The EC Archives: Tales from the Crypt Vol. 1

Lássuk be, idén elég gyászos Halloweennek nézünk elébe. A szórakozóhelyek 11-kor bezárnak, az édességgyűjtés pedig jelen körülmények között még akkor sem lenne javallott, ha lenne itthon hagyománya. Ezekben az ínséges időkben a legjobb amit tehetünk, hogy hátradőlünk, és fellapozunk egy jó horror képregényt. A jeles alkalomra való tekintettel én egy igazi alapművel készültem nektek, ami nem csak hogy a tökéletes olvasmány Halloweenre, de a képregénytörténelem egyik igen fontos darabja is. Hogy megértsétek miért, menjünk vissza kicsit az időben az 1950-es évekbe! 

A második világháború után megváltoztak a képregényolvasási szokások. A frontról hazatérő fiatalok igényeit többé már nem elégítették ki a köpenyes igazságosztókról szóló történetek. Helyettük valami új és sötétebb dologra vágytak: Így kezdtek egyre nagyobb teret hódítani a horror képregények, melyek zászlóshajója az EC Comics nevű kiadó volt, akik kínálatába tartozott többek között a Tales from the Crypt című antológia sorozat is. A képes rémhistóriák reneszánsza azonban nem tarott sokáig, ugyanis hamarosan aggódó szülők tömegei kezdtek hangot adni felháborodásuknak, és a buliból természetesen nem maradhatott ki az egyház sem. A legnagyobb csapást azonban egy Fredric Wertham nevű pszichiáternek köszönhette az iparág, aki a Seduction of the Innocent című könyvében azt állította, hogy a képregények hatására lesznek a fiatalokból bűnözők, drogfüggők és homoszexuálisok.
Bár ma már teljesen abszurdnak hangzik ez a kijelentés és egyértelmű, hogy nincs semmilyen tudományos alapja, az '50-es években sajnos nagyon is komolyan vették. Olyannyira, hogy 1953-ban össze is hívták emiatt a kongresszust, hogy orvosolják a problémát, 1954-ben pedig nyilvános meghallgatásokat tartottak az ügyben. Többek között az EC Comics társszerkesztőjét, William Gaines-t is kifaggatták, hogy ugyan szerinte normális dolog-e ilyen borzalmakkal tömni az ifjúság fejét.

Ezek az események végül a Comics Code Authority nevű testület megalakulásához vezettek, akik ezután csaknem 6 évtizeden át cenzúrázták a képregényeket. Ha a borítókon szerepelt az általuk kibocsátott pecsét, az annak a jele volt, hogy az adott kiadvány megfelelt az erkölcsi irányelveiknek, más szóval "nem károsak". Bár semmilyen törvény nem kötelezte a kiadókat a Comics Code használatára, a legtöbb kereskedő csak olyan képregényeket árult, amiken ott díszelgett a pecsét. Az EC Comics napjai ezzel meg lettek számlálva, 1956-ban le is húzták a rolót, a Tales from the Crypt pedig a '80-as évek végén, élőszereplős sorozat formájában tért vissza. 

Na de elég a töriórából, lássuk végre a képregényt! Az EC Archives első Tales from the Crypt gyűjteménye a The Crypt of Terror számait tartalmazza #17-től 19-ig, valamint a Tales from the Crypt számait #20-tól 22-ig. A 2000-es években ráadásul újra is színezték a helyenként már-már pop artba hajló rajzokat, így a vizuális élmény is kimondottan kellemes. Az '50-es évek hangulata szinte ordít ezekből a történetekből, ami a klasszikus horror körítéssel egészen egyedi atmoszférát teremt. Bár a sztorik iszonyat régiek, derekasan kiállták az idő próbáját, ma is pont ugyanolyan élvezetes olvasni őket, mint amikor először kiadták őket. A képregények mellett találunk a kötetben egyperces novellákat is, sőt, még a korabéli rajongói leveleket is beletették. 

A gyűjteményben bőven kijut a válogatott rémségekből: Vannak itt zombik, vámpírok, kísértet járta ház, holttestek kiásása, rejtélyes gyilkosságok, egyszóval minden, amire csak egy horror rajongó vágyhat. Mégis teljesen indokolatlannak érzem a tömeghisztériát, amit annak idején kiváltottak ezek a képregények. Értem én, hogy az '50-es években még alacsonyabban volt az ingerküszöb, de néha még a Született feleségekben is láttam meredekebb dolgokat, mint némelyik Tales from the Crypt sztoriban. Még a rajzok is bőven megmaradtak a jóízlés határain belül, nincsenek gusztustalan véres-beles gore témák, se semmi, ami manapság kiverhetné a biztosítékot. Ugyanakkor ne legyenek kétségeink, a Tales from the Crypt vérbeli horror, csak kicsit lightosabb, mint amihez manapság vagyunk szokva. 

Ha valaki képben van a későbbi élőszereplős sorozatot illetően, az bizonyára ismeri a franchise ikonikus figuráját, a narrátorként közreműködő "bájos" Kriptaőrt (angolul: CryptKeeper). Az '50-es években azonban még nem volt zombi, ez már a '80-as évek újítása volt, ami azért mondjuk ki, sokat hozzátett a karakterhez. Ezen kívül egyébként nem sokat változtattak rajta, már itt is ő volt a mesélő, aki a rémtörténet gyűjteményéből mazsolázgat, hogy így szórakoztassa a nagyérdeműt. A sztorik végén levonja a tanulságot, mert bizony a legtöbb történetnek tanulsága is van, a készítők annak idején még erre is figyeltek.

Egy szó mint száz, nem hinném, hogy bárki a Tales from the Crypt hatására lesz tömeggyilkos. Az viszont fix, hogy remek szórakozást nyújt azoknak, akik klasszikus horror élményre vágynak. Kellemes, rémségekben gazdag Halloweent kívánunk minden kedves olvasónknak! :)

The Flash Vol. 7: Perfect Storm by Joshua Williamson

 Ha van olyan képregényes karakter, akire valószínűleg sosem fogok ráunni, az Flash. Legyen szó akár a Barry Allen, vagy épp a Wally West verzióról. Egyszerűen imádom ezeknek a képregényeknek az egész áltudományos hátterét, és hogy még napokkal később is az olvasottakon jár az agyam. Szerintem nem is futottam még bele igazán rossz Flash sztoriba, max olyanba, ami gyengébb, mint a többi. Ha csak egyetlen képregényt vihetnék magammal egy lakatlan szigetre, az biztosan valamelyik Flash lenne, bár remélem sosem kényszerülök ilyen választás elé. 

Joshua Williamson legendás sorozatát valószínűleg egy lapon fogják emlegetni az olyan írók munkáival, mint Mark Waid, vagy Geoff Johns. Korábban már többször írtam a széria előző köteteiről, és az esetek többségében csak magasztalni tudtam őket. Az író nagyon sokat hozzátett a Flash mítoszhoz az elmúlt években, épp ezért nagyon sajnálom, hogy idő közben elbúcsúzott a sorozattól. A hónapban már Kevin Shinick szállítja nekünk a legújabb sztorikat, bár sokak szerint csak átmenetileg, amíg nem jelentik be Williamson utódját. Nem teljesen kizárt, hogy ez a valaki a már fentebb említett Mark Waid lesz, aki a valaha volt talán legnépszerűbb Flash szériát követte el a '90-es években, és aki több, mint egy évtized kihagyás után nemrég ismét visszaigazolt a DC-hez. Ez persze csak feltételezés, mindenesetre biztos, hogy ezzel sok rajongó álma válna valóra. No de elég a szóból, lássuk mi történt a Perfect Storm című kötetben! 

Kiderült, hogy a Black Hole nevű terrorszervezet mögött nem más áll, mint Gorilla Grodd, aki halálos betegségben szenved. Mivel csak a sebességmező gyógyíthatja meg, ezért megpróbálja kisajátítani magának azt, ezzel megfosztva Barryt gyorsaságától. Grodd ténykedésének következtében egész Central City egyetlen pillanatba dermedt, és a városra biztos pusztulás vár, hacsak valaki nem tesz valamit. Mindeközben Flash bármire képes azért, hogy visszaszerezze erejét - akár még Godspeedet is hajlandó megszöktetni az Iron Heights börtönből... 

Williamson remekül kihasználta Grodd telepatikus képességét, aki alaposan belemászott a főhős fejébe, és elültetett egy igen kellemetlen gondolatot: Vajon mit ér Barry Allen a szuperereje nélkül? A lelki sebek feltépésének következménye lett Godspeed megszöktetése a börtönből, ami felveti azokat a morális kérdéseket, amik miatt a legjobban imádtam ezt a sztorit: Vajon Barry tényleg azért akarja mindenáron visszakapni az erejét, hogy megmentse a várost, vagy azért, mert egyszerűen csak IMÁD Flash lenni? Mert lássuk be, ki ne örülne annak, ha ő lenne a világ leggyorsabb embere? Ki ne golyózna be attól, ha ezt elvennék tőle? Elítélhetjük-e őt azért, hogy szabadjára engedett egy veszélyes bűnözőt, ha ez kellett ahhoz, hogy ismét önmaga legyen? És számít-e mindez egyáltalán, ha az erejét mások megsegítésére használja? 

Egyszóval az író az egyik legjobb példáját hozta annak, amit leginkább szeretek a szuperhősös képregényekben: Legyen bármekkora hatalmuk, hordjanak akármilyen csilli-villi sztreccs rucit, legbelül ezek a karakterek is csak emberek, akik esendők, hibáznak és bizony olykor követnek el etikailag megkérdőjelezhető dolgokat a nagyobb jó érdekében. A szuperhősök ma már nem a tökéletesség szimbólumai, mert tökéletes egyszerűen nem létezik. És tagadhatatlan, tényleg ők állnak hozzá a legközelebb, de az ilyen pillanatokban tudok igazán azonosulni ezekkel a karakterekkel, nem akkor, amikor makulátlan félistenek képében tündökölnek. Persze annak is megvan a helye, de mégis ezek miatt a sztorik miatt térek vissza újra és újra a DC-hez.

Barry mellett ezúttal is Wally West kapta a legfontosabb szerepet, aki sokak számára máig az első számú Flash, és aki még mindig a Flashpoint utóhatásaitól szenved. Amellett, hogy ismét kijutott körülötte a megható pillanatokból, az író elkezdte felvezetni a következő kötetet is, ami a Flash War címet viseli, és aminek borítóján Barry és Wally sokatmondóan egymásnak feszülnek. A Perfect Storm-ban egyébként nincs hiány szupergyors karakterekből: Szerepel Kid Flash, Negative Flash (azaz Meena Dhawan) és Avery Ho is (a kínai Flash, igen, ilyen is van). Számomra viszont ezúttal is Godspeed vitte el a prímet, aki minden egyes sztori után egyre feljebb kúszik kedvenc karaktereim listáján. Williamson saját karakterei közül egyértelműen ő a legizgalmasabb, remélem később más írók sem fogják hanyagolni a jövőben. Meg amúgy valaki mintázhatna róla lassan egy figurát is. (Légyszi McFarlane Toys?)

Ismét egy nagyszerű Flash képregényt pipálhatok ki az olvasólistámon és úgy hiszem, hogy a legjava még hátra van. Ha akarnék se tudnék leállni ezzel a sorozattal, sőt, már bele is vetettem magam a folytatásba. De erről majd később, egy másik cikkben. Addig is olvassatok sok-sok képregényt, és persze MetaComix blogot!

Penguin: Pain and Prejudice by Gregg Hurwitz & Szymon Kudranski

Pingvint valószínűleg mindenki ismeri az olvasók közül, ha máshonnan nem, hát az 1992-es Batman Visszatér filmből biztosan, melyben annak idején Danny DeVito játszotta el a karaktert. Oswald Cobblepot máig a Sötét Lovag egyik legikonikusabb ellenfele, emellett az egyik legrégebbi is, hiszen 1941-ben tűnt fel először a képregények lapjain. Szerepelt a mára kultikussá vált Batman rajzfilmsorozatban, videojátékokban, legutóbb pedig a Gotham című tévésorozat növelt a népszerűségén, ahol Robin Loyd Taylor játszotta el a karakter fiatalabb verzióját. Ez utóbbit kimondottan élveztem, hiszen a színész annak ellenére alakította hitelesen, de mégis egyedien a szerepet, hogy egyébként abszolút nem egy Pingvin alkat.

Azt viszont már csak kevesen tudják, hogy melyik sztorikat érdemes elolvasniuk, ha szeretnék jobban megismerni a karaktert. Én most egy olyan művel készültem nektek, ami nem csak hogy bárki számára könnyen fogyasztható, de kifejezetten azért is készült, hogy a lehető legjobban megragadják benne a Pingvin esszenciát. Gregg Hurwitz képregénye, a Penguin: Pain and Prejudice című öt részes minisorozat 2011-ben jelent meg a New 52 reboot után, ám a borítón ez utóbbira semmi utalás nincs, így máig kérdéses, hogy ez most annak az univerzumnak a része-e. A történet szempontjából ez igazából teljesen lényegtelen, mivel önálló sztoriként nem volt hatása más képregényekre, és hacsak nem változtatnak drasztikusan a karakteren, egy újabb reboot esetén is ugyanúgy működni fog. 

Sokáig az a kép élt bennem Pingvinről, hogy ő a ronda, kövér gengszter cilinderben, aki az esernyőjével hadonászik, gyáva mint a nyúl és általánosságban véve nem feltétlen jelent problémát Batman számára. Egyszóval nem úgy gondoltam rá, mint egy ijesztő figurára. A Pain and Prejudice elolvasása után viszont azt kell mondjam, hogy Oswald Cobblepot az egyik utolsó ember, akivel ujjat húznék a DC Univerzumból. Mert jaj neked, ha tiszteletlenül bánsz vele, vagy bármilyen módon az útjába kerülsz. Pingvin mindent és mindenkit felperzsel körülötted, romba dönti az egész világodat, míg végül semmi sem marad, és te magad szorítasz pisztolyt a halántékodhoz. És nem, egy percig sem lesznek emiatt álmatlan éjszakái. Elég egy rossz szó, és azt is megbánod, hogy valaha a világra jöttél.

A történet so-so egy origin sztori is egyben, láthatjuk a kis Oswaldot gyerekkorában, és sorra átéljük vele azokat a traumákat, amik végül igazi szörnyeteget csináltak belőle. A torz külső, a bántalmazó apa, a piszkálódó testvérek, az anyjához fűződő beteges viszony, ebben a képregényben minden benne van. És bár végtelenül tragikus és szomorú ez a történet, sokkal inkább undort és félelmet váltott ki belőlem, mintsem szánalmat a "főhős" felé. Az viszont biztos, hogy ez az egyik legdepresszívebb, legsötétebb képregény, amihez  valaha szerencsém volt, szóval aki ezt keresi a DC-ben, az biztosan imádni fogja. 

Természetesen nem maradhatott ki a történetből Batman sem, aki itt épp Pingvin után nyomoz, hiszen a jó öreg Oswald elkövetett néhány igazán meredek dolgot ezeken az oldalakon (amik még súlyosabbak, ha ismeritek a mögöttük megbújó indítékot). És itt jön a cáfolat arra, amikor azt gondoltam, hogy Batman könnyűszerrel elintéz egy ilyen figurát. Oswald ugyanis igazi alvilági vezér, aki mindent a gorilláival csináltat, és gondosan elvarrja a szálakat, hogy semmit se lehessen rábizonyítani. Márpedig bizonyítékok hiányában a Sötét Lovag legjobb esetben is csak összeverheti, börtönbe ettől még nem lehet zárni, megölni pedig nem fogja, mert azzal a legfontosabb elveit hajítaná kukába. És ha még sikerül is rács mögé dugni, borítékolható, hogy rövid időn belül ismét szabadlábon lesz.

A borítókat és a belső oldalakat is Szymon Kudranski illusztrálta, a fakó, hideg látványvilág pedig rátett még egy lapáttal az eleve nyomasztó hangulatra. Érdekesség, hogy Oswald szüleinek arcát egyszer sem láttuk a képregényben, emellett a művész kifejezetten egyedi karakterdizájnnal ruházta fel a Sötét Lovagot is. Mindent egybevéve A Pain and Prejudice látvány szempontjából is magas művészi értéket képvisel, kellemesen kilóg a modern mainstream cuccok közül.

Ha csak egy sztorit is elolvasnál Pingvinről, ez legyen az. Nincs még egy olyan képregény, ami ilyen mélyen beleásott volna a karakter tudatába, hogy felfedje mi jár Oswald Cobblepot fejében. Batman fanoknak kötelező!