Amazing Spider-Man by Nick Spencer Vol. 2: Friends and Foes

Nick Spencer Amazing Spider-Man képregényeiről még a blog korai stádiumában írtam, és bár tetszett az élmény, a Friends and Foes című második kötetet csak második nekifutásra tudtam elolvasni, és a két próbálkozás között azért eltelt jó pár hónap. A szériáról tudni kell, hogy az író végtelenül laza stílusban írja Pókember történeteit, én meg pont egy olyan napon próbáltam meg folytatni azokat, amikor valami komolyabb élményre vágytam. Az olvasók egy része kritizálja is amiatt Spencert, hogy súlytalan, amit csinál, és tagadhatatlan, hogy ezekkel a sztorikkal akkor érdemes inkább próbálkozni, amikor az ember első sorban humorra vágyik. 

Másokkal együtt élni nem mindig buli. Főleg akkor nem, ha te vagy Pókember, a melletted lévő szobát pedig egy kosztümös bűnöző bérli. Bumeráng nem csak hogy a legrosszabb lakótárs, akit Peter kívánhat, de hősünk attól is tart, hogy ismét valami rosszban sántikál. Egy éjjel azonban valahogy mégis együtt kötnek ki egy olyan bárban, amelynek vendégköre szintén jelmezes gazfickókból áll, és ahol teljesen abszurd módon éppen Pókember kvízestet tartanak...
A folytatásban Peter besegít a Bosszúállóknak, mivel rejtélyes módon az összes szuperhősnek ellopták a felszerelését. Pókember Fekete Macska társaságában ered a szajré nyomába, mint kiderül, az egész mögött a Tolvajok Céhe áll... 

A Pókember trivia est tagadhatatlanul egészen vicces ötlet, és remek példája Spencer humorának, viszont pontosan ez volt az, ami miatt elsőre félreraktam a képregényt. Ezt így, ebben a formában már kissé erőltetettnek éreztem, viszont végtére is pont az ennek a sorozatnak a lényege, hogy nem veszi magát komolyabban a kelleténél. Így utólag örülök, hogy adtam a szériának egy újabb esélyt, ha megfelelő hangulatban állsz neki, akkor nagyon szórakoztató tud lenni. Spencer nagyon emberi oldalról közelíti meg a karaktereket, még Bumerángot is képes volt velem megszerettetni, pedig eleinte nem hittem, hogy ez lehetséges. 

A Tolvajok Céhének fogalmával én személy szerint sehol nem találkoztam még a Skyrim világán kívül, és bár az ő történetük is egészen okés volt, sehol nem derül ki, hogy miképp vitték véghez a kis mutatványukat. Hogyan voltak képesek ellopni minden szuperhőstől valamit észrevétlenül? Vasember páncéljait, Amerika Kapitány pajzsát és így tovább? A legabszurdabb mégis az volt, amikor Póki a levegőben vette észre, hogy elemelték a kezéről a hálóvetőit. Ennyire azért senki sem jó tolvaj, de ha mégis, akkor azért illett volna némi magyarázattal szolgálnia az írónak, hogy ez hogyan lehetséges. 

Szóval igen, nem egy hibátlan darab a Friends & Foes, viszont van egy dolog, ami miatt mégis egészen sikerült belopnia magát a szívembe. A kötetben helyet kapott ugyanis egy remek Mary Jane mellékszál, ami nagyszerű példája a support cast fontosságának a Pókember képregényekben. M.J. az egyik ismerősén keresztül rátalál egy anonim csoportra, ahova olyanok járnak, akiknek valamelyik szerette szuperhős. Végül is gondoljuk csak végig, hogy mennyi szarságot kell kiállniuk az ilyen mellékszereplőknek, akiknek folytonos aggódás az élete. Nem beszélve arról, amikor valamelyik őrült bűnöző rájön, hogy ki rejtőzik a maszkok alatt, és épp a szeretteit felhasználva próbálja meg zsarolni a szuperhősöket. Egyszóval ez egy remek kis szösszenet volt kapcsolatokról, félelemről, szeretetről, bizalomról, és úgy általánosságban emberi érzésekről. Szerencsére szorult azért némi komolyság is ezekbe a történetekbe, remélem M.J. a későbbiekben is látogatta még a csoportot. 

Ha Spencer sorozatának első kötete nem tetszett, úgy jó eséllyel a második sem fog, viszont ha feltöltődnél egy kis humorral, akkor szerintem élvezni fogod. Ha pedig még csak most kezdenél bele, akkor keresd vissza a korábbi kritikámat az első volumeról, és mérlegelj, hogy mindez neked való-e, vagy több komolyságot követelsz az ilyen címektől. Én mindenképp folytatni szeretném valamikor a szériát, bár tagadhatatlanul nagy a lemaradásom. A sorozat jelenleg a 11. kötetnél jár, szóval nem árt, ha belehúzok. :)

Flash: Fastest Man Alive #1-6 by Gail Simone & Jeff Parker

Ha valaki a Comixology-n olvas képregényt, az mostanra biztosan belefutott már a DC Digital First képregényeibe, melyek mint a nevük is mutatja, a digitális platformokon olvashatók először. A Flash: Fastest Man Alive volt az egyik első ilyen széria, ám itt a "Digital First" elnevezés meglehetősen csalóka. Ez volt ugyanis az egyik a kiadó Walmart exkluzív sorozatai közül, amiket ráadásul eredetileg 100 oldalas giant képregények formájában adtak ki. Tagadhatatlan azonban, hogy a Walmart után tényleg digitálisan jutott el először a nagyobb közönséghez. Ha engem kérdeztek, a DC csak így próbálta tesztelni az új üzletmodelljét, mely kapcsán Jim Lee maga nyilatkozott arról, hogy sok megjelenés lesz, amihez digitálisan hamarabb hozzájuthatunk, sőt, lesz sok olyan is, amit nyomdába sem küldenek. A gyűjtők most biztos keresztet vetettek, de igazából ha logikusan végiggondoljuk, ez nem feltétlen rossz dolog. Végülis minek pazaroljunk papírt arra, amire nem érdemes? Nem lenne-e jobb tényleg csak a legeslegjobb sztorikat kinyomtatni, és azokat gyűjteni? Igazából én egy ideje már amúgy is ezt csinálom, tökéletes balanszban tartom a digitális és a nyomtatott képregényeimet, és általában azt veszem meg papíron, ami valamiért úgy olcsóbb, esetleg amiről tudom, hogy később továbbpasszolom, vagy ami csak szimplán tényleg KELL a gyűjteményembe. Sorry, kicsit eltértünk a tárgytól! 

Szóval az eredetileg Walmart exkluzív Flash képregények első 5 számát Gail Simone írta, ami elég volt, hogy felkeltse az érdeklődésemet. Neki köszönhetjük ugyanis az egyik legkedvencebb képregénysorozatomat, a Secret Six-t, ő követte el a legnépszerűbb Birds of Prey sztorikat, és a 2006-os Wonder Woman, valamint a 2011-es Batgirl szériája is az olvasólistámon van egy ideje. Simone ezidáig még nem írt Flash képregényeket, vagyis a Fastest Man Alive volt az első, hogy Barry Allennel a főszerepben dolgozhatott. 

Amit viszont nem tudtam, hogy ezek a Walmart exkluzív képregények egy alternatív univerzumban játszódnak, és nem részei a DC kontinuitásnak, más szóval egyik sem kánon. Ez nagyobb szabadságot engedett az íróknak, mivel így nem kellett azzal foglalkozniuk, hogy mi történik éppen a kiadó más képregényeiben. A Fastest Man Alive esetében Simone rengeteg mindent meg is változtatott a kánon sztorikhoz képest, és a saját szájíze szerint mesélte újra Flash első találkozását olyan karakterekkel, mint King Shark, vagy éppen Reverse Flash. Némelyik változtatás tetszett, míg mások egyáltalán nem, de igazából az az érzésem, hogy nem is igazán én voltam a célközönség. Ezeket a képregényeket szerintem sokkal inkább a fiatalabb, 14+ éves újoncoknak szánták, mintsem a már meglévő fanoknak. Ha valakinek ez az első Flash képregénye, akkor tök jó belépő lehet ebbe a világba, régi olvasókat viszont nem feltétlen fogja lekötni. Simone egyébként ha valamit, akkor Flash belső monológját és science nerd személyiségét remekül eltalálta, viszont korántsem mondanám, hogy ez az író legjobb munkája. Nem rossz, inkább olyan közepes. Ebben persze az is benne van, hogy ezek rövid, kis oldalszámba besűrített sztorik, Simone szerintem a main Flash címben tudna ennél sokkal jobbat is virítani. 

A 6. számtól Jeff Parker vette át Simone-tól a stafétát, és az ő egyik rövid kis sztorija győzött meg végül arról, hogy adjak még később egy esélyt ennek a sorozatnak. A Rational Thought, magyarul Józanész című történetben ugyanis Barry körül megelevenednek a legkülönbözőbb konspirációs teóriák, a lapos Földtől kezdve a megrendezett Holdra szállásig minden. Hősünknek nem kell sok hozzá, hogy megkérdőjelezze az épelméjűségét, míg végül kiderül, hogy egy régi ellenfele áll az egész mögött. A sztori meglepően szórakoztató volt ahhoz képest, hogy kb. 10 oldal sem volt az egész, és az alapötlet van annyira jó, hogy szívesen megnéznék belőle egy hosszabb, kidolgozottabb változatot is. 

Az artworkkel kapcsolatban felemásak az érzéseim. Simone történeteit Clayton Henry illusztrálta, aki sokszor furán megnyújtotta a főhős fejét, mondhatni "csúcsfejet" csinált belőle, amiért őszintén szólva nem igazán voltam oda. Összességében nem rossz, amit Henry csinál, csak bizonyos szögek valahogy nagyon nem mennek neki. Jeff Parker sztorijait Miguel Mendonca és Ramon Villalobos rajzolták, akik kicsit klasszikusabbra vették a figurát, az ő munkájukkal már sokkal elégedettebb voltam. 

Ha új vagy a képregények világában, vagy csak kevés időd van olvasni, akkor érdemes belelapoznod a Fastest Man Alive-ba, viszont tudnod kell, hogy a main Flash képregényekben azért ennél komolyabb és jobb dolgokra számíthatsz. Legalábbis az első 6 szám után nekem ez a véleményem, azért kíváncsi vagyok, hogy Jeff Parkernek milyen ötletei voltak még. Továbbá nem ez volt az egyetlen a Walmart exkluzívok közül, amiből bevásároltam, szóval nem most jártunk utoljára a "Walmartverzumban". Na jó, ez így rettenetesen hangzik. A "Walmartverzum" nem egy létező fogalom, légyszi ne használjátok. 

Invincible Iron Man: World's Most Wanted Book 1-2 by Matt Fraction & Salvador Larroca

Tudtam én, hogy Matt Fraction Vasember képregényei ütősek, de azt nem, hogy ennyire. Meg merem kockáztatni, hogy a World's Most Wanted a legjobb Marvel sztori, amit életemben olvastam, őszintén le vagyok nyűgözve. Ez egyébként az író Invincible Iron Man sorozatának második és harmadik része, ami terjedelme miatt csak két kötetbe fért bele. Az első volumeról már írtam korábban, és abszolút ajánlom, viszont az sem tragédia, ha egyből a Most Wanted-re ugrasz. Előtte viszont mindenképp érdemes elolvasni Brian Michael Bendis Secret Invasion című eventjét, ami valamelyest kapcsolódik a sztorihoz. Az erről írt kritikám szintén visszakereshető a blogon. 

A Skrullok invázióját követően a S.H.I.E.L.D-et feloszlatták, hamvaiból pedig létrejött a H.A.M.M.E.R. nevű rendfenntartó szervezet, melynek vezetője ráadásul nem más lett, mint Pókember ősellensége, Norman Osborn. Az egykori Zöld Manó természetesen ezúttal sem készül semmi jóra, és nem mást próbál megszerezni a S.H.I.E.L.D.-től távozó Tony Starktól, mint a Polgárháború regisztrációs törvényének idején bejegyzett szuperhősök adatait. Tony nem csak hogy megtagadja ezt Normantől, de egy vírust is rászabadít a H.A.M.M.E.R. rendszerére, mindez viszont nem marad megtorolatlanul: Osborn bosszúból totális háborút indít Vasember és a Stark Industries ellen... 

Mint ahogy fentebb is írtam, Norman Osbornt elsősorban Pókember ellenségeként szokták ismerni, épp ezért mindig öröm látni számomra, amikor maga mögött hagyja ezt a szerepet, és más hősök orra alá is borsot tör. A "borsot tör" itt enyhe kifejezés, ráadásul annak is remek példája ez a sztori, hogy Norman nem akkor a legveszélyesebb, amikor Zöld Manónak öltözve rohangászik, hanem amikor ilyen szintű hatalom birtokába jut. Gyakorlatilag az egész világot sikerült Tony ellen hangolnia, miközben ő azt csinálja, amihez legjobban ért: Parancsokat osztogat, és persze rezzenéstelen arccal hazudja a médiában, hogy Vasembert márpedig emberiségellenes bűntettek kapcsán akarják kihallgatni. Az író azokat a pillanatokat is remekül eltalálta, amikor Normant nem veszik a kamerák, és amikből teljesen nyilvánvaló, hogy egy igazi elmebeteg. A történet olvasása közben akaratlanul is úrrá lett rajtam a nyugtalanító gondolat, hogy vajon hány hozzá hasonló pszichopata tölt be a világban ilyen magas pozíciókat. 

A történet érdekessége továbbá, hogy Vasember abban látja a megoldást, ha szép lassan, önként válik meg az egyetlen szupererejétől, ami nem más, mint páratlan intelligenciája. A Norman által áhított információ ugyanis hősünk fejében van, az agya voltaképp egyfajta merevlemezként tárolja azt. Tony a történet előrehaladtával tehát szép lassan, fokozatosan épül lefelé szellemileg, annyira, hogy a bonyolultabb Vasember páncélok irányítása is meghaladja a képességeit. Mondanom sem kell talán, hogy mindezt tök szomorú látni, és előre szólok, a történet végén nincs happy end. 

Szerencsére Tonynak vannak azért barátai, akikre számíthat, ez pedig legalább annyira a mi szerencsénk is, ugyanis ezeken az oldalakon látható az egyik legütősebb girl power csapat, amit volt szerencsém látni a médiumban. Fekete Özvegytől és Maria Hilltől megszoktuk már, hogy állják a sarat, viszont a legjobb pillanatokat Pepper Pottsnak köszönhetjük, aki nem mellékesen a Rescue névre keresztelt Iron Woman páncélban is remekül brillírozik. Pepper egyértelműen a legfényesebb csillag ebben a történetben, amire őszintén szólva nem számítottam, jelentősen felértékelődött a karakter a szememben. A lányok pechére Norman bárkit, aki segít Tonynak, tettestársnak tekint, szóval őket sem épp a legvidámabb perceikben látjuk a sztoriban. 

Salvador Larroca rajzai továbbra is pazarul néznek ki, ami leginkább az akkor korszerű digitális technológia maximális kihasználásának köszönhető. Sok panelen kicsit olyan az eredmény, mintha a karakterek mögötti hátteret fotózták volna, és arra rajzolták volna oda a képregényes szereplőket. Az épületek, a víz és egyéb részletek kidolgozásába is rengeteg energiát fektettek, ráadásul szerintem az is dobott nálam kicsit az élményen, hogy digitálisan, és nem papíron olvastam a történetet. 

Egy szó mint száz, ha szereted Vasembert, ezt a sztorit el kell olvasnod. Mindenképpen folytatni fogom ezt a sorozatot, sőt, valószínűleg ha lesz legközelebb Marvel cikkem, akkor az is Matt Fraction Invincible Iron Man sorozatáról fog szólni. Amíg ezzel a szériával nem végeztem, addig nincs is értelme elkezdenem másikat. Ennél úgysem lesz jobb.

Captain America Vol. 2: Captain of Nothing by Ta-Nehisi Coates & Adam Kubert

Ta-Nehisi Coates neve sokak számára ismerősen csenghet, hiszen nemrég a magyar sajtót is bejárta a hír, hogy ő írja majd J.J. Abrams Superman filmjének forgatókönyvét. A politikai újságíróból lett regény és képregényíró karrierje tehát szépen ível felfelé, és egyenlőre nem úgy tűnik, hogy egyhamar vége szakad a sikerének. A blogon már volt szerencsém írni a 2018-ban indult Captain America sorozatának első kötetéről, és legnagyobb örömömre a folytatás, ami a Captain of Nothing címet viseli, még a korábbi startot is felülmúlta. 

A történetben az Erő Elit nevű rejtélyes szervezet befeketítette Amerika Kapitányt, és rákent egy gyilkosságot, amit nem ő követett el. Steve Rogers rács mögé került egy olyan helyen, ami kifejezetten szupererővel bíró bűnözők fogvatartására specializálódott, és ahol ráadásul az egyik leghalálosabb ellensége, Von Strucker a börtönigazgató. Mint az várható volt, bőven akadnak olyan rabok, akik szívesen holtan látnák a Kapitányt, ám ő a jelmeze és a pajzsa nélkül is bármikor felveszi a kesztyűt. Szerencsére hősünknek akadnak kint barátai, akik úgy határoznak, hogy egy kirobbantott börtönlázadás keretében szöktetik meg Steve-et a börtönből. Amerika Kapitányból tehát szökevény lett, de ez nem jelenti azt, hogy nem próbálja meg tisztázni a nevét, és kézre keríteni a valódi gyilkost... 

Továbbra is fontos része Coates sorozatának az aktuálpolitika, már ha még mindig lehet azt aktuálisnak nevezni. Hiszen 2018 óta azért sok víz lefolyt a Dunán, ráadásul azóta túl vagyunk egy újabb elnökválasztáson is. Viszont nem tudom mi más szimbolizálhatná jobban az amerikai választók saját nemzetükbe vetett hitének megrendülését, mint a börtönbe vetett Amerika Kapitány. Hány ember áldozta már életét az amerikai álomért a történelem során, de mi van akkor, ha az egész egy nagy hazugság volt? Mindent egybevéve ki lehet jelenteni, hogy Coates története sokkal inkább politikai dráma, mintsem klasszikus értelemben vett szuperhős képregény. És bakker, egyszerűen imádom ezért! Nem mellékesen az írónak a Kapitány belső monológját is sikerült nagyszerűen megfogalmaznia, ami talán a legfontosabb a narratíva szempontjából. 

Mint már mondtam, Stevenek szerencsére akadnak barátai a rácsokon kívül. Nick Fury például kénytelen beszállni a Kapitány utáni hajtóvadászatba, viszont végig reménykedik benne, hogy ő kerítheti kézre, és lehetőleg nem valaki olyan, aki nála sokkal rosszabb. Emellett ezeken az oldalakon debütált a Daughters of Liberty nevű csapat, ami csak női szuperhősökből áll. Tagjai többek között a Fantasztikus Négyesből ismert Sue Storm, a Fekete Özvegy, Spider-Woman, és még lehetne sorolni. A Steve-et bemártó Erő Elit végső célja viszont továbbra is rejtély számomra, és gyanítom, hogy ez még jó pár szám erejéig így lesz. Végül, de nem utolsó sorban szerepel a történetben Wilson Fisk, más néven a Vezér is, aki ezúttal is biztos, hogy semmi jóban nem sántikál. Így belegondolva talán azzal is szeretett volna üzenni valamit a Marvel, hogy a képregényeikben demokratikus úton választottak meg New York polgármesterének egy olyan alvilági figurát, mint ő. 

Látvány terén szintén nagyon erős a Captain of Nothing című kötet, Adam Kubert igazán kitett magáért ahhoz képest, hogy a sztori nagyja a sitten játszódik. A fakó, kissé sötét színvilág továbbra is remekül tükrözi a Kapitány jelenlegi helyzetét, ami bizony lehetne rózsásabb. Nem lehet továbbá elmenni szó nélkül Alex Ross borítói mellett, aki ismét bebizonyította, hogy ő a világ talán legtehetségesebb képregényes művésze.

A Captain of Nothing egy nagyszerű Captain America sztori, kíváncsi vagyok, hogy mit tartogat még Coates a tarsolyában. Arra pedig pláne, hogy milyen lesz az általa írt Superman film, hiszen egy forgatókönyv elkészítése azért teljesen más kaliber, mint egy képregény. Én drukkolok neki, és biztos, hogy hamarosan rátérek a Kapitány következő fejezetére is. 

Barracuda Vol. 1-3 by Jean Dufaux & Jérémy

Azóta szeretnék már egy kalózos cikket írni, hogy két éve elkezdtem a blogot, viszont az amerikai képregénykiadók teljesen érthetetlen okból nem igazán foglalkoznak a témával. Pedig szerintem nem igazán létezik izgalmasabb része a történelemnek, mint a tengeri rablók hajmeresztő és nem ritkán horrorba illő kalandjai, számomra egészen elképesztő, hogy valamikor tényleg így éltek emberek. Nem volt hát más választásom, mint szétnézni az európai kiadók kínálatában, és legnagyobb örömömre a Cinebook több kalózos sorozatot is megjelentetett az évek során, legalábbis én kettőről biztosan tudok. Ebből az egyik a Barracuda, ami hat, kb. 60 oldalas kötetből áll, melyből én az első hármat olvastam el eddig.

A történetünk, mint ahogy az senkit nem lep meg, a Karib Tengeren játszódik. Egy hajót, melyen spanyol nemesek utaznak, kalóztámadás ér. A legénység az életéért imádkozik, ugyanis nem holmi kis bárka ütött rajtuk, hanem a Barracuda, melyen a rettegett Blackdog kapitány parancsol. A tengeri rablók mindenkit lemészároltak a hajón, kivéve egy nőt, annak lányát, egy papot, és egy fiatal fiút, aki hogy mentse a bőrét, nőnek álcázta magát. A zsákmány részeként ráadásul találtak egy térképet, ami mint kiderül, egy elátkozott gyémánthoz vezet. Blackdog a figyelmeztetésre fittyet hányva úgy dönt, hogy amint lehet, a kincs nyomába ered, ám előtte Puerto Blanco szigete felé veszi az irányt, ahol a foglyok élete örökre megváltozik... Persze csak ha megérik! 

A Barracuda kalózai nem az ismertebb történetekből ismert jófej tengeri rablók, akik a saját becsületkódexük szerint élnek, és a lelkük mélyén igazából jó emberek. Nem. A legtöbbjük velejéig romlott vadállat, akiknek bérelt helye van a pokolban. Gyilkosok, tolvajok, erőszaktevők és a tetejében még rabszolgakereskedők is. A képregény egyébként sajnos  meglehetősen keveset időzik a nyílt vízen, nem arra mentek rá az írók, hogy a tengeri élet viszontagságait bemutassák. A több szálon futó történet 90%-ban Puerto Blanco szigetén játszódik, vagyis ez inkább egy amolyan kalózos settingre épülő, "cloak and dagger" jellegű sztori. 

A két legfontosabb szereplő a két foglyul ejtett fiatal, Emilio és Maria, akik a kalóztámadás után a szigeten rekedtek, és jobb híján itt kezdtek új életbe. Nem hittem volna, hogy valaha lesz kedvenc transznemű karakterem, de azt kell mondjam, hogy Emilio tényleg remekül ki lett találva. A történetben ugyanis végig fenntartotta a női álcát és ami a legjobb, hogy egy percig sem volt az az érzésem, hogy ő most csak azért van a történetben, hogy az minél píszíbb legyen. Maria pedig legalább annyira izgalmas karakter, hiszen képes volt töketlen papucsot csinálni a férjéből, aki eredetileg rabszolgának vette őt. 

Mindent egybevéve az a gond a Barracuda-val, hogy túlságosan sok mindent lopott más ismertebb kalózos sztorikból ahhoz, hogy eredetinek lehessen nevezni. Különösen a Black Sails című tévésorozatból, amit mellesleg az egyik legkiemelkedőbb alkotásnak tartok a témában. Puerto Blanco akár Tortuga is lehetne, a szigetet irányító nő karaktere is túlságosan ismerős, a leleményes, agyafúrt szajháé úgyszintén, az elátkozott kincs pedig aztán végképp lerágott csont. Mindennek ellenére azért azt gondolom, hogy érdemes lecsekkolni, ha érdekel a téma, mert ezt az élményt egészen biztosan nem kapod meg a nagy amcsi képregénykiadóktól. 

A képregény legnagyobb erőssége egyértelműen a festői látványvilág, ami semmihez sem hasonlítható, amit eddig láttam a médiumban. Jérémy illusztrációi egészen elképesztően pazarra sikerültek, nincs egy panel, ami ne fogott volna meg ebben a három volumeban. Az izgalmasra sikerült kardozós jelenetek mellett azért akad némi lightos erotika is, ami alatt semmi gusztustalanságra nem kell gondolni, szerintem kimondottan ízlésesre sikerült. Emellett számomra pluszpont, hogy a gyönyörűen ábrázolt hajók mellett a korhű építészet és a kidolgozott belső terek is nagy hangsúlyt kaptak. 

Remélem, hogy még lesz lehetőségem folytatni a Barracuda-t, viszont sajnos jelenleg sokallok összesen 27€-t kicsengetni három hatvan oldalas digitális képregényért. Ha valamikor lesz Cinebook leárazás, akkor egészen biztosan benevezek a folytatásra, és ha így lesz, ti tudjátok meg először. Mindenesetre levontam a tanulságot: Érdemes jobban odafigyelni az európai képregényekre!