Ha levontam bármilyen tanulságot a JLA: Rock of Ages című történetből, az az, hogy Grant Morrison egy őrült. Nem mintha nem tudtam volna ezt eddig is, de most ismét volt szerencsém meggyőződni róla.
Ez a cikk elvileg a '97-es JLA sorozat második Deluxe kötetét mutatta volna be, aminek csak egy része a Rock of Ages, de aztán rá kellett jönnöm, hogy erről a sztoriról muszáj külön is szót ejteni. A szóban forgó JLA széria sokak szerint minden idők legjobb Igazság Ligája képregényeit foglalja magába, míg mások ki nem állhatják a sorozatot, vagy úgy általában Grant Morrison munkásságát. A Rock of Ages elolvasása után bárkinek azonnal egyértelművé válik, hogy mivel képes az író ilyen szinten megosztani a közönséget, ugyanis még én sem értem teljesen, hogy mi az ördög történt ebben a hat számban. Azt meg pláne nem, hogy ez az egész hogy állt össze Morrison fejében, bár megvannak róla az elméleteim. Hogy kicsit tisztábban lássak, a sztori kivégzése után egyből felmentem a Redditre, ahol néhány tapasztaltabb rajongó megválaszolta a kérdéseimet, valamint kaptam egy hasznos tanácsot, amit most én is szeretnék megosztani veletek: A Rock of Ages tipikusan az a sztori amit érdemes többször is elolvasni, ha elsőre nem sikerült összerakni a képet. Morrison képregények esetén ez egy általános szabály, valamint készülj fel arra is, hogy nem biztos, hogy ez neked való cucc. A JLA még így is az író egyik könnyebben fogyasztható munkája, szóval ha valaha úgy döntesz, hogy nekivágsz, akkor szerintem ez a széria jó kezdés lehet. Persze mindenképp olvasd el előbb a Rock of Ages előzményeit, amiket megtalálsz az első 9 számot tartalmazó Deluxe kötetben.
A Rock of Ages történetében az Igazság Ligája tagjai saját holografikus hasonmásaikkal veszik fel a küzdelmet. Kiderül, hogy az Injustice Gang mozgatja a szálakat, akik ráadásul hőseink néhány leghalálosabb ellenségéből szerveződtek újra: A csapat tagjai Joker, Circe, Doctor Light, Mirror Master, Ocean Master, Jemm, vezetőjük pedig nem más, mint Lex Luthor. Egyetlen céljuk, hogy megsemmisítő csapást mérjenek az Igazság Ligájára, egyszer és mindenkorra.
A pokol ezután kezdett elszabadulni, ugyanis egyszer csak megjelent a semmiből Metron, jött az időutazás, hirtelen egy idegen világban találjuk magunkat, majd egy lehetséges jövőben, ahol Darkseid leigázta a Földet. Mintha Morrison a saját története közepén egyszer csak úgy döntött volna, hogy elkezd egy teljesen másikat. Ami eredetileg nem kozmikus eseménynek ígérkezett, egy csettintés után az lett, és sokáig nem is lesz egyértelmű, hogy mi és hogyan függ össze.
Egyszóval végtelenül zavaros az egész, és nem is voltam biztos benne, hogy kimondottan élveztem ezt a sztorit. Kellett aludnom egyet az egészre, hogy végül érezhetően pozitív irányba billenjen a mérleg. Minden keszekuszaság ellenére, ha egyszer sikerül megértened mi történt, rájössz, hogy ez egy zseniális történet. Vagy nem, és soha többé nem olvasol Morrisont. A Rock of Ages tipikus példája annak, amikor egy írónak olyan szinten száguld az agya, hogy az olvasó egyszerűen nem tud lépést tartani vele. Mellesleg már Metron megjelenése előtt is azt éreztem, hogy az Injustice Gang szál is hihetetlenül komplex, Morrison ugyanis maximálisan kihasználta a karakterek szellemi és fizikai adottságait. Majd egyszer csak bumm, félredobott mindent, amit elkezdett felépíteni, és elment egy teljesen másik irányba. A helyében lehet inkább jobban széttagoltam volna ezt a sztorit, és nem egybe próbáltam volna meg belepréselni az összes ötletemet, viszont akkor lehet, hogy feleennyire sem csavarta volna szét az agytekervényeimet.
Ritka az, amikor szeretnék még beszélni egy képregényről, de minél többet gondolkozok rajta, annál jobban belefájdul a fejem. Annak ellenére, hogy végül kellemes élményként könyveltem el a Rock of Ages-t, azt hiszem, hogy egy ideig most nem szeretnék Morrisont olvasni. Ezt most egyszerűen muszáj kipihennem, de ha valami irgalmatlan mindfuck élményt szeretnék, akkor biztos, hogy megint előszedek tőle valamit. A hat fejezet ráadásul sokkal többnek tűnt, mint amennyi valójában, ugyanis a dialógusok is nagyon terjedelmesek, egy örökkévalóságnak tűnt, amíg átrágtam magam az egészen.
A Rock of Ages illusztrációit Howard Porter készítette, aki az egyik személyes kedvenc rajzolóm a DC Comics-nál. A JLA mellett olyan más képregények kapcsán ismerhetitek őt, mint a Flash, The Trials of Shazam, a Scooby Apocalypse és még sorolhatnám. Dolgozott már együtt Mark Waid-el és Geoff Johns-al is, akiket szintén az iparág legnagyobb alakjai között tartok számon. A JLA a '90-es évek egyik leglátványosabb képregénysorozata volt, Porter karakterábrázolása pedig igazán időtlennek mondható. A színezésen, kihúzáson látszik ugyan, hogy ez egy 22 éves képregény, de ha csinálnának belőle egy újrakevert változatot, akkor senkinek sem tűnne fel.
Ha valami laza, könnyed olvasmányra vágysz, akkor van egy rossz hírem, ugyanis a Rock of Ages semmiképp sem az. Ha viszont jártas vagy a DC képregényeinek világában (és ezalatt nem azt értem, hogy láttál pár filmet), úgy érzed bármivel megbirkózol, és szereted, ha befelé nő a hajad, akkor tégy egy próbát Morrison JLA sorozatával. Még így sem biztos, hogy tetszeni fog, de mint tudjuk, a süti próbája az evés. Ha a cikk hatására döntöttél úgy, hogy elolvasod, akkor nyugodtan oszd meg velünk a tapasztalataidat, őszintén érdekel a véleményetek! :)
Joshua Williamson rendszeres visszatérő a blogon, az író Flash sorozata több alkalommal volt már, és lesz is még téma nálunk a jövőben. A széria lassan a végéhez közeledik, én kb. most járok a felénél, és ahogy ígértem, igyekszem behozni a lemaradást. A Cold Day in Hell című volume #34-38-ig gyűjti össze a sorozat számait, ezen felül pedig tartalmazza a 2018-ban megjelent Flash Annual #1-et is, ami Wally Westre fókuszál. A kötet lényegében három egymást követő sztorit dolgoz fel, nézzük miről is szólnak ezek pontosan!
A #34-35-ik számban szereplő Black Hole című sztori ott veszi fel a vonalat, ahol az 5. volume véget ért. Meena Dhawan, aki korábban a Godspeed-el vívott harc során eltűnt a sebességmezőben visszatért, és hirtelen az lett számára a legfontosabb, hogy segítsen Barrynek, aki még mindig a negatív sebességmező káros mellékhatásaitól szenved. Kiderül azonban, hogy Meena-nak vaj van a füle mögött, ami nekem már igazából az előző számban is teljesen egyértelmű volt. Épp ezért kicsit sem ért meglepetésként, amikor Barry ellen fordult, sajnos ez volt Williamson eddigi legrosszabb és legkiszámíthatóbb története. Ráadásul kimondottan idegesítő, amikor már teljesen magától értetődik, hogy itt valami nem stimmel, de Barry még mindig olyan bosszantóan naivan viselkedik, hogy ha át tudnánk törni a negyedik falat, akkor legszívesebben lekennénk neki egyet, és az arcába üvöltenénk, hogy "HAVER, VEDD MÁR ÉSZRE MI VAN!". Meena emellett sajnos a legérdektelenebb a DC szupergyors karakterei közül, és mint olyat, teljesen felesleges volt visszahozni. Ha az író nem döntött volna így, akkor mostanra valószínűleg senki sem emlékezne rá. Nem tudom, hogy Williamson milyen sorsot szánt neki a későbbiekben, de azok alapján, amit én eddig láttam belőle azt a véleményem, hogy nincs benne az ég világon semmi, ami magával tudná ragadni az olvasót. Miután elolvastam ezt a két fejezetet, rögtön arra gondoltam, hogy mennyire nem szeretnék negatív kritikát írni az egyik legkedvencebb képregénysorozatomról, de szerencsére jött a folytatás.
A #36-38-ik számban kapott ugyanis helyet a címadó történet, a Cold Day in Hell. Ebben a három fejezetben visszatérünk az Iron Heights börtönbe, ahol gyilkosság történt. Az áldozat a Zsiványok egyike, és minden jel arra utal, hogy valami nagyon, de nagyon bűzlik a dutyiban. Barry felettese viszont megtiltja számára a nyomozást, tekintve hogy hősünket és kollégáját büntetésből helyezték át a rendőrségről az intézetbe, hogy jelentsék, ha bármi gyanúsat tapasztalnak. Így mivel helyszínelőként nem oldhatja meg az ügyet, Flashként jár utána a dolgoknak...
Williamson sokszorosan jóvátette a #34-35. számok gyengeségeit, a Cold Day in Hell remekül hozza a sorozatra jellemző színvonalat. A történetben nem mellékesen fontos szerepet játszik Godspeed is, aki szintén az Iron Heights-ban raboskodik, ráadásul Flash titkos személyazonosságával is tisztában van. Williamson ezekben a számokban kezdte el igazán elmélyíteni a karaktert, aki a szemünk előtt változik gonosztevőből antihőssé. Tűkön ülve várom, hogy lássam, mihez kezdett vele az író a későbbiekben!
Mint azt fentebb írtam, a Flash Annual #1-ben Wally West kapta a főszerepet, aki még mindig amiatt szenved, hogy az univerzum kvázi újraíródott nélküle. A régi életéből gyakorlatilag semmi nem maradt, ráadásul képtelen nagynénjére rázúdítani a teljesen őrültségnek hangzó igazságot, miszerint "hello, én vagyok az unokaöcséd, aki ezen az idősíkon amúgy nem is létezett". Helyette felkeresi volt barátnőjét, Magentát, aki ugyanakkor tudjuk, hogy nem a nyugodt természetéről híres...
Magentát remek ötlet volt behozni a jelenlegi kontinuitásba, ráadásul ez a történet az előfutára a későbbi Flash War című sztorinak, amiről én is csak annyit tudok, hogy Barry és Wally sokatmondóan egymásnak feszülnek a 8. volume borítóján. Vajon mi sül ki ebből?
A gyenge kezdés ellenére a Cold Day in Hell jó cucc, ha eddig elolvastad már a sorozatot, akkor semmiképp se most hagyd abba! Hamarosan én is folytatom a Perfect Storm című 7. kötettel, valamint más korszakokból is tervezek még Flash cikkeket. Ha kíváncsi vagy ezekre, tartsd meg azt a jó szokásodat, hogy követsz minket! :)
Ezzel a cikkel már adósotok vagyok egy ideje, több alkalommal is megígértem, hogy hamarosan sort kerítek rá, így most a legnagyobb örömmel jelenthetem be, hogy végre itt van, ezt is megértük. Aki követi a blogot, az egészen biztosan találkozott már Jason Aaron nevével, akinek gigászi terjedelmű Thor sorozata valóságos legendává nőtte ki magát a Marvel Univerzumban. A War of the Realms nem egyéb, mint ennek a szériának a tetőpontja, amit az író ráadásul hét éven keresztül, tudatosan épített. Ennek fényében a rajongóknak komoly elvárásai voltak a szóban forgó crossoverrel kapcsolatban, a kérdés csak az, hogy vajon sikerült-e ezeknek megfelelni?
Asgard. Alfheim. Heven. Jotunheim. Muspelheim. Niffelheim. Nidavellir. Svartalfheim. Vanaheim. Az összes birodalom elesett Malekith serege előtt, egyet kivéve: Midgard, az emberek hazája. A Birodalmak Háborúja végül elérte a Földet, és valósággal lángba borította azt! New Yorkban elszabadul a pokol, miközben Malekith és szövetségesei megkezdik az inváziót, és hőseink tehetetlenül nézik, ahogy világuk elesik. Ráadásul Thor mindeközben csapádba esett a jégóriások világában! De akkor mégis ki állhat a pusztítás útjába?
A War of the Realms egyértelműen az egyik legnagyobb crossover a Marvel történetében, ahol nincs hiány ismert szereplőkben: Vasember, Amerika Kapitány, Doctor Strange, Pókember, Venom, a Szellemlovas, Punisher, Fekete Párduc, She-Hulk, a Fantasztikus Négyes, Rozsomák... Napestig lehetne sorolni a kedvencebbnél kedvencebb karaktereinket, de akkor sosem érnénk a cikk végére. Jane Foster viszont azt hiszem külön szót is érdemel, ugyanis ebben a képregényben még egyszer utoljára(?) kiérdemli a vihar istennője címet. Odin és Freyja királynő szintén fontos karakterei a történetnek, talán az ő pillanataik voltak leginkább a személyes kedvenceim. Loki szerepel ugyan a sztoriban, viszont ha róla szeretnél többet olvasni, akkor erre nem éppen a War of the Realms a megfelelő képregény - az event nagy részét teljesen kihagyta, csak az elején és a végén láthatjuk őt.
A War of the Realms semmihez sem fogható, epikus kalandot kínál, amit biztosan nem kaphatsz meg máshol. Itt aztán tényleg minden van: Tündék, törpök, valkűrök, jégóriások, tűzgoblinok, és a jó ég tudja még micsodák mind a tíz birodalomból. Vasember szavaival élve olyan, mintha felrobbantottak volna egy Dungeons and Dragons bombát New York közepén. A sötét tündék gyepálása mellett azért szerencsére jutott hely némi humornak is, itt-ott egy-egy vicces beszólás formájában. Kicsit olyan érzést keltenek ezek a poénok, mint amikkel az MCU filmek feszültségét szokták megtörni, hogy véletlenül se vegyük túl komolyan a dolgokat. A történet több szálon fut ugyan, de egyáltalán nem kaotikus, kimondottan egyszerűen követhető. Ahogy az általában lenni szokott az ilyen eventeknél, hőseink csapatokba szerveződnek, és minden alakulatnak megvan a saját feladata. Hol az egyik csoportot kísérjük figyelemmel, hol a másikat, és bár az ilyen grandiózus eventeknél gyakori hiba, de jelen esetünkben egyetlen pillanat erejéig sem esett szét a narratíva. Ráadásul az sem tragédia, ha nem olvastad Aaron teljes Thor sorozatát, én is csak a töredékét ismerem, de így sem éreztem magam elveszettnek egy percre sem. Ha a God of Thunder Reborn című kötetet olvastad, az már bőven elég, hogy nekivágj.
A War of the Realms rajzait Russell Dauterman készítette, aki szakított az Aaron-féle Thor képregényre jellemző, festményszerű látványvilággal. Mivel ez egy elég sok szereplőt felvonultató crossover, ezért célszerűbb volt visszatérni a hagyományosabb képregényes ábrázolásmódhoz. Bár összességében kimondottan ínyemre való a végeredmény, néhol azért kicsit az volt az érzésem, hogy túl sok minden történik a paneleken. Ezt sikerült azzal ellensúlyozni, hogy a rajzok remek összhangban vannak a dialógusokkal és a narrációval, amik szintén növelték a képregény követhetőségét.
Nem tagadom, azért bőven vannak kérdéseim a War of the Realms elolvasása után. Az első, hogy hol volt Hulk ez idő alatt? Bruce Banner ugyanis teljesen kimaradt a történetből, ami szerintem óriási kihagyott ziccer, és nincs rá értelmes magyarázatom, hogy ez miért alakult így. A másik bajom, hogy a legtöbb ilyen event végén szokott lenni valami epilógus, amikor a hősök a nagy csata után takarítják a romokat, újraszerveződnek, levonják a tanulságot, örülnek, hogy megmenekült a világ, vagy épp szomorkodnak az őket ért veszteségek miatt. Na, itt nincs ilyen, egyszer csak puff, vége van, kész, passz, ennyi. Ez nem akkora tragédia, viszont engem kicsit zavar, hogy nem tudtuk meg hány áldozattal is járt pontosan midgardi ütközet (mert biztos, hogy rengeteggel). És a legfontosabb kérdés, hogy mi jön ezután? Egy ekkora esemény teljességgel kizárt, hogy nem hat ki a későbbi képregényekre, de az ég világon semmilyen utalást nem kaptunk, hogy mire számítsunk. Mindezek amúgy nagyon minimális negatívumok, és a prok így is ezerszeres fölényben vannak a kontrákkal szemben.
Ha igazán jó Marvel crossoverre vágysz, a War of the Realms-el nem nyúlhatsz mellé. Thor rajongóknak különösen kötelező, ha magadra ismersz, egy pillanatig ne habozz a vásárlással. Ez az egyik legjobb Marvel event, amihez valaha szerencsém volt, szóval hidd el nekem, nem érdemes kihagyni!
A Batman Beyond egyértelműen gyerekkorom egyik legnagyobb jelentőségű rajzfilmsorozata volt, ami teljesen érthető módon bármikor képes volt a képernyő elé szegezni. Új volt, merész, érett, és nem utolsó sorban remekül beleillett a '90-es/2000-es évek animációs univerzumába annak ellenére, hogy teljesen új és drasztikus irányba terelte a Sötét Lovag mítoszt. Mindennek fényében csak idő kérdése volt, hogy előbb utóbb fellapozzam Dan Jurgens Batman Beyond képregényeit, kinek munkásságához már volt szerencsém a Rebirth éra Action Comics szériájának köszönhetően. Az Escaping the Grave című kötet a Batman Beyond Rebirth #1, valamint a Batman Beyond #1-5 számait tartalmazza.
Miután Gotham egy globális katasztrófa után lábadozik, Terry McGinnis visszatért, hogy ismét magára öltse a Batman jelmezt, és megvédje a várost. Családja és barátai nem is lehetnének boldogabbak, ám az öröm sajnos nem tart sokáig.
Egy másik visszatérés ugyanis azzal fenyeget, hogy mindent romba dönt, amiért Terry valaha küzdött. Futótűzként terjed a pletyka, hogy Joker életben van, és hogy Terminal szadista bandájának körében a Bűn Bohóc Hercegének második eljövetelére készül. Terry élete egyik legnagyobb kihívása előtt áll. Ha elül a por, vajon ki nevet a végén?
Az Escaping the Grave után azt hiszem a jövőben érdemes lenne nagyobb figyelmet szentelnem Dan Jurgens képregényeinek. Az író ugyanis egy valóságos plot twist mágus, de annyira, hogy több ponton is majdnem felkiáltottam meglepetésemben. Őszintén megmondom, hogy nem ismerem a széria előzményeit, többek között a fentebb említett "globális katasztrófát" is teljesen kihagytam, és bár a képregény sokszor utal ezekre, nem szükséges semmilyen különösebb ismeret a sztori megértéséhez. A Rebirth korszak-béli Batman Beyond remek belépési pont bárkinek, aki a régi rajzfilmsorozatot úgy-ahogy ismeri, de azt sem kell annyira átfogóan. A support cast-al kb. nekem is teljesen újra kellett ismerkednem, mivel a rajzfilmekből szerintem jó tizen-akáráhány éve egy epizódot sem láttam. Lehet ideje megint előszedni?
A történetben szerencsére nincs túl sok haszontalan karakter, ami miatt szintén jár a piros pont Jurgensnek. Fontos szerepet játszik Terry volt barátnője, Dana Tan, valamint hősünk valószínűleg semmire sem jutott volna öccse Matt és barátjuk, Max Gibson nélkül. Ha valaki emlékszik, az eredeti Batman, Bruce Wayne legalább annyira kulcsfigurája volt a régi rajzfilmsorozatnak, mint fiatalabb utódja. Az egyetlen dolog ami miatt átkozni tudom Jurgenst, az az, hogy Bruce-ról iszonyatosan nehéz most bármit spoilerek nélkül írni, de azt hiszem annyit elárulhatok, hogy az egyik hatalmas csavar a történetben vele kapcsolatos. Mellékesen ugyan, de, rövid időre Barbara Gordon is felbukkan a sztoriban.
A képregény illusztrációit Bernard Chang, Ryan Sook és Pete Woods készítette. Az egyetlen dolog, amivel meg kellett barátkoznom az volt, hogy Batman szeme a rajzfilmekkel ellentétben nem fehér, hanem a ruha többi részéhez hasonlóan piros színekben pompázik. Néhány oldal után viszont már a legkevésbé sem érdekelt, ugyanis az Escaping the Grave igazán profi munka, ami minden szegmenséből ontja a Batman Beyond hangulatot. Terry egyébként hazavágta a korábbi ruháját, így új szerkót is kap a történetben, ami Bruce Wayne egyik korábbi prototípusa volt. A szerelés nem csak a gyakolatban működik jól, hanem az oldalakon is remekül mutat.
Az Escaping the Grave kötelező olvasmány minden Batman Beyond rajongónak. Jurgens egészen új, izgalmas irányba terelte az eseményeket, és biztos, hogy további jól irányzott csavarokra is számíthatunk még a sorozattól. Kicsit szégyellem is magam, hogy mostanáig méltatlanul hanyagoltam ezt a szériát, lesz mit bepótolnom idén. Ha nem akarsz lemaradni róla, tarts velem, garantálom, hogy nem semmi kaland lesz!
Ha valamiért igazán hálás vagyok, hogy magyarnak születtem, az az, hogy Bud Spencer és Terence Hill filmjein nőhettem fel. Az itthon legendássá vált olasz színészpárost rajtunk kívül csak egy maroknyi más országban ismerik, ezeken a helyeken viszont hozzánk hasonlóan a mai napig bálványozzák őket. Mindig túláradó nosztalgiával gondolok vissza azokra az időkre, amikor a két spagettiwestern hős pofonjainak jellegzetes csattanásától és apukám hahotázó nevetésétől volt hangos a nappalink. Ma is bármikor szívesen nézem újra ezeket a filmeket, és mindig ugyanolyan jól szórakozok rajtuk, mintha először látnám őket.
Épp ezért nem is volt kérdéses, hogy benevezek Leonardo Baldelli és Alberto Baldisserotto képregényére, ami a pofon duó legnépszerűbb munkásságán, az Ördög Jobb és Bal Keze filmeken alapszik. A magyar nyelvű kiadást a Frike Comics nevű kis kiadónak köszönhetjük, ami főként olasz képregények, más néven fumettik hazai megjelentetésével foglalkozik.
Történetünk a fentebb említett filmek előzménye előtt játszódik, a nagy aranyláz idején. Bumburnyák (Bud Spencer) és Szentlélek (Terence Hill) frissen szabadultak a börtönből, ahol véletlenül tudomást szereztek egy kisebb halom aranyról, amit San Joaquin völgyében ástak el. A testvérek elindulnak megtalálni a kincset, ám pechükre nem ők az egyetlenek, akik keresik. Nem sok idő kell hozzá, hogy többen legyenek a völgyben az optimális kettőhöz képest, és ezzel egy sor abszurd szituáció veszi kezdetét...
A kötet elején külön-külön, leírásszerűen ismertetik a karaktereket, ahol mindjárt belebotlottam egy furcsa ellentmondásba. Az egyik szereplőnél valamiért úgy gondolták a készítők, hogy a legszembetűnőbb ismertetőjegye az kell legyen, hogy nincs kalapja. Ezzel még nem is lenne gond, csakhogy a mellette lévő rajzon, valamint a történetben is végig kalapban ábrázolták. Most akkor van kalapja, vagy nincs!? Nem tudom, hogy itt félrefordítás történhetett-e, vagy az eredetiben is így van, igazából felesleges is fennakadni rajta. Lapozzunk!
A kötettel az egyik nagy problémám az, hogy bár 84 oldalas, ebből maga a képregény mindössze csak 32. Az elején több, mint 20 oldalon keresztül megy a bevezető, a köszönetnyilvánítás és a fentebb említett karakterismertetők, a végén pedig még ennél is többet foglalnak el a különböző érdekességek. Bemutatják a sztori történelmi és földrajzi hátterét, elmesélik hogyan született meg a képregény alapötlete, hogy mi ihlette a szereplőket, stb. Tagadhatatlanul sok érdekes információt tartalmaznak ezek az oldalak, ugyanakkor a magam nevében kijelenthetem, hogy képregényt szerettem volna olvasni, nem pedig történelem órát kapni. És nem azt mondom, hogy nincs helye a kötetben ilyesminek, egyszerűen az arányok azok, amik nem stimmelnek.
A készítők elmesélték továbbá azt is, hogy a San Joaquin Völgye eredetileg forgatókönyvnek készült, amit westernekhez, rövidfilmekhez szántak. Ezt sajnos itt-ott érezhető a narratíván, ami nem annyira kiforrott, mint amit amerikai mainstream képregények esetén megszokhattunk. A kötet végére az említett információ dömpingen kívül a forgatókönyv is bekerült a rajzok vázlataival egyetemben.
Mindent egybevéve azért ki lehet jelenteni, hogy a hibái ellenére a történet egészen szórakoztató. A maga módján humoros, noha azért nem csapkodtam olvasás közben a térdem a nevetéstől. A sztori végig ugyanazon a helyszínen játszódik, és bár előkerülnek a revolverek, egyetlen lövés sem dörren. A testvérek civódásából talán el tudtam volna viselni kicsit többet is, elvégre ez volt az Ördög Jobb és Bal Keze filmek egyik alappillére. Az egyetlen komoly gondom a történettel mindössze annyi, hogy túlságosan rövid. A cikk megírása előtt rá is kérdeztem a Frike Comics-nál, hogy létezik-e folytatás, mivel ez a koncepció szerintem egy sorozat formájában tudna igazán kiteljesedni. A kiadó tulajdonosa meg is erősítette, hogy létezik második és harmadik rész is, amit jövőre terveznek megjelentetni, persze ez nyilván függ attól is, hogy az első kötet milyen eladásokat produkál. A magam részéről drukkolok, hogy jól fogyjon, ugyanis míg önmagában kevéske, a San Joaquin Völgye remek első felvonása egy több részes szériának, amit hatalmas kihagyott ziccer lett volna nem folytatni. A befejezés is direkt úgy lett alakítva, hogy további konfliktust generáljon a testvérek között, amit én semmiképp sem szeretnék kihagyni.
Alberto Baldisserotto rajzai mellőzték a színeket, helyette szándékosan a vadnyugat idején használt szépia fotográfiák látványvilágát elevenítik meg. A képregény egyértelműen vizuális téren a legerősebb, sikerült remekül megörökíteni Bud Spencer és Terence Hill jellegzetes külső vonásait. A Western stílushoz kifejezetten passzol ez a nyersebb ábrázolásmód, a készítők ezzel is igyekeztek rátenni kicsit a korhűségre. Az érdekességek között említik, hogy Alberto azért kicsit besokallt munka közben. Mivel a sztori végig ugyanazon a mezőn játszódik, ezért folyamatosan búzát kellett rajzolnia, ami nem csoda, ha kicsit próbára tette a türelmét.
A San Joaquin Völgyét elsősorban a vérbeli Bud és Terence fanoknak ajánlom, noha ez gondolom magától értetődő. Bumburnyáknak és Szentléleknek remekül áll a képregényes médium, a kötet pedig méltó módon tiszteleg a két legendás színész munkássága előtt. És ne feledjétek, minél többen veszitek meg az első részt, annál biztosabb, hogy megkapjuk a folytatást is. Szóval sipirc a Szukits oldalára és dobd kosárba a képregényt, különben dühbe jövünk! :)
Kisebb örömujjongásban törtem ki, mikor tavaly megtudtam, hogy új Ghost Rider képregénysorozat van készülőben a Marvelnél. Nemrég volt szerencsém belelapozni a szériába, melynek történetét Ed Brissonnak köszönhetjük, és akinek munkásságával ez volt az első találkozásom. Az író nevéhez olyan további ismertebb képregények fűződnek, mint a Dead Man Logan, a Secret Avengers, vagy a New Mutants. A 2019-es Ghost Rider egyértelműen sikeres és izgalmas starton van túl, és az első TPB után bizony pokoli lesz kivárni a folytatást, ami a jelenlegi járvány helyzet miatt egészen biztosan csúszni fog. A King of Hell című volume az ongoing Ghost Rider sorozat első négy számát, a Marvel Comics Presents 6. számának egy részét, valamint az Absolute Carnage: Symbiote of Vengeance című tie-int tartalmazza.
Mivel Mephisto Doctor Strange fogságában raboskodik, Johnny Blaze foglalta el trónját, mint a pokol királya. Könyörületet nem ismerve vadássza le a Földön portyázó démonokat, valamint száll szembe azokkal, akik szerint méltatlan új címére. Johnny talán kicsit túlzásba is viszi a dolgokat, amiről féltestvére, Danny Ketch saját szemével is meggyőződött. Danny szintén szellemlovas, igaz, ő sosem vágyott erre. Semmit sem szeretne jobban egy normális életnél, és hogy végre csak frissen vásárolt bárjával foglalkozhasson. Most viszont úgy tűnik elkerülhetetlen, hogy ismét lángba boruljon, ugyanis csak ő fékezheti meg Johnny ámokfutását...
De most komolyan, mi lehet metálabb annál, mint amikor két szellemlovas összecsap? Az író mellett más újdonságokkal is kecsegtetett számomra ez a képregény, ugyanis Danny Ketch karakterével is csak most volt szerencsém megismerkedni. Azt viszont több alkalommal is tapasztaltam már, hogy sokaknak ő jut eszébe először, ha Szellemlovas képregényekről van szó. Danny és Johnny egyaránt főszereplői a történetnek, hol az egyikre, hol a másikra fókuszál a narratíva, miközben belelátunk gondolataikba. Két elképesztően tökös karakterről van szó, akik pont annyira különböznek egymástól, mint amennyire hasonlítanak, ez pedig számtalan izgalmas lehetőséget tartogat a sorozat jövőjére nézve. Egy biztos, amíg a folytatásra várok, tuti fellapozok néhány Danny Ketch képregényt a '90-es évekből, remek móka lesz!
Bár összességében nagyon örülök, hogy elolvastam ezt a kötetet, azért akad benne negatívum is, mégpedig a fentebb említett Marvel Comics Presents #6, valamint az Absolute Carnage: Symbiote of Vengeance. Ezek a már-már felesleges, töltelék fejezetek nem igazán hoztak lázba, mivel semmi közük sincs a main stroylinehoz, csak elvonják róla a figyelmet. A Marvel Comics Presents #6-ban szereplő történet túlságosan rövid és semmitmondó ahhoz, hogy egyáltalán bármi egyebet írni tudjak róla, a Symbiote of Vengeance pedig szintén nem fog sokat hozzátenni az élményhez, ha hozzám hasonlóan nem olvastad Donny Cates Absolute Carnage című kötetét. Ebből az egyetlen értékelhető pillanat számomra az volt, mikor kiderült, hogy Vérontóra hatástalan a "bűnhődés tekintete", ami a Szellemlovasok legerősebb fegyvere.
A main Ghost Rider sorozat számainak illusztrációit Aaron Kuder készítette, aki igazán nagyszerű munkát végzett. Johnny új, királyi címe a karakterdizájnon is visszaköszön, hol lángoló korona, hol pedig iszonyat vagány, ördögi szarvak formájában. Mit szépítsem, egyszerűen kibaszott jól néz ki! A Symbiote of Vengeance, valamint a Marvel Comics Presents #6 rajzait Juan Frigerinek köszönhetjük, és bár utóbbiak sztori szempontjából alulteljesítettek, rajzok terén egy rossz szavam sem lehet rájuk.
Töltelék fejezetek ide-vagy oda, a Ghost Rider: The King of Hell egy nagyon erős kezdés, és biztos, hogy követni fogom ezt a sorozatot. Azt javaslom lapozd fel, durrants be a háttérbe valami jó kis gitárnyúzós zenét, és hagyd, hogy felperzseljenek a lángok.
