Hulk Visionaries: Peter David Vol. 2 (The Incredible Hulk #340-348)

Bár számos más ötletem lett volna erre az alkalomra, mégis úgy döntöttem, hogy az idei Halloweent a Hihetetlen Hulk társaságában töltöm. Mert akárhonnan nézem, ő a képregénytörténelem egyik legijesztőbb szörnyetege. Akik csak a cukormázas MCU filmekből ismerik a karaktert, azoknak most biztos furcsának tűnik ez a kijelentés, viszont akik otthonosabban mozognak a képregények világában, azok most valószínűleg bőszen bólogatnak. Peter David The Incredible Hulk sorozatáról már volt szó korábban a blogon, az első kötetről írt kritikámat ide kattintva tudod elolvasni. A cikk enyhe spoilereket tartalmaz! 

A történetben Bruce Banner a kormány által létrehozott gamma bombákat igyekszik felkutatni és megsemmisíteni barátja, Rick Jones és Clay Quartermain, a szökevény S.H.I.E.L.D. ügynök társaságában, hogy véletlenül se jöhessen létre több Hulkhoz hasonló szörnyeteg. Az út hosszú és Hulk, aki továbbra is előtör minden éjszaka az egyik pihenő alkalmával elhatározta, hogy kinyújtóztatja tagjait, ám óvatlansága (nem meglepő módon) ezúttal is pusztításhoz vezetett. Az eset felkeltette az X-Men tagjainak figyelmét, akik épp a környéken jártak, és a sors úgy hozta, hogy elérkezett Hulk és Rozsomák visszavágójának ideje... 

A folytatásban sincs idő unatkozni, hiszen a Vezér (Samuel Sterns) továbbra is eltökélt abban, hogy eltörölje a Hihetetlen Hulkot a Föld színéről. Mesterkedésének részeként mindent megtesz azért, hogy lelassítsa hőseinket, és hogy előbb találja meg az általuk keresett gamma bombákat. Végül, de nem utolsó sorban, a kötet végén az író felállította az új és addig elképzelhetetlen status quot, ugyanis Hulk nemcsak hogy egy kaszinó verőembere lett, de még a Joe Fixit álnevet is felvette... 

Szóval rengeteg minden történt ezen a 231 oldalon, és bár ezúttal korántsem dominált annyira a horror, mint az előző kötetben, azért remekül szórakoztam a sztorin. Számomra a tetőpont egyértelműen a Hulk vs. Wolverine rematch volt, melynek során mindkét karakterből kijött a vadállat, és lássuk be, ezért szeretjük őket. Mindemellett nagyon vártam, hogy a Joe Fixit részéhez érjek a sorozatnak, és képzelem mennyire meglepődtek az olvasók, mikor Peter David ezzel a gengszter szállal dobta fel annak idején a szörnyes képregényt. Egyébként lássuk be, hogy ez zseniális húzás volt, hiszen Hulk számára aligha létezik testhezállóbb meló annál, mint hogy néha el kell agyabugyálni valakit. Mindez nem jelenti azt, hogy a szörnyeknek és egyéb szuper-lényeknek búcsút intünk, hiszen ugyanebben a sztoriban Hulk mindjárt össze is mérte erejét Absorbing Mannel (magyar fordításban a Szivacsember), aki képes bármilyen anyaggá átváltozni, amihez hozzáér. Mindemellett azért meglepően komoly témák is felmerülnek a kötetben: Betty Ross például komolyan elgondolkozott rajta, hogy megtartsa-e Bruce Banner gyermekét - azért az abortusz kényes kérdése mégsem olyasmi, amivel egy 30+ éves képregényben túl gyakran találkozunk. Az ő se veled, se nélküled kapcsolatuk is fontos szerepet játszik a történetben, és azok alapján, amit eddig olvastam nem hiszem, hogy a pár számára létezik happy end. 

Egy szó, mint száz, ha érdekel Hulk karaktere, Peter David munkássága egyszerűen megkerülhetetlen. A Todd McFarlane rajongóknak is érdemes lecsekkolnia a sorozatot, elvégre az ő illusztrációi is sokat hozzátettek a szériához. A folytatásról valamikor még egészen biztosan írok a blogon, addig is kellemes Halloweent mindenkinek! 🎃

Wonder Woman by Greg Rucka Vol. 2

De most őszintén: Kinek nem Wonder Woman a kedvenc női szuperhőse!? Ha bárki vitába szállna ezzel, az nyugodtan élje ki magát a kommentszekcióban, viszont fel kell kötnie a gatyáját annak, aki meg akar győzni arról, hogy nem Diana a legjobb. Nem csak a DC, hanem az összes képregényes univerzumban. Azt viszont mostanáig rejtély volt számomra, hogy Greg Rucka képregénysorozatát miért istenítik annyira a rajongók. Az első kötettől, bár voltak benne jó ötletek, egyáltalán nem vágódtam hanyatt, és így utólag határozottan ki merem jelenteni, hogy a nagyja egy merő katyvasz volt, amin csak tovább rontott, amikor az író beletuszkolta a sztoriba a mitológiai karaktereket. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy adok még egy esélyt a szériának, hiszen az a rengeteg fanatikus csak nem tévedhet! Az első kötetről írt kritikámat ide kattintva tudod elolvasni. A cikk nyomokban spoilereket tartalmaz!

Mielőtt tovább megyünk, jöjjön egy kis görög mitológia! Kicsoda Medusa?
Medusa az úgynevezett gorgók egyike, szörnyeteg és nő, akinek haj helyett kígyók tekeregnek a fején. Eredetileg csodaszép lánynak született, akinek rengeteg hódolója volt - többek között a tengerek istene, Poszeidón is szemet vetett rá. Az isten Athéné templomában megkörnyékezte a lányt és ott megerőszakolta, míg más változatok szerint egyszerűen elcsábította. Akárhogy is, Athéné éktelen haragra gerjedt, amiért meggyalázták a templomát, és arra jutott, hogy a legjobban azzal tud ártani Poszeidónnak, ha megátkozza Medusát. A lány ettől olyan csúnya lett, hogy aki csak ránézett, kővé dermedt. 

És miért fontos mindez? Mert Rucka második Wonder Woman kötetében ő a legfőbb ellenlábas. Medusa ugyanis visszatért, és elhatározta, hogy bosszút áll Athénén, ráadásul olyan karakterek segítik, mint gorgó nővérei, valamint Kirké és Diana legfőbb utálója, Veronica Cale. Mivel Wonder Woman Athéné bajnoka, ezért neki kell kiállnia ellene, amit ellenfelei egyértelművé is tettek azzal, hogy megtámadták a themyscirai nagykövetséget. Mindeközben az olümposzi istenek sem unatkoznak, ugyanis Athéné vezetésével puccsot terveznek Zeusz ellen... 

Itt most le is lövöm az egyetlen jelentősebb spoilert a sztoriból, mégpedig azt, hogy Wonder Woman megvakult a Medusával vívott küzdelemben. Mindez komolyan rányomta bélyegét a kötet hátralévő részére, hiszen Dianának nem csak hozzá kellett szoknia az új helyzethez, de be is kellett bizonyítania, hogy továbbra is hasznos tagja az Igazság Ligájának. Bár nyilvánvalóan megviselték a történtek, Wonder Woman egy percig sem hagyta, hogy ez a komoly hátrány bármiben is visszatartsa őt. 

Mindemellett a DC Univerzum sem állt le pihenni Diana körül attól, hogy ő elvesztette szeme világát: Egyik legrégebbi ellenfele, Gepárd ugyanis szintén visszatért, ráadásul kiszabadította börtönéből a második Reverse Flash-t, Hunter Zolomont. És ahogy az várható volt, nem lehetett elkerülni, hogy Wonder Woman belefolyjon az olümposzi istenek viszályába is, és hogy ismét az életét kockáztassa Pallasz Athénéért. 

Ahogy én látom, Rucka első Wonder Woman kötete inkább csak egy nagyon hosszú felvezetése volt a sorozatnak, és bár az tele volt hibákkal, a folytatásba egyszerűen nem tudok belekötni. Az író mindent varázsütésre kijavított, zseniálisan használja a karaktereket, legfőképp pont az olümposzi isteneket, akiknek korábban nem is értettem mi keresnivalója van a képregényben. Szerepel Zeusz, Aphrodité, Árész, Hermész, Hádész, Poszeidón, kb. minden fontosabb mitológiai istenség. Diana maga is ellátogat az Olümposzra, sőt Hádész birodalmába, az alvilágba is, szóval izgalmas helyszínekből sincs hiány. A látvány továbbra is  pazar és külön öröm, hogy a női főhős és a férfi illusztrátorok hadának ellenére nyoma sincs a nyálcsorgatós, szexista ábrázolásnak. 

Bizony, eddig nem értettem mitől annyira ász a sorozat, de ezzel a kötettel minden választ megkaptam. Azt javaslom, hogy ha érdekel Wonder Woman karaktere, mindenképp olvasd el az első Greg Rucka kötetet is, de készülj rá, hogy az igazi varázslat a másodikkal kezdődik. És hogy benevezek-e a harmadikra? Arra mérget vehetsz.

Crime Syndicate by Andy Schmidt, Bryan Hitch & Kieran McKeown

Mielőtt belevágunk a mai cikkbe, jöjjön egy kis fejtágítás azoknak, akik nem mozognak annyira otthonosan a DC csodálatos világában! Kik is a Bűn Szindikátusa, eredeti nevükön a Crime Syndicate? Mint azt sokan tudjátok, a DC világának régóta szerves részét képezi a multiverzum koncepciója. A Crime Syndicate eredetileg a 2-es, az újabb képregényekben pedig már a 3-as számú Földön tevékenykedő, szupergonoszokból álló csapat, viszont ami igazán érdekessé teszi őket, hogy ők az Igazság Ligájának gonosz hasonmásai. Eredetileg 1964-ben tűntek fel először a Justice League of America 29. számában, bennem viszont Geoff Johns Forever Evil című történetének köszönhetően hagytak kitörölhetetlen nyomot, és érdemelték ki helyüket a kedvenc képregényes gonosztevőim között. Egy szó, mint száz, nem kis izgalommal fogadtam a hírt, hogy új, hat számból álló limitált sorozatot kap a Szindikátus, így amint tudtam, elő is fizettem a szériára. Mivel sokaknak biztos már így is rengeteg újdonság elhangzott, ezért első körben ismertetném a karaktereket, akik közül többen új háttérsztorit is kaptak. 

Ultraman (Kal-ll): Superman Föld-3-beli megfelelője, talán a legijesztőbb, legkegyetlenebb karakter mind közül. Érdekesség, hogy a kriptonit ellentétesen hat rá, vagyis nem legyengíti, hanem megnöveli az erejét. Ultraman úgy szippantja fel a porrá zúzott zöld kristályokat, mint Al Pacino a kokaint a Sebhelyesarcúban, függősége pedig mentális állapotára is komoly hatással van. 

Owlman (Thomas Wayne Jr.): Miután szüleit és kisöccsét, Brucet lelőtték egy sikátorban, Thomas Wayne Jr.-ban örökre eltört valami. Felnőttként ő lett Batman gonosz hasonmása, Owlman, aki a Sötét Lovaggal ellentétben egyáltalán nem riad vissza az öldökléstől. Nem mellékesen az őt segítő Alfred is meglehetősen creepy fazon.

Superwoman (Donna Troy) Ő ennek az univerzumnak a Wonder Womanje, a harcos Amazonok lakta Démon sziget nagykövete, aki népét képviseli a férfiak világában. Titokban azonban a sziget trónjára pályázik, mióta édesanyja megölette vele szerelmét, Steve Trevort. 

Johnny Quick: A gonosz Flash, aki a gyerekkorában elszenvedett bántalmazás hatására valóságos szociopatává vált. Szupergyors képességeinek mellékhatásaként brutális pusztítást hagy maga után, ennek ellenére nem szándékozik megzabolázni az erejét. 

Emerald Knight (John Stewart): John egy egyszerű földi zsaru volt, amíg a Smaragd Lovagok egyik gyűrűje ki nem választotta őt. Azon a napon könyörületet nem ismerő igazságosztó vált belőle, aki egy másodperc alatt elporlasztja ellenfeleit. Mindez ráadásul különösen veszélyes, hiszen nem John irányítja a gyűrűt, hanem sokkal inkább az irányítja őt... 

Atomica (Rhonda Pineda): Atomica képes változtatni a méretét, akár szubatomi szintre is. Szerelmes Johnny Quickbe, akivel szó szerint halálos párost alkotnak. 

A képregénynek köszönhetően a Szindikátus új eredettörténetet kapott: Starro ellátogatott a Földre, hogy metahumánokból toborozzon sereget saját fajának megmentéséhez. A gond csak az, hogy kérés helyett egyszerűen átvette az irányítást az általa kiszemelt harcosok elméje felett - többek között Ultramant és a még meg nem alakult Szindikátus pár tagját is irányítása alá vonta. Miután azonban Starro befolyása meggyengült, "hőseink" brutális ellentámadással verték vissza az óriási tengeri csillaghoz hasonló űrlényt. 

Na már most, egy Crime Syndicate képregényben az utolsó dolog, amit látni szeretnék, az az, hogy a Szindikátus megmenti a világot. Ha erre vágynék, akkor szimplán felcsapnék egy Justice League füzetet, bár tagadhatatlan, hogy a Szindikátus tagjaira sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy hősiesek. Ultraman például simán keresztülhajított egy teherautót (benne a sofőrrel) a Daily Planet szerkesztőségén, csak mert megírták róla az igazságot. Superwoman képes lenne a saját anyját is meggyilkolni, hogy bosszút álljon. És így tovább. A bolygót is igazából csak azért mentették meg, mert ők is rajta élnek, és mit sem törődtek olyan apróságokkal, mint hogy az ütközetük mennyi emberáldozattal jár. Mindazonáltal nem kifejezetten ezt szerettem volna kapni ettől a sztoritól, de az események szerencsére itt még nem értek véget: 

A csata után ugyanis Lex Luthor felismerte a metahumánokban rejlő veszélyt és potenciált egyaránt, és eltökélte, hogy létrehozza az Igazság Légióját, ami az Igazság Ligájának helyi megfelelője. A Szindikátus tagjai fenyegetve érezték magukat emiatt, így elhatározták, hogy ők is csapatot alkotnak, és leszámolnak Luthorral és szövetségeseivel. 

Őszintén szólva maga a történet egyáltalán nem nagy durranás. A Crime Syndicate varázsa sokkal inkább abban rejlik, hogy az olvasó felfedezheti mennyire más minden a Föld 3-on, mint ahogy azt a fősodorban játszódó sztorikban megszokhattuk. Rengeteg ismerős karakter felbukkan, és nagyon mókás látni, ahogy az általunk ismert rosszfiúk ezúttal a jó oldalt erősítik, vagy épp azt, hogy szeretett hőseink hasonmásai milyen mélységekig képesek elmenni. A külföldi olvasók közül sokakat láttam panaszkodni a béna dialógusokra, nekem ezen a téren őszintén szólva nem tűnt fel semmi igazán kivetnivaló, de lehet csak azért, mert az angol nem az anyanyelvem. 

Bár biztos nem ez lesz a kedvenc képregénysorozatom, azért tagadhatatlanul jól szórakoztam rajta. Az írónak alapvetően jó humora van, ami meg is látszik a sztorin, viszont van egy dolog, ami a vége felé már engem is kicsit idegesített. Mégpedig az, hogy a lábjegyzetekben olyan képregényekre hivatkozik, amik nem léteznek. A médiumban bevett szokás, hogy olykor kis magyarázatokat szúrnak be egy-két résznél, ha valaki lemaradt volna az előzményekről: "Ha ez számodra újdonság, keresd az XY harmadik számában", és így tovább. Na itt ez így néz ki: "Erről olvashatnál többet is az XY képregényben, ha valaha kiadták volna". Poénnak egyszer jó, de hat számon keresztül újra és újra elsütni már elég lame. 

Mindent egybevéve az új Crime Syndicate erős közepesre vizsgázott, szerintem legalábbis többet is ki lehet még hozni ezekből a gonosz hasonmásokból. Remélem a DC-nél is hasonlóképp gondolkoznak, és hamarosan újra előszedik a Bűn Szindikátusát.

Demon Knights (The New 52!) Vol. 1-3 by Paul Cornell & Robert Venditti

Mai cikkünk témája több szempontból is különleges: Egyrészt mert a sötét középkorban játszódó fantasy mókáról beszélünk, másrészt mert olyan karakterek kapták benne a főszerepet, akik közül páran máig kriminálisan alulértékeltek. A Demon Knights épp ezért kifejezetten izgalmas lehet a műfaj kedvelőinek, hiszen a DC Univerzum ezen időszaka közel sem kap annyi figyelmet, mint kellene. Nem is szaporítom tovább a szót, csapjunk bele mindjárt a közepébe! 

Történetünk egy parányi falucskában kezdődik, melynek lakói épp az otthonukat felperzselni szándékozó barbár hordával kerültek összetűzésbe. A szerencsétlen véletlen úgy hozta, hogy pár átutazóban lévő harcos és varázsló az események sűrűjében találta magát. Mivel kevésbé ismert szereplőkről van szó, ezért szentelnék egy bekezdést a bemutatásuknak. A hét karakterből egyet leszámítva mindenki halhatatlan. 

Etrigan, a Démon/Jason Blood: Miután Merlinnek, a varázslónak meggyűlt a baja az egyik engedetlen tanítványával, összebeszélt Luciferrel, aki véletlenül épp a pokol egyik lázadó teremtményét akarta megleckéztetni. Attól a naptól Jason Blood és Etrigan élete örökre összefort, ugyanis Merlin bűbájának köszönhetően a fiú teste lett a démon börtöne. Jason a benne lakozó szörnyetegnek köszönhetően halhatatlanná vált, ám ez sokkal inkább átok, mint áldás. Szorult helyzetben előhívhatja Etrigant egy egyszerű varázsigével, ám ennek komoly ára van, ugyanis addig ő veszi át helyét a pokolban. Emellett a a démon ereje is véges a Földön, így előbb-utóbb kénytelen visszaváltozni Jasonné, és ezzel visszatérni az alvilágba. A sors fintora, hogy Etrigan és Jason ugyanabba a nőbe szerelmesek. 

Madame Xanadu: Eredeti nevén Nimue Inwudu, a DC Univerzum egyik legerősebb boszorkánya és jövendőmondója, Artúr király féltestvére, Etrigan és Jason Blood szerelme. Xanadu Jasonnal és a démonnal egyaránt enyeleg, utóbbival inkább csak kényszerből, mintsem szerelemből. Persze Etrigannek erről más a véleménye... Xanadu később a Sötét Igazság Ligájának (Justice League Dark) egyik alapító tagja volt. 

Vandal Savage: Savage eredetileg egy cro-magnoni ősember volt, akinek egy sugárzó meteornak köszönhetően jelentősen megnövekedett az intelligenciaszintje, a fizikai ereje, sőt, halhatatlanná vált. A történelem legismertebb hódításaiért mind ő volt a felelős. Az évszázadok során olyan neveken is ismerték, mint Attila, a hun, Dzsingisz Kán, vagy épp a rettegett Feketeszakáll. 

Horsewoman: Eredeti nevén Clytemnestra, egy deréktól lefelé lebénult íjász, aki nem csak képes a lovak nyelvén beszélni, de meg is tudja velük osztani a saját életerejét.

Exoristos: A karakterről nem sokat tudni azon kívül, hogy egy Amazon, akit Hippolyta királnyné száműzött Themiscyra szigetéről. Hogy pontosan miért, az sajnos nem derült ki a történetből.

Shining Knight: Eredeti nevén Ystin, se nem nő, se nem férfi. Mikor Camelot elesett, ledöfték egy lándzsával, és ezzel véget is ért volna a története, ha Merlin nem lép közbe. Egy korty a szent grálból halhatatlanná tette Ystint, aki megesküdött, hogy felkutatja azokat, akik felelősek Camelot pusztulásáért. 

Al Jabr: Zseniális matematikus és tudós, aki a 10. században járta Európát. Találmányai többször hasznosnak bizonyultak a csapat számára. A kompánia egyetlen halandó tagja. 

Hőseink tehát rákényszerültek arra, hogy vállt vállnak vetve küzdjenek, ám ekkor még nem is sejtették, hogy szövetségük mindezzel korántsem ért véget... 

A Demon Knights talán az egyik legnagyobb ellentmondás, amivel képregényrajongóként találkoztam. Ez volt ugyanis az egyik legcéltalanabb sorozat, amit valaha olvastam, de valahogy mégis imádtam minden percét. Céltalanság alatt azt értem, hogy szemmel láthatóan nem volt egy kijelölt irány, amit a készítők kitűztek volna, mondván "na, ezt szeretnénk kezdeni ezzel a sorozattal, innen, ezen keresztül és ide szeretnénk eljutni". Sokszor inkább azt éreztem, hogy csak úgy dobálták befelé az ötleteiket, és hogy a dolgok csak úgy egymás után történnek. Talán most szembesültem leginkább mindazzal, amiért sokan máig kritikával illetik a New 52 képregényeket. Arról már ne is beszéljünk, hogy a befejezést láthatóan totál összecsapták, mivel a DC 2013-ban több másik címmel egyetemben elkaszálta a szériát. Ezek után teljesen jogos a kérdés, hogy akkor mégis mit szerettem ennyire ezekben a képregényekben? 

A válasz egyszerű: A karakterek annyira jók, hogy a sorozat minden hibáját elnézem. A szereplők közül én természetesen Etriganre voltam leginkább kíváncsi, de aztán azt vettem észre, hogy szép lassan az egész csapat a szívemhez nőtt. A démon egyébként itt még nem beszélt rímekben, mint ahogy azt korábbi képregényekben láthattuk. Ennek két oka is van: Az első, hogy a rímelés a magasabb rangú démonok szokása, Etrigant pedig nem csak hogy lefokozták, de a pokol legmélyebb bugyraiból kellett ismét felküzdenie magát. Erről többet is megtudhatsz, ha elolvasod a történetet. A másik ok, hogy a New 52 világában Etrigan megalázónak tartotta a rímelést: A szolgaság egyik szimbólumának tekintette, hiszen csak a démonok beszélnek rímekben, Lucifer soha. Érdekesség emellett, hogy Jason és a démon kapcsolata mennyire hasonlít ahhoz, mint amit Bruce Banner és a Hihetetlen Hulk esetében megszokhattunk a Marvel füzeteiben. 

A Demon Knights sokat merít az angol Artúr legendákból, bár ezt már fentebb kitalálhattátok, amikor Merlinről, Camelotról és a Szent Grálról beszéltem. Az egész sorozat olyan, mint egy középkori Justice League Dark, ezt pedig nem tudom elmondani, hogy mennyire imádtam. Van itt mágia, sárkányok, óriások, vámpírok és persze árulás, csalás és hátbaszúrás, hisz ezek nélkül ma már nem is fantasy a fantasy. A szereplők közül a kontrollálhatatlan Etrigan és Vandal Savage okozta a legtöbb fejfájást a szereplőknek, ám tagadhatatlanul az utóbbival gyűlt meg leginkább a bajuk. A sorozat világa kegyetlen és brutális, sok mindenen érezhető, hogy akkoriban hódított a képernyőkön a Game of Thrones. 

Órákat lehetne még mesélni arról, hogy mi minden volt rossz vagy jó a Demon Knights-ban, viszont szerintem ha a fentebb taglalt negatívumokat tudomásul vetted, akkor érdemes adnod neki egy esélyt. A DC egy szerencsétlen időszakának talán legszerencsétlenebbül járt címe volt ez, viszont tagadhatatlanul rengeteg jó ötlet és fantázia volt benne. Az illusztrációk mesések, a szereplők annál is inkább és biztos, hogy a karakterek némelyikéről nem most hallottatok utoljára az oldalon.