Sokan szörnyülködve felhördülnek majd a most következő kijelentésemen, de szerintem nem létezik igazán jó élőszereplős Batman film. Legalábbis olyan semmiképp, ami tényleg a képregények hangulatát adná vissza, az eddigi próbálkozások közül talán Tim Burton mozijai állnak legközelebb az alapanyaghoz. Szóval ja, nem igazán szeretem a Batman filmeket, még a mindenki által istenített Sötét Lovagot sem, és ennek egyik legfőbb oka az, hogy a képregényekkel ellentétben sehol nem hangsúlyozták ki a főszereplő zseniális nyomozó képességeit. Épp ezért, mikor bejelentették, hogy Robert Pattinson ölti magára legközelebb az ikonikus jelmezt, nem vártam tőle kevesebbet, mint hogy ezúttal tényleg a világ legjobb detektívje elevenedjen meg a filmvásznon. A magas elvárásaimból azóta sem adtam alább, és bár sok szempontból megkaptam, amire vágytam, mégis csalódottan hagytam el a mozitermet.
A történet, mint az bizonyára senkit nem lep meg, Gothamben játszódik, ahol Batman immáron két teljes éve tevékenykedik. A városban burjánzik a bűnözés, a közbiztonság csapnivaló, ráadásul egy őrült sorozatgyilkos is akcióba lendült, aki a korrupt elit tagjaira vadászik. Gordon felügyelő bevonja a Denevérembert a nyomozásba, aminek kollegái és feljebbvalói a legkevésbé sem örülnek, és hamarosan az is kiderül, hogy Gothamben bizony a fejétől bűzlik az a bizonyos hal...
Mielőtt nekiállnék ízekre szedni a filmet, kezdjünk inkább a pozitívumokkal: Collin Farrell egyszerűen fenomenális volt Pingvin szerepében, ez volt az egyik legjobb alakítás, amit mostanában láttam, a maszkmesterek előtt is le a kalappal. Zoë Kravitz szintén brillírozott, messze ő az eddigi legjobb élőszereplős Macskanő, amihez nyilvánvalóan a Year One című Frank Miller képregény adta az ihletet. Az Iceberg Lounge-ban játszódó jelenetek szerintem nagyon ütősre sikeredtek, és különösen értékelni fogják őket azok, akikhez közel áll a német techno klubok hangulata. És igen, Matt Reeves tagadhatatlanul megtolta a detektív szálat - cserébe viszont elvett mindent, ami egy szuperhősfilmet szuperhősfilmmé tesz.
És igen, ezzel kezdődik az első komoly problémám: Ismét elkövették azt az óriási hibát, hogy túlságosan is komolyan akarták venni az egész koncepciót, én viszont elég nehezen tudom komolyan venni a drámai részeket úgy, hogy mindig belibben a képbe egy BDSM ruhás goth csávó hegyes fülekkel, akinek igazából semmi keresnivalója a saját filmjében. Mert igen, ez amúgy egy tök jó akció dráma lehetne, viszont egy ilyen komoly koncepcióhoz szerintem annyira nem passzol ez az egész jelmezes szuperhősködés, hogy az valami hihetetlen. Matt Reeves számomra ismét csak azt bizonyította be, hogy ami valamiért tök jól működik képregényekben, vagy animációs filmekben, az egyáltalán nem biztos, hogy egy élőszereplős feldolgozásban is megállja a helyét. Ütik egymást az elemek, ráadásul ezt a kellemetlen érzést tovább erősítette, hogy megint csak egy nagyon földhözragadt alkotást kaptunk, amivel el is érkeztünk a második ponthoz:
Ismét előkerült a Nolan filmekből ismert realista megközelítés, ami engem őszintén szólva egyetlen film erejéig nem zavart volna, viszont most már nyilvánvaló, hogy a folytatásban sem akarnak ezen változtatni. A The Batman világába ugyanis egyértelmű, hogy nem férnek bele sem Supermanek, sem metahumánok, se semmi, ami a DC Univerzumot azzá teszi, ami. Ez azt jelenti, hogy a folytatásban is jóformán csak azokra a karakterekre hagyatkozhatnak, akiket már amúgy is ezerszer láttunk a filmvásznon, és akik biztos, hogy nem fognak az orrunk előtt repkedni, vagy autókat emelgetni fél kézzel. Pedig én iszonyatosan megnéznék egy modern élőszereplős filmet olyan karakterekkel, mint Mister Freeze, Man-Bat, vagy Clayface (utóbbival iszonyat creepy body horrort lehetne csinálni) ehelyett viszont, ahogy az a film végéből kiderült, ismét Joker lesz az, aki a jövőben borsot tör majd a Denevérember orra alá. Igen, mááár megint. So new, so original.
Aztán nem tudok szó nélkül elmenni amellett sem, hogy sokak szerint Pattinson mekkorát alakított, és hogy milyen jó volt a szerepben, HOLOTT UGYANAZT A SZOMORÚ, EMÓS KISKUTYA FEJET VÁGTA HÁROM TELJES ÓRÁN KERESZTÜL. Az egyetlen pillanat, amikor színészi játék nyomait véltem felfedezni az volt, amikor a kisfiú szemébe nézett, aki épp akkor vesztette el a szüleit, és látszott, hogy a maszk és a smink alatt is könnybe lábad a szeme. És mielőtt bárki megvádol vele, semmi bajom Pattinsonnal és nem, nem utálom azért, mert anno eljátszott egy szerepet az Alkonyatban, aminek ráadásul nyilvánvalóan nem én voltam a célközönsége. Kifejezetten jó színésznek tartom, és én sajnálom legjobban, hogy a tehetségéből itt jóformán semmit nem tudott megmutatni. Pedig mekkora lett volna, ahogy belibbent volna az elkényeztetett, playboy milliárdos Bruce Wayne egy elegáns partira három topmodell társaságában, és játszotta volna az eszét a sok fekete seggű, kétes alaknak, akiket aztán meglephetett volna később abban a bizonyos denevér jelmezben.
Olvastam továbbá olyan véleményeket is, miszerint Matt Reeves micsoda storytelling géniusz, holott tapasztaltabb képregényfanok bizonyára észrevették, hogy ez a film egy az egyben a Long Halloween, csak alaposan át lett írva, meg kicseréltek (vagy inkább kiszedtek) belőle egy rakás karaktert. Ráadásul míg a Marvelnek megvan az a jó szokása, hogy ha leporol régebbi képregényeket egy film kedvéért, akkor azért biztos csavarnak rajta egy nagyot, hogy ne lehessen ugyanannak a sztorinak nevezni. Itt azonban szó sem volt ilyenről, nem éreztem azt, hogy bármi értéket sikerült volna hozzáadni az alaphoz, amire a The Batman felépült. A három óra játékidő ráadásul teljesen indokolatlan volt, több ponton is azon kaptam magam, hogy unatkozom, és bizony ha kevesebb lett volna a roppant mélynek szánt, ám a gyakorlatban csak feleslegesen elnyújtott jelenet, úgy máris sokkal jobb lett volna a helyzet.
Sajnos a technikai megvalósítással is komoly problémák vannak, ugyanis még nem igazán pipáltam olyat, hogy egy film látványvilága arra épül, hogy nem látsz semmit. Az első képkockától az utolsóig olyan sötét volt a kép, hogy sokszor hunyorognom kellett, ha pedig felkapcsolták volna a villanyt, az ég világon semmit nem láttam volna az egészből. Mindemellett valakinek az a zseniális ötlete támadt, hogy az egyik jelenetben betolja a kamerába Batman motorjának világító reflektorját, ami az előbbiek után képzelhetitek mennyire esett jól a szememnek. Volt azért pár jól kinéző rész, pl. a már fentebb említett klubos jelenetek, vagy amikor a fegyverek villanása stroboszkópként működött a vaksötétben, de hogy a teljes film ilyen legyen, az szerintem túlzás.
Ereszkedjünk le tehát a realitás talajára, a The Batman közel sem egy 10 pontos film, viszont tagadhatatlan, hogy még így is ez a legjobb az eddigi Denevéremberes mozik közül. Ennek fényében az ítéletem 6 pont, de egy tizeddel sem több.
