Nemrég gyanútlanul elkezdtem olvasni a Jurgens féle Action Comics 4. számát, de aztán egyből feltűnt, hogy hoppá, itt bizony kihagytam valamit. Kis keresgélés után fedeztem fel, hogy a Superman: Reborn, amit én ezidáig a Rebirth korszak Acélember képregényeinek egyik előzményének hittem valójában az első három kötetben felépített sztori lezárása, az Action Comics és a Tomasi féle main Superman sorozat közös metszete. A történet szempontjából is meglehetősen komplex Rebirth éra Superman ezzel olvasási sorrend tekintetében is meglehetősen túl lett bonyolítva, olyannyira, hogy ennek köszönhetően én is hülyeséget írtam egy korábbi cikkemben, amit azóta javítottam is. A lényeg, hogy az Action Comics első három kötete után a Superman Reborn következik a sorban, csak utána ugorj a 4. kötetre. Ha közben elolvasod a Tomasi féle main Superman széria első három részét, azzal sem leszel hátrébb. Az eddig leírtak alapján biztos nagyon nyakatekertnek hangzik ez az egész, viszont nem akarom, hogy ez bárkit eltántorítson, az Action Comics szerintem simán az egyik legjobb cucc a Rebirth korszakból, és sokkal könnyebben fogyasztható, mint ahogy a bevezetőmből tűnik.
Superman élete majdhogynem tökéletes. Van egy csodálatos felesége, egy kisfia, akit a világon mindennél jobban szeret, és ismét ő a világ legnagyobb hőse. Csupán egyetlen dolog nem illik bele a képbe: A titokzatos másik Clark Kent. Ki lehet ő valójában? Miközben a rejtély megoldódni látszik, Superman eddigi élete és minden, amit eddig valósnak hitt veszélybe kerül, és vele mindazok, akik fontosak számára...
A két párhuzamosan létező Clark Kent rejtélye az egyik legizgalmasabb furcsaság volt, amivel képregényekben valaha találkoztam, tényleg elképzelésem sem volt mi sül ki az egészből, szóval alig vártam, hogy végre választ kapjak a hasonmás kilétére. Nagyon sajnáltam volna, ha ez a történet rossz befejezést kap, de szerencsére nem ez történt, sikerült egy váratlan és ütős konklúzióval megfejelni az eddigi eseményeket. A képregény emellett a későbbi történéseknek is megágyaz, ugyanis mint kiderült, nem a másik Clark az egyetlen játékos ebben a furcsa kibillent valóságban, valaki más is munkálkodik a háttérben. A 2016-os Action Comics azért az egyik legnagyobb jelenlegi favoritom, mert minél több kérdésre kapok választ, annál inkább azt érzem, hogy valójában semmit nem tudok. Ha megoldasz egy rejtélyt, az egyből szül egy másikat, én meg csak próbálom kitalálni mi történik, miközben befelé nő a hajam az egésztől. Egyszóval imádom!
A rajzokat több művész, nevezetesen Patch Zircher, Stephen Segovia, Patrick Gleason és Doug Mahnke követték el. A panelek között bőven akadtak kedvenceim, például amikor az ismeretlen eredetű Clark szemüvege vészjóslóan megcsillan, ezzel is éreztetve a fenyegetést, amit jelent. Az illusztrációkon is sikerült nagyszerűen kihangsúlyozni azt a valamit, amitől a szereplőket is a frász kerülgeti a hasonmás közelében, aki egyszerre ismerős, és mégis teljesen idegen. Talán nem lövök le semmit, ha elárulom, hogy a sztoriban nagy szerepet kap Superman egyik nagy gyenge pontja, a mágia. Az ezeket szemléltető, kicsit Alice Csodaországban hangulatú rajzokat szerintem mindenki imádni fogja.
Nagyon nehéz volt a képregényről úgy írnom, hogy ne spoilerezzek semmit, de az biztos, hogy a Superman: Reborn tökéletes lezárása a 2016-os Action Comics-ban megkezdett sztorinak. A helyes sorrend pedig még egyszer: Action Comics Vol. 1-3, Superman Reborn, Action Comics Vol. 4!
Őszinte leszek, képregényes pályafutásom során még nem sok szóló Doctor Strange kalandhoz volt szerencsém. Egészen mostanáig, szóval ezúttal én is új olvasónak számítok. Amellett, hogy így nem rendelkezek túl sok összehasonlítási alappal a Marvel Moziverzum filmjein kívül, nekem is az elején kellett kezdenem, és kiválasztanom, hogy melyik sorozattal vágjak neki a furcsa doktor kalandjainak. Végül úgy döntöttem biztonságos vizekre evezek, és a 2015-ös Jason Aaron szériát választottam, az író gyakori visszatérő a blogon, ráadásul az egyik személyes kedvenc alkotóm a kiadónál. A döntés helyesnek bizonyult, egy egészen őrült és mulatságos kalandba csöppentem bele, ami után egyértelműen éreztem, hogy ez valami nagyszerű dolog kezdete lesz.
Szokatlan dolgok történnek a mágia világában. Egy kétségbeesett hölgy felkeresi a Doktort egy bizarr, paranormális nyavalyával, ami ebben a dimenzióban ezidáig nem is létezett. És ez csak egy a rengeteg furcsaság közül, ami felütötte a fejét. Az események próbára teszik Strange képességeit, és hamarosan kiderül, hogy a háttérben sötét erők munkálkodnak. A fenyegetés talán még sosem volt ekkora, ugyanis ezúttal maga a mágia került veszélybe...
A képregény maximálisan hozza azt, amit a címe ígér, ugyanis tele van abszurdabbnál abszurdabb dolgokkal, amik csak a Bleecker Street 177-es szám alatt fordulhatnak elő. Mindez parádésan humoros körítésben, a Doktor számára ugyanis teljesen hétköznapi dolognak számítanak olyan apróságok, minthogy valakinek egy harapós száj nőtt a feje búbján, vagy hogy a pucér asztrál-testében óriási extradimenzionális csigák elől menekül. Kicsit LSD trip szagú nekem az egész, bár nincs információm arról, hogy Aaron valaha is élt volna ilyesmivel.
Karakterek tekintetében csak a Doktort, Skarlát Boszorkányt, Wongot, és az Ősmágust ismertem (utóbbi egyébként a képregényekben nem nő, hanem férfi). Voltak más szereplők is, akikkel még nem találkoztam viszont szerencsére a történet középpontjában tényleg Strange áll, így ez a legkisebb mértékben sem okozott problémát. Magyarán az Aaron féle sorozat tökéletes belépési pont bárkinek, aki most ismerkedik a karakterrel, ha Benedict Cumberbatch alakítását láttad, az már bőven elegendő, hogy nekivágj.
A képregény nem csak eseményeiben, hanem vizuális szempontból is elég trippyre sikeredett, erről Chris Bachalo rajzai gondoskodtak. Doctor Strange képregényeknél egyébként egyáltalán nem szokatlan ez az ábrázolásmód, már egészen a kezdeteknél, Steve Ditko illusztrációiban is felbukkantak a különös, álomszerű képek. A 60-as évek hippimozgalmának idejében a szürreális, pszichedelikus elemek nagyban hozzájárultak a Doctor Strange képregények népszerűségéhez, ez a jellegzetesség pedig szerencsére máig megmaradt. Kár is lenne változtatni rajta, hiszen mára szinte hagyomány, hogy a Doktor Úr kicsit megutaztassa az olvasót.
Hogy miért vártam mostanáig az első Doctor Strange képregényemre, magam sem értem, pedig én abszolút fogékony vagyok minden furcsaságra, amiket a cikkben mostanáig taglaltam. Nem csak a folytatáshoz kaptam kedvet, hanem a klasszikusokhoz is, amiket ezek után szinte kötelezőnek érzek bepótolni. Aaron kötete vicces, végtelenül szórakoztató, a rajzok pedig komoly művészeti értékkel bírnak. Ínyenceknek erősen ajánlott!
Az X-Men aranykorának legtöbben a '80-as éveket tekintik, hiszen ebben az időszakban Chris Claremont, a franchise legjelentősebb írója alakította kedvenc mutánsaink kalandjait. Ismertebb történetei közé tartozik többek között az Eljövendő Múlt Napjai, valamint a Sötét Főnix is. Ezek egyébként John Bryne-al közös munkái, aki többnyire társszerzőként volt jelen, a párosnak számtalan ma is népszerű karaktert köszönhetünk, például Árnymacskát, Emma Frostot, Kardfogot és még sorolhatnám. Az Uncanny X-Men végül olyannyira népszerű lett, hogy az 1991-ben indult, szimplán X-Men névre keresztelt spin-off sorozat első száma bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe, mint a valaha volt legnagyobb példányszámban eladott képregényfüzet. Ez egyben a cikkünkben taglalt Mutant Genesis című kötet első fejezete is. A rekord máig áll: A Polygon idei cikke szerint 8.186.500 darab fogyott az X-Men #1-ből, a második helyezett a 2005-ös Jason Aaron féle Star Wars #1, amiből 1.073.000 példány talált gazdára, ami azért lényegesen kevesebb. A Mutant Genesis 2.0 cím kicsit megtévesztő lehet, ugyanis ez nem az eredeti Mutant Genesis folytatása, hanem annak újra kiadott, vizuálisan feltuningolt, remasterelt változata. A gyűjtemény fejezeteit 1-től 3-ig Claremont, 4-től 5-ig Bryne, 6-tól 7-ig pedig Scott Lobdell írta. Utóbbi ekkor még viszonylag újoncnak számított az iparban, mára azonban ő is jelentőségteljes képregényíróvá nőtte ki magát.
Magneto a világ ellen! Egy csapat mutáns kétségbeesetten próbál az M Aszteroidára menekülni üldözőik elől, mígnem a mágnesesség mestere közbelép! A csata azonban Oroszország felett történt, ebből akár még nemzetközi konfliktus is lehet. Magnetot meg kell állítani bármi áron. Ez bizony az X-eknek való feladat!
A folytatásban visszatér egy régi ellenség: Omega Red, aki korábban Arkady Gregorivich Rossovich néven volt ismert! Újbóli feltűnése a Kéz nevű szervezetnek köszönhető, akik elrabolták Rozsomákot abban a reményben, hogy kiszedhetnek belőle néhány régi emléket...
Az X-Men képregényeknek megvan az a rossz szokásuk, hogy egyből bedobják az olvasót a mély vízbe. Rengeteg az olyan karakter, akikről ha nem tudjuk, hogy kicsodák, vagy honnan jöttek, úgy könnyen lehet, hogy egy mukkot nem értünk abból mi történik, ami minden, csak nem élvezetes. A Mutant Genesis ebből a szempontból viszont nagyon is barátságos, alighanem ez az egyik legkönnyebben fogyasztható X-Men képregény, amit ismerek. Ha a fontosabb mutánsokkal kb. tisztában vagy, akár csak az animációs sorozatoknak, vagy a filmeknek köszönhetően, úgy egészen biztosan elégedett leszel az élménnyel.
A kötet első fele igazi klasszikus X-Men vs. Magneto sztori, ami szembeállítja a két oldal gondolkodását, és megkérdőjelezi a mágnesesség urának gonoszságát. Claremont írói stílusa nagyszerűen öregedett, imádtam a párbeszédeket, a történet végére teljesen függő lettem, épp csak nem hörögtem habzó szájjal, hogy "MÉÉÉG, MÉG AKAROK". Szerencsére a folytatás sem okozott csalódást, Omega Red és a Kéz izgalmas ellenfelek, Rozsomák flashbackjeiből pedig újabb részletek derültek ki rejtélyes múltjáról. A gyűjteményben sok klasszikus karakter feltűnik, Küklopsz, Jean Grey, Xavier Professzor, Bestia, Vadóc, Gambit, Psziché, Kardfog, Jubilee és még sorolhatnám.
A Mutant Genesis illusztrációt a legendás képregényrajzoló, Jim Lee követte el, aki ma az egyik legjelentősebb művésznek számít az iparban. Lee számára az X-Men lapjai jelentették az ugródeszkát, nem mellékesen részt vett Gambit karakterének megalkotásában is, később pedig felhasználták rajzait a '92-es X-Men rajzfilmsorozat készítésénél is. Mivel a cikkben a Mutant Genesis 2.0-át elemeztük, ejtsünk pár szót a felturbózott rajzokról is. A készítők tényleg csak finomhangolást végeztek az eredeti alapanyagon, kicsit leporolták, hogy új olvasók számára se tűnjön idejétmúltnak. Szerintem kiváló munkát végeztek, gyönyörűen kihangsúlyozták a színeket/árnyékokat, mindezt olyan fejlett, mai technikával, ami az eredeti képregény megjelenésekor még nem állt rendelkezésre. A borítókat különösen imádtam, mindegyik erős pólóminta/poszter alapanyag.
A Mutant Genesis 2.0 ajánlott mindenkinek, aki klasszikus, de mégis viszonylag modern X-Men hangulatra éhezik. Újoncoknak kiváló belépési pont, de a felújított vizuál miatt a régi motorosoknak sem érdemes figyelmen kívül hagynia. Élvezetes, könnyen emészthető, és a kötet elolvasása után garantáltan többet akarsz majd. Ne hagyd ki!
A Gotham Central című képregény 2003-tól 2006-ig futott az Ed Brubaker/Greg Rucka páros jóvoltából, a szériát sok olyan listán láttam már visszaköszönni, ahol csokorba szedték a legjobb Batman sorozatokat. Ez a megfogalmazás azonban igencsak félrevezető, hiszen a széria érdekessége, hogy bár Gotham városában játszódik, mégsem Batman kapja benne a reflektorfényt. Egyúttal fontos tisztázni azt is, hogy a Gotham Central nem egy szuperhősös képregény, hanem vérbeli detektív krimi: Szereplői hétköznapi zsaruk, akiknek viszont a legkevésbé sem átlagos bűnözőkkel kell nap-mint nap szembenézniük. Ráadásul mostanra teljesen megszokottá vált, hogy egy óriási denevérnek öltözött önbíráskodó gúnyt űz a munkájukból. Ilyenkor viszont nem tehetnek mást, félrenéznek, és elfogadják, hogy létezik szükséges rossz.
A kötet elején megismerhetjük Driver és Fields nyomozókat, akik egy helybéli függőtől kapott füles nyomában járnak egy emberrablási ügyben. Fieldsnek azonban máris búcsút inthetünk, ugyanis az infó téves volt: A két detektív váratlanul Mr. Freeze-el találja szemben magát, aki Fields nyomozóból óriási jégkockát csinál, Drivert pedig rejtélyes okból életben hagyja. A társa elvesztése ide-vagy oda, az élet nem áll meg, Drivernek pedig továbbra is az a feladata, hogy az emberrablási ügyet mihamarabb felgöngyölítse.
A folytatásban Renee Montoya kapja a főszerepet, aki az évek során számos alkalommal segítette már Batmant. Valaki lejáratókampányba kezdett Renee ellen, az első számú gyanúsított egy ismert erőszaktevő, akit ő csukott le, és aki később szabadlábon távozott a bíróságról. A dolgok azonban a feje tetejére állnak, ezúttal Renee kezén csattan a bilincs, és nem csak az állását veszítheti el, de akár még börtönbe is kerülhet...
A Fox gyártásában készült Gotham című tévésorozat sok elemet kölcsönzött Brubaker és Rucka munkásságából, ugyanakkor a két alkotás történt szempontjából semmiben sem egyezik. A Gotham Central idejében Batman már régóta jelen van, viszont tényleg csak ritkán és rövid időre bukkan fel a képregényben. Emellett mostanra Gordon is nyugdíjba vonult, sőt, már szegény Harvey Bullock sem szolgál a testületben. A legjobb viszont az, hogy így sem volt hiány érdekes karakterekből, pedig a nagyjával most találkoztam először. A főszereplők közül egyedül Montoyát ismertem, viszont most első ízben tudtam meg infókat a magánéletével kapcsolatban.
Az írók felosztották a szereplőket nappali és éjszakai műszakokra, folyamatosan váltják egymást, mintha csak egy igazi rendőrőrsön lennénk. A jól eltalált párbeszédek nem csak szórakoztatóak, de kimondottan életszerűvé is teszik a képregényt. A már említett Mr. Freezen kívül feltűnik egy másik Batman ellenfél is, mégpedig Kétarc, akiről a Gotham Central lapjain olvastam az eddigi legkedvencebb történetemet. A folytatásban is lehet számítani ismertebb gonosztevőkre, a második kötet a sokatmondó "Jokers and Madmen" címet viseli, mondanom sem kell, alig várom, hogy elolvashassam.
Michael Lark erősen kontrasztos, filctoll-szerű rajzai sajátos hangulatot kölcsönöznek a képregénynek, ugyanakkor kicsit hozzá kellett szoknom, nem kimondottan mainstream szuperhős képregény ábrázolásmódról van szó. Viszont ez nem is szuperhős sztori, szóval ez aligha probléma, tényleg jól illik a koncepcióhoz ez a perspektíva. Az elején kicsit nehéz volt kibogarásznom, hogy melyik karakter melyik, viszont a történet előrehaladtával már egyáltalán nem jelentett problémát, és mostanra egészen megszerettem ezt a stílust.
Ha kíváncsi vagy milyen a gothami rendőrség élete, vagy csak egy jó detektív képregényt keresel, akkor alighanem a Gotham Central a legjobb választás. Ha tetszett a Gotham című sorozat, akkor ez is egészen biztosan fog, ráadásul itt nem kell attól félned, hogy a történet egy ezredik Batman origin storyba fullad. A folytatásról hamarosan érkezik a következő cikk!
