, és hogy a jövőben kicsit okosabbak lesznek majd a promózásnál. Ja, és el ne felejtsem! Érkezik egy négy számos képregény előzmény is, ami a Dark Horse Comics égisze alatt jelenik meg, sőt, az első szám már be is szerezhető. Szóval az oldalon egészen biztosan nem ér még véget a Masters of the Universe láz, amint lehet szeretnék írni az előzményekről is! 

Zárásképp pedig itt a hőbörgőknek egy kis vicceskedős mém, ami viszont akárhogy is nézem, tűpontos:

 

Batman Vol. 2: The Joker War by James Tynion IV & Jorge Jimenez

Őszintén szólva mikor nemrég elkezdtem James Tynion IV Batman sorozatát egyáltalán nem számítottam rá, hogy mennyire ütős mókának nézek elébe. A Their Dark Designs című első volume alighanem az egyik legjobb Batman sztori, amit valaha olvastam, így érthető, ha magasak voltak az elvárásaim a folytatással. A The Joker War, bár összességében nem okozott csalódást, azért van egy két dolog, amibe muszáj vagyok belekötni. Sorry/not sorry, én már csak ilyen vagyok, viszont nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez a hibái ellenére is egy nagyszerű képregény. 

Miután Joker az előző kötetben zseniális módon megfosztotta Batmant minden vagyonától, elszabadult a pokol Gothamben: Az utcán bohócnak öltözött őrültek portyáznak, a fél város lángokban áll. Mivel a Bűn Bohóc Hercegének minden és mindenki a zsebében van, így a rendőrség tehetetlen, ráadásul napok óta hírét sem hallották Batmannek. A Sötét Lovag helyzetét az sem könnyíti meg különösebben, hogy Joker új partnere, Punchline bedrogozta, és lépten-nyomon hallucinációk törnek rá, ám szerencséjére a segítség a legváratlanabb helyről, Harley Quinn képében érkezik... 

Joker motivációja szemmel láthatóan megváltozott: Míg korábban élt-halt ezért az egész macska-egér játékért, most úgy néz ki az egyetlen célja, hogy megsemmisítő csapást mérjen Batmanre. A Bűn Bohóc Hercege ráadásul nem hagyta ki az alkalmat, hogy szembesítse a Sötét Lovagot legnagyobb gyengeségével: Hogy sosem volt képes megölni őt. Pedig hány ember megmenekülhetett volna, ha nem félne átlépni azt a bizonyos határt. Így viszont újra és újra kezdődik elölről ez az egész cirkusz, ami minden alkalommal garantáltan emberáldozatot követel. Tynion IV zseniálisan tálalta ezt az egészet a képregényben, viszont van egy dolog, ami nem hagy nyugodni:

HOL VOLT EZALATT AZ IGAZSÁG LIGÁJA? Egy teljes város irányítását átveszi egy pszichopata tömeggyilkos, felemészt mindent az erőszak, Batmannek se híre, se hamva, és senki a füle botját sem mozdítja? Nem hiszem el, hogy Metropolisban, Central Cityben, vagy akárhol nem ezzel voltak tele a hírek, azt meg mégannyira sem, hogy egy ilyen helyzetben cserbenhagyták volna a Sötét Lovagot. Ezen kicsit nehéz is volt túllendülnöm, hiszen a DC történetei nem csupán Batmanre korlátozódnak, hanem egy elég nagy, egységes univerzumról beszélünk. Vannak helyzetek, amiket Batman tényleg meg tud oldani egyedül, de azért ez egy sokkal nagyobb méretű katasztrófa volt annál. Szerencsére ha már a Ligára nem számíthatott, legalább a Bat Family reagált hősünk hívására. 

Van viszont egy olyan kellemetlen érzésem, hogy már láttunk mostanában hasonlót. Mintha lett volna nem is olyan rég egy sztori, ahol Batman egyik ellenfele átvette a város irányítását és meg akarta törni őt... Ja, hát persze! Tom King of City of Bane című történetének alapkoncepciója egy az egyben ugyanez volt, ráadásul Tynion IV sorozata közvetlenül azután vette fel a fonalat. Ilyen téren tehát a The Joker War nem kimondottan eredeti alkotás, bár tagadhatatlan, hogy a cselekményben és szereplőkben számtalan ponton van eltérés. És való igaz, hogy a City of Bane emléke még túlságosan friss, viszont Tynion szerencséje az, hogy kb. mindent ezerszer jobban csinált, mint King. Olyannyira, hogy igazából minden negatívum semmiségnek tűnik. 

Az író ugyanis iszonyatosan keni-vágja hogyan kell Batman képregényt írni. Zseniálisak a dialógusok/belső monológok, a sztori felépítése vérprofi, egyszerűen lehetetlen letenni a kötetet. És ami a legjobban meglepett, hogy egy olyan szereplő lopta el a showt, aki normál esetben kifejezetten idegesít: Bizony, nagyon úgy tűnik, hogy HARLEY QUINN LETT A LEGÉPESZŰBB, LEGRACIONÁLISABB SZEMÉLY EGÉSZ GOTHAMBEN! Ezt nevezem karakterfejlődésnek! És a hab a tortán, aminek szerintem nagyon sok rajongó örült: Barbara Gordon visszatért Oracle szerepébe, hogy ismét legerősebb fegyverével szálljon harcba: A számítógépével. Mindemellett Tynion elkezdte jobban kibontani Punchline karakterét, akiről egészen biztosan hallunk még a jövőben, kíváncsian várom milyen szerepet szánnak neki. Jorge Jimenez rajzai pedig továbbra is lélegzetelállítóak, már csak a látvány miatt minden pénzt megér ez a kötet. 

Bár a The Joker War alapötlete nem valami eredeti, a kivitelezés annyira jól sikerült, hogy ezt simán el lehet nézni. James Tynion IV alighanem az egyik legtehetségesebb író, aki valaha Batman képregényt írt, és egészen biztos, hogy sok időt szentelek még a munkásságának.

The Flash #139 by John Broome & Carmine Infantino

Alapvetően nem szokásom egyetlen füzetnyi tartalomról cikkezni az oldalon, általában mindig több számot tartalmazó kötetek vannak terítéken. Ezúttal viszont kivételt teszek, mivel a legeslegkedvencebb képregényes gonosztevőm első felbukkanásáról van szó, amiről szerintem mégiscsak érdemes több szót ejteni. Bizony, Eobard Thawne-ról beszélünk, más néven Reverse Flash-ről, vagy Professor Zoom-ról. A magyar fordításkban láttam már az "Anti-Villám" elnevezést is, amit ha lehet mostantól inkább szeretnék hanyagolni, mondjuk korántsem ez a legbotrányosabban lefordított név, amivel valaha találkoztam. Akárhogy is, Thawne alighanem a DC egyik legjobban kitalált karaktere, bár az első feltűnésekor szerintem még senki nem gondolta volna, hogy mennyi galibát okoz még később Barry Allennek. Amellett, hogy az egyetlen motivációja Flash életének megkeserítése, ő maga egy élő paradoxon, akitől konkrétan lehetetlen megszabadulni. Még ha el is teszik láb alól, előbb utóbb úgyis visszatér: Ha megölted itt a jelenben, valahol egy másik időben épp feltűnik, hogy ott okozzon káoszt és szenvedést. Egy igazi szadista, aki elől nem lehet elmenekülni, elfutni pedig még annyira sem. 

A képregények ezüstkorának kezdetét 1956-tól datálják, amikor is Barry Allen először bukkant fel a Showcase 4. számában. Thawne 6 évvel később, a The Flash 139. számában debütált, ami máig az egyik legértékesebb Flash képregény. A karakter eredettörténetét azóta többször megváltoztatták, ám valahol talán mindegyik kánonnak számít, mivel Thawne (ha minden igaz) minden idővonalra emlékszik. Ha hozzám hasonlóan eltökélted, hogy mindent el akarsz olvasni róla, akkor ezt a sztorit semmiképp sem szabad kihagynod. 

A történetben egy tudós nagyszerű ötlettel állt elő: Mi lenne, ha nem csak szimplán földbe ásnánk az időkapszulákat, hanem egyenesen előreküldenénk őket az időben? A kezdeményezés óriási médiavisszhangot kapott, és természetesen Flash sem hagyta ki az alkalmat, hogy támogassa a legújabb tudományos áttörést. A kapszulában helyet kapott az ő egyik tartalék ruhája is olyan tárgyak mellett, mint a korszak legsikeresebb lemezei és könyvei, vagy az akkor épp slágernek számító szuperpontos atomóra. A kísérlet végül sikerült, ám egy kis hiba csúszott a számításba: Az időutazás generálta energia lényegében időzített atombombát csinált az órából, és óriási pusztítást okozhat a jövőben, hacsak valaki nem tesz valamit. Flash tehát a kozmikus futópad segítségével előre utazik az időben, ám pechére nem csak az óra, de a tartalék jelmeze is rossz kezekbe került... 

Ebben a sztoriban már javában fellelhetőek voltak azok az áltudományos fikciók, amik ma is szerves részei a Flash képregényeknek, és amiket én egyenesen imádok. Mindenesetre nem csak az illusztrációkon érezhető, hogy a képregény a '60-as években készült: Az író például olyan fura becenevekkel illeti a főhőst, mint a "monarch of motion" (a mozgás fejedelme, magyarul még hülyébben hangzik), vagy épp "sultan of speed" (a sebesség szultánja). Emellett ma már rettenetesen bugyutának hat, hogy Thawne csak azért utálja Flash-t, mert a gonosztevőnek mindenáron meg kell vetnie a szuperhősöket. Egyszóval sok szempontból nagyon elavult ez a sztori, de ezekkel együtt és nem ezek ellenére igazán élvezetes. Mindenesetre tényleg nem árt időről időre modernizálni a képregényes karakterek eredettörténetét, mert ez ma már ebben a formában nem igazán állná meg a helyét. 

Ha valami egyből feltűnhet a modern Flash képregények kedvelőinek, az az, hogy itt még nyoma sem volt a mára megszokottá vált "A nevem Barry Allen és én vagyok a világ leggyorsabb embere" kezdetű belső monológnak. Az író végig egyes szám harmadik személyben, külső szemlélőként hivatkozik a főhősre, és most már látom, hogy ezt megváltoztatni az egyik legjobb döntés volt. Azáltal ugyanis, hogy a főszereplő egyben narrátor is, az olvasó könnyebben tud azonosulni a karakterrel, sokkal emberközelibb lett ettől az egész. 

Ha valamit igazán imádok ezekben az ezüstkori képregényekben, azok a rajzok. A klasszikus pop art stílus és a korai karakterdizájn szerintem iszonyatosan jól állt Flash-nek, tényleg nagyon csípem rajta ezt a retro jelmezt. A villám-szerű fül-micsoda helyett itt még kis szárnyakat viselt, amiről őszintén szólva máig nem tudom hogy pontosan honnan ered, de nem is érdekel. A maga idejében ez így volt tökéletes, az ég világon semmit nem változtatnék rajta. 

Bár mára idejétmúltnak tűnhet, a The Flash #139 a képregénytörténelem egyik legfontosabb darabja, és az egyik legnagyobb vágyam birtokolni egy eredeti első kiadást. Ha szereted a klasszikus képregényeket és többet szeretnél tudni Reverse Flash-ről, úgy mindenképp szánd rá azt a kis időt, amíg elolvasod.

Black Widow (2016-2017) by Mark Waid & Chris Samnee (teljes sorozat)

Ha valamit megtanultam a koronavírus járvány alatt, az az, hogy a popcornon és a nachon kívül semmi nem hiányzik a moziból. Őszintén szólva manapság százszor többre értékelem az otthon kényelmét és a streaming szolgáltatók nyújtotta lehetőségeket. Épp ezért a többséggel ellentétben még nem láttam a Fekete Özvegyet, és szerintem nem is fogom addig, amíg Magyarországon el nem startol a Disney Plus. Egyébként a most népszerű Marvel sorozatokból sem láttam még egy darab epizódot sem, mert nem igazán használok torrentet és más illegális forrásokat. Visszatérve a mozira, kicsit talán benne van az is, hogy nehezen hiszem el, hogy a Marvel Filmes Univerzum még meg tud újulni a Végjáték után. Na meg különben is: Egy jó képregényt nálam semmilyen film nem múlhat felül, ezért meg aztán végképp ki sem kell menni a lakásból. 

Szóval annak ellenére, hogy nem láttam a filmet, figyelemmel kísérem a reakciókat, amik valamelyest megerősítettek abban, hogy ráérek még megnézni. Viszont ennél az időszaknál aligha találnék jobbat, hogy felcsapjak egy jó Fekete Özvegy képregényt, és kritikát írjak róla. A választás könnyű volt, hiszen ha valamin Mark Waid neve szerepel, abban általában nem szoktam csalódni (bár volt már olyan is). Őszintén szólva engem is meglepett, hogy mennyire jól szórakoztam a 2016-os Black Widow szérián, pedig tényleg csak azért kezdtem bele, hogy kicsit meglovagoljam a mostani hypeot. 

Miután Natasha Romanoff árulást követett el, ő lett a S.H.I.E.L.D. legkörözöttebb személye. Egy ellopott titkosított akta akár könnyen az életébe is kerülhet, ám kiképzésének köszönhetően nem olyan egyszerű kézre keríteni őt. Mint kiderült, a Fekete Özvegyet zsarolják, de mégis kicsoda és mivel? Mi lehet Natasha sötét titka, amiről ennyire nem akarja, hogy napvilágot lásson? Mi az, amiért megéri ekkorát kockáztatni? 

Mark Waid és Chris Samnee 12 számos sorozata egy vérbeli kémes/titkosügynökös sztori, melyben sem az olvasónak, sem a főhősnek nincs egy nyugodt perce sem. Ez az egyik legakciódúsabb képregény, amivel valaha találkoztam, és őszintén szólva imádtam minden percét. Natasha egy balerina kecsességével és pontosságával száll szembe ellenfeleivel, amit ő csinál, az igazi művészet. Még ha halálos, akkor is. 

A történetben fontos szerepet kap Natasha sötét múltja, ami elől futhat, de nem menekülhet: Visszatérünk Oroszországba, a megújult Vörös Szobába, ahol a Fekete Özvegyet már gyerekkorától kezdve gyilkológépnek nevelték. Natasha mindent megpróbál megtenni azért, hogy többé egyetlen lánynak se kelljen ugyanúgy felnőnie, mint neki: Szembeszáll többek között egykori tanítójával is, ám ebben a küzdelemben nagyrészt magára van utalva. Segítségére vannak néha olyan karakterek, mint Vasember, vagy épp a Tél Katonája, ám célkeresztet viselni a hátunkon magányos teher. Mindemellett ha a készítőknek köszönhetően megtanultam valamit a karakterről, az az, hogy a Fekete Özvegy nem egy szuperhős, és soha nem is volt az. Natasha egy kém, méghozzá alighanem a legjobb az egész világon. Oké, hogy néha besegít a Bosszúállóknak egy-két buliban, de ez az, amihez igazán ért. 

Amellett, hogy a történet az egyszerűsége ellenére kellően csavaros és nagyszerű, muszáj megemlíteni Chris Samnee rajzait, aki nélkül feleennyire sem lett volna jó az egész narratíva. A készítők sokszor nem a dialógusokra helyezték a hangsúlyt, hanem bizonyos mozdulatsorok bemutatására, illetve azok folyamatosságára. Ennek eredményeképpen ez az egyik legfilmszerűbb képregény, amit valaha láttam, egyszerűen piszok jól néz ki az egész. Mivel sokszor több oldalon keresztül mellőzték a szövegbuborékokat, ezért elég hamar át lehet rágni magad a 12 számon, senki nem fog túl sokáig felette gubbasztani. 

Ha a Fekete Özvegy film nem nyerte el a tetszésedet, ezt a sztorit akkor is érdemes elolvasnod. Mark Waid és Chris Samnee simán megérdemeltek volna ezért egy Eisner díjat, a maga műfajában abszolút kiemelkedőt alkottak. Ki tudja, talán én is előbb csapok fel egy újabb Black Widow kötetet, mint hogy legközelebb moziba üljek. Ha csak fele ilyen jó lesz, én már elégedett leszek.

Birds of Prey: Sensei & Student by Gail Simone

Mielőtt belekezdenék a mai kritikába, muszáj elnézést kérnem a hölgy olvasóinktól, amiért viszonylag kevés olyan képregényről cikkezek, melyekben nők a főszereplők. Nincs ennek semmi különösebb oka, egyszerűen férfiként könnyebben tudok azonosulni a saját nememmel, ami ugyanakkor nem jelenti azt, hogy ne olvasnék szívesen női szuperhősökről. Sőt! Kifejezetten fontosnak tartom, hogy a szebbik nemet az őket megillető módon képviseljék a médiumban, és hogy így a lányoknak is legyenek erős példaképeik, még ha fiktívek is. Azoknak a női képregényíróknak pedig, akik megtalálják a hangjukat ebben a máig erősen férfiak uralta iparágban, különösen emelem a kalapom, és örömmel konstatálom, hogy egyre többen vannak. Ilyen például Gail Simone is, aki már két évtizede ír olyan képregényeket, mint a Batgirl, a Wonder Woman, a Secret Six, vagy éppen a Birds of Prey. A mostani cikkben ez utóbbi sorozat számait vesszük nagyító alá #62-től #68-ig. 

A történetben Fekete Kanári Kínába látogat, hogy elbúcsúzhasson haldokló mesterétől. Meglepetésére Lady Shivát találja a sensei társaságában, aki mint kiderült, szintén a tanítványa volt. Egy beszélgetős sétáról visszatérve a két fiatal hölgy meggyilkolva találja a mestert és növendékeit is, a gyanúsítottak listáján pedig egyetlen név szerepel: Cheshire. Emellett úgy tűnik, hogy az ügy felgöngyölítésében ezúttal nem számíthatnak Oracle segítségére, ugyanis az egykori Batgirl feltörhetetlennek hitt rendszerét feltörték...

Lady Shiva és Cheshire alighanem a DC Univerzum két legveszélyesebb orgyilkosa, utóbbi nem mellékesen a Young Justice című animációs sorozatban is fontos szerepet tölt be. A két karakter módszereiben és moralitásában is van különbség, de hidd el nekem, egyikkel sem akarnál ujjat húzni. Az viszont biztos, hogy a Fekete Kanári sem épp ilyen társaságra vágyik, ugyanakkor az egymás iránt mutatott kölcsönös tisztelet nagyszerű szituációkat és párbeszédeket teremtett közte, és Lady Shiva között. Mondhatni ez adja a képregény sava-borsát, és leginkább miattuk érdemes elolvasni ezt a sztorit. 

A történet szerkezetével viszont sajnos akadnak problémák, ugyanis a különböző szálak nem érnek össze olyan szépen, mint ahogy azt Simone szerette volna. A 66. szám például a semmiből bedobott egy visszaemlékezést Fekete Kanári anyjáról, mindezt úgy, hogy egyáltalán nem illett bele a korábbi kontextusba. Ennek ellenére a végkifejletben fontos szerepet játszott ez a fejezet, és még most is csak vakarom a fejemet, hogy igazából mit szeretett volna mindezzel az író. A Sensei & Student egy jó sztori rosszul kivitelezve, bár tagadhatatlanul sok jó pillanat van benne. 

Maguk a karakterek ugyanis már külön-külön is, de így együtt még inkább vannak annyira érdekesek, hogy minden negatívum ellenére is jól szórakoztam olvasás közben. Simone története tele van remekül megírt dialógusokkal, amikre még rátesz egy lapáttal az író nagyszerű humora. Az egyetlen dolog, ami továbbra is súlyosan belerondít a képbe (szó szerint), azok Ed Benes soft pornóra hajazó illusztrációi, amik nyálcsorgatás helyett csak szekunder szégyenérzetet váltanak ki belőlem. Sajnos attól még, hogy egy képregényben nők a főszereplők, még nem feltétlenül ők a célközönség, de szerintem a férfiak értelmesebb része is inkább csak fintorog, ha ilyesmit lát. Egyébként a mostanság főképp Immortal Hulk képregényei révén ismert Joe Bennett is beugrott, hogy megrajzolja a 68. számot, viszont szerintem túlságosan is próbált Ed Benes stílusának megfelelni, ami mint fentebb írtam, nem túl előnyös.

Mi tagadás, a Sensei & Student finoman szólva is nem hibátlan, viszont remek reprezentálása a történetben felvonultatott karaktereknek. Kevésbé szexista illusztrátottal és jobban összerakott történettel akár még a kedvenceim egyike is lehetne, de így sajnos esélye sincs rá, hogy toplistás legyen.