Fantastic Four by Mark Waid & Mike Wieringo: Ultimate Collection - Book One

Ha rendszeresen olvasod a MetaComix blogot, vagy szimplán csak otthonosan mozogsz a képregények világában, akkor bizonyára találkoztál már Mark Waid nevével, akinek számos nagyszerű történetet köszönhet az iparág. Ő írta minden idők legnépszerűbb Flash képregényeit, a Kingdom Come-ot, valamint 2002-ben ő vette át a méltán híres Fantastic Four szériát is. A sorozat számait egybegyűjtő Ultimate Collection első kötete a #60-66-ig tartalmazza a Marvel elképesztő kvartettjének kalandjait, emellett az Avengers 400. száma is helyet kapott a végén. 

Ezeken az oldalakon láthatjuk többek között, ahogyan Fáklya igyekszik felelősségteljes felnőtté válni, valamint megtudjuk ki áll valójában a Yancy Street banda tréfái mögött, amik már a kezdetektől fogva az őrületbe kergették a Lényt. Ezek után hőseink nem mindennapi rovarirtásban vesznek részt, majd Reed egyik elszabadult találmányával is megküzdenek, ami nem más, mint egy testet öltött egyenlet. 

Na de hogy szállsz szembe egy két lábon járó matematikai képlettel? Hát matekkal! És igen, tagadhatatlan, hogy a képregény áltudományos része meglehetősen bugyuta, de kit érdekel? A sztorik iszonyat mókásak, humorosak, izgalmasak, kalandosak, többet pedig szerintem kívánni sem lehet. Emellett az egész varázsa abban rejlik, hogy Mark Waid alapvetően nem szuperhősökként gondol a Fantasztikus Négyesre. Persze, segítenek, ha épp valamelyik rosszarcú el akarja pusztítani a világot, de sosem fogjuk őket háztetőkön ugrándozva látni, miközben bűnözőket hajkurásznak. A Fantasztikus Négyes ugyanis egy kalandorokból és felfedezőkből álló csapat, akik első sorban arra használják erejüket, hogy előrébb vigyék a világot. Éljen a tudomány! 

A képregény emellett egyfajta hagyományőrző szereppel is bír, ugyanis olvasás közben végig azt éreztem, hogy ezek még mindig pontosan ugyanazok a karakterek, akiket annak idején Stan Lee kitalált az '60-as években. Kicsit modernebbek lettek a dialógusok, fejlődött a narratíva, viszont 37 évvel később is pontosan ugyanolyannak hagyták meg őket, ahogyan eredetileg megszerették őket az olvasók. Számos példát fel tudnék hozni, amikor a képregényhősök pár évtized alatt, vagy akár egészen hirtelen is drasztikus átalakuláson mentek keresztül, de itt szerencsére nem volt szó ilyesmiről. Végülis ha van egy tökéletes recept, akkor minek tovább fűszerezni? 

Amit viszont nem értek, hogy minek került bele a gyűjteménybe az Avengers #400? Az ég világon semmi keresnivalója nincs itt, főleg hogy a Fantasztikus Négyes mindössze egyetlen panel erejéig látható ebben a számban. A történetben a Bosszúállók ellenfeleinek "sötét anyagból megformált másai" fenyegetik a világot, mint később kiderül, Loki mozgatja a szálakat. Amellett, hogy a sztorinak semmi köze a Fantastic Four számaihoz, az egész kimondottan zavaros és túlságosan rövid ahhoz, hogy élvezhető legyen. Értem én, hogy ezt is Mark Waid írta, de egyszerűen nem ide való. Ráadásul halmozza azokat a hibákat, amik miatt sokszor nem tudom élvezni a Marvel crossovereit. Tonnányi karakter, mindez besűrítve kb. 30 oldalra... Természetesen emiatt egyik szereplő sem tud kibontakozni, mivel egyszerűen nincs rá idejük, és csak veszik el egymástól a rivaldafényt. Egyszóval egy teljesen felesleges káosz az egész, inkább lett volna rövidebb a kötet. 

Mindennek ellenére Mark Waid Fantastic Four sorozata remek cucc, végtelenül laza olvasmány, ami tökéletes kikapcsolódás lehet bárki számára. Mindenképpen szeretnék még visszatérni ehhez a szériához, sőt. Azt hiszem sokkal, de sokkal több Fantasztikus Négyest kéne olvasnom. :) Tegyetek ti is így!

Green Lantern by Geoff Johns Book Two

 A Múltkori Three Jokers kritika után ismét Geoff Johns cikkel készültem nektek, melynek témája régebbi ugyan, de jelentősége máig vitathatatlan. Ugyanis a 2005-ös Green Lantern sokak szerint minden idők egyik legjobb képregénysorozata, és minél többet olvasok belőle, annál inkább egyetértek ezzel az állítással. A szériát a vaskos omnibusok mellett elkezdték pár száz oldalas TPB-kre bontani, az első ilyen kötetről már írtam is korábban kritikát az oldalon. Következzék most a második, melybe #4-20-ig gyűjtötték össze a sorozat számait. 

"Hal Jordannek bizony van miért vezekelnie. Miután megszállta egy idegen entitás, gyakorlatilag elpusztította a Zöld Lámpás alakulatot, és számos barátjával is végzett. Mostanra visszanyerte társai bizalmát, és igyekszik újrakezdeni az életét mind a Lámpások tagjaként, mind földi emberként. Ám a sors nem akarja, hogy maga mögött hagyja a múltját. Ugyanis azok a Lámpások, akiket elvileg megölt életben vannak, és bosszúra szomjaznak..." 

Az imént idézett bevezető csupán csak a Revenge of the Green Lanterns című sztori eseményeit említi, pedig az igazság az, hogy ennél sokkal, de sokkal több minden történt ebben a kötetben. Mi több, a Green Lantern 10. számában tűntek fel először a "Sárga Lámpások", ismertebb nevükön a Sinestro Corps, akik a Zöld Lámpásokkal ellentétben nem az akaraterőből, hanem a félelemből merítik erejüket. Ez némileg meglepett, azt hittem sokkal régebbre nyúlik vissza a történetük, de hát ez van, én sem vagyok mindentudó. Igaz, még nem volt "full appearance", vagyis az író itt még nem fedte fel őket teljesen, az erre épülő sztorit a harmadik kötet tartalmazza. Emellett szép lassan, de az események egyre csak haladnak a Blackest Night című event felé, amikor is a Fekete Lámpás zombik igyekeznek eltörölni az életet a DC Univerzumból. 

A kötet elolvasása után érthetővé vált számomra, hogy az olvasók egy részének miért Hal a legkevésbé kedvenc Zöld Lámpása. A főszereplő ugyanis sokszor kimondottan arrogáns, ami sokak számára ellenszenvessé teheti. Azt hiszi rá nem vonatkoznak a földi törvények, csak azért, mert a Zöld Lámpás alakulat tagja. Gondolkodás nélkül hág át nemzetközi egyezményeket, fittyet hányva a következményekre, míg végül az Igazság Ligája is kénytelen közbeavatkozni. Én értem, hogy a Lámpások munkája az egyik legfontosabb az univerzumban, de azért lehetne kisebb az arca, főleg azok után, hogy még ha akaratán kívül is, de egy rakás embert megölt. A felsőbbrendűségi komplexus ellenére Hal próbál ember maradni, mellékállásban továbbra is a légierőnél szolgál. Viszont olyannyira nagyra van magával, hogy a pilótafülkébe sosem viszi magával a gyűrűjét, és lássuk be, ez a LEGNAGYOBB GYÖKÉRSÉG, AMIT EMBERÜNK CSINÁLHAT. Hal fiam, esetleg az ejtőernyőt nem akarod kihajítani? Minek az neked? Mondanom sem kell, hogy ennek súlyos következményei lettek, amiket simán el lehetett volna kerülni. Szóval van egy rakás idegesítő tulajdonsága, vannak ostoba húzásai, és mindent egybevéve számomra még mindig Guy Gardner a legszimpatikusabb lámpás, aki legalább nyíltan vállalja, hogy egy igazi seggarc. Ugyanakkor egy szóval sem mondanám, hogy utálom Jordant, továbbra is vallom, hogy a szuperhősöket is a hibáik teszik izgalmassá, és minden hülyeségével együtt nagyon klassz karakternek tartom. 

Ha már szóba került Guy Gardner, MONDTAM MÁR HOGY Ő A KEDVENC LÁMPÁSOM? A tag simán Hupikék Törpikéknek nevezi az Univerzum Őreit, akik nem csak hogy a főnökei, de a világegyetem legöregebb és legbölcsebb lényei is egyben. Nem tudom, hogy ezt szemtől szemben is el meri-e játszani, de gyanítom, hogy igen. Az alakulatból ő a legfontosabb mellékszereplő, aki gondolkodás nélkül elkíséri Halt egy olyan magánakcióra, amit a Törpikék kifejezetten megtiltottak. Végül is ez a legkevesebb, ha cserébe megkapja Hal fekete noteszét, benne Power Girl telefonszámával. Egyszerűen imádom a fazont, igazán kijárna neki egy saját képregénysorozat, ahol ő kapja a főszerepet. 

A már említett karakterek mellett bőven bukkannak fel még ismerősök szép számmal. Van itt közös sztori Green Arrow-al, Batmannel, a rosszfiúk oldalán pedig a legizgalmasabb visszatérő számomra Hank Henshaw volt, más néven Cyborg Superman, aki a bevezetőben taglalt Revenge of the Green Lanterns című sztori kulcsfigurája. Ha valaki John Stewartot szíveli legjobban a lámpások közül, akkor azoknak is jó hírrel szolgálhatok, ugyanis zseniális kis undercover akciót hajtott végre a kötetben. Ilyenkor mutatkozik meg igazán, hogy valójában a Lámpások is csak zsaruk, mindössze annyi a különbség, hogy ők a világűrben végzik munkájukat. 

Az artwork az esetek 90%-ában nagyon is rendben volt, egyedül Daniel Acuña rajzait éreztem rondának, vagy legalábbis nem ide valónak. Ivan Reis ellenben nagyon is hozta a formáját, valamint Ethan Van Sciver is, aki nem értem, hogy ilyen tehetségből miképp vált az iparág idiótájává. Sciver ugyanis az, aki a leghangosabban ellenzi a diverzitást a képregényekben, emellett álhírek terjesztéséről is híres. Nemrég ismét a DC Comics közelgő haláláról írt az oldalán, ami a legdurvább fake news gyár a témában, mindezt azért, mert annak idején csúnyán váltak el a kiadóval. A legtöbb képregényalkotó manapság elhatárolódik Scivertől, de azt kár tagadni, hogy a Green Lantern franchise sokat köszönhet neki. 

Geoff Johns Green Lantern sorozata igazán epic cucc, kötelező mindenkinek, aki mélyebben bele akarja ásni magát a DC Univerzumba. Annak ellenére, hogy milyen hatalmas erőkről van szó benne, abszolút könnyen fogyasztható, remek kikapcsolódó olvasmány. A harmadik kötetről szóló kritikát bátran megígérem nektek előre, ugyanis most már ha akarnék se tudnék leállni a szériával. 

Batman: Three Jokers #1-3 by Geoff Johns, Jason Fabok & Brad Anderson

Végre, ez a nap is eljött. Elérkeztünk a 2020-as év legfontosabb kritikájához, és nem tagadom, iszonyatosan vártam, hogy megírhassam ezt a cikket. Ami nem is csoda, hiszen szóban forgó képregényünkhöz a legkedvencebb íróm és az iparág egyik legtehetségesebb rajzolója álltak össze, hogy elmélyítsék a DC Univerzum egyik legnagyobb rejtélyét, ami már a 2015-ös Darkseid War című sztori óta nem hagyta nyugodni az olvasókat. Ebben az eventben hintette el ugyanis Geoff Johns, hogy nem is egy Joker létezik, hanem mindjárt három, ám egészen mostanáig egyetlen képregény sem boncolgatta még csak felületesen sem ezt a kérdést. Mondanom sem kell tehát, hogy a Three Jokers-t a bejelentésétől fogva iszonyatosan nagy hype lengte körbe, ám a megjelenés sajnos elég sokat csúszott, amire az idei járvány is rátett még egy lapáttal. Most viszont, hogy végre a teljes sztori kiadásra került végre kideríthetjük, hogy a DC Black Label legújabb üdvöskéjének vajon sikerült-e megfelelnie a magas elvárásoknak. A cikk minimális spoilereket tartalmaz, de azért igyekszek nem mindent lelőni.

Történetünk, mint ahogy az bizonyára senkit nem lep meg, Gothamben játszódik, ahol a város különböző pontjain három gyilkosság történt egy időben. Ez még önmagában nem lenne furcsa, csakhogy a szemtanúk mindhárom helyszínről a Bűn Bohóc Hercegét látták elmenekülni. A rendőrség nem érti hogy lehetett Joker egyszerre három helyen, így Batmant is bevonják a nyomozásba, akihez hamarosan Batgirl és Red Hood is csatlakozik...

Mielőtt belevetnétek magatokat a Three Jokers-be előtte nem árt megcsinálnotok a házi feladatot, és elolvasnotok néhány meghatározó Batman sztorit, vagy legalább nagy vonalakban utánanézni, hogy miért fontosak. Ezek nem mások, mint a Death in the Family, a Killing Joke, és az Under the Hood. Ezekből mind készült animációs film is, ám azok közül csak az Under the Hood feldolgozását tudom igazán jó szívvel ajánlani, a másik kettőt érdemesebb inkább fellapozni. Mivel azonban tényleg alapvető sztorikról van szó, ezért bízok benne, hogy a többségetek már valószínűleg olvasta őket, ha viszont nem, akkor nem javaslom, hogy megfelelő kontextus nélkül nekivágj a Three Jokers-nek. 

Jason Fabok a megjelenés előtt nem sokkal adott némi háttérinfót a három Jokerről, és hogy miben is különböznek pontosan:

"A legfontosabb talán mind közül a golden age Joker, akit mi "Bűnöző Jokernek" hívunk, és aki nem igazán mosolyog. Ő egészen 1940-ig, a Batman legelső számáig nyúlik vissza, ami tele volt olyan ijesztő panelekkel, ahol fapofával néz. Ezzel rengeteget játszottunk, az eredmény pedig így sokkal parább. Ő egy hideg, számító verziója Jokernek, aki egy igazi bűnözőzseni.

Aztán ott van a "Bohóc Joker". Ő a klasszikus megtestesülése a karakternek, aki hangos és mindig poénkodik. Mint az a Joker, akit a kései '40-es, '50-es évek képregényeiben láthatsz, igazán mókás figura.

Végül ott van a modern változat, akit mi "Komédiás Jokernek" hívunk. Ő az, aki a Killing Jokeban is szerepelt. Pszichotikus és egyszerűen gonosz. Mindig mosolyog és mellette vihorászik. Sokat játszottam azzal, ahogy annak idején Brian Bolland rajzolta a karaktert.

Egyszóval mind egyedi, ugyanakkor mégis olyan, mintha egymás részei lennének. Ezzel a rejtély kicsit még rejtélyesebb lesz."

Na már most, szerintem a készítőknek nem igazán sikerült elmélyítenie a "Bohóc" és a "Komédiás" közti különbséget, talán az utolsó számban éreztem csak igazán az eltéréseket. Ha választanom kell, akkor egyértelműen a "Bűnöző" Joker sikerült legjobban a háromból, akitől tényleg felállt a szőr a hátamon. Őszintén remélem, hogy később mások is előszedik még őt, tényleg iszonyatosan creepy az a végtelen nyugalom, ami árad belőle.

A három Joker összejátszik a közös cél érdekében, ami ezúttal sem más, mint Batman amúgy is nyomorúságos életének még tovább keserítése. Ami érdekes, hogy létrejött közöttük egyfajta hierarchia, melynek tetején a Bűnöző Joker áll. Számomra ez azért volt fura, mert egyik Joker sem az a típus, aki bárkitől eltűri a főnökösködést, ha pedig mégis, akkor az általában csak színjáték, és előre borítékolható az árulás. Szerencsére ezt a készítők is így gondolták, és idővel aztán be is következett az elkerülhetetlen. De vajon ki fordult ki ellen? 

A történet előhozta Red Hood sötét oldalát, és a főszereplők között emiatt kialakult konfliktusra is nagy hangsúlyt fektet a képregény. Batgirl karakterének lényegét is sikerült remekül eltalálni, sőt, talán sosem szíveltem még annyira Barbarát, vagy láttam őt olyan erősnek, mint ebben a sztoriban. Felmerült bennem ugyanakkor a kérdés, hogy hol volt Nightwing, vagy épp Damian a Three Jokers eseményei alatt, ám valahol értem, hogy miért csak Batgirl és Red Hood segítette a nyomozást. Olyan karakterekre volt szükség, akiknek Joker életre szóló traumát okozott, ilyen feltételek mellett pedig aligha lehetett volna náluk alkalmasabb szereplőket találni. 

Na de a kérdés, hogy vajon megérdemelte-e a Three Jokers a felhajtást, tényleg van-e olyan jó, mint ahogy azt vártuk? Igen, igen, és ezredszerre is igen! Telis-tele van hátborzongató pillanatokkal, amiket biztos, hogy nem felejtek el egyhamar. Pedig bevallom, eleinte aggódtam kicsit, mivel a sztori némileg megosztotta a közönséget, és olvastam azért negatív véleményeket is szép számmal. Ennek oka, hogy nem igazán kaptunk válaszokat, ugyanis továbbra sem tudunk igazából semmit a három Jokerről. Kik ők? Honnan jöttek? A rejtély továbbra is rejtély maradt, ez pedig érthető, ha valakinek piszkálja a csőrét. Mindössze a "Komédiás" Jokerről kaptunk némi infót, ami kicsit át is írta azt, amit a Killing Joke után tudni véltünk róla, de ez még mindig kb. a nullával egyenlő. Engem ez személy szerint nem zavar, szerintem mindig is az tette izgalmassá Jokert, hogy nem ismerjük az eredetét, és a történet szempontjából igazából lényegtelen is ez az információ. 

Kicsit tovább növelte az aggályaimat, amikor a sztori elején ismét végig kellett néznem a Wayne gyilkosságot - igen, mááár megint - ám szerencsére ezúttal indokolt volt. A történetben fontos szerepet játszik ugyanis Joe Chill, aki nem más, mint aki kioltotta Thomas és Martha Wayne életét abban a bizonyos sikátorban. De vajon mi dolga a Bűn Bohóc Hercegeinek Mr. Chill-el? Miféle beteges játékot űznek ezúttal? 

Jason Fabok iszonyatosan kitett magért, és egyértelműen látszik, hogy tényleg ez a rajzoló karrierjének eddigi legfontosabb állomása. A Three Jokers messze az egyik leggyönyörűbben illusztrált képregény, amit valaha láttam, ami látványvilágát tekintve is sokat merített a Killing Joke-ból. Még az az egy panel is megbocsátható, amikor Batgirl jobb lábára véletlenül a bal lábfeje került, ennyi hiba szerintem bőven belefér. A borítók is mind brutál jól néznek ki, alig várom, hogy megérkezzenek a dedikált példányaim. 

Batman és Joker fanok, örömmel jelenthetem, hogy megérte várakozni. A Three Jokers kötelező olvasmány mindenkinek, akit valaha is foglalkoztatott a Joker mítosz, ugyanakkor fontos, hogy senki várjon tőle válaszokat. Hiszen itt épp az a poén, hogy a poén elmarad. 

The Flash Vol. 8: Flash War by Joshua Williamson

Ejjejjej. Itt ülök és azon gondolkozok hogy fogok cikket írni erről a képregényről úgy, hogy mindenki számára érthető legyen. A helyzet ugyanis az, hogy ismét egy rendkívül bonyolult és szövevényes sztorihoz érkeztünk, amiben ráadásul újfent előkerült az egyik legkevésbé kedvenc témám, az időutazás is. Félreértés ne essék, nincs alapvetően bajom a koncepcióval, csak mindig elkövetem azt a hibát, hogy logikát keresek benne, pedig mostanra megtanulhattam volna, hogy felesleges. Mindenesetre megpróbálom a lehető legegyszerűbben kielemezni a Flash War című kötetet, de előre is elnézést azoktól, akik csak pislognak majd olvasás közben. 

Az előző volume végén Wally Westnek hirtelen minden emléke bevillant korábbi életéből, beleértve elvesztett családját is. Elhatározza, hogy a sebességmezőt áttörve megmenti szeretteit, fittyet hányva arra, hogy ez milyen katasztrofális következményekkel járhat. Eközben a távoli jövőben, a 25. században nyomozás folyik Reverse Flash halálával és az idővonalat ért drasztikus változtatásokkal kapcsolatban. Minden jel arra utal, hogy a 21. században történhetett valami, így a Renegádok visszautaznak az időben, hogy felgöngyölítsék az ügyet, és helyreállítsák az idővonalat... 

De kik is a Renegádok? Mivel a 25. század emberének jóságos Flash helyett csak Reverse Flash jutott, felállítottak ellene egy egységet, akik az eredeti Flash ellenségeinek, a Zsiványoknak szakasztott másai. A munkaköri leírásuk része az is, hogy helyrehozzák azokat az időbéli változtatásokat, amik akár Thawne csínytevései miatt, akár más okból jöttek létre. A Renegádok tehát visszamentek a 21. századba, hogy felelősségre vonják Iris Westet Thawne meggyilkolásáért, és itt jön az a pont, amikor nálam kicsit kibillent a logika egyensúlyából ez a történet: 

Azzal, hogy visszautaznak az időben, nem változtatják-e meg ők maguk is a múltat? Nem emlékszünk-e még élénken egy bizonyos esetre, amikor Flash megmentette édesanyját a haláltól, és ezzel totálisan hazavágta az egész világot? Kis kutatás után azonban kiderítettem, hogy bizonyos esetekben bizonyos személyeknek megengedett visszautazni az időben, viszont csakis és kizárólag szigorú szabályok betartása mellett. Amit Barry csinált a Flashpoint-ban, az gyakorlatilag minden ilyen szabály ellen volt, és ennek következménye lett a már ismert káosz. Ugyanakkor azt sem igazán értem, hogy ha valaki megváltoztat valamit a múltban, akkor a 25. században miért lassan, a szereplők szeme láttára alakul át a világ ahelyett, hogy az ő idejük instant kitörlődne? Vagy akkor már maradna minden ugyanúgy, és jönne létre velük párhuzamosan egy alternatív idővonal. Továbbra is csak ismételni tudom, hogy az időutazásban inkább ne keressünk logikát, mert csak elveszi a történet élvezhetőségét. 

Ha ezt sikerült megemészteni, akkor jöjjön az, ami miatt leginkább szerettem ezt a képregényt: Kiderült ugyanis, hogy egy régi ismerős mozgatja a szálakat, akinek visszatérése ráadásul elég ütősre sikerült. Nem másról van szó, mint Hunter Zolomonról (más néven Zoom), aki a második karakter volt, aki magára öltötte Reverse Flash jelmezét. Zoom manipulálásának eredményeként egyébként átmenetileg lehetetlenné vált az időutazás, ezért pedig nem tagadom, kicsit hálás vagyok neki. Ráadásul a sebességmező mellett más hasonló, rejtélyes erők szabadultak a világra, amikből hőseink kaptak is egy elég kemény ízelítőt. 

Pro után következzen ismét egy kontra, ugyanis a képregény címe és borítója meglehetősen félrevezető. Én mostanáig abban a hitben voltam, hogy Barry és Wally brutális módon egymásnak esnek majd a Flash War-ban, de nem volt itt igazi háború, inkább csak civakodás a két főhős között. Azok után, hogy meddig készítette elő az író ezt a storyline-t, kissé csalódott vagyok. Félreértés ne essék, van itt dráma bőven, ugyanakkor nem azt kaptam, amit vártam, vagy inkább nem azt, amit a kötet ígért. Mint amikor rákattintasz egy clickbait újságcikkre, aminek aztán köze nincs a címben leírtakhoz. 

A sztori vizuális szempontból szerencsére abszolút rendben van. A sorozat meghatározó művésze, Carmine Di Giandomenico helyett ezúttal az általam főként JLA képregények révén ismert Howard Porter, valamint Scott Kolins ragadott ceruzát. Kolins nem mellékesen annak idején Geoff Johns-al közösen alkotta meg Zoom karakterét, így logikus, hogy beugrott néhány szám erejéig.

Őszintén remélem, hogy Williamson a soron következő számokban már mellőzte az időutazást, mert bár nagyon szeretem ezt a szériát, most már kezd kicsit a könyökömön kijönni a téma. Kivéve persze, ha Thawne visszatér rosszalkodni, amiről mindig szívesen olvasok. Addig is idénre nekem elég volt az időutazós sztorikból, 2021-ig hallani sem akarok ilyesmiről. Helyette hamarosan érkezik az év talán legfontosabb kritikája, amiről szerintem már sejtitek, hogy mi lehet. Addig is csak annyit mondok, hogy Ha. Ha. Ha.

Married With Children #1-7 (second series) by various

 

A MetaComix blog írásánál kötelességemnek érzem, hogy az állandó Marvel/DC dömping mellett olyan képregényeket is bemutassak nektek, amikről máshonnan egészen biztosan nem szereznétek tudomást. Mai cikkünk témája szintén egy ilyen széria, abban viszont biztos vagyok, hogy a szóban forgó franchise senkinek nem lesz új. A Rém rendes család ugyanis minden idők talán egyik legfontosabb szitkom tévésorozata, ami leginkább a főszerepet játszó Ed O'Neill alakításának köszönhető. Al Bundy ugyanis az az ember, aki megmondja a tutit, fittyet hányva arra, hogy a véleménye politikailag korrekt-e, vagy sem. Ő az, akivel középkorú házas férfiak milliói tudtak azonosulni. Ő az átlagos fickó, aki éhbérért gürizik a világ legrosszabb melóhelyén, otthon pedig nem várja más, csak lusta neje és hálátlan kölkei. Ő az a pasas, akit minden balszerencséje ellenére lelkiismerettel is megáldott a sors és aki végül mindig azt teszi, ami helyes. Al Bundy egy igazi hős, arról meg már ne is beszéljünk, hogy négy touchdownt szerzett egyetlen meccs alatt. A Rém rendes család maga volt a politikai inkorrektség, ám ez a sorozat még egy olyan jobb világban készült, amikor senki nem sértődött meg ezen, és azt nézték hülyének, aki igen. 

Arról viszont fogalmam sem volt, hogy készültek képregények is a sorozat alapján, meg is lepődtem, mikor belefutottam az egyik képregény webshop kínálatában. A '90-es években a Now Comics több rövid szériát is kiadott, ebből a két leghosszabb is csak hét számig jutott. Én az 1991-ben indult második sorozatot szereztem be, nem patika, de korukhoz képest remek állapotban. A sorozathoz hasonlóan a képregények is epizodikusak, minden számban új sztori kezdődik. Őszintén szólva fogalmam sem volt mire számítsak, mindenesetre izgatottan vágtam neki az olvasásnak. 

A sztorikban megtudhatjuk Peggy Bundy miként próbál hasznot húzni felettébb hasznos képességeiből, láthatjuk Al küzdelmét a lábszaggal, elkísérjük Kellyt egy álláskereső körútra, sőt, végre testközelből megismerhetjük Peg sokat emlegetett édesanyját is. A tetőpont számomra viszont egyértelműen a Psychodad című történet volt, melyben Alt kirúgták az állásából. Ez a sztori viszont legalább annyira volt groteszk és ijesztő, mint vicces. Hősünk ugyanis ezúttal tényleg becsavaradott, és családja attól rettegett, hogy Al meg akarja ölni őket. Mindez azért nagyon érdekes, mert bár a tv sorozat nem félt nyíltan kifigurázni témákat, a családon belüli erőszakot ilyen formában prezentálni azért elég sok lett volna. A képregény viszont bevállalta, hiszen lássuk be: A való világ Al Bundy-jainál bizony előfordulhat, hogy egy nap végleg elgurul a gyógyszerük. Akárhogy is, nagyon fura volt ezt az egész jelenséget egy Rém rendes család sztoriban viszontlátni. 

Tudom, tudom, mind egy dologra vagytok kíváncsiak: Vajon a képregényeknek sikerült-e visszaadnia a tv sorozat hangulatát? Nos, nem igazán. Pár szám után azonban rájöttem, hogy a készítőknek talán nem is ez volt a célja. Képzeljétek el, hogy a Marvel/DC képregényekhez hasonlóan itt is létezik a multiverzum koncepciója. Ha így lenne, akkor ez a furcsa karikatúra világ lenne a Bundyverzum 2-es számú Földje. Ez főképp abban mutatkozik meg, hogy pár dolgot meg is változtattak. Al főnöke például nem nő, hanem egy kopaszodó férfi, kollegái pedig szintén teljesen új karakterek. Emellett a szereplők meglehetősen kevés időt töltenek Bundyék jól ismert nappalijában, helyette egy rakás új helyszínre kísérjük el őket. Ráadásul azt sem mondanám, hogy Al lenne a main karakter ezeken az oldalakon, a család többi tagjának is ugyanúgy kijutott a rivaldafényből. 

Ha van igazán komoly negatívum, amit Rém rendes család képregények kapcsán fel tudok hozni, az Kelly Bundy. A készítők nem igazán tudtak mit kezdeni vele, ami fura, hiszen pont az a karakter lényege, hogy szegény lány egy igazi tökfej. Ehhez képest a képregényes Kelly intelligenciája furcsán megugrott, feltűnően sokszor dobálózik olyan fogalmakkal, amiknek egyáltalán nem kéne tisztában legyen a jelentésével. Sőt, saját gondolatai és elvei is vannak. Nem tudom ezt hogy sikerült így elrontani, de mindegy, lapozzunk. 

Ha már szóba jöttek a karikatúra rajzok, akkor mindenképp kiemelném, hogy ez a képregény talán legeslegjobb része. Tom Richmond illusztrációi felettébb mulatságosak, sokszor már csak a látvány miatt elkezdtem kuncogni. Kicsit a a Kretén magazin jutott eszembe róluk, eléggé hasonló a stílus. A borítók szintén nagyon mókásak, némelyik rajzolt, míg másokon a szereplőkről készült ikonikus fotók láthatók. 

Ha igazán nagy Rém rendes család fanatikus vagy, akkor érdemes beszerezned ezeket a képregényeket. Nem ez lesz a legviccesebb dolog, amit valaha olvastál, de szerintem már az önmagában jópofa, hogy létezik ilyesmi. Biztos nem ez volt az utolsó furcsaság, amit bemutattam nektek, szóval keresd fel az oldalunkat minél gyakrabban! ;)