Star Wars: Vader Down by Jason Aaron and Kieron Gillen

Erről a képregényről eredetileg nem akartam cikket írni, mivel már évekkel ezelőtt megjelent magyarul, máig kapni a legkülönbözőbb könyvesboltokban és szerintem a legtöbb ember már elolvasta, akit érdekelt. Kivéve egy valakit: ENGEM. Nekem mostanáig totál kimaradt ez a sztori, viszont az egyik részletbe belefutottam nemrég egy random Facebook csoportban, ami igencsak meghozta a kedvem a kötethez. Viszont van egy rossz hírem: Ha szerinted ez a Marvel égisze alatt megjelent legjobb Star Wars képregény, akkor kénytelen leszek vitába szállni veled. 

A Vader Down Kieron Gillen Darth Vader szériájának és Jason Aaron Star Wars fősodrának a találkozása, keresztmetszete és közös eventje. Az alapkoncepció egyébként zseniális, ez tagadhatatlan: Miután Vader megtudta, hogy Luke az ő fia, elsődleges céljának tekinti, hogy maga mellé állítsa őt. Doctor Aphra segítségével sikerült is lokalizálnia őt a Vrogas Vas bolygón, a Sith Nagyúr pedig rögtön arra is fordult saját tie vadászával. Ám a hiperűrből kilépve egy lázadó rajjal találta szemben magát, akik nyomban meg is kezdték ellene a támadást. Vader hajója az ütközet következtében lezuhant a bolygón, ez pedig kihagyhatatlan lehetőség a felkelők számára, hogy egyszer és mindenkorra elintézzék őt. Ám a lázadók hamar rájönnek, hogy sajnos nem Vader az, aki halálos veszélyben van... 

Hogy a pozitívumokkal kezdjek, a Vader Down-nak megvan azért a maga varázsa. Első sorban az, hogy 1000%-ban hozza az eredeti trilógia hangulatát, ráadásul itt van minden kedvenc karakterünk. Luke, Vader, Leia, Solo, Chewbacca, C3PO, R2... De mi most nyilván Vaderre vagyunk kíváncsiak, a kötet pedig a tökéletes példája annak, hogy mennyire félelmetes harcos is ő. Egymaga száll szembe egy tengernyi lázadóval, akik úgy hullanak előtte, mint a legyek, maximálisan kihasználja az erő adta lehetőségeket, tényleg telis-tele van a képregény iszonyatosan badass pillanatokkal. 

A problémák a mellékesebb szereplőkkel kezdődnek, élen Doctor Aphrával, aki számomra egy totál érdektelen karakter, és őszintén szólva nem értem, hogy mitől lett annyira népszerű, hogy még saját képregénysorozatot is kapott. Az őt mindenhová követő Triplazéró pedig rém idegesítő: Elsőre nyilván tök jól hangzik egy gonosz protokoll droid, aki konkrétan egy anti-C3PO, ám sajnos a karakter semmi mást nem csinál egész idő alatt, mint hogy mindig ugyanazt az egy poént erőlteti, csak kicsit másképp: "Haha, de jó lesz majd megölni őket. Haha, imádok embereket kínozni. Amúgy mondtam már, hogy imádok gyilkolni, meg embereket kínozni? Meg persze a vért is, de főleg a kínzást". Ezt a poént el lehet sütni pár panelen keresztül, de hogy konkrétan Gillen Vader sorozatának eleje óta csak ezt nyomatja... Elég fárasztó. 

Itt még nincs vége a fantáziátlan karakterek névsorának, ugyanis Chewbacca is megkapta a saját gonosz verzióját Black Krrsantan személyében, aki egy Wookie fejvadász. ÉS HÁT HA GONOSZ, AKKOR MÁR LEGYEN FEKETE SZŐRE, ez csak természetes. Jó, oké, végülis elég nagy a galaxis, miért is ne lehetne benne egy Wookie fejvadász? Rendben. És még mielőtt Wookie rasszizmussal vádolnánk az írókat, ejtsünk inkább pár szót Karbin parancsnok karakteréről, aki egy fénykardokkal hadonászó kiborg Mon Calamari, másképp szólva EGY HALFEJŰ GRIEVOUS TÁBORNOK. SZÓ SZERINT. MÉG A TESTE IS UGYANAZ. És igen, tudom, hogy ezek a karakterek nem ebben a kötetben tűntek fel először, de akkor is JAJJ. 

A legnagyobb probléma azonban mégis az a Vader Down-al, hogy a sztori bár egyáltalán nem rossz, mégis felesleges. Hiába halt hősi halált megannyi lázadó, ha közben azt érzem, hogy az itt történteknek valószínűleg semmi hatása nem volt a későbbi eseményekre nézve. Vader lezuhant, jött a mészárlás, Luke, Han és a többiek pedig szimplán kereket oldottak a történet végén. A képregény eventekre általában jellemző, hogy a benne történtek azért valamilyen módon befolyásolják a szereplők életét a későbbi füzetekben. Itt konkrétan szó sincs ilyesmiről. Oké, mindez megtörtént, csak minek? Hova vezet ez az egész? Mert nekem úgy tűnik, hogy leginkább sehova. És persze, értem, hogy itt nem igazán lehet új status quo-t felállítani, mivel ezek a képregények a filmek közötti időszakot mesélik el, de attól még szerintem ez egy óriási kihagyott ziccer. Pedig még az is kiderült, hogy van egy Jedi templom a bolygón, ahol azt hittem Luke, vagy Vader találni fog valamit, de aztán ezzel sem kezdtek semmit az írók. Pedig ebből simán fel lehetett volna vezetni valamit, kár érte.

A látvány szerencsére a Marvel Star Wars képregényeire jellemzően elsőosztályú, ami nem is csoda, hiszen Mike Deodato Jr. és Salvador Larroca készítette az illusztrációkat. A képregények ezen részét igazából eddig egyik Star Wars cikkemben sem kellett lehúznom, a kiadó tényleg nagyon szívén viseli a franchise-t. Viszont sajnos a rajzok nem javítják ki a történet hiányosságait, és hát nem ez az egyetlen szempont, ami alapján megírunk egy kritikát. 

A Vader Down alapvetően nem rossz, viszont valaki igazán visszakapcsolhatná a gravitációt, hogy súlya is legyen ennek a történetnek. Az alapötlet jó, viszont erősen hiányolom, hogy a készítők nem hintették el azokat a bizonyos magvakat, amikből később további ütős sztorik bontakozhattak volna ki.

The Incredible Hulk Visionaries: Peter David Vol. 1

 

Peter David nevét aligha lehet megkerülni, ha Hulk képregényekről van szó, ugyanis az író 1987-ben megkezdett, 12 éven át tartó The Incredible Hulk sorozatánál maximum Al Ewing Immortal Hulk képregényeit szeretik jobban a rajongók. De azt tudtátok-e, hogy David csak azért kezdett foglalkozni Bruce Bannerrel és szörnyeteg alteregójával, mert senki más nem akart? Annak idején ugyanis egy ideje már csak vergődtek a Hulk képregények, amire csak rátett, hogy Pókember és a mutánsok voltak épp a Marvel sztárjai. David akkoriban értékesítési vezető volt a kiadónál, míg egy nap Bob Harras felkérte, hogy vegye át a szériát Al Milgromtól. Mindenben szabad kezet kapott, magyarán azt csinált a karakterrel, amit csak szeretett volna. Ami különösen vicces, hogy az írónak nem igazán volt konkrét terve a sorozat menetét illetően, hanem lényegében maga is csak sodródott az árral. "Jól van, megírok hat számot, aztán meglátjuk mi lesz."

A Visionaries című gyűjtemény #331-től 339-ig tartalmazza a The Incredible Hulk számait, vagyis pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol David átvette a stafétát. A kötet szerencsére minden fontos előzményről felvilágosít minket, így ha nem szeretnéd elolvasni azokat, akkor sincs semmi gond. De mi történt korábban? Miután Bruce Banner és Hulk egy vegyi fürdő következtében különváltak, Banner és Betty Ross összeházasodtak. Azonban nem csak hogy Hulkot ezek után semmi nem tartotta vissza a pusztítástól, de az is kiderült, hogy a szétválasztás károkat okozott Banner és az ő sejtjeiben is. Más szóval mindketten haldokoltak, így ismét megpróbálták őket egyesíteni a Gamma Bázison. Ám történt egy kis bökkenő: Az egyesítés folyamán Rick Jones is beleesett a fürdőbe, melynek következtében belőle lett az "egyszerű" zöld Hulk, Banner pedig éjszakánként a szürke Hulkká változik, aki a karakter egy értelmesebb, de kicsit sem barátságosabb verziója. Ez lényegében minden, amit tudnod kell, most már semmi sem vehet vissza a kötet élvezhetőségéből!

David sorozatát mindenképp a horror kategóriába sorolnám, ha már mindenképpen muszáj valahova, legalábbis szerintem azok a pillanatok a legütősebbek, amikor ezek az elemek dominálnak. Itt ez a nagy, ijesztő, dühös szörny, aki most már elég intelligens is ahhoz, hogy még jobban megkeserítse Banner életét, éjszakánként pedig még nála is sokkal iszonyúbb és rémisztőbb lényekkel verekszik. A legrosszabb dolog a történetben azonban mégis az emberi gonoszság, hiszen anélkül eleve létre sem jöhettek volna ezek a pokoli teremtmények. 

Hulk és Banner kettőssége fontos szerepet kapott ezeken az oldalakon, mint azt már bizonyára sejtitek a fentiekből, nem igazán vannak oda egymásért. Folyamatosan megy a harc, hogy az egyik személyiség felülkerekedjen a másikon, ám végül nincs más választásuk, mint hogy összedolgozzanak a közös cél érdekében. Mindaddig viszont nagyon érdekes és kreatív módokon próbálják meg szabotálni egymást, és David talán egyik legnagyobb érdeme, hogy már a sorozatának elején is igyekezett elmélyíteni az egész sztori pszichológiai oldalát. 

Egyébként minél többet olvasol a kötetből, annál egyértelműbbé válik, hogy Hulk miért utálja annyira Bannert. Mert bizony, Bruce Banner sokszor HIHETETLENÜL IDEGESÍTŐ. Egyik hülye döntést hozza a másik után, veszélybe sodorja a saját feleségét, aki a legnagyobb áldozat az egész történetben, és tényleg, nála rosszabb férjet egyszerűen kívánni sem lehet. És persze, felmerül a kérdés, hogy tehet-e ő erről egyáltalán, vagy hogy mi mégis mit csinálnánk az ő helyében? Nem szeretnék sem ítélkezni felette, sem pedig felmenteni őt a felelősség alól, viszont ne felejtsük el, hogy Hulk eleve Banner traumájának a megtestesülése, más szóval ő legalább annyira a probléma forrása, mint a benne lakozó szörnyeteg. 

Amikor nem épp a horror van a tetőponton, akkor David emlékezteti rá az olvasót, hogy ez még mindig a Marvel Univerzum. A kötetben a szürke behemót az X-Factor-ral is összecsapott - nem, nem Simon Cowellel és a többi zsűritaggal, hanem Küklopsszal, Marvel Girl-el és Jégemberrel. A csapatot tévedésből riasztották, miután valaki mutánsnak hitte Hulkot, ám ekkor még fogalmuk sem volt, hogy mibe csöppentek bele. Hamarosan választás elé kényszerülnek: Tétlenül nézik Hulk és Dr. Banner meggyilkolását, vagy segítenek nekik kereket oldani? 

Az illusztrációkat az itt még viszonylag kezdőnek számító Todd McFarlane készítette. Nekem maximum a látvány miatt volt érezhető, hogy ez egy 1987-es képregény, de mindent egybevéve azt érzem, hogy a rajzoló remek választás volt David mellé. A szürke Hulk Frankenstein-szerű vonásait a kiugró szemöldökkel különösen imádtam, mindig is ezt az ábrázolásmódot preferáltam legjobban a karakternél. 

Egy szó mint száz, ha érdekel Hulk karaktere, akkor Peter David munkássága kihagyhatatlan. A kötet ma is nagyon szórakoztató, a dialógusok sem elavultak, és egy kicsit felturbózott látványvilággal simán megállná helyét a modern képregények között is. Csak ajánlani tudom! 

Wolverine: Black, White & Blood #1-4 by various

Nem kis lelkesedéssel fogadtam a Wolverine: Black, White & Blood című antológia minisorozat tavalyi bejelentését, melyhez konkrétan a Marvel legnagyobb tehetségeit csődítették össze, hogy egymás után meséljék el saját Rozsomák sztorijukat. Az alkotók teljes névsorával inkább nem untatnálak titeket, legyen elég annyi, hogy igazi all-star mókával örvendeztetett meg minket a kiadó. Ráadásul ez még nem minden, hiszen a képregény nem titkolt célja az volt, hogy ismét felszínre hozzák az adamantium karmú mutáns vadállatias oldalát. Kell ennél több? 

A sorozat mindössze négy számból áll, minden füzet három rövid sztorit tartalmaz, amik egyfajta flashback-ek Rozsomák múltjából. Visszatérünk az X-Fegyver programhoz, összeakasztjuk karmainkat a Hydrával, ellátogatunk Japánba, ahol hősünk nindzsákkal és szamurájokkal küzd meg és nyilván nem maradhat ki a mókából Logan ősellensége, Kardfog sem. Ezzel persze nincs vége, viszont számomra egyértelműen ezek voltak a széria legemlékezetesebb részei. 

Az említett Hydra sztorira, ami az I Shall Be a Wolf címet viseli muszáj vagyok külön is kitérni, ugyanis ennek van magyar vonatkozása is. Matthew Rosenberg történetében Rozsomákot fogságba ejtik Budapesten, de a rosszarcú nácik persze nem sejtik, hogy valójában ők vannak veszélyben. Az író egészen biztosan járt már kis hazánkban, és alighanem tetszettek neki a látottak, ugyanis olyan látványosságok is szerepelnek a paneleken, mint a Lánchíd, vagy a Szabadságszobor. 

Bár általában is hangsúlyozom, hogy a képregény nem feltétlenül gyerekeknek szánt médium, de jelen esetben kifejezetten 18+-os alkotásról beszélünk. A Black, White & Blood, brutális, véres és hihetetlenül erőszakos. Ez pedig minden, csak nem negatívum, hiszen maximumra járatták azt, ami miatt mindig is szerettük a karakter szóló kalandjait. Annak ellenére, hogy a történetek meglehetősen rövidek, nagyon is élvezhetőek, túlnyomórészt ötletesek, és mindent egybevéve ez a jelenlegi elsőszámú kedvenc antológia sorozatom. Nem árt persze, ha valamelyest tisztában vagy a fontosabb X-Men/Wolverine sztorikkal, hiszen sok esetben azokhoz nyúltak vissza a készítők. Bár nagyon örültem, hogy Chris Claremont is kivette a részét a munkából, kicsit csalódásként éltem meg, hogy az ő története volt számomra az egyik leggyengébb a sorozatban. Pedig mint azt sokan tudjátok, neki köszönhetjük a legfontosabb X-Men sztorikat, de hát ez van, nyilván nem lesz minden arany, amihez hozzáér. 

Mint ahogy az a címből is kiderül, a feketén és a fehéren kívül a piros volt az egyetlen szín, amit a rajzokhoz használtak. Ez a nyers ábrázolásmód csak még vadabbá tette az egész élményt, hiszen így a véres képsorok kapták a legnagyobb hangsúlyt. A felsorakoztatott művészekkel majdnem mind elégedett voltam, egyedül az a történet sikerült gyengére látvány szempontjából, amit Chris Bachalo illusztrált. A sztoriban Rozsomák Buldózerrel csap össze egy bárban, viszont a panelek felén kb. lehetetlen kivenni, hogy mi történik. Viszont szerintem óriási teljesítmény, hogy ennyi rajzoló közül mindössze egy volt, aki nem ütötte meg a szintet, azért ez elég jó arány. 

Ha szereted Rozsomák karakterét, akkor a Black, White & Blood kötelező olvasmány. Ráadásul ennek akkor is nyugodtan nekivághatsz, ha nem vagy tisztában a mostani X-Men képregények történéseivel, vagyis a Jonathan Hickman féle őrülettel. Mindez ráadásul nem minden, ugyanis idő közben Carnage is megkapta a fekete, fehér és piros bánásmódot. Remélem lesz még pár hasonló antológia sorozat a Marvelnél, ugyanis mint a mellékelt ábra mutatja, remekül megy nekik! 

Justice by Jim Krueger & Alex Ross

Mai cikkünk témáját már biztosan sokan ismeritek, mivel mondhatni alap Justice League sztorinak számít, ami ráadásul magyar nyelven is megjelent a DC Nagy Képregénygyűjtemény részeként. Bár sok szempontból értem, hogy miért gondolnak rá így, egyszerűen nem tudok szó nélkül elmenni a 2005-ben megjelent Justice hibái mellett, amik után egyértelműen ki merem jelenteni, hogy bizony vannak ennél sokkal jobb Igazság Ligája képregények is. Ilyen téren tehát nálam abszolút a túlértékelt kategóriába esik, viszont a gyengeségei mellett tagadhatatlanul vannak erősségei is. 

A történetben a DC Univerzum gonosztevőiből összeállt Végzet Légiója összehangolt támadást indított az Igazság Ligája ellen Brainiac és Lex Luthor vezetésével. Meglepő módon azonban épp a világot akarják megmenteni a pusztulástól, amit mindannyian megtapasztaltak egy közös látomás során. Brainiac és Luthor viszont nem bízik egymásban, és ahogy haladnak előre az események, a valódi szándékukra is fény derül. Vajon sikerül a Ligának időben megállítania ellenségeiket? Vagy a pusztulás immár elkerülhetetlen? 

A Justice eredetileg nem volt része a DC kánonnak, mi több, Alex Ross szerint a szereplők a képregények ezüstkorának modernkori megtestesülései. Hogy a pozitívumokkal kezdjek, mindenképpen érdemes megemlítenem, hogy a készítők remek kérdéseket fogalmaztak meg az egész szuperhős mítosszal kapcsolatban: Itt vannak ezek a zseniális karakterek elképesztő képességekkel megáldva, de miért nem használják arra a hatalmukat, hogy jobbá tegyék a világot? Miért nem vetnek véget a szegénységnek, éhezésnek, szenvedésnek? Mi értelme bárkit megmenteni a halál torkából, ha utána ugyanahhoz a nyomorúságos élethez tér vissza? Lássuk be, ezek teljesen jogos kérdések, és Lex Luthor szájából irdatlan kemény volt hallani mindezt. Vannak itt tehát nagyszerű gondolatok, de akkor mi a probléma? 

A Justice egyik legnagyobb hibája az, hogy indokolatlanul el lett nyújtva, és vannak benne olyan szálak, amik konkrétan sehová sem vezetnek. Ilyen például, ahogyan Brainiac elrabolta Aquaman fiát, aminek szerintem nem volt sok értelme azon kívül, hogy ezzel a készítők személyes indítékot adtak a bosszúra Atlantisz királyának. Brainiac célja mindezzel ráadásul borzasztó rosszul lett tálalva, ha volt is rá konkrét magyarázat, az elveszett valahol az éterben, és végül a Redditen találtam meg a válaszokat a képregény helyett, ami hát lássuk be, nem túl jó. Joker pedig, bár szerepel az eventben, egy totálisan elpazarolt karakter, az ő mellékszálát egy az egyben ki lehetne szedni a történetből, kb. ugyanaz lenne az eredmény. 

Mindezen felül ami nálam komolyan visszavett az élvezhetőségből, hogy a Justice borzasztóan túl lett bonyolítva. Lépten-nyomon beleesik a grandiózus crossoverek hibáiba: Túl sok karakter, káoszba fulladt harcok, ahol sokszor nem egyértelmű, hogy mi történik és miért. Félre ne értsetek, az alaptörténet jó, még akkor is, ha már ezer hasonlót láttunk. Csak kicsit meg kellett volna vágni, akár egy filmet, kiszedni belőle a felesleges dolgokat, amik csak elterelik a figyelmet a lényegről. Úgy éreztem magam olvasás közben, mintha ez már eleve egy bővített változat lenne, pedig még csak nem is a deluxe kiadást olvastam (és nem mintha tudnám, hogy abban mi a +100 oldal bónusz tartalom, csak tudom, hogy megjelent egy ilyen is). 

A képregényt az általam igen nagyra becsült Alex Ross illusztrálta, aki ezúttal is brutálisan szép, fotorealisztikus festményeivel dobott nem is keveset a minőségen. Viszont ez a pozitívum talán kicsit negatívum is egyben: Ross ugyanis olyannyira tehetséges, hogy szerintem kb. bármilyen képregényről képes elhitetni, hogy az jobb, mint amilyen valójában. Felmerül a kérdés, hogy a Justice vajon akkor is ekkora sikereket ért volna-e el, ha valaki más készített volna teljesen más jellegű illusztrációkat a történethez? Szerintem nem. 

Mindent egybevéve a Justice-nál vannak sokkal jobb és sokkal rosszabb képregények is, viszont egyáltalán nem akkora durranás, mint ahogy sokan állítják. A látvány 10/10, de a sztori sajnos bőven hagy kívánnivalót maga után. Számítok rá, hogy ezzel a kritikával sokan nem értetek majd egyet, ha így van, nyugodtan írjátok meg kommentben Facebookon, érdekel a véleményetek! :)