Action Comics: Superman - The Oz Effect by Dan Jurgens

Bár már jó másfél éve írok rendszeresen kritikákat az oldalon, lépten nyomon rájövök, hogy bizony van még hova fejlődnöm. Például bármennyire is jófej dolog tőlem, hogy még évekkel ezelőtti képregényeket sem akarok elspoilerezni a cikkeimben, mostanra realizáltam, hogy bizony vannak olyan történetek, amikről egyszerűen nem tudok másképp értelmesen beszélni. Ilyenek például a Rebirth korszak Superman képregényei is, amikről már többször is írtam korábban, viszont utólag már egyáltalán nem vagyok büszke ezekre az cikkekre. Nem lepne meg, ha a többségetek semmit nem értett volna abból, amit összezagyváltam ezekben az írásaimban, viszont tanultam az esetből. Szóval bármennyire is nem szeretem lelőni a poént, INNENTŐL MASSZÍV SPOILER VESZÉLY, KÉRLEK CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE OLVASS TOVÁBB! Azért igyekszek hagyni pár dolgot azoknak, akik esetleg nem olvasták még ezt a képregényt, de nem lesz egyszerű. A The OZ Effect című kötet a 2016-ban indult Action Comics számait gyűjti össze #985-től #992-ig. 

Az első két fejezetben valaki furcsa microchipeket használva vont irányítása alá embereket, miközben káoszt és pusztítást szított a világban. Hamar kiderül, hogy a Gépész állt az események mögött, a technológia azonban a Lexcorp vállalat jegyeit viseli magán.
Bár az alaptörténet viszonylag érdekes, ebben a két számban meglehetősen bénára sikerültek a dialógusok, és a történetmesélés sem volt igazán profi. Meg se kellett néznem hozzá, hogy tudjam, ezeket nem Dan Jurgens követte el, mint utólag kiderült Rob Williams ugrott be rövid időre, mint vendégíró. Azért hogy pozitívat is mondjak, kis időre ismét láthattuk a számomra megunhatatlan Superman/Luthor párost együtt küzdeni, bár itt már erősen érezni lehetett, hogy Lex szuperhős napjai nem sokkal ezután véget értek. Amit én egyébként őszintén sajnálok, szerintem nagyon jól állt neki ez a szerep, és az ő pálfordulása volt az egész Rebirth éra egyik legizgalmasabb újítása. 

Innentől kezdtek igazán érdekessé válni a dolgok, ugyanis a rejtélyes Mister OZ, aki ezidáig a háttérben megbújva manipulálta az eseményeket végre felfedte kilétét. Jurgens már jó ideje húzta az olvasók agyát a titokzatos karakterrel, és nem kicsit ütött mikor kiderült, hogy ő valójában nem más, mint Jor-El, Superman vérszerinti apja, aki valamilyen csoda folytán túlélte a Krypton bolygó pusztulását. Az író ezzel konkrétan a feje tetejére állította Clark eredettörténetét, amin a főhős képedt el a leginkább, hiszen ez mindennel szemben áll, amit önmagáról valaha tudni vélt. Jor-El próbára teszi Superman hitét az emberiségben, miközben megpróbálja bebizonyítani, hogy azok nem méltók a védelmére. Mindezt azért, mert állítása szerint szörnyű veszély fenyegeti a Földet, ami így is-úgy is pusztulásra van ítélve, ő csupán csak a fiát szeretné bármi áron megmenteni. Jurgens ezeken az oldalakon kezdte el felvezetni a későbbi Doomsday Clock című eventet, melyben a DC Univerzum és a Watchmen világa találkozott, és ami voltaképpen az utóbbi folytatásának is tekinthető.

A The OZ Effect eseményei komoly önvizsgálatra kényszerítik Supermant, aki ezek után megkérdőjelezte helyét a világban, és a félelemtől vezérelve elkövetett egy iszonyatos ostobaságot a kötet legvégén: Megpróbált visszautazni az időben a Krypton bolygóra, hogy kiderítse múltjáról az igazságot. 
Bár több éves lemaradásban vagyok a Superman képregényeket illetően, nem kell Einsteinnek lenni hozzá hogy tudjam, ez a kis akció biztosan óriási kalamajkát szült. És míg számomra kimondottan szimpatikus, hogy Jurgens keze alatt Clark hajlamos a hibákra, nem teljesen értem a logikát az önostorozása mögött. Persze, minden bizonnyal szörnyű lehetett másodjára is elveszteni az apját, akiben ráadásul csalódott is, vagy a gondolat, hogy nem tudja önmaguktól megmenteni az embereket, ugyanakkor szerintem nincs semmi, ami miatt magát kellene okolnia. Bárhogy is, kíváncsi vagyok mi sül ki ebből az időutazós sztoriból, mivel ez volt az egyik legnagyobb ökörség, amit Superman valaha csinált, főleg hogy nagyon is jól tudja mit kockáztat ezzel.

Az artworkkel kapcsolatban kissé felemásak az érzéseim, a Brad Anderson és Nick Bradshaw készítette main cover például kifejezetten ronda, a főhős arcvonásai inkább emlékeztetnek a Hihetetlen Hulkéra, mint Supermanére. Guillem March rajzai szintén hagynak némi kívánnivalót maguk után, az arányosság szemmel láthatóan nem a művész erőssége. Viktor Bogdanovic illusztrációit ellenben kimondottan élveztem, az ő stílusa ráadásul remekül passzolt is a történethez.

Bár a The OZ Effect nem tökéletes, mégis azt veszem észre magamon, hogy szép lassan komoly Dan Jurgens fanatikus válik belőlem, hiszen az író nem csak hogy zseniálisan építi fel csavaros történeteit, de kifejezetten hosszútávban gondolkozik. Bárhogy is, engem nagyon érdekel a folytatás!