Joker - A szomorú bohóc tragédiája

Joaquin Phoenix Golden Globe díjat nyert a Jokerben nyújtott alakításáért, amihez őszintén gratulálok neki, ugyanis szerintem max az ő színészi játéka miatt érdemes megnézni a filmet. Nem tagadom, kb. azóta nem érzem Todd Phillips mozija körül a hype-ot, hogy egy éve bejárták az internetet az első látnivalók, amiken a "főhős" a legkisebb mértékben sem hasonlított önmagára. Rólam tudni érdemes, hogy a Batman: A rajzfilmsorozaton nőttem fel, és hogy számos képregényt elolvastam, amiben szerepel a karakter, ennél fogva nagyon kényes vagyok arra, amikor illetéktelen kezek próbálnak meg hozzányúlni. A többséggel ellentétben nem is rohantam fejvesztve jegyet váltani a premierre, viszont azóta volt alkalmam megnézni itthon a filmet. Sajnos a látottak semmit sem változtattak a korábbi véleményemen. Szokásos pro-kontra kritika helyett úgy döntöttem inkább pontokba szedem, hogy mi is a bajom a Jokerrel: 

• A készítők hozzáállása a közönséghez 

Nálam valahol ott szakadt el igazán a cérna, amikor egy külföldi lapnak azt nyilatkozták a készítők, hogy ez egyébként nem képregényfilm, és hogy ők valójában ki nem állhatják ezt a műfajt. Ez már önmagában paradox dolog kicsit, hiszen hogy lehet valami nem képregényfilm, ha közben felhasználják hozzá a képregényes karaktereket/helyszíneket? Sajnos itt azonban nem álltak meg, bátorkodtak hozzátenni azt is, hogy amúgy gyerekesnek tartják a képregényrajongókat. Na itt álljunk meg egy kicsit! Csak szerintem gusztustalan ez? Belerángatjuk a filmünkbe a DC Univerzum karaktereit a magasabb bevétel miatt, aztán pedig kritizáljuk az igazi fanatikusokat? És lássuk be, kit érdekelt volna ez a film, ha nem kapcsolódik valamilyen formában a mostanában trendinek mondható képregényvilághoz? A "Szomorú bohóc tragédiája" feleennyi bevételt sem hozott volna, nevezzük inkább Jokernek, kiegészítjük az álcát pár Batman karakterrel és bumm! Kész az év legjobban várt filmje! Hát nem zseniális? Ez az egész egy igazán ravasz, de annál kevésbé szimpatikus marketing fogás volt. Ráadásul a készítők pontosan tudták, hogy az úgynevezett fanok többségének rajongása már nem terjed el addig, hogy tényleg el is olvassanak bármit ezekről a karakterekről. A Joker minden tiszteletet mellőz a source material és a kisebbségben lévő képregénygyűjtők felé, mégis állva tapsolt hozzá mindenki. Miért? Mert a többségnek már az is bőven elég volt, hogy látták Nolan, vagy Zack Snyder filmjeit. Ezt semelyik másik franchise esetében nem merték volna megcsinálni. Ha annak idején ilyen szinten kiforgatták volna pl. a Harry Pottert, ott nem takarózhattak volna azzal a készítők, hogy "dehát ez a mi újraértelmezett verziónk, aminek amúgy semmi köze a könyvekhez és különben is, az olvasás béna!". Ízekre szedtek volna bárkit ennek a feléért is. Todd Phillips azonban jól tudta, hogy a közönség nagy részének más filmeken kívül nincs semmilyen összehasonlítási alapja, de ami még rosszabb, hogy valószínűleg neki sincs. 

• Nolanizmus 

Nekem ne mondja senki, hogy Todd Phillipsnek nem a Sötét Lovag Trilógia, és annak "realizmusa" adta a legnagyobb ihletet a Joker készítésénél. És persze, fel lehet tenni a kérdést: Mégis miért várok képregényhű alkotást, amikor ez nem képregényfilm? Ezzel viszont ismét csak visszajutunk a korábbi paradoxonunkhoz: Ha ez nem képregényfilm, akkor miért kellett felhasználni a képregényes karaktereket? 
Tagadhatatlan, Christopher Nolan filmtörténelmet írt a Sötét Lovag trilógiával, ám a kérdés, hogy vajon tényleg jót tett-e ezzel nekünk? A probléma ugyanis az, hogy sem a Warner, sem Zack Snyder, sem pedig Todd Phillips nem tud elszakadni a 10 évvel ezelőtti DC filmektől. Máig annak sikerét próbálják meglovagolni, míg végül egy nap már nem ad több tejet a csontsoványra fogyott tehén. A jövőben sokkal inkább szeretnék olyan lazább hangulatú, képregényhűbb alkotást látni, mint a Shazam, minthogy valami nagyon mélynek álcázott, bullshit mondanivalóval telepakolt, "realista" filmet nézzek. 

• Nevetségesen rossz sztori 

Rendben, oké, vonatkoztassunk el minden képregénytől, filmtől, animációs sorozattól, mindentől ami Batman, DC, vagy bármi, ami ezekhez kapcsolódik. Nehéz lesz, de megpróbálom, nézzük most csak a sztorit. 

A városban egyre jobban kezd elmérgesedni a helyzet az átlagember és az elit között. A többség számára (teljesen érthetetlen okból) a polgármesteri címért kampányoló Thomas Wayne szimbolizálja az őket kizsákmányoló felső réteget, pusztán azért, mert gazdag. Tudnék egy rakás embert mondani, akit ilyen szituációkban százszor előbb előszednék, kezdve az Egyesült Államok elnökével, vagy legalább egy olyan polgármesterrel, aki már be is töltötte a hivatalát. Thomas Wayne ezzel szemben még csak meg sem lett választva, teljesen indokolatlannak érzem, hogy bárki bármiért őt tegye felelőssé. Mindeközben Arthurnak elgurul a gyógyszere, kinyír három gyereket a metrón amit az emberek valamiért úgy kezelnek, mintha legalább korunk legnagyobb hőstettét hajtotta volna végre. Ha még tényleg valami pénzeszsák úrigyerekekkel bánt volna el, akiket annyira gyűlöl a dühös tömeg, de lássuk be, az igazán kitömött arcok nem metróval utaznak. Mindenesetre ez nagyon tetszik a népeknek, szóval mindenki Pagliaccinak maszkírozva forradalomnak álcázott vandalizmusba kezd, aminek az ég világon semmi értelme, de azért kitöltötték vele a film azon részeit, ahol nem a főszereplő nyomorát kellett néznünk. A nézők pedig bólogatnak, hogy "hát igen, a mai társadalom, meg a gazdagok/szegények közötti ellentét", én pedig csendesen sírva a kezembe temetem az arcomat, hogy egyáltalán hogy képes bárki bekajálni ezt a borzalmas sztorit, vagy a való világban élő társadalom helyzetéhez mérni. És akkor jött a sokak számára előre nem látható csavar: LEHET HOGY JOKER ÉS BATMAN TESTVÉREK. Komolyan? Ennyi? Ezt sikerült kitalálni? EZ A LÉTEZŐ LEGISZONYATOSABB, LEGBÉNÁBB, LEGSZÁNALMASABB KLISÉ, AMIVEL FILMEKBEN VALAHA TALÁLKOZTAM. És persze a hab a tortán, amit már a film megjelenése előtt hónapokkal megjósoltam: ISMÉT VÉGIG KELLETT NÉZNÜNK THOMAS ÉS MARTHA WAYNE HALÁLÁT. Mááár megint. Oh Jézusom. *csendesen zokog* 

• Arthur Fleck, a bűnözőzseni? 

Joker eredettörténetétől legalább annyit elvárna az ember, hogy bemutassa miképp lett belőle igazi criminal mastermind, aki mindig egy lépéssel előtted jár. Todd Phillipsnek ez sajnos nem sikerült, ugyanis a film megnézése után egy percig nem tudom elhinni, hogy Arthur akár csak egyetlen bankrablást is meg tudna tervezni. Azt pedig még inkább nem, hogy egy ilyen figura valaha is problémát jelentene Batman számára. Amellett, hogy Joker alapvető jellemvonásait nem sikerült semmiben sem visszaadni, az intelligenciája is súlyos csorbát szenvedett. Most őszintén, mondjon bárki egy értelmes magyarázatot arra, hogy Arthur mégis mivel lenne képes összerántani egy működőképes alvilági szervezetet, ahol ő lenne a góré, és nem lépne egyből valaki a nyakára? Na ugye. 

• A film elvette a karakter lényegét 

Ami végképp meggyőzött róla, hogy Todd Phillipsnek fogalma sincs mibe nyúlt bele, az az, ahogyan megpróbálta elmélyíteni a címszereplőt és megmagyarázni, hogy ő miért olyan, amilyen. Ezzel nem is lett volna gond, csak hát ehhez nem ártott volna ismerni is a karaktert. Joker azért csinálja amit csinál, mert csak szórakozik! Nem azért mert a világ olyan rideg és kegyetlen, vagy mert nem törődik vele senki, és brühühü. Neki. Ez. Csak. Móka. Ettől veszélyes, ettől kiszámíthatatlan, mert fogalmad sincs mi jár éppen a fejében. És nem, nem azért nevet, mert tourette szindrómája van, hanem mert viccesnek tartja a káoszt és a szenvedést, amit okoz. Azzal, amit Phillips csinált, számomra értelmét vesztette a karakter, hiszen pont az a lényege, hogy a tetteire nincs ésszerű magyarázat. 

Mindent egybevéve a Joker szerintem a 2019-es év legtúlértékeltebb filmje, és ami számomra a legfájóbb, hogy a közönség és a szakma nem csak hogy jóváhagyta, de még díjazta is a készítők ignoráns hozzáállását. Őszintén remélem, hogy a DC-nek is sikerül hoznia még egyszer azt, amit a Marvelnek, hogy egyszerre képes megszólítani a hozzám hasonló, véres kezű, mindent ízekre szedő képregényrajongókat és azokat is, akik egyszerűen csak kikapcsolódni ültek be a moziterembe. 
A Metacomix blogon egyébként mindig a képregények lesznek előtérben, soha nem a filmek, így őszintén remélem, hogy egy ideig most nem is nagyon kell foglalkoznom velük. Viszont annyira túlzásnak éreztem a Joker körüli eszement felhajtást, hogy lehetetlennek éreztem nem beleállni a témába. Legközelebb a szokásos képregénykritikával készülök, már ha ezek után marad még olvasóm. :)

Powerpuff Girls: Super Smash-Up by Derek Charm

Pár hónapja az egyik belvárosi pláza gyorséttermében jártam, ahol egy kb. velem egykorú srác vette fel a rendeléseket. Az úriember karja tele volt színes tetoválásokkal, amik mind Cartoon Network karaktereket ábrázoltak. Lelkesedésemet ha akartam volna sem tudtam volna visszatartani, hiszen én is ezeken a rajzfilmeken nőttem fel. A srác azóta már nem dolgozik ott, de ha esetleg valaki felismeri leírás alapján, az kérem küldje el neki a cikket, nélküle ugyanis nem születhetett volna meg ez az írás.

Az eset után szöget ütött a fejemben, hogy annyi mindenből csináltak már képregényt, pont a Cartoon Network karakterek maradtak volna ki? Rövid keresgélés után felfedeztem, hogy bizony vannak a jobb napokat is látott csatorna rajzfilmjein alapuló kötetek, amik fellapozása után nagyon nehezen álltam meg, hogy ne egy émelyítően szentimentális cikket írjak a gyerekkoromról, és arról, hogy mennyi emlékem fűződik ezekhez a sorozatokhoz. Azt viszont muszáj leírnom, hogy kimondhatatlanul hálás vagyok azokért az időkért, amikor még nem nézték hülyének a gyerekeket, és mertek felnőtt szemmel is vicces, elmeroggyant, marhaságokkal teli rajzfilmeket gyártani. Ha lenne kölköm, biztos százszor előbb néznék vele Dexter Laboratóriumát, mint az idegtépő, gülüszemű kis Minyonokat, vagy az Emoji filmet. 

Sajnos azonban lehetetlen nem szót ejteni a Cartoon Network zuhanórepüléséről. Bizonyára sokan tapasztaltátok, hogy a csatorna már régóta csak árnyéka önmagának, és hogy az elmúlt évtizedben legyártott műsoraik túlnyomó része meg sem közelíti a klasszikusokat. Hogy mi minden vezetett a rajzfilmek minőségbeli romlásához, arról könyvet lehetne írni, de megpróbálom röviden összefoglalni:

Fennállása óta több csere is történt a Cartoon Network vezetőségében: 2001-ben az alapító elnök, Betty Cohen helyét Jim Samples vette át, akinek ideje alatt a csatorna valóságos aranykorát élte. A már meglévő rajzfilmek mellett olyan új sorozatok kerültek képernyőre, mint a Samurai Jack, a Billy és Mandy kalandjai a Kaszással, valamint a Codename: Kids Next Door. Az ő nevéhez fűződik a Cartoon Network-öt késő este leváltó, felnőtt rajzfilmeket sugárzó Adult Swim, valamint a csak igazi klasszikusokra fókuszáló Boomerang is. Samples azonban sajnos lemondott a 2007-es bostoni bomba pánikot követően, amit egy félresikerült gerillamarketing váltott ki. Az Adult Swim egyik sorozatát városszerte elhelyezett, villogó kis LED mütyürökkel próbálták népszerűsíteni, amik a műsor egyik figuráját ábrázolták. A baj csak az volt, hogy az emberek nem tudták mire vélni őket, és robbanóeszközre gyanakodtak. Az eset nagy port kavart, de a legrosszabb csak ezután jött. 

Az igazi pusztítást Samples utódja, Stuart Snyder okozta, akinek első dolga volt levenni a műsorról az olyan rajzfilmeket, mint a már említett Billy és Mandy, valamint megszüntette a népszerű anime blokkot, a Toonamit is. Itt azonban nem állt meg, ugyanis megpróbálta iszonyatosan kínos, élőszereplős tini sorozatokkal felhígítani a csatornát. Snyder azóta már nem dolgozik a CN-nél, de ámokfutása után máig nem igazán sikerült talpra állniuk. Mindezen nem segített a nemrég lemondott elnök, Christina Miller munkássága sem, akinek olyan műsorokat köszönhetünk, mint a nem túl népszerű Teen Titans Go.
Tovább rontotta a már amúgy is katasztrofális helyzetet, hogy időközben a streaming szolgáltatók lettek a piac urai, amikkel a kábel csatorna már nem igazán tudott versenyezni. 

Most, hogy mindezt tisztáztuk, beszéljünk végre a képregényről! 
Nem hiszem, hogy akad olyan a generációmban, akinek be kéne mutatni a Pindúr Pandúrokat, hiszen a Cartoon Network szuperhős paródiája a csatorna valaha volt egyik legikonikusabb rajzfilmje. A sorozatot pár éve megpróbálták feltámasztani, ám hatalmas bukás lett a vége - a reboot jelenleg 3,5 ponton áll az IMDB-n, így ezek után nem sok kedvem volt kísérletezni vele. El sem tudom képzelni, hogy mit lehetett ennyire elrontani, de talán jobb is, ha sosem tudom meg. Mindezek után reménykedtem, hogy legalább az IDW képregényein keresztül újra átélhetem kicsit a klasszikus Cartoon Network hangulatot. Szerencsére nem csalódtam. 

A történetben Utónium Professzor és a lányok kirándulást tesznek Dexter Laboratóriumába, ahol a Prof betekintést nyerhet a kölyök zseni tudományos titkaiba. Ám ahogy az lenni szokott, Dee-Dee ismét galibát okoz, csakhogy ezúttal az egész multiverzum veszélybe kerül... 

A Super Smash-Up igazi fan service az ős-Cartoon Network rajongóknak. Amellett, hogy egy hatalmas nosztalgia bomba az egész, kimondottan vicces és szórakoztató is. A multiverzum koncepciója jelen esetben azt takarja, hogy hőseink egyik CN rajzfilm világából a másikba csöppennek. Ennek köszönhetően szerepel Bátor, Boci és Pipi, ellátogatnak Fosterék házába, valamint a Lazlo Táborba is. A fő sztorit a karakterek rövid, saját kis történetei szakítják meg, csak hogy aztán ismét visszatérjünk az eredeti crossover kalandhoz. Az egyik ilyen kis szösszenetben Billy-t, Mandy-t és a Kaszást is láthatjuk, ami nekem csak azért volt fura kicsit, mert ők egyáltalán nem szerepelnek a multiverzumos sztoriban. De kit érdekel? Ez a Cartoon Network, ami csak a szórakozásról szól. 

Az egyetlen negatívum, amit fel tudok hozni, hogy kissé átverve érzem magam, ugyanis Ed, Edd és Eddy, valamint Johnny Bravo egyáltalán nem szerepeltek a képregényben. Nem tudok értelmes magyarázatot adni rá, hogy ennek ellenére miért kerültek fel a borítóra. Értem én, hogy ők is CN karakterek, de hát akkor is. Pedig nagyon vártam, hogy ők is felbukkanjanak a sztoriban, nem is kellett volna sok ész hozzá, hogy valamilyen módon beleillesszék őket. 

A Super Smash-Up fő történetét és illusztrációt Derek Charmnak köszönhetjük, akinek sikerült remekül visszaadnia a rajzfilmek képvilágát. A kiegészítő sztorikat Jeremy Whitley, Sean E. Williams, Rachel Deering, Ivan Cohen, valamint Mariah Huehner követte el. Billy és Mandy kalandja rajzok tekintetében is kilógott kicsit a sorból, az illusztrátor Christine Larsen a karakterek körvonalait furcsán kriksz-krakszosra vette a rajzfilmhűség helyett. Viszont a tartalom, a poénok és a nosztalgia annyira lekötött, hogy mindez egy fikarcnyit sem érdekelt, a legkisebb mértékben sem vett vissza az élményből. 

A Powerpuff Girls: Super Smash-Up igazi múltidéző nyalánkság, ha a '90-es/2000-es években voltál gyerek, akkor ez neked való cucc. A jövőben tervezek több CN témájú cikket is, remélem, hogy az IDW is előrukkol még néhány hasonló képregénnyel. 

És így a világ újra megmenekült, hála a Pindúr Pandúroknak!