Nick Spencer Amazing Spider-Man képregényeiről még a blog korai stádiumában írtam, és bár tetszett az élmény, a Friends and Foes című második kötetet csak második nekifutásra tudtam elolvasni, és a két próbálkozás között azért eltelt jó pár hónap. A szériáról tudni kell, hogy az író végtelenül laza stílusban írja Pókember történeteit, én meg pont egy olyan napon próbáltam meg folytatni azokat, amikor valami komolyabb élményre vágytam. Az olvasók egy része kritizálja is amiatt Spencert, hogy súlytalan, amit csinál, és tagadhatatlan, hogy ezekkel a sztorikkal akkor érdemes inkább próbálkozni, amikor az ember első sorban humorra vágyik.
Másokkal együtt élni nem mindig buli. Főleg akkor nem, ha te vagy Pókember, a melletted lévő szobát pedig egy kosztümös bűnöző bérli. Bumeráng nem csak hogy a legrosszabb lakótárs, akit Peter kívánhat, de hősünk attól is tart, hogy ismét valami rosszban sántikál. Egy éjjel azonban valahogy mégis együtt kötnek ki egy olyan bárban, amelynek vendégköre szintén jelmezes gazfickókból áll, és ahol teljesen abszurd módon éppen Pókember kvízestet tartanak...
A folytatásban Peter besegít a Bosszúállóknak, mivel rejtélyes módon az összes szuperhősnek ellopták a felszerelését. Pókember Fekete Macska társaságában ered a szajré nyomába, mint kiderül, az egész mögött a Tolvajok Céhe áll...
A Pókember trivia est tagadhatatlanul egészen vicces ötlet, és remek példája Spencer humorának, viszont pontosan ez volt az, ami miatt elsőre félreraktam a képregényt. Ezt így, ebben a formában már kissé erőltetettnek éreztem, viszont végtére is pont az ennek a sorozatnak a lényege, hogy nem veszi magát komolyabban a kelleténél. Így utólag örülök, hogy adtam a szériának egy újabb esélyt, ha megfelelő hangulatban állsz neki, akkor nagyon szórakoztató tud lenni. Spencer nagyon emberi oldalról közelíti meg a karaktereket, még Bumerángot is képes volt velem megszerettetni, pedig eleinte nem hittem, hogy ez lehetséges.
A Tolvajok Céhének fogalmával én személy szerint sehol nem találkoztam még a Skyrim világán kívül, és bár az ő történetük is egészen okés volt, sehol nem derül ki, hogy miképp vitték véghez a kis mutatványukat. Hogyan voltak képesek ellopni minden szuperhőstől valamit észrevétlenül? Vasember páncéljait, Amerika Kapitány pajzsát és így tovább? A legabszurdabb mégis az volt, amikor Póki a levegőben vette észre, hogy elemelték a kezéről a hálóvetőit. Ennyire azért senki sem jó tolvaj, de ha mégis, akkor azért illett volna némi magyarázattal szolgálnia az írónak, hogy ez hogyan lehetséges.
Szóval igen, nem egy hibátlan darab a Friends & Foes, viszont van egy dolog, ami miatt mégis egészen sikerült belopnia magát a szívembe. A kötetben helyet kapott ugyanis egy remek Mary Jane mellékszál, ami nagyszerű példája a support cast fontosságának a Pókember képregényekben. M.J. az egyik ismerősén keresztül rátalál egy anonim csoportra, ahova olyanok járnak, akiknek valamelyik szerette szuperhős. Végül is gondoljuk csak végig, hogy mennyi szarságot kell kiállniuk az ilyen mellékszereplőknek, akiknek folytonos aggódás az élete. Nem beszélve arról, amikor valamelyik őrült bűnöző rájön, hogy ki rejtőzik a maszkok alatt, és épp a szeretteit felhasználva próbálja meg zsarolni a szuperhősöket. Egyszóval ez egy remek kis szösszenet volt kapcsolatokról, félelemről, szeretetről, bizalomról, és úgy általánosságban emberi érzésekről. Szerencsére szorult azért némi komolyság is ezekbe a történetekbe, remélem M.J. a későbbiekben is látogatta még a csoportot.
Ha Spencer sorozatának első kötete nem tetszett, úgy jó eséllyel a második sem fog, viszont ha feltöltődnél egy kis humorral, akkor szerintem élvezni fogod. Ha pedig még csak most kezdenél bele, akkor keresd vissza a korábbi kritikámat az első volumeról, és mérlegelj, hogy mindez neked való-e, vagy több komolyságot követelsz az ilyen címektől. Én mindenképp folytatni szeretném valamikor a szériát, bár tagadhatatlanul nagy a lemaradásom. A sorozat jelenleg a 11. kötetnél jár, szóval nem árt, ha belehúzok. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése